Thjalf & Sherrilyn

Engem nem érdekel a kvidiccs. Soha nem is érdekelt. Mindig is butaságnak tartottam, felesleges időtöltésnek, amikor az ember egy buta seprűn repked körbe és körbe, hogy egy labda elől meneküljön. Vagy épp a labda meneküljön előle. Lehet utálni ezért, de ez van. Sosem éreztem késztetést arra, hogy játsszak, vagy akár egy meccset is végig nézzek. Időpazarlás. De ki tudja, miért, mindezek ellenére, gyors léptekkel haladtam a kvidiccs pálya felé, reménykedve abban, hogy megtalálom azokat, akiket keresek. Vagy legalább észreveszek egy olyan elsőst, aki fél tőlem, hogy egy kicsit elbeszélgethessek vele. Ki tudja, miért, de a kisebbek elkerültek, néha pedig még a nagyobbak is, pedig szerintem nem vagyok annyira félelmetes. Annyira. Egy halvány vigyor jelent meg az arcomon, ahogy fordultam meg, hogy balra kanyarodjak, de szinte azonnal el is tűnt, amikor bele ütköztem valamibe. Vagyis valakibe. Oly' mindegy! Hátra tántorodtam, és dühösen pillantottam a fiúra, aki kizökkentett a gondolataimból. Ha Mardekáros lett volna, elnéztem volna neki. De nem az volt, ez tisztán látszott rajta, nem mellékesen, még sosem láttam a klubhelyiségben. Annak az esélye, hogy egy házban éljen velem, nulla volt.
Szikrázó szemekkel néztem végig rajta, tetőtől-talpig. Magasabb volt nálam, és izmosabb is, ami nem csoda, ha már egyszer fiú. Haja hosszabb volt az átlagosnál, és vörösesbarna. Szemei kékek. Kezében egy seprűt tartott, ami azzal volt egyenlő, hogy kvidiccsezik... Rosszallóan ráncoltam a szemöldököm, végül szemtelenül elvigyorodtam. Az átlagosnál jobb kedvem volt, így talán nem is annyira csoda, hogy nem átkoztam meg azonnal, amiért nekem jött. Tökéletes magabiztossággal néztem a szemeibe.
- Máskor talán figyelj, hogy kinek mész neki. Az erőmet és az időmet nem szeretném holmi idióta, kvidiccset játszó fickókra pazarolni...
Idegesíteni akartam volna? Megfélemlíteni? Oh, dehogy! Nem olyannak látszott, aki beijed egy lánytól, csak azért, mert az a Mardekárban van, szóval felesleges is lett volna strapálnom magam. Viszont, annak ellenére, hogy elhúzhattam volna mellette, ott maradtam, és konokul meredtem rá. Valahogy, nem volt kedvem tovább állni. Kíváncsi voltam, mit reagál.
- Jut eszembe, hogy hívnak? - fő az udvariasság.

Sherrilyn & Thjalf

Mivel imádom a kviddicset, így nem meglepő, hogy az edzések napját is imádom. A hétfő, szerda, és péntek (ez esetben péntek) estéket, amikor a Nimbuszomra ülve magamba szippanthatom a friss, kora esti levegőt, és a kvaffot dobálhatom a hatalmas póznák egyikébe.
Ezúttal Cho a cseleket, és a különböző alakzatokat gyakoroltatta velünk buzgón. Ma kimondottan jól ment az edzés, könnyen lehet, hogy a péntek miatt. Habár jobban belegondolva ki tudja. A lényeg annyi, hogy utolsóként szálltam le a seprűmről, és indultam az öltözőbe, ahol már senkit nem találtam. Ezen meg sem lepődtem, hisz a Hollóhátban mindenki olyan sietős, csak nem értem miért. Én nem vagyok ilyen, szép lassan végzem minden dolgom. Mikor magamra öltöttem a taláromat, kiléptem az öltözőből. Rögtön egy vörös hajzuhatag borult az arcomba, és pár másodperc múlva már a földön találtam magam. Mikor felálltam, egy csodaszép lányt láttam magam előtt. A korát nem bírtam megállapítani, de olyan 12-14-nek saccoltam. A lány kíváncsian méregetett. A barna szemek az arcomat, és a testemet is végigfürkészték.
- Thjalf Osberg a nevem - mutatkoztam be - Bocsáss meg, nem láttalak. Idióta viszont nem vagyok - közöltem, mire meglepettség ült ki az arcára. Azt hihette, hogy a sértése a szívemig hatol majd, és visszavágok, de nem így történt. Helyette egy barátságos bemutatkozást kapott egy kis korrigálással egybekötve.

