Eric és Daphne

A mólón ültem, lábaimat az enyhén fodrozódó víztükör fölé lógatva. Hajamat lágy szellő borzolta, bőrömön éreztem a csípős, hűvös őszi levegőt, amitől kicsit megborzongtam. A nap utolsó sugarai vörösre festették az égboltot, egyszerűen gyönyörű volt. A csendet, ami körülvett, nem zavarta semmi, így teljesen átadhattam magam a pillanatnak, ami – azt kívántam – bár soha ne érne véget. De ezek a csodálatos percek hamar elillannak és nekem újra vissza kell térnem a valóságba, ahol már szintén elmúltak azok az idők, amikor tudtam, hogy miért élek. Voltak olyan napjaim – köztük a mai is -, amikor mindent sötétnek és üresnek láttam, gyűlöltem az egész világot, mert elvett tőlem mindent, vagy soha nem is adott semmit. Az iskola elvégzésén kívül nem voltak céljaim, ez is csak amolyan kötelességféle volt. Ha ezekre a dolgokra gondolok, mindig visszazuhanok abba a mély letargiába, ahonnan csak a feledés és a ’nem gondolkozás’ jelent valamiféle ideiglenes kiutat. Ha egyedül vagyok akaratlanul is visszatérnek ezek a baljós, sötét gondolatok, ennek ellenére szeretem a magányt. Szar, mégis boldog érzés.
Elmélkedésemet egy bántó hang zavarta meg, léptek zaja közeledett felém.
- Húzz el innen! – Még mindig a naplementét figyelve, hátra sem nézve beszéltem. Az sem érdekelt ha McGalagony áll mögöttem, egyedül akarok lenni. Vagyis szívesen beszélgetnék valakivel, aki megért, de ilyen ember, úgysincs a Földön.

Mivel van egy kis szabadidőm, úgy gondoltam, hogy pihenek egy kicsit. Éppen ezért jöttem le a csónakházhoz. Nagyon jó ott bámészkodni. Igaz, hogy általában nincsenek lányok, de a táj is le szokott nyűgözni.
Most viszont, ahogy megérkezek, még nem is látom az illetőt, de máris elzavar. Ez természetesen nem igazán hat meg, de mivel egy lány hangját hallottam, kissé halkabban lépkedve folytatom az utamat. Végül meglátom a szőkeséget. Nem is néz ki rosszul...
- Nem csak a tiéd a hely... - szólalok meg kissé mogorván. - Azért jöttem, hogy egy picit gyönyörködjek a tájban. - mondom, majd mit sem törődve vele, leülök mellé. - Eric Dragneel!

-Én pedig azért jöttem, hogy egyedül lehessek, de az elképzelésemnek, neked köszönhetően, lőttek. – mondtam monoton hangon a távolba meredve. Még mindig nem méltatattam egyetlen pillantásra sem, talán elmegy a kedve és továbbáll.  De nem így történt, egyszerűen leült mellém és bemutatkozott. Más hasonló esetben az illetőt, aki megzavart, belelökném a vízbe, de az elhangzott név felkeltette az érdeklődésemet. Hallottam néhány dolgot Dragneelről, például, hogy egész jó pasi, de még soha nem találkoztam vele. Ez viszont érdekes, hiszen annyira azért nem nagy a suli, vagy lehetséges, hogy egyszerűen nem tűnt fel. Bár akkor nem nézhet ki olyan fantasztikusan… Lassan felé fordítottam az arcom, hogy szemügyre vehessem. Hmm, nem rossz. Biztos, hogy nem kerülte volna el a figyelmemet… Érdekes – mosolyodtam el, még mindig a srácon legeltetve a szemem.
- Daphne Greengrass – mutatkoztam be én is. – Hugrabugos vagy, ugye? – Nagyon jól tudtam, melyik házba tartozik, de a beszélgetést valahogy el kell kezdeni. És még fogalmam sincs mit várhatók tőle.

Eléggé keserű szájízzel ülök le mellé. Mivel nem szívesen lát itt engem, nem hiszem, hogy sokáig leszek itt. Lassacskán rám néz és elmosolyodik... ez eléggé összezavar. Az előbb közölte, hogy nem lát szívesen, most meg vigyorog, mint a vadalma. Kérdésére bólintok egyet:
- Jah, az vagyok. - válaszolok. - Mivel nem látsz szívesen, nem maradok sokáig. Bocs, hogy megzavartalak! - mondom.
Ezt követően ücsörgök még egy picit, de nem szólalok meg, még rá sem nézek a lányra. Inkább gyönyörködök a tájban és próbálom elraktározni elmémben a látványt. Tényleg nem maradok sokáig, csak pár perc és már távozok is.

