Margaret & Daphne

Napsütéses, kellemesen meleg délelőtt volt, én a Szárnyas Vadkan egyik sarkában üldögéltem lángnyelv whiskyt kortyolva. Igaz ma nem volt roxmortsi nap, és ebben a pillanatban éppen számmisztika órán lenne a helyem. De ez kit izgat? Már nem bírtam elviselni a suli nyomasztó légkörét, ki kellett szabadulnom. Az sem zavart, hogy itt bárki megláthat, bármelyik percben betoppanhat akár egy tanár is. Akkor legalább kirúgnak ebből az átokverte iskolából. Vagy legalább anyám dührohamot kap, ha megtudja… Elmosolyodtam a gondolatra, hogy anyám milyen képet vágna, ha most hazaállítanék azzal, hogy kipenderítettek a suliból. Neki egyenesen szentségtörésnek számított bármilyen kis szabályszegés, hiszen ő tökéletes mintadiák volt. Véleménye szerint csak elrontom a húgomat, igazi istencsapása vagyok. Milyen hízelgő…
Poharamról felpillantva egy ismerős arcot láttam belépni a kocsmába. Margaret Waldorf volt ez a személy, Mardekáros háztársam. Csak látásból ismerem, nem hinném, hogy roxforti éveim során akár egy szót is váltottunk volna. De Pansy – a Mardekár Rita Vitrolja – mesélt pár…érdekes… dolgot róla. Persze általában pontosan annyi igazság van „barátnőm” meséiben, mint Vitrol cikkeiben. Körülbelül semmi.

Gondolkodnom kell! Elegem van ebből az egész Serena ügyből. Sirius Black pedig egy képmutató kutya...
Ahogy kiszabadultam a suli fojtogató légköréből lesiettem Roxmortsba, hogy feltöltődjek egy igazi csokis itallal Madam Pudifoot- nál. Teljes mértékben biztos voltam benne, hogy az kizökkenthet mostani állapotomból, de amint a Szárnyas Vadkan mellett haladtam el, megpillantottam a magányosan üldögélő kis Daphne-t, aki mintha valami csodára várt volna. Ördögien elmosolyodtam, majd benyitottam a koszos kis ,,vendéglőbe", ahol még soha sem jártam ezelőtt.
Nem az én ízlésemnek volt kitalálva a poros székek halmaza és a plafonról lógó pókhálók.
Lehuppantam a szőke lánnyal szemben, és így szóltam:
- Nos, miújság kicsi Daphne? Törvénytelen lógás?

A következő pillanatban már felém tartott, majd – kérdés nélkül - leült velem szemben. Hogy merészeli? Köszöntésétől pedig egyszerűen a hányinger kerülgetett.
- Margaret. – húztam gúnyos mosolyra a szám. – Csodálom, hogy itt találkozunk. – mondtam, kérdéseit teljesen figyelmen kívül hagyva.
Mivel egyáltalán nem ismerem, gondoltam hitelt adok Pansy szavainak, azok alapján pedig igencsak furcsa, hogy egy ilyen helyre betette a lábát. Bár, ha minden igaz, jobb, ha vigyázok vele. Valószínűleg nem olyan ostoba, mint amilyennek kinéz.

- Tudod, ellentétben veled, nekem nincs több órám. - mondtam bájosan mosolyogva, majd körülnéztem és köhögni kezdtem. A mellkasomra tettem a kezem, hogy enyhítsem a tüdőmben a kellemetlen érzést.
- Te jó ég! Ennek a vendéglőnek még a levegője is gyilkol.
Elővettem zsebkendőm, majd letöröltem előttem és partnerem előtt az asztalt, majd fellapoztam a dohos szagú, penészes szélű étlapot.
- Mit lehet itt kapni? - motyogtam magamban, majd amikor az első lap szétmállott az ujjaim között, fintorogva arrébb dobtam, megigazítottam a hajam, majd így szóltam.
- Nos? Miért vagy ilyen búval bélelt, Daphne kedves?
Nem maradt más hátra, mint az ujja köré csavarni a szőke, mardekáros lányt.

- Csak bele ne halj egy kis porba. - mosolyogtam rá még mindig gúnyosan. Rendkívül jól szórakoztam látható undorán. Amikor pedig az étlappal bajlódott, nehezen álltam meg, hogy fel ne kacagjak.
- Nem kell aggódnod, tökéletesen jól vagyok. – Fejemet enyhén oldalra billentve bájosan mosolyogtam a lányra. Vajon mit akarsz tőlem?
- És te? A szabadidődben miért kóvályogsz egyedül Roxmortsban? – Őt inkább társasági embernek képzeltem, nem hinném, hogy szeret egyedül lenni és elmélkedni az élet értelmén.

- Először is, a szabadidőmben azt csinálok, amit akarok. Egyébként meg semmi közöd hozzá, hogy miért vagyok itt, de ha már így alakult... Nos, gondoltam lehetnénk barátok.
Szövetséget kötni sohasem utolsó, hiszen soha nem tudhatod mikor lesz szükséged rájuk. Általános igazság, hogy csak is olyan embereket célozz meg, akik gyámoltalanok, de azért van bennük szusz és kevésbé elnyomottak.
Elmosolyodtam, majd Daphne felé nyújtottam a kezem.
- Infózom a partikat... - mondtam mézesmázosan, mert ez általában be szokott jönni, habár ez a Greengrass lány nem nézett ki olyan butának, mint a többiek, akiket be szoktam szervezni.

Kár, pedig tényleg érdekelt, hogy mit keres egy ilyen helyen, egy ilyen lány.
-Ez nem hangzott túl kedvesen – biggyesztettem le ajkaimat. – A barátok bíznak egymásban – küldtem felé egy színlelt mosolyt.
-De jól van, lehetünk barátok. – Az utolsó szónál hangom akaratlanul is undort tükrözött. Erről a szóról eszembe jutnak azok az undorító, álszent senkik, akiktől egyszerűen rosszul vagyok. Nevetséges. A barátság egymás kölcsönös kihasználása csupán, ami mindkét félnek jól jön. És úgy tűnik Margaret ezt magas fokon műveli, mármint mások kihasználását. Jobb lesz vigyáznom vele, bár a „barátsága” még jól jöhet.
Gondold csak azt, hogy találtál még egy rászedhető idiótát.

Ici - pici Daphne, jól fog jönni neked még ez a szövetség.
Felálltam, majd hátrébb löktem a székem és kezet fogtam a lánnyal, majd csókot dobtam felé és búcsúzóul végignéztem rajt.
- Nagyon örültem, Daphne.
Hátradobtam a hajam, majd kikopogtam az ócska vendéglőből, de a hátamban éreztem a szúrós, fekete pillantást, amely a szőke lányhoz tartozott.
Nem jelent veszélyt, Margaret. - nyugtattam magam, de volt egy olyan sejtelmem, hogy a jövőre nézve még sok gondom származhat Daphne Greengrass mesterkedésétől.