Daphne és Eric

To: Eric

A napokban érdekes hírek keltek szárnyra a Roxfortba, nevezetesen, hogy Eric Dragneel a hétvégén koncertet ad a Három Seprűben. Egyszer már találkoztam a sráccal és nem tűnt idiótának, bár ez a ballépése megkérdőjelezi feltételezéseimet róla. Egyértelmű, tökéletesen be fogja magát égetni, remélhetőleg a suli nagy része előtt. Gúnyos mosollyal hallgatom mardekáros háztársaim terveit a koncert szabotálására, ám nem avatkozom a dolgokba. Nem vállalok felesleges kockázatot, mindössze csendes szemlélőként tervezek részt venni az eseményeken.
- Menjetek csak előre, majd én is megyek! – búcsúzom el  barátaimtól, akik nagy eséllyel egy halom büntetőmunkát bezsebelve fognak este visszatérni. Nincs kedvem végigszenvedni az egész kornyikálást, a buli, amit terveznek, úgyis csak a végén kezdődik, így előtte teszek egy sétát Roxmortsban.
Fél órával később, miután betértem a Mézesfalásba és tiszteletemet tettem Zonkó Csodabazárában is, a Három Seprű felé tartok, ám még a kilincset sem érem el, kivágódik az ajtó, és Mcgalagony csörtetet ki rajta, nyomában drágalátos barátaimmal. Már meg sem lepődöm, hogy megint mindent elszúrtak, és az egész hercehurca eredménye mindössze annyi, hogy a Mardekár újabb pontokat vesztett. Szánakozó mosolyt küldök feléjük, majd egyszerűen belépek az üzletbe, és rögtön megpillantom Dragneelt. Énekel. Lehunyja a szemét, elmerül a dalban, a közönséget is teljesen elvarázsolja. Pár lépést előrefurakodom a tömegben, majd a sarokban, hátamat a falnak vetve megállok, tekintetemet Dragneelre függesztem. Nem rossz, de akkor is hugrás és ez meglátszik rajta. Ahogy az utolsó dal is véget ér, megvárom, míg a tömeg lassacskán eloszlik, majd Dragneel asztalához sétálok. Vele szemben egyetlen szék áll, és úgy tűnik vár valakire, de ez természetesen nem izgat. Utolsó találkozásunk érdekes véget ért, így még számolnom kell vele.
- Hello Édes – foglalok helyet vele szemben, miközben angyali mosolyt villantok rá. – Már csak e felejthetetlen élményért megérte felkelnem reggel – jegyzem meg. Nem éppen gúnyolódásnak szántam, viszont nem is bóknak. Annak veszi, aminek akarja. – De…emlékszel? Megígérted nekem, hogy meghívsz egy ilyen kis előadásodra, de mégsem tetted – biggyesztem le ajkaimat színpadiasan. Az éppen előttünk elhaladó pincérféleségtől rendelek egy italt, majd hátradőlve figyelem Dragneelt. Utálom, ha valami nem úgy sikerül, ahogy elterveztem, márpedig előző találkozásunk alatt olyan idiótán viselkedtem, hogy az már egy griffendélestől is szégyen lenne, nem hogy tőlem.

To: Eric

Kérdésére szélesen elmosolyodom.
- Pedig az vagy. Nekem elhiheted – kacsintok rá, majd belekortyolok az éppen kihozott italomba. Ihatatlan. Legszívesebben a vendéglő tulajdonosának a képébe borítanám. Egyáltalán hogy merészelnek ilyet kihozni nekem?! Hihetetlen, hogy ilyen bánásmódot kell elviselnem. Felhúzott orral méregetem a poharat, miközben végighallgatom Dragneel magyarázkodását, majd eltolom magamtól az italt és elbűvölő mosollyal pillantok a fiúra.  
- Semmi baj. – Ohh, pedig nagyon is eljutott hozzám is a hír, de nem lennék itt, ha nem reméltem volna valami nagy durranást, amiből végül is nem lett semmi, sajnos. De, ha már eljöttem, úgy illik, hogy a legjobbat hozzam ki a dolgokból.
- Egy vajsörben kiegyezhetünk. De nem mehetnénk máshova? – húzom el az orrom, ahogy körbepillantok. – De nyugi, csak, mint haverok – teszem még hozzá. Nem akarom, hogy félreértse és nyomulásnak vegye a kérésemet.