Zavart arckifejezésére újból elmosolyodom. Gondolom ’bemutatkozóm’ után nem tudja, mire számíthat tőlem, de abban biztos lehet, hogy jóra nem. Hé, mardekáros vagyok.
Ennek ellenére engem illedelmes viselkedésre neveltek, úgyhogy ideje ezt alkalmaznom.
- Bocsi az előbbiért, kicsit ideges voltam – küldtem felé egy színlelt mosolyt. Még mindig nem vágytam társaságra, de a kíváncsiságom győzött, mellesleg engem nem lehet csak úgy lekoppintani. – Ha már idáig eljöttél, maradj még egy kicsit. Amúgy mi szél hozott erre ilyenkor? – néztem rá érdeklődőnek tűnő tekintettel. Ez az aprócska részlet nem túlságosan izgat, másra vagyok kíváncsi.

Valami nagyon tetszhet rajtam, mivel elmosolyodik picit. Ezután bocsánatot kér a kirohanásáért, amire nem igazán tudom mit mondjak.
- Semmi baj... - jegyzem meg végül. - Viszont tényleg nem zavarlak sokáig. Pár perc és már le is lépek. - mondom, majd elkezdek bámészkodni.
Azonban nem lesz nyugtom, ugyanis a lány újra beszélgetést kezdeményez.
- Nos, mint mondtam, csak a táj szépségét akartam élvezni egy picit. Viszont úgy tűnik, valakinek ez most nem esik éppen az ínyére... - válaszolok kérdésére.


//Ez gyenge lett, elnézést!//

Még mindig erősködött, hogy márpedig ő csak pár percig marad. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy én vagyok e rá ilyen hatással vagy valami más érthetetlen okból kifolyólag szándékozik hamar távozni. Lehetséges, hogy a legtöbben nem kedvelnek, de azért nem szoktak az emberek menekülni előlem. Na jó, a kis elsősök talán, de az más tészta.
-Nem harapok, szóval nyugodtan maradhatsz. – Ajkaim gúnyos mosolyra görbültek. – A táj szépségét? Ilyen művészlélek vagy… vagy ilyesmi? – simítottam pár rakoncátlan tincset a fülem mögé. A szél egyre hangosabban süvített, felkorbácsolva az eddig lágyan ringatózó víztükröt Megborzongtam az arcomba csapó metszően hideg levegőtől, vékony kabátomban kezdtem egyre jobban fázni, mégis órákig tudtam volna még itt ücsörögni. Imádom a tomboló szelet, a vad viharokat, a pusztítást, amit okoznak, engem valamiért ez nyugtat meg.

A lány újra erősködik, hogy maradhatok, de ezt már elhatároztam, nem lesz sokáig maradásom. Ülök mellette és bámészkodok. A kérdésére nem nézek rá, csak megcsóválom a fejemet.
- Nem mondanám magam művész léleknek, bááár gitározgatok. A szép dolgokban viszont szeretek gyönyörködni. Mondjuk ezt lehet, hogy nem érted, mivel Mardis vagy... - mondom a lánynak.
Ha jól sejtem, akkor őt leginkább a vérengzés nyűgözi le, nem a szép tájak.

Látom rajta, hogy nem igazán figyel rám és beszélgetni sincs nagy kedve. De így még jobb. Ha már ő is megzavart engem, az a minimum, hogy nem fogja magát jól érezni az itt töltött percek alatt.
- Az legalább hallgatható - válaszolom nem túl lelkesen. A legtöbb srácba, aki gitározik egy csöppnyi tehetség sem szorult, és ezt ők is tudják. Az egyetlen dolog, amiért hangszert vesznek a kezükbe az, hogy az idióta kis csitrik oda vannak érte. Szánalmas. - És mert Mardekáros vagyok, rögtön egy tahó is, aki képtelen értékelni a szépet? - Sokféle jelzőt kaptunk már, voltunk mocskos halálfalók, vérmániás sznobok, csalók és még sorolhatnám. De, hogy valaki szinte primitívnek titulál, az már sok. Lehetséges, hogy Monstroékra ez még igaz is, de, azért még nem kell általánosítani. Szívesen gyönyörködöm a természet csodáiban, megnyugtat a tomboló vihar - a szél  süvítése, a esőcseppek vad kopogása az ablakpárkányon, a villámok felvillanó fénye a szoba falán, majd a dörgő robaj - , csodálatos a pusztítás, amire képes.

