Sherrilyn & Daphne

A házik megírása után ráérős léptekkel indultam el a Nagyterembe vacsorázni és még így is viszonylag korán érkeztem, még csak páran üldögéltek az asztaloknál, melyek szokás szerint a legfinomabb ételekkel voltak megrakodva. Amíg elértem a bal szélső - vagyis a Mardekáros – asztalt, bezsebelhettem pár dühös vagy éppen gyűlölködő pillantást. Ezeket elégedett mosollyal díjaztam, és magamban nyugtáztam, hogy még mindig szuper vagyok. Nem is létezett számomra nagyobb elismerés a Griffendélesek és egyéb csőcselék utálatánál, ami csak azt bizonyította, hogy jól végeztem a dolgom, vagyis sikeresen megaláztam őket vagy legalább pár szar percet szereztem nekik.  
Elérve az asztalunkat, Sherrilynnel szemben foglaltam helyet, aki eddig egy fekete hajú, negyedikes lánnyal csevegett, aki, amint meglátott durcásan összeszorította az ajkait, küldött felém egy fintort, majd elrohant. Pár napja volt vele egy kis összezördülésem, mivel nem tudta a kicsike, hogy hol a helye. Mindegy, remélem azóta már megjött az esze.
-Hogy telt a napod? – kérdeztem  Sherrilyntől, miközben tekintetemet végigjártattam a választékon. Végül a szokásos szendvics és töklé kombináció mellett döntöttem.
Sherrilynt egy vérbeli Mardekárosnak ismertem meg, aki még aranyvérű is. Ez a két tulajdonság ritkán jár együtt, így ő is azon kevesek közé tartozik, akiket úgy, ahogy tisztelek, még ha csak harmadéves is.

Könnyedén bámultam bele a vakvilágba, tekintetemmel olykor-olykor körbe pillantottam a teremben, miközben néha megejtettem egy-két rövid választ a velem csevegőnek. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy ki az a lány, és honnan ismer engem, mert teljesen biztos voltam benne, hogy az életemben még nem váltottunk a mostaniakon kívül egy szót sem, de nem ez volt a lényeg. Kellett valaki, aki eltereli szüleim leveléről a gondolataimat. Mégis, hogyan derítsem ki, hogy a rendelet kit akar? Engem - velük ellentétben - annyira nem érdekel az egész, nem utolsó sorban, semmit sem tudnának tenni a dolgok ellen. De hasztalan próbálnám őket jobb belátásra bírni, nem hallgatnának rám - nyomtam el egy apró sóhajt.
Még mindig a többi diákon tartva a szemem a poharam felé nyúltam, amikor a látóterembe egy újabb alak került. Daphne. Pontosan velem szemben ült le, ezzel elüldözve a - nem is annyira - csevegő partnerem. Egyáltalán nem bántam. Sőt, még az sem lepett meg, hogy már a puszta látványa elkergette a fekete hajú boszorkányt, mivel nagyon is tisztában voltam vele, hogy Daphne-t annyira azért nem szívlelik a Roxfortban, és az már csak hab a tortán, hogy Mardekáros. Nekem viszont nem volt vele bajom. Ittam egy kortyot.
- A szokásosan. A szüleim levelekkel bombáznak, a kisebbek, főleg a Griffendélesek pedig még mindig nem mernek hozzám szólni - kissé gonoszul elmosolyodtam. Nem is tudom, miért, de az elsősök félnek tőlem, annak ellenére, hogy kívülről nem vagyok ijesztő. De belülről sem. Annyira. - Ez az egész kezd nagyon unalmas lenni. Viszont gondolom te egész jól szórakoztál ma is - utaltam arra, hogy páran a többi asztaltól elég dühös pillantást vetettek felénk. Vagyis inkább felé. Úgy látszik, sokaknak elég érzékeny lelkivilága van.