To: Eric

Ha nem kellene elvből utálnom mindenkit, aki csak egy kicsit is más, mint mi, Ericet még talán kedvesnek is tartanám. Végül is, ahhoz képest, ahogy viselkedtem vele, tényleg csoda, hogy még nem átkoztuk le egymás fejét.
- Tudod te azt, úgyhogy nem növelem tovább az egod. Amúgy is még haragszom rád – biggyesztettem le ajkaimat, de rögtön utána el is nevettem magam. Aztán már csak arra eszméltem, hogy magam sem tudtam, hogy színészkedtem vagy kivételesen magamat adtam e.
- Nem tudom, mondjuk nekem a kedvenc helyem a Szárnyas Vadkan, de a legtöbben nem szeretik. Szóval mehetünk máshova is, csak itt ne maradjunk sokáig. Nekem ez a hely túlságosan zsúfolt.
Sokan éppen ezért szeretik, de én nem tartozom közéjük. Itt a saját gondolataimat nem hallom, mások bugyuta beszélgetésit viszont annál inkább. És amúgy is utálom a tömeget, a lökdösődést, a zsivajt, a nyüzsgést.
Mintha meglepettséget látnék az arcán, amikor kiejtem a ’haverok’ szót. Na igen, érdekes, hogy pont én mondtam ezt, és éppen neki. De, ha elérem, hogy a bizalmába fogadjon, nem járok rosszul, hiszen egy szövetséges egy másik házból mindig jól jön.
- És mi újság? – néztem rá érdeklődve, vagy legalábbis kíváncsiságot színlelve. Nem, még mindig nem tudom meghazudtolni magam.

To: Eric

Kérdésére mosoly kúszott ajkaimra. Dehogy haragszom rá, csak húzom az agyát, és valószínűleg elég jól csinálom, ha elhitte.
- Nyugi, nem gondoltam komolyan. Hogy is lehetne rád haragudni? – tettem fel a kérdést, amire persze nem vártam választ. Mindezt olyan tenyérbe mászó hangon, és édesdeden mosolyogva adtam elő, hogy már én is kezdtem úgy érezni, hogy túllőttem a célon.
- Hogyhogy nem látnak szívesen? – vontam fel a szemöldököm. Ha összebalhézott valakivel, én sem mennék vissza a helyében, bár nem néznék ki belőle ekkora bátorságot, vagy inkább botorságot. Megjegyzésével sikerült meglepnie, nem is tudtam elfojtani egy gúnyos mosolyt. Nagyon helyes, én is ezt szeretném elérni – üzentem arckifejezésemmel, de nem válaszoltam rá semmit.
- Jó ötlet volt tőlük. Tehetséges vagy, és ezt szerintem ki kellene használnod. – néztem rá komolyan. Nem is sejti, hogy azzal, hogy megkedvelteti magát az emberekkel a zenén keresztül, mit is érhet el. Az emberek támogatókat jelentenek, kapcsolatokat, amikkel bármit meg lehet szerezni, ha valaki elég okos.
Terveim a közeljövőben? Az egyetlen célom maximum az, hogy a hétvégén leiszom magam a sárga földig, miközben megpróbálom eldönteni, hol b.sztam el az életem. Ez nem pesszimizmus, ez a szomorú igazság. Pár év, és kénytelen leszek tönkretenni a családunk hírnevét a Rendelet miatt, ami egy sárvérűhöz kényszerít hozzá. A legbosszantóbb pedig az, hogy nem tehetek semmit. Anyámnak sincs már elég befolyása a Minisztériumnál az új vezetőség óta, és az sem segített, hogy a bácsikámról kiderült, hogy halálfaló. Az apai nagyszüleim végrendeletében pedig világosan meg van fogalmazva, hogy véráruló nem örökölhet, márpedig, aki egy sárvérűhöz megy hozzá, az erősen ebbe a kategóriába tartozik. Anyám vagyonát pedig a bácsikám már rég elherdálta a Nagyúr támogatására és a Minisztérium lefizetésére, amivel megúszta Azkabant. Szóval, addig lesz aranyéletem, amíg meg nem házasodom. Szép kilátások, mondhatom!
- Nem igazán. Mostanában nincs hangulatom a bulizáshoz, de azért néha egy-egy görbe este belefér – vontam vállat. Magyarán néha jó leinni magam, de nem vágyom idióták társaságára.

To: Eric

Mondandójával megint csak sikerült meglepnie. Enyhén felvont szemöldökkel hallgattam, hogy szabadidejében lányokat kukkol. Érdekes elfoglaltság. Persze a Hugrabugosoknál sosem volt minden rendben, így nincs is min csodálkoznom.
A következő kérdésemet pedig egyszerűen eleresztette a füle mellet, de ha nem akar beszélni róla, nem firtatom, még ha érdekelne is a válasza.
Lehörpintettem a vajsör utolsó kortyait, aminek az íze még mindig ugyanolyan pocsék volt, mint az első kortynál. Egy fintort elfojtva, elhatároztam, ide sem jövök többet, majd Ericre emeltem tekintetem.  
Elgondolkoztam, hova is mehetnénk. Eric arcáról nem olvastam le túl nagy lelkesedést, valószínűleg legszívesebben minél hamarabb lerázna, csak éppen nem akar bunkó lenni. Ám ebban a pillanatban gondolatmenetemet ismerős beszélgetés távoli, de egyre közeledő hangja szakította meg. Alig észrevehetően hátrapillantottam, majd ijedten kaptam vissza fejem. Mardekáros barátaim közeledtek. Bár nem hallottam miről beszéltek, fölényes arckifejezésükből és gúnyos röhögésükből az a gyanúm támadt, hogy megúszták a büntetőmunkát. Azon viszont már nem volt időm elmélkedni, hogy ez a pech miként következhetett be, cselekednem kellett. Nem engedhetem meg magamnak, hogy vele lássanak. Ártana a tekintélyemnek. Felpattantam az asztaltól, majd egy vajsört elemelve a szomszédos asztalról – nem törődve tulajdonosának bosszankodásával-, Eric elé léptem, úgy helyezkedve, hogy közeledő barátaimnak tökéletes rálátást biztosítsak. Ekkor már hallótávolságra voltak tőlünk és, amikor egyikőjük egyenesen rám nézett gúnyos mosollyal arcomon rákacsintottam, és egyszerűen a pohár tartalmát a meglepett Ericre borítottam.
Erőltetten felnevettem.
-Jobb lenne, ha megtanulnád, hogy hol a helyed – vetettem oda neki a fogaim közt szűrve a szavakat, majd gyorsan megpördültem – mielőtt Eric visszavághatott volna- és barátaimmal a nyomomban megindultam a kijárat felé. Szívem vadul vert, és furcsa módon az érzés akkor sem változott, amikor kiléptünk az üzletből. Azzal nyugtattam magam, hogy nem tehettem mást, de ez kevésnek bizonyult. A színjátékom meggyőzte ezeket az idiótákat, akiket a barátaimnak nevezek, de mégis pocsék érzés. Megráztam a fejem. A cél szentesíti az eszközt – emlékeztettem magam, majd felöltve a jól ismert gúnyos félmosolyomat, belefogtam előbbi tettem kiszínezett változatának ecsetelésébe. Újra önmagam voltam.