Nos, jól tippeltem, nem akadt ki a sértegetésemen, sőt, egész normális hangnemben válaszolt, ami - bevallom - eléggé megdöbbentett. És azt hiszem, ez az arcomra is kiülhetett, mivel ha jól láttam, egy barátságos mosoly futott át az arcán. Mondjuk az is lehet, hogy csak képzelődtem. Bár nem szoktam, de na... Az ember lánya megdöbben, ha mardekáros létére nem tud belekötni valakibe, csak mert az mondhatni kedvesen reagálja le a sértegetését.
- Látom, nem tudtalak megsérteni - elismerő vigyor terült szét az arcomon, és még bólintottam is hozzá. Vegye elismerésnek. Nem utáltam meg pár perc alatt, ami nálam csoda számba megy, szóval... Ekkor megakadt a szemem a talárján lévő címeren, amin a Hollóhát jelképe díszelgett. Kissé elhúztam a számat, mert így más érthetőbb volt, miért nem akadt ki egy Mardekáros beszólásán. És még okos is lehetett! Azta. Remek. Szemeim véletlenül még egyszer feltérképezték, csak hogy tisztában lehessek az erőviszonyokkal, másért nem, majd a szemeibe néztem. Újra. És elmosolyodtam. - Sherrilyn Sherrard vagyok. Gondolom még nem ismersz, ami téged tekintve jó volt. Eddig.
Igen, eddig. Ha meglátja bárki is, hogy velem beszélget, tuti mennek majd neki a kérdések, és mindezt azért, mert engem nem kedvelnek túlságosan a Roxfortban, és akad pár utálóm a saját házamban is. Érthetetlen, hogy miért, hiszen alaptalanul nem bántok semmit és senkit. Az már más tészta, hogy beszólok a diákoknak, ha látom, hogy kerülnek engem. De ha már itt állok vele szemben, akár kapcsolatot is kialakíthatok vele - futott át az agyamon egy kósza gondolat, amit nem is találtam olyan rossznak.
- Azt hiszem, örülök, hogy találkoztunk. Nem beszéltem még időpazarló kvidicsezővel - közöltem vele vigyorogva, minden barátságos élt a hangomból ezekbe a szavakba öntve. Meglátjuk, mi lesz.

- Szóval Sherrilyn? Szép név, tetszik - jegyeztem meg mosolyogva. Meg kell hagyni, meglepett a lány közvetlensége. Azt hittem máshogy fog reagálni, de örültem hogy nem így történt.
- Miért mondod ezt? - kérdeztem. Miért lenne számomra rossz, ha már ismerem? Végül is nő, szóval megérteni nem könnyű dolog, de akkor is. Ekkor észrevettem a talárján a zöld kígyót. Szóval Mardekár. Mondjuk nem baj ez...vagy mégis? Sokan a mardekárosokat egyenesen a Sátán híveinek és szolgáinak tartják. Ez persze hülyeség, egy hatalmas, orbitálisan nagy tévedés. Sherrilyn eddig például egész aranyos volt, vagy vegyük Margaretet és Lanát. Ők is normálisak, legalábbis remélem, hogy titkon nem átkoznak meg ártatlan muglikat.

