Daphne & Lisa

A trófeatisztogatás nem olyan szörnyű munka, bár időigényes, hisz több ezerrel büszkélkedhet a Roxfort. Azért küldtek ide büntetésre, amit nem fogok megbánni és bár lehet, hogy lerohad a karom, mire itt végzek, de egyszerűen nem fogok tudni belőle tanulni. Ha egyedül érzem magam és szomorú vagyok, muszáj kiszöknöm a Szükség szobájába. Az a hely közel áll a szívemhez édesanyám miatt és ezen Friccs nem tud változtatni. Akkor sem, ha minden adandó éjszaka elcsíp a folyosókon mászkálva, takarodó után. Eddig még nem történt meg, de elég csak egyszer elővigyázatlannak lenni és megtörténik a baj.
Már fényesre suvickoltam Marie Lu köpkő versenyen nyert első helyezéséért kapott kupáját és épp a másodiknak láttam neki, amikor egy szőke Mardekáros lány lépett be.
- Szintén büntetőmunka?- fordultam felé ronggyal és tisztítószerrel a kezemben.
A kilógásokért már máskor is kaptam figyelmeztetést, pontlevonást meg kicsivel hosszabb házikat, extra feladatot, de ilyen büntetőmunkán most vagyok először, szóval nem igazán tudom, mi a szokás, mindenesetre én próbálok kedvesen közelíteni, ahhoz, akivel a szenvedésemet kell eltöltenem. - Pikk pakk kicsiszolunk itt mindent fényesre, több kéz hamarabb végez.- mosolyogtam rá fáradt beletörődéssel.

Lassú, ráérős léptekkel haladtam a már megszokott útvonalon kezemben tisztítószerrel és egy ronggyal. A héten már másodszor küldtek büntetőmunkára, persze minden alkalommal a drága jó McGalagony keze volt a dologban. Mostanában egyre többször fordul elő, hogy meggondolatlanul, pillanatnyi felindulásból cselekszem, ahelyett, hogy kivárnám a megfelelő pillanatot. Pedig ezen a téren mindig profi voltam, talán a sok idióta társasága készít ki ennyire. Teljesen kifordulok önmagamból.
Bár az is furcsa, hogy Frics nem kísért el a trófeateremig és nem zárta rám az ajtót, eddig legalábbis mániája volt azt gondolni, hogy az első adandó alakalommal meglógok. Végül is, ez tényleg igaz, de azért ennyire hülye nem vagyok, nem fogok bedőlni egy ilyen pitiáner trükknek.
Pár perc után elértem a terem ajtaját, ám amikor beléptem kiderült, hogy nem vagyok egyedül. Nem elég a büntetőmunka, még képesek összezárni ezzel? – mértem végig fintorogva a lányt, akit rögtön fel is ismertem. A neve Lisa Turpin és évfolyamtársam.
-Akkor szedd össze magad és siess. Nincs kedvem itt éjszakázni. – vetettem oda neki, miközben egy arany serleget nézegettem, még véletlenül sem dolgozva semmit.
-Amúgy csodálom, hogy itt látlak. Csak nem rossz kislány voltál? – mosolyogtam rá gúnyosan. Már itt sincs biztonságban az ember az ilyen stréberektől. - Alaposabb munkát is végezhetnél – jegyzem meg fintorogva egy díszpajzsot mutatva neki, ami nem csillogott olyan fényesen, mint a többi.

Én próbáltam kedvesen indítani, ahogy magamhoz illik, meg úgy általában mindenkihez, kivéve a Mardekárosokat... Nem is tudom, mit vártam, talán valami megértést vagy cinkos mosolyt, vagy egyszerű szótlanságot tőle, de ehelyett csak tétlenkedett.
- Akkor talán te is elkezdhetnél dolgozni...- jegyeztem meg, kicsit hűvösebben, mert nem tetszett a viselkedése. Ha ő sem kedves, kibírom, de legalább csöndben, de dolgozzon!
- Nincs sok közöd hozzá. - vontam meg a vállam takarítás közben. Nincs joga feltételezni rólam semmit, ahogy azt sem fogom az orrára kötni, hogy mi történt. - De akkor gondolom, te elég gyakran megfordulsz errefelé...
Nem gondolom úgy, hogy a büntetőmunka olyan menő lenne, igaz, nem keresem a bajt és emiatt bizonyos dolgokból kimaradok, de teljesnek érzem az életemet nélküle is.
Vettem egy mély levegőt, hogy ne húzzam föl magam, de a kezembe levő koszos rongyot nemes egyszerűséggel jól irányzottan felé dobtam. Ez után megragadtam egy másikat és folytattam a munkát.
- Zavar? Akkor tegyél ellene. Nem nekem kell kipolíroznom az egészet. - Csak az egyik oldalon levő trófeákat bízta rám Friccs, azt mondta, majd legközelebb a másikat. Igaz, csak üres fenyegetés volt. Vagy inkább perverz képzelgése, hogy megint bűntetten ér. De legközelebb óvatosabb leszek, tényleg!
- Ha tényleg nem fűlik hozzá a fogad, akkor lógd el, de ne engem utasítgass... kérlek. -mondtam kimért hangon, de az udvariassági formát nem hagytam el. Hé, angol vagyok!

Kezdtem egyre dühösebb lenni, még van képe engem utasítgatni? Örülhetne, hogy egyáltalán itt lehet, pedig a mocskos muglik közt lenne a helye. A kezem már zsibbadt, olyan erősen markoltam a serleget. Nyugi, Daphne, nem érdemel annyit, hogy felhúzd magad miatta.
-Nem vagy túl kedves – biggyesztettem le ajkaimat – Gondolom, ezért kerülnek el messze a pasik, olyan kis morci vagy. – csóváltam a fejem. Dühöm szerencsére nyomban elpárolgott, amint élcelődni kezdtem rajta. Ha ideges vagyok, akkor meggondolatlanul cselekszem. Az pedig nem illik egy Mardekároshoz.
- Amúgy nagy szerencséd van, és az összes többi semmirekellő félmuglinak is. Életetek csúcspontja lesz, hogy egy aranyvérűhöz mehettek hozzá, persze hacsak nem Weasley patkányt kaptad…És ha egy félvért kapsz, neked még az is előnyös, így nem kell száz macskával megöregedned. – kacsintottam rá. Nem tudom, hogy jutott eszembe a Rendelet, de kíváncsi voltam, kit kapott ez a kis sárvérű. Persze gondolom, nem akarja majd közölni velem, de az mindegy is. Meg fogom tudni és kész.

Szívesebben végeznék akár már az egész teremmel is egyedül, de úgy látom új módszerhez folyamodtak. Büntetés = zárd össze akármelyik ház tagját egy Mardekárossal egy estére és máris sajnálni fogja, hogy elkövette, amit tett.
- Rajtam legalább nem ment át a fél suli. - álltam le egy pillanatra, hogy mindezt szívből jövő mosollyal tudjam neki elmondani. Tessék, így most már a kedvességemet sem kritizálhatja.
Cseppet sem bánom, hogy nem döglenek utánam a pasik, van annál jobb dolgom is, akinek kell, az majd úgyis érdeklődni fog, ha meg a könnyű prédára hajt, akkor nekem nem kell.
- Tényleg, szerencsém van. - jelentettem ki egyszerűen, nem firtatva tovább a jövendőbelimet, bár már az, ahogy a Weasley-kről beszélt ellenségessé tette. Pedig milyen jó fejek, főleg az ikrek! Még sokra viszik azokkal a vicces találmányaikkal.
- Neked viszont hozzá kell menned valakihez, akiről az előítéleteid nyilván nagyobbak, mint amekkora örömmel szülhetsz neki gyereket.- vágtam vissza, még mindig mosolyogva.
Nem emeltem fel a hangomat. Nem voltam dühös, de megmutattam, hogy rajtam nem fog ki. Nincs az az isten, hogy ő itt engem felhúzzon. Sőt, tulajdonképpen a macskák említése még szórakoztatott is. Valahogy más szavakkal, de pont ugyanerre a következtetésre jutottam a rendelet megkapása után.

Percről-perce egyre irritálóbbnak tartottam a kis sárvérű társaságát, főleg, miután nyíltan ribancnak titulált. Nem is a sértés zavart, inkább az a nyugalom, ahogyan beszélt, egyszerűen minden szavam lepergett róla. Ezzel a közönnyel jobban fel tud dühíteni, mint bármi mással a világon. De nem adom meg neki az örömet, hogy felhúzhasson. Felálltam, majd az ablak felé indultam, de egy pillanatra megálltam a lánnyal szemben.
-Látom felvágták a nyelved, de a helyedben visszafognám magam. Az olyanok, mint te, jobb, ha tudják hol a helyük és ezt csak a te érdekedben mondom – mosolyogtam rá. Hangom lágyan, mégis fenyegetően csengett. Ezzel sokakra a frászt hozom.
- Szóval egy dúsgazdag, nemes családból származó aranyvérűt fogtál ki. – vontam le a tanulságot, miközben a kinti tájat figyeltem. Már besötétedett és a csillagok fényesen ragyogtak, lágy szellő fújdogált. Ez az este tökéletes lenne egy roxmortsi kiruccanásra – gondoltam - ehelyett ezzel – lenézően mértem végig a lányt – vagyok összezárva. Kínzás – sóhajtottam lemondóan.
-Attól nem félek. Ez a törvény nem lesz hosszú életű. De minden rosszban van valami jó. – mosolyodtam el. Az utolsó mondat valahogy kiszaladt a számon, de Lisa úgysem érthette – ezt furcsálló pillantásából biztosan tudtam. Anyámra gondoltam, akit pár nappal ezelőtt értesítettem levélben arról, hogy egy sárvérűt kaptam. Csak azt sajnálom, hogy nem lehettem ott, amikor megtudta. – Arcomon gonosz mosoly suhant át. – Belehalna a szégyenbe, ha egy félmuglihoz mennék hozzá. Ha minden rosszul sül el, még mindig marad egy pici elégtételem és ennek már a gondolata is boldoggá tesz.

Olyanok, mint én? Hol a helyünk? El sem hiszem, hogy ezt komolyan gondolja, ha nem a saját fülemmel hallom. Igazából fogalmam sincs, hogy mit akart ezzel elérni nálam, ezért csak értetlenül néztem, aztán a szememet forgattam, miközben tovább fényesítettem egy trófeát.
- Nőj már fel. - mondtam közben, elhagyva a mesterkélt mosolygást. Nem hiszem el, hogy tényleg ennyire utálna, amiatt, hogy nem varázsló családból származom. - Nem túl fárasztó az a sok utálat?