Válaszára elmosolyodtam. Nálunk, Mardekárosoknál nem ritka, ha a gólyák tíz méteres körzetben elkerülnek, és már csak egy szavunktól is sírógörcsöt kapnak. Még ide sem érnek a Roxfortba, már rettegnek tőlünk. Emlékszem a saját vonat utamra. Ha öt rémtörténetet nem hallottam a Kígyók házáról,akkor egyet sem, de engem ezek pont hogy nem félelemmel, inkább megelégedéssel töltöttek el. Sőt már előre büszke voltam leendő házamra. ( Még szép, hogy tudtam, hogy Mardekáros leszek.)
-Idén még nem volt időm méltóképpen köszönteni a pici gólyácskákat, pedig már ideje lenni. Csak úgy miheztartás végett – Ajkaim kaján mosolyra húzódtak. Nálam ez egyfajta hagyománynak számított, amit semmi pénzért ki nem hagytam volna. Szeretek bemutatkozni az újaknak is.
A szüleiről annyit tudok, hogy mindketten aranyvérűek és anyám rendkívül kedveli őket. Még szép, hogy kedveli őket: gazdagok, nemesek és befolyásosak.– szólalt meg bennem a gúnyos kis hang.
-Csak nem a Rendelettel kapcsolatban? – Anyám, amikor megírtam neki kit rendelt számomra a Sors – vagy inkább Caramel – naponta levelek hadával bombázott. Így ment ez pár napig, aztán megunta, mivel nem kapott választ tőlem. Astoriától tudom, hogy anyám dührahomat készül kapni a ’felháborító, hálátlan viselkedésemtől’, de ez valahogy hidegen hagy.
- Egész jól – Nem tudtam elfojtani egy önelégült mosolyt. Ma tényleg jól szórakoztam, pedig mostanában ez igencsak ritkaságszámba megy nálam. Sok minden történt, amin nem tudok csak úgy túllépni, nem tudok visszazökkeni az előző életembe.
Most először, Daphne Greengrass nem tudja mit akar.

- Idén talán lehetnél egy kicsit gyengédebb is velük - pillantottam körbe. Persze eszem ágában sem volt eltántorítani Daphne-t a tervétől, ismertem már annyira, hogy a világ minden kincséért sem hagyná ki az első évesek piszkálását. De ez így volt jól. Ha más nem, hát akkor a Mardekárosok felkészítik őket a hét kemény Roxfortos évre, ami - hiába hiszik annak - nem sétagalopp. - Az idei felhozatal igazán gyengének tűnik. Kezd sok lenni a sárvérű... Akiknek talán itt sem kéne lennie.
Az utolsó mondatot csak halkan tettem hozzá, de teljesen biztos voltam benne, hogy Daphne hallotta. És helyesnek is tartja, ha már annyira aranyvérmániás, ami nem is akkora baj, főleg ha azt nézzük, melyik házba tartozik. És milyen a személyisége. Lassan a poharam felé nyúltam, de még mielőtt ittam volna belőle, rosszallóan a velem szemben ülőre pillantottam. Ja igen, a Rendelet, ami megkeseríti a fiatal varázslók és boszorkányok életét, és ami - szerintem - teljesen felesleges.
- Igen, a Rendelet - bólintottam, majd ittam egy kicsit, utána pedig újra Daphne-ra pillantottam. - Kíváncsi vagyok, te már tudod, kit szánt neked? Azon kívül, hogy teljesen biztosan nem aranyvérű...
És ez a legnagyobb baj. Magával a dologgal akkora gond nem lenne, de a szüleim igazából azon akadtak fenn, hogy a Rendelet szerint nem egy aranyvérűvel kell családot alapítanom. Ami, akárhogy is nézzük a helyzetet, a családunk szégyene lenne. A szüleim, a nagyszüleim, és a többi ősöm eddig mind aranyvérű volt, a családba pedig még véletlenül sem keveredett félvér vagy mugliszárzamázú. Na, majd most... - keserűen elmosolyodtam.
- Még mindig imádod, ha utálnak, ha jól látom.
Gonosz kis mosollyal forgattam meg a szemeimet, ahogy a szőke lányt figyeltem, majd újra az előttem lévő pohárra fordítottam a figyelmemet. Nos, ilyen egy Mardekáros barátság, vagy mi. Kibeszélni azt, milyen módon készítjük ki az elsősöket.

