Thjalf & Lana

Mugliismeret óráról jöttem épp ki, az órarendemet böngészve. Lyukas óra. Ennél szebb szó nem létezik. Főleg most, hogy Helenával az animágiát tanulom. Úgy döntöttem, hogy ez a fölösleges egy órában sem lesz másképpen. Megvártam, míg eloszlik a tömeg, közben hátamat a hideg kőfalnak vetettem és egy könyvet olvasgattam - mugli könyvet, E. A. Poe-t. Amikor a diáksereg elvonult, körülnéztem, hogy tényleg egyedül vagyok-e, majd ledobtam a táskámat a földre és pálcával a kezemben, meg nem mozdítva azt, különféle bűbájokat, varázslatokat szórtam szét a folyosón, hihetetlen kis szünettel az igék között.
Mindaddig így tettem, amíg meg nem hallottam a lépteket. Ekkor a pálcát gyorsan taláromba rejtettem és kezembe vettem a fekete, bőrkötéses muglikönyvet. Olvastam. A közeledő léptek zajára felpillantottam. Nem tanár volt, hanem egy Hollóhátas. Ismertem, a múltkori, ütős buliból; még, ha csak az arcát és a nevét. Thjalf Osberg volt az.
Megvártam, amíg köszön, de érdeklődve figyeltem, ahogy felém halad. Elvégre... óra volt. Hacsak nem, neki is lyukasa volt. El tudtam képzelni róla, hogy lóg. Hát... én is megtettem párszor.

Láttam rajta, ahogy közelebb lép, hogy bár ismerősek számára a vonásaim, nem teljesen tiszta, hogy ki vagyok. Köszönésére elmosolyodtam, és viszonoztam azt:
- Heló - majd, mikor a könyv felől érdeklődött, felé mutattam a borítót, melyre egyszerű, de ezüstösen csillanó betűkkel volt felírva az író neve és egyik fő művének címe (A holló).
- Mugli író - mondtam -, lehet, hogy nem ismered. De kölcsön adhatom, ha szeretnéd - böktem állammal a könyvre. Gondoltam, ha már Hollóhátas, akkor szeret is olvasni. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem fog visszautasítani, avagy nem fog neki tetszeni a mű. Poe kissé... sötét figura volt. Én, speciel pont ezért szeretem.
- Egyébként Lana vagyok, Lana Winters - mutatkoztam be rendesen, hiszen erre múltkor nem volt megfelelő az alkalom.

- Igen - bólintok és visszarakom a táskámba. Nem úgy tűnik, mint aki felettébb érdeklődne a könyv után. Ez van, nem mindenki kedveli az ilyesmit.
Suta bemutatkozására gonoszkás mosoly játszik szám szegletében. Ha megszeppent a látványomtól, a lényemtől remélem ettől csak jobban zavarban lesz - fut át a gondolat az agyamban.
- Érdekes neved van - mondom, miközben arcát fürkészem. -, Norvégiából származol? - vonom fel érdeklődve a szemöldökömet. Pont akkor kérdez, amikor én, így a szavak egymásba gabalyodnak. Elmosolyodok.
- Lyukasórám van és olvasgatok, meg varázsolgatok... ilyesmi - játszottam az egyik sötét tincsemmel, miközben a fálnak támaszkodtam.

Hallgatom, mit mond a származásáról. Nem épp bőbeszédű, aminek én azért örülök egy kicsit. Nem szeretem a szószátyár embereket. Ez alól Helena képzett kivételt, akit úgy ismertem meg, mint aki imád beszélni. Érdekes, vele én is szeretek beszélgetni. Pedig általában ember-undorban szenvedek... minden esetre ezt titkolom Thjalf elől. Nem akarom rögtön, az első találkozás alkalmával elijeszteni. Még nem ismerem, lehet, hogy jófej és jól kijövünk majd. Ha nem, és idegesít - mint például Domus -, akkor majd a tudtára adom, hogy nem kívánok több időt eltölteni a társaságában.
Most azonban még eléggé szimpatikus.
- Szeretem Finnországot - mondom mosolyogva. Egyszer voltam már ott, egy hétig, anyával 'nyaraltunk'. Vagyis: ő dolgozott, engem pedig szabadjára engedett. - És a Finn vodkát is - vigyorodok el szélesen. Kijelentését, miszerint én brit vagyok, megmosolygom.
- Igen, ízig-vérig az vagyok - bólintok. - Szeretsz Angliában lakni, vagy inkább visszamennél Finnországba? - a legtöbb ember lehet, arra kérte volna, hogy beszéljen finnül, én nem. - Egyszer voltam Finnországban, pár szóra még emlékszem, illetve a legalapvetőbb mondatokra, például: Hanki lisää vodka ('kérek még vodkát') - mosolyodok el. Biztos értette. Na igen, jó a nyelvérzékem, és más jellegű területeken a nyelvtudásom is. De ezt nem kötöm az orrára - egyelőrre.