Nincs túlzottan elragadtatva azért, hogy gitározok, de nem szólok meg ezért. Amikor kifakad és szinte letámad, elmosolyodok. Hasonló reakciót vártam tőle.
- Nos, azt nem mondanám, hogy tahó vagy, de szerinted mi az igazán szép? A Mardisoknak meg van a saját szemléletmódjuk, ami általában elüt az átlagtól. Szépnek találod a tájat? Bocsi, hogy így beskatulyáztalak, éppen ezért, oszd meg velem a nézetedet kérlek! - fordulok felé érdeklődéssel, illetve egy halovány mosollyal az arcomon.
Valóban érdekelne, hogy mit tart szépnek, de nem lepődnék meg, ha az enyészet lenne az.

-Ha nem haragszol nem fogok filozófiai előadást tartani neked – utaltam arra, hogy a téma többet kívánna pár szónál. – Szerintem mindenki máshogy látja a dolgokat és ez nincs házakhoz kötve – folytattam, bár hangom talán egy kicsit ellenségesebben csengett a kelleténél. Nagyon jól tudtam, hogy mit ért ’ más szemléletmód alatt’ , és volt is a dologban valami, de mivel én vagyok én, ezt nem fogom beismerni.
- Igen. A természet gyönyörű, csak észre kell venni az apró csodáit – mosolyodtam el. Számomra nem volt csodálatosabb, mint egy fa tövében ücsörögni, és figyelni az égen átúszó felhőket, hallgatni a fák suhogását vagy éppen bőrig ázni a szakadó esőben. Szerettem egyedül lenni, de valahogy a természetben soha nem voltam magányos, ez pedig olyan biztonságérzettel és nyugalommal töltött el, mint semmi más a világon.
Más dolgokat is szépnek tartottam, köztük a pusztítást és a hatalmat, amit a három varázsige ad: a főbenjáró átkok, amelyek közül mégis csak kettőt próbáltam. Nem, gyilkolni egyszerűen nem vagyok képes. Pedig muszáj lesz – suttogta egy gúnyos hang a fejemben és tudtam, hogy igaza van.

Elmosolyodok a lány szavaira, majd megrázom a fejem. Ilyesmin nem fogok megsértődni és megharagudni rá. A válasza az nagyon tipikus, ráadásul nem igazán árulja el, hogy mégis mit szeret igazán. Leginkább azt érzem, hogy el akarja hitetni velem, hogy ugyanolyan, mint mindenki más.
- Egyetértek. Sajnos sokan nem veszik észre ezeket a csodákat és csak úgy pusztulásra kárhoztatják a természetet... - jegyzem meg, amolyan környezetvédőként.
- Ne érts félre, nem vagyok az az elkötelezett Zöldike, de azért valamilyen szinten odafigyelek a természetre. Néha még kertészkedek is, ha olyanom van. - füllentek egy picit, hátha kicsit felvidul a helyzet.
Az az igazság, hogy nem szokásom kertészkedni, legfeljebb, ha oda rángatnak, hogy már pedig most ezt és ezt meg kell csinálni.

-Na az olyan marhákon szívesen kipróbálnék egy-két kedves átkot. Vannak olyan dolgok, amelyeket egyszerűen tudni kell tisztelni, és ha valaki erre képtelen, az nem érdemli meg az életet, mert azt pusztítja, ami őt élteti. – mondtam hevesen. Nem nevezném magam környezetvédőnek, ez a megfogalmazás nem illene a természetemhez, sőt tökéletes ellentétben állna vele. És még röhejesen is hangzik.
- Valahogy nem tudlak elképzelni virágmintás gumicsizmában, ahogy a kedvenc növénykédet locsolgatod…meg ilyesmi – kuncogtam el magam, a rendkívül abszurd feltevésre gondolva. – De remélem, azért még esténként nem énekelsz altatót a mérges csápfűnek, Longbottommal együtt. – Egyre agyamentebb ötleteim támadtak, ahogy tovább fűztem magamban a gondolatsort. Biztosan a fáradság teszi.

Eléggé meglep a környezetvédő felindulása, de valamilyen szinten egyetértek vele. Majd arcomon széles mosoly jelenik meg, amikor áttér a kertész öltözékre.
- Ennyire azért nem szoktam belemerülni a kertészkedésbe. Általában anya szokott rávenni a dologra. Ha rám bíznának egy virágot, az valószínűleg hamar elpusztulna... Énekelni viszont szoktam, bár nem virágoknak, inkább csak úgy magamnak. - mondom.
- Lehet hogy már hallottál is... Néha szoktam a szabadban gitározni, illetve énekelgetni. A kórusba mondjuk nem léptem be, ahhoz valahogy nincs kedvem.