-Azt sajnos nem tehetem. Még megállnának a fejlődésben! – húztam gonosz kis vigyorra számat. Ha akár egy picit is kedvesebb és elnézőbb lennék, már nem is önmagam lennék. Persze tudom hol a határ – az általam meghúzott határ – és azt sosem lépném át. Ilyen szabály például, hogy a Mardekáros gólyákkal nem szemétkedünk, hacsak az illető nem tévedésből van köztünk. Azoknak végük, arról gondoskodom. De a kivétel csak erősíti a szabályt.
- Te is észrevetted? Még szórakozni sem lehet velük rendesen. Olyan nyámnyilák. Mintha mind Hugrabugos lenne – húztam el a szám. Már egészen belemelegedtem volna a gólyák szidásába, amikor a lány szavai elvonták figyelmem. Alig hallhatóan beszélt, szinte suttogva, mintha csak magának mondaná. Vagy nem is tudom…Érdeklődve néztem Sherrilynre, nem igazán tudtam mire vélni utolsó megszólalását. – Csak talán? – vontam fel szemöldököm.
Kérdése váratlanul ért. Nem szerettem beszélni róla, valahogy szégyelltem magam, hogy a nevemet kapcsolatba hozzák egy sárvérűvel, még ha nem is az én hibám. Tudtam, hogy van pár háztársam, akik még mindig azt hazudják, hogy nem kapták meg a levelet, csakhogy ne kelljen beszélniük róla. Persze lehet, hogy tényleg nem kapták meg, de ezt nem hiszem. Pedig felesleges titkolniuk, úgyis kiderül. És akkor mi van? Kényszerítenek minket, nem tehetünk róla. Ittam egy kortyot és csak utána válaszoltam. – Egy Hollóhátas sárvérűt. A nevét nem tudom – vontam vállat, nemtörődömséget színlelve. Nem mutatok ki, hogy félek, hogy bizonytalan vagyok. – És neked?
Mindenki azt hiszi, hogy mi, aranyvérűek egyfajta álomvilágban élünk, ahol körülugrálnak minket a házimanók, előkelő fogadásokra járunk csilivili rucikban, bármit megtehetünk, hogy tökéletes az életünk. Mekkorát tévednek! Nem fogják megérteni, hogy ennek az életnek ára van. Kiskorunk óta elvárásoknak élünk, megszabják mit és hogyan csináljunk, mindent megmondanak, azt is, hogy milyenek legyünk. Belekényszerítenek egy szerepbe, ahonnan nem törhetsz csak úgy ki. Az egész életedben szerepet kell játszanod, a szálakat pedig ők mozgatják a háttérből. Mintha élő marionett bábuk lennénk.
- Még mindig jobb, mintha nem is tudnának a létezésemről – mosolyodtam el. Nem is tudnám elviselni, ha szeretnének. Az számomra egyet jelentene a megalázottsággal.

Egy bólintással jeleztem Daphne-nak, hogy figyelek, és néhány dologban egyetértek vele, bár néha már én is túlzásnak tartottam, amit a fiatalabbakkal és a gyávábbakkal csinált. Bár, pont én ítélem ezt el, aki csupán szórakozás céljából, vagy éppen unalom miatt köt bele a gyengébb láncszemekbe. Viszont néha-néha szigorúan csak azért zaklattam a többieket, hogy enyhítsek a saját kínomon. A nyomás néha túl nagy rajtam, ellene pedig csak ezzel tudok megnyugvást találni. Tűnődve a poharamra pillantottam. A töklevem lassan fogyott, pedig máskor egy pillanat alatt elfogyasztom. Kezdek furcsa lenni.
- Az évek alatt egyre elnézőbbek lesznek a kis varázslócsemetékkel. Már nem úgy nevelik őket, ahogy minket. Pedig az se volt olyan régen... - egy kicsit elgondolkoztam szavaim igazságán. Engem durván neveltek fel, mindig magamat kellett megvédenem, ha bajba keveredtem, és akkor utáltam ezt, de most már tudom, hogy jól jött. Ha engem is úgy elkényeztettek és védtek volna, mint a mostani első éveseket, ugyan olyan nyámnyila lennék, mint ők. Még Mardekáros létemre is. - Egy védő burokban nevelik őket. És mikor idekerülnek, rájönnek, milyen a való világ - gonosz mosoly terült szét arcomon, mikor rájöttem, hogy ez nekem csak jó. És Daphne-nak is. Sok az érzékeny lelkű kisdiák. - Igen, talán. Be kell látni - bár nem szívesen teszem én sem -, hogy vannak erős sárvérűek. Még ha le is nézzük őket.
Körbe pillantottam a teremben, keresve pár személyt, akikre illik is a leírás, majd feléjük intettem, hogy felvonjam a lány figyelmét rájuk. Ez van. Mugliivadékok, de nekik talán itt a helyük, legalábbis a többség szerint. Jó varázslóknak és boszorkányoknak tartják őket, sajnos.
- Fogalmam sincs. Igazából, meg sem akarom tudni. De abban biztos vagyok, hogy egy sárvérűt, már csak azért is, hogy sikeresen bepiszkítsam a családom nevét - még belegondolni is rossz volt, nem hogy majd megélni az egészet. És, annak ellenére, hogy a szívem mélyén elismertem az erős sárvérű varázslókat, ahhoz nem volt kedvem, hogy hozzá is menjek az egyikhez. Szégyen lett volna.