Meglepődés, második felvonás, és újra csak pislogni tudtam, mikor megdicsérte a nevemet. Fura egy srác, az tuti. De nem tűnik rossznak - vicces, hogy ezt én mondom, pont egy Mardekáros, de mindegy - eddig. Még mindig mosolyogva, bár kevesebb rosszindulattal léptem egy kicsit közelebb hozzá. Közelebbről sem tűnt rossznak, mármint férfiként, bár lehet, hogy csak átlagon aluli egyénekkel vagyok körülvéve néha, és azért láttam elég normálisnak. Ki tudja.
- Köszi. A te neved sem rossz - egy pillanatra elgondolkodtam, majd meg is kérdeztem, ami az eszembe jutott. Teljesen biztos voltam benne, hogy igazam volt. Nekem mindig igazam van! - Nem angol vagy, igaz? Mármint úgy értem, nem itt születtél.
Mikor megkérdezte, miért mondtam azt, amit mondtam, megvontam a vállam. Meséljem el neki részletesen, hogy kerülnek, hogy az alsóbb évesek közül páran félnek tőlem? Ja, és hogy Mardekáros vagyok? Bár szerintem az utóbbit már észrevette, ha máshonnan nem is, a taláromról, szóval azt már felesleges lenne beleilleszteni a hegyi beszédembe. Kicsit idegesen túrtam bele a hajamba, és próbáltam eltüntetni a bennem lévő feszültséget, kevés sikerrel. Azt hiszem, a nyomás kezd kicsit túl sok lenni. Kicsit nagyon sok lenni.
- Csak mert néhány helyen a közutálat tárgya tudok lenni. Vagy vagyok is, főleg mardekárosként... - mutattam végig magamon, majd rájöve, hogy éppen egy fiúnak mutogatom magam - még ha csak talárban is - szégyenlősen kaptam félre a fejem, és ejtettem le magam mellé a karom. Hát, ez van, rajtam is ki tud fogni valami. A baj az, hogy ez a viselkedés nem illik hozzám..

- Nem, finn vagyok. Ott is születtem. Nagyon érződik a beszédemben, hogy nem vagyok angol? - egy kicsit aggódni is kezdtem, hisz eddig senki nem panaszkodott a nyelvtudásomra, de aztán lehet hogy csak a nevem miatt kérdezte.
- Pedig eddig nekem elég szimpatikusnak tűnsz - jegyeztem meg, mire a lány kissé elpirult - De tényleg, komolyan mondom! Nem értem miért utálnak téged az emberek Sherrilyn egyre jobban tetszett nekem. A személyisége magával ragadott. Bár még csak körülbelül öt perce beszélgettünk, máris vonzódtam hozzá. Egy kicsit.
Ekkor nem tudom, hogy szándékosan-e, vagy véletlenül, de elkezdte magát mutogatni nekem, és tetszett amit láttam.

- Kicsit, annyira nem vészes. De inkább a neved miatt kérdeztem - nyugtatólag mosolyogtam rá, mert úgy láttam, őt zavarja, hogy ha valaki jobban odafigyel, rájön, hogy nem bennszülött angol. Nos, engem nem zavart. Normális esetben, ha Mardekáros diákok is lettek volna körülöttünk, beszóltam volna neki, de így nem. Nem volt kedvem, és ő legalább nem a gonoszt látta bennem. Azt hiszem. Teljesen más volt vele beszélgetni, mint például egy Mardekár házbelivel, aki majdnem teljesen ugyan olyan, mint én... - Ha akarsz, nyugodtan beszélj tájszólással, vagy mivel. Engem nem zavar.
És kivételesen igazat mondtam. Lehet, hogy másnak nem tetszene, de mi van akkor, ha valaki nem teljesen angol? Semmi. Valaki akkor is ember, ha ázsiai, és nem Angliában született, ez pedig a varázslókra is tökéletesen igaz. Vicces, hogy pont én beszélek erről, akinek igazából nagyon rasszistának kéne lennie, de ha egyszer Thjalf kedves velem, és nem leszek bunkó. Kivételesen.
- Ugye tudod, hogy más soha nem mondott volna ilyet? Főleg egy Mardekáros lányra... De azért köszönöm - azt hiszem, elpirultam. Vagy csak nagyon meleg van ilyen tájban...? Meglehet. - Ne bámulj! - morrantam rá, mikor észrevettem, hogy tekintetét végig futtatja a testemen, ami egy kicsit - bevallom - zavart. Fiúból volt, na...

- Rendben van - feleltem, pedig nem nagyon szoktam tájszólással beszélni. Nekem így természetes, ahogy jön. Soha nem kellett társaságban megerőltetnem magam, hogy "angolosan" beszéljek. Mint már említettem, ez így természetes.
- Nem bámullak, csak...csak... - kezdtem, de nem fejeztem be a mondatot. Egyszerűen nem tudtam mit mondani. Nem jött ki hang a torkomon. Csak álltunk, álltunk és álltunk a kviddicspálya szélén, miközben szép lassan az alkonyat is ránk köszöntött.
- Tulajdonképpen hányadikos is vagy? - kérdeztem Sherrilyntől.

Kérdőn vontam fel a szemöldököm, úgy bámultam rá. Nem bámult, mi? Akkor én láttam rosszul, és biztos csak sütögetett. Nos, nem irigylem az idősebb lányokat, akiknek már gondjaik vannak a fiúkkal. Bár azt hiszem, lassan nekem is lesz. Az az átkozott rendelet... És most Thjalf. A mosoly azonnal lehervadt az arcomról, pedig Merlin látja a lelkem, és próbáltam legalább pár percre gondtalan és bolodg lenni, de úgy látszik, nekem ez lehetetlen.
- Csak, csak mi? Vagy, tudod mit, nem is akarom tudni - néztem félre, a nézőtér felé, ahol a meccseken annyian szoktak ülni. Belegondolva, én még sosem ültem ott, de valahogyan nem is vágyom rá. Mint már említettem, időpazarlás. De mindezek ellenére, pont egy kvidiccsezővel beszélgettem, akiket általában ki nem állhatok. Ezt sosem gondoltam volna. - Nézegess, ha annyira akarsz. Szerintem ezután úgysem találkozunk többet, élvezd ki az időt.
Próbáltam nem törődöm lenni, nem tudom, mennyire sikerült, de reménykedtem benne, hogy nagyon. Én vagyok az érzéketlen mardekáros, nem mutathatok ki érzelmeket! Még egy kicsit sem. Mondjuk...
- Harmadikas - válaszoltam neki, kicsit aggódva, mert teljesen biztos voltam benne, hogy ő idősebb. Bár a korkülönbség sosem zavart, ezt mutatja azt is, hogy Daphne-val úgy ahogy, de jóban vagyok, de most kicsit féltem, mit reagál arra, hogy csak tizenhárom éves vagyok. Mégis, kissé lekezelő vigyorral néztem rá, ok nélkül. Néha tényleg nem tudom, mit miért teszek. - Gondolom te idősebb vagy, ez látszik rajtad. Kis Hollóhátas nagyfiú... - felnevettem. Nem hangosan, nem gonoszul, csak úgy egyszerűen, pedig nem is volt annyira nevetséges a beszólásom...

Sok mindet nem értek, de Sherrilyn szavait végképp nem.

"Szerintem ezután úgysem találkozunk többet..."

Ez mégis mit akar jelenteni? Neheztel rám, mert megbámultam? Az lett volna a furcsa, ha nem így tettem volna. A férfiak általában megnézik a nőket, ez így van rendjén. De úgy tűnik a kicsi Sherrilyn nincs tisztában vele, hogy a jó nőket meg szokás bámulni. Pedig ebben semmi különös nincsen. De ha neki így jó, akkor ezt el kell fogadnom. Mivel mardekáros volt, ez egy kicsit meg is lepett. A mardekáros lányok általában mindent megtesznek azért, hogy megbámulják őket, sok mindet bevetnek a cél érdekében. De Sherrilyn nem ilyen volt, egy kicsit más. Persze jó irányban.
- Ötödikes vagyok - feleltem végül.