Azért örülök, hogy nem egy Longbottom hasonmással akadtam össze, még ha nem is gondoltam komolyan az altató dolgot.
Amikor az édesanyjáról beszél, egy szomorkás mosoly suhan át az arcomon. Furcsa érzés ilyen dolgokról hallani, amelyek bár hétköznapiak, én nem ismerem őket. Számomra csak egy idegen világ az, amit nem is értek, pontosan azért, mert nem vagyok –voltam- részese. Nem tudom milyen normális családban élni, amiben nem csak egy eszköz vagy. Az életemet mindig is az elvárások határozták meg, amiknek hiába feleltem meg, senki sem dicsért meg érte. Sőt újra csak azt hallottam, hogy csalódást okoztam és nem vagyok méltó a nevemre. Idegtépő. Belerokkansz, ha nem válsz érzéketlenné. Megváltoztat.
- Ha hallottalak is, nem emlékszem, ami azt jelenti, hogy nem vagy nagyon szar, de jó sem – állapítottam meg. Ha ezzel megbántottam, az az ő baja. Az emberek elvárják az őszinteséget, mégis, amikor megkapják, képtelenek elfogadni. Na én pont ezért nem kertelek. Csak egy újabb eszköz, amit bevethetek mások ellen, és még csak nem is törvénybe ütköző vagy becstelen, de rendkívül hatásos. - Vagy egyszerűen még nem hallottalak – vontam vállat.– És milyen stílusban énekelsz? – érdeklődött a bennem rejtőző ’művész’. A magány valahogy mindig magával hozza a művészeteket is. Az ember, aki egyedül van - aki képes befelé fordulni és nem csak az orra előtt álló dolgokat látja – sokkal inkább képes az alkotásra. Magammal kapcsolatban is hasonlóan érzek. Szeretek rajzolni. Számomra a rajzlap úgy funkcionál, mint másoknak a merengő. Sokat gondolkozom, talán túl sokat is, mindet túlkomplikálok és zűrzavaros gondolataimnak csak papíron vagyok képes elfogadható formát adni.
A hajamba kapó, metszően hűvös szélfuvallatnak köszönhetően tudatosul bennem, hogy megint elkalandoztam.– De szívesen meghallgatnálak – vettem fel újra a beszélgetés fonalát. Miért is ne? Legfeljebb röhögök egy jót, ha bénázik.

Amikor anyáról beszélek, látom, hogy kissé elszomorodik. Nem igazán tudom, hogy milyen családból származik, de az arca láttán, leginkább úgy okoskodok, hogy meghalt az anyukája.
Nem derül ki, hogy mi is a helyzet valójában, nem említi a családját, inkább a gitározásomra terelődik a szó. A reakciója tipikus Mardis, pont ezt vártam volna tőle. Azt hiszem, már alapból beléjük nevelik ezt a fajta viselkedést.
- Rock és Metal zenét játszok. Más nem is jöhet szóba, tehát ne várj tőlem Justin Bieber-t, és hasonlókat. Bár, nem tűnsz olyannak, aki rajongana érte... már ha tudod kiről van szó.
Ezután sóhajtok egyet, majd utoljára jól megnézem magamnak a vidéket. Miután ezzel megvagyok, megnézem magamnak a lányt, majd elmosolyodok.
- Azt hiszem lassan megyek is. Ha szeretnéd hallani hogyan gitározok, akkor majd szólok, ha legközelebb nyilvánosan fogok zenélni! - mondom.
Még nem távozok, megvárom, hogy mond-e valamit, vagy hogy marasztal-e.

Felhúzott szemöldökkel, hitetlenkedve nézek rá. Le mertem volna fogadni, hogy ő is ilyen ’tinisztár utánzat’. Nem rajongok érte, hogy ma már nem szükséges tehetség, elég a cuki pofi és a középszerű tudás, ahhoz, hogy valaki sikeres énekes legyen. A ’menő’ daloktól pedig a hányinger kerülget. Csöpögnek az érzelgősségtől.
Igen, hallottam már róla. Egy undorító mugli, akit még sokan közülünk is imádnak. Ilyen esetekben rendkívüli késztetést érzek rá, hogy egy avada kedavraval megszabadítsam a világot tőlük. Tulajdonképpen azzal csak jót tennék.
- Nem fogom hanyatt dobni magam egy mocskos muglitól. – húzom fel az orrom.
Csak, amikor elköszön, tudatosul bennem, hogy mit csináltam az utóbbi percekben: egy Hugrabugosal csevegtem. És ha ez még nem lenne elég, még kedves is voltam. Nem a mások szerinti kedvességre gondolok, inkább a magamhoz mértre. Merlinre, mit műveltem?!
- Majd észben tartom, nem kell szólnod. Szia. – zárom rövidre a témát.


/ Köszönöm a játékot!(: /