Thjalf & Daphne

Korán mentem le reggelizni, mielőtt a többiek felébredtek. Nem tudom miért csábított annyira a magány, de nem vágytam mások jelenlétére. A bűbájtan könyvem társaságával bőven megelégedtem. Furcsa érzés volt egyedül ülni a hatalmas asztalnál, de ami még különösebb és szokatlanabb volt: a csend. Idegesít, ha a saját gondolataimat sem hallom és egyszerre hárman beszélnek hozzám, vagy másokhoz, de kénytelen vagyok én is hallani őket. És most e zavaró tényező nélkül reggelizhetek!
Kezemmel az államat támasztva könyököltem a könyv fölött és próbáltam a fejembe vésni az olvasott információkat kevés sikerrel. A gondolataim minduntalan elkalandoztak, mindig ugyanabba az irányba. A Rendelet járt a fejemben. Eleinte nem is foglalkoztam vele, most mégis ezen járt az agyam. Nem, nem azon, hogy hogyan úszhatnám meg, arról már letettem. A ’majd csak lesz valami’ elvvel meg is oldottam a problémát…átmenetileg. De az, hogy kit kaptam kezdett egyre inkább érdekelni. Nyugtalanító érzés fogott el, ha rá gondoltam, mégis többször azon kaptam magam, hogy elképzelem az illetőt, a jövendőbelimet.
Belátva, hogy felesleges tovább itt maradnom, mivel egy falat sem menne le a torkomon, felálltam, egy pohár töklével és bűbájtan könyvemmel a kezemben. A töklé megteszi reggelinek. Lassan indultam el a kijárat felé, a könyvet lapozgatva tanakodtam, hogy mit lenne érdemes átnéznem. Semmit – szólalt meg a kis hang. – Színlelj rosszullétet és már meg is úsztad az egészet – suttogta a fülembe. A következő pillanatban hirtelen valami megállásra kényszerített: beleütköztem valamibe, vagy inkább valakibe. Hátratántorodtam, majd felnéztem és egy fiút láttam magam előtt, akit majdnemhogy tetőtől-talpig beborított a töklé. Ahogy sejtettem, kezemben már csak az üres poharat tartottam.
- Nem tudsz vigyázni? –förmedtem rá, nem törődve vele, hogy én sétáltam neki és borítottam rá egy nagy pohár töklevet. Tulajdonképpen meg is érdemli, ha már egyszer nem lát a szemétől. Bocsánatot biztosan nem kérek.