Láttam rajta, hogy nem érti, miért mondtam azt, amit. Mármint, hogy úgysem találkozunk többet. Pedig ez így volt, tekintve, hogy általában kerülöm a kvidiccsezőket, és a más házbeli diákokat. De, azt hiszem, itt a bibi. Általában, és én most mégis egy Hollóhátassal elegyedtem beszélgetésbe, ami annyira nem kellemetlen, de mégis... Furcsa. Főleg, hogy bámult. Mindenesetre, én nem magyaráztam meg neki a dolgokat, csak nem törődőn vállat vontam. Okos, rá fog jönni maga a szavaim értelmére.
- Akkor jól tippeltem. Idősebb vagy nálam - húztam el rosszallóan az ajkamat, magam sem tudom, miért. Eddig semmi bajom nem volt az idősebbekkel. Végül, hogy leplezzem kisebb zavarom, elvigyorodtam, és kedvességet csempészve a hangomba, megszólaltam. - Nagyfiú. Milyen csábító dolog egy idősebb, kvidiccsező Hollóhátassal beszélgetni az alkonyatban...
Közelebb léptem hozzá, és úgy néztem fel a szemeibe. Szépek voltak, de nem ez volt a lényeg. Hanem az, hogy mit reagál.

Na most tényleg nem tudtam mit tegyek. Nem tudtam mit is akar. Lehet, hogy tetszem neki? Lehet, de könnyen lehet, hogy nem. Végül is a Mardekárba került, ami azzal egyenlő, hogy van benne kellő ravaszság. Előfordulhat, hogy csak játszadozik velem. Ellenben az is meglehet, hogy vágyik egy szerető társra az én személyemben. Pedig két évvel fiatalabb volt nálam...de a szerelemben mit számít a kor?
Ráadásul jól is nézett ki, most hogy megismertem egész jófejnek tűnt. Mi kell még? Így hát még közelebb léptem hozzá, a testem az övéhez ért. Ha nem lettem volna nála magasabb, valószínűleg most az orrunk is összeérne, de hát sebaj.
- Szóval csábítónak találod? - kérdeztem. Lehet, hogy nem pont ezt várta, de mivel én sem tudtam mit akar, így ez tűnt a legésszerűbb lépésnek.

Bevallom, kicsit megijedtem, mikor közelebb érve a teste az enyémhez nyomult, de nem hátráltam meg. Az nem illett volna hozzám, és nem utolsó sorban, semmi rossz nem volt az egészben. Legalábbis szerintem. Mindezek ellenére furcsa volt, mert nem gondoltam volna, hogy belemegy a játékba, de ha már így alakult, élvezni akartam a dolgokat. Mosolyogva kezdtem babrálni a talárja elejét, néha-néha végig simítva rajta. Nos, ezt élvezik a fiúk. Vagy nem?
- Mondhatni - pislogtam fel rá, olyan lányosan, mivel magasabb volt nálam, de kivételesen nem zavart. Sőt, talán tetszett is. Fogalmam sem volt róla, mivel nem értettem magam, de istenigazából, már őt sem annyira. - De miért kérdezed? Téged talán hidegen hagy ez a helyzet? Pedig könnyen elmehettél volna már, ha így lenne...  
Nos, a Mardekáros ravaszság megint betalált, ami kifejezetten jó volt. A hazugságom pedig kivételesen nem volt akkora, mivel nem hagytam volna elmenni, maximum csak azután, miután jól kiszórakoztam magam.
-Bár, talán lassan mindkettőnknek menni kéne, nem gondolod...?
Én nem gondoltam, arról viszont, hogy ő mit gondolt, fogalmam sem volt. Ez pedig idegesített.

Be kell vallanom élveztem a dolgot. Annak ellenére, hogy már rég a kastélyban kellett volna lennie mindkettőknek maradtam. És ős is. Lehet, hogy ez jelent valamit! Mármint az ő részéről, és persze az enyémről is.
- Nem, szerintem ráérünk még - mondtam, miközben körülnéztem a birtokon, a lemenő Nap után nézve - Van időnk bőven. Vagy talán tévedek? - kérdeztem kedveskedve. A kedves beszéd őszinte volt, és szívből jött. Nem kellett megjátszanom magam, nem mintha eddig azt tettem volna.
Sherrilynnel jól éreztem magam, habár még csak fél órája találkoztam vele először.

- Én nem sietek sehova - ráztam meg a fejem, annak ellenére, hogy tudtam, már régen a klub helységben kéne lennem a többiekkel. Semmi kedvem nem volt elmenni, ami már alapjában véve furcsa volt. Hát, még az, hogy egy Hollóhátas fiú miatt maradok ki. Oldalra néztem, és láttam, hogy a Nap már vörösre színezte az eget... Tiszta romantikus. Más lányt talán meghatott volna a jelenet, de engem hidegen hagyott, ha nem is teljes mértékben. Újra Thjalf-ra néztem, és elmosolyodtam. - Szóval nem tévedsz.
Újra a talárjára vezettem a kezeimet, ujjaimmal pedig a rajta lévő címert kezdtem piszkálni, miközben elgondolkodtam azon, miért is vagyok vele ilyen kedves, ha egyszer alig ismerem. Furcsa mód, nem számított a dolog. Mármint az ismeretség. Az elejétől kezdve kedves volt velem, bár lehet, hogy ez csak annak tudható be, hogy nem hallotta a híremet, de bevallom, nem számít. Valaki legalább nem úgy beszél velem, mint általában a legtöbb Mardekárossal. Nehéz bevallani, de jól esik.
- És mondd csak, ha már így összeismerkedtél egy gonosz kis Mardekárossal, mit szeretnél vele csinálni? Mert gondolom, nem nagy élvezet itt kint álldogálni.

- Csodás - feleltem, mikor közölte, hogy ő is ráér. Bár tudtam, hogy maradni fog, azért örültem a válaszának. Így ténylegesen megbizonyosodhattam róla.
Mikor ujjait lágyan végighúzta a taláromon, egész testemet furcsa, bizsergő érzés járta át. Bevallom, ilyet még soha eddigi életemben nem éreztem.
Hogy mit csinálnék egy gonosz kis mardekárossal? Hmm...most tudtam volna pár dolgot mondani, de nem tettem. Nem akartam megbántani a lányt a nem túl szép megjegyzéseimmel.
- Hát nem is tudom...ehhez mit szólsz? - kérdeztem, majd megcsókoltam a lányt.

Azt hiszem, megkaptam életem legelső hatalmas sokk élményét, mikor Thjalf csak úgy, egyszerűen lehajolva megcsókolt. Először azt sem tudtam, mit reagáljak, és még az is megfordult a fejemben, hogy ellökve magamtól megátkozom, de valamiért nem akartam túlságosan elhátrálni előle. Tuti bűbáj, más nem lehet. Én sosem gyengülök el... - markoltam bele a talárjába, és közelebb bújtam hozzá, majd rájőve, hogy mit is teszek, ijedten hátráltam el. A döbbenet és a félelem biztosan kiült az arcomra. Nos, azt hiszem, befellegzett anyám ama tervének, hogy esküvőig érintetlen maradok, minden értelemben. De, meglepő módon, annyira nem is bántam, mert az igazat megvallva, tetszett a dolog, és ezt az is mutatta, hogy elmosolyodtam, minden rossz szándék nélkül. Úgy igazából, szívből. Visszaléptem a Hollóhátashoz, és lábujjhegyre állva egy puszit nyomtam a szájára.
- Tetszett. Bár én a helyedben nem híresztelném majd el... A szüleim a végén még halálos átkot szórnak rád - a gond csak az, hogy itt még a falnak is füle van.

Sherrilyn ajkai hidegek voltak, akár az Azkaban falai. Viszont a csókja édes, mint a méz. Ráadásul a csókomat viszonozta is, és közelebb bújt hozzám. Ettől ismét melegség futott át minden porcikámon.
- Miért terjeszteném el? Nem olyan családból származom én, hogy különféle dolgokat terjesszek - feleltem neki - Amúgy örülök hogy tetszett...Sherry.
A lány nevét sikerült olyan érzékien kimondanom, mint egy...mint egy...szóval nagyon érzékien. Persze nem nőiesen, hanem olyan érzékien, ahogy a kemény férfiak szokták. A kemény, okos hollóhátas férfiak fiúk. Amúgy nem vagyok nagyképű.
Gondolataimat elhessegetve inkább tekintetemet Sherrilyn fenekére tereltem.

- Nem lényeges. De látom a becézésem már megvan. Ennek igazán örülök - forgattam meg a szemeimet, ezzel nemtetszésemet nyilvánítva ki, miszerint nem rajongok az új megszólításomért. Szólni viszont nem szóltam rá, hogy ne nevezzen így, mivel annyira nem zavart, sőt, mondhatni, hogy tetszett is. Vagy mi. Kissé eltávolodtam tőle, megigazítva a hajamat és taláromat, főleg az utóbbit, mivel az a bújás közben kissé összegyűrődött. Remek. Felnéztem Thjalfra, és keserűen állapítottam meg, hogy rajta nem látszik akkora sokk, mint rajtam, ami valahol azért nem is akkora csoda. Elvégre fiúból van, és gondolom neki nem ez volt az első...
- Nézni szabad, fogdosni már nem - jegyeztem meg, mikor tekintete a fenekemre tévedt, majd megfordultam, és pár lépésre eltávolodtam tőle. A vállam fölött néztem vissza rá. - Remélem boldog vagy, hogy egy lány első csókja a tiéd lehetett. Ennek örömére, be kéne mennünk, mielőtt még valaki beárul minket a tanároknak, hogy itt... romantikázunk - az utolsó szót piruló fejjel ejtettem ki, és csak reménykedtem benne, hogy Thjalf nem veszi észre a félhomályban. De talán kimagyarázhatom magam azzal, hogy megfáztam, mert az... Az teljességgel lehetetlen, hogy nekem egy Hollóhátas gyerek tetsszen, ugye? Vagy nem?

Első csók? Nem is gondoltam, hogy ez volt neki az első. Habár még csak harmadikos, de akkor is. Mardekáros, nemde? A mardekáros lányok pedig szeretik az ujjaik köré csavarni a férfiakat. De Sherrilyn nem volt ilyen, ő más volt.
- Rendben van, menjünk - mondtam neki, habár cseppet sem volt kedvem elmenni innen. Még gyerek az idő! És mégis ki árulna be minket? Csak ketten voltunk itt...legalábbis úgy tudom. Kétlem, hogy egy harmadik személy figyelne minket a lelátó tetejéről. Bár könnyen előfordulhat, hisz a félhomályban már nem láthattunk el addig. De mégis kit érdekelne egy hollóhátas fiú és egy mardekáros lány "romantikázása"? Szerény véleményem szerint az égvilágon senkit.
Így hát Sherrilyn keze felé nyúltam, és elindultunk a sötétségbe burkolózott iskolaépület felé.

Nem szóltam rá, mikor megfogta a kezem. Felesleges lett volna, és legalább hasznát tudtam venni, mivel kezdett eléggé hűvös lenni. Erre a gondolatra egy gonosz kis mosoly jelent meg ajkaimon, ahogy belegondoltam, hogy ez első sokk után újra előjött a gonosz kis Sherrilyn. A kastély felé sem szóltam hozzá, de nagyon ő sem akart beszélgetést kezdeményezni, ha jól éreztem. Nos, úgy látszik, örül annak, hogy egy Mardekáros kislány is bekerült a trófeái közé... Nem mintha alapból rossznak tartanám, de ha valaki így lekap valakit, az nem mindig jelent jót. Nem mindig jelenthet jót... Mikor beértünk az iskolába, megtorpantam, majd - pár pillanat múlva - szembe fordultam fele, és ha jól sejtem, nyoma sem látszott rajtam az előbbi csók okozta sokknak.
- Kösz. Az egészet... - suttogtam, félve attól, hogy valamelyik szellem a közelünkben járkál, majd lábujjhegyre állva egy puszit nyomtam a szájára, meg sem gondolva, hogy mit is teszek. Betudtam annak, hogy este van. Egy percig még bámultam rá, majd megfordultam, és elsiettem a klub helyiségünk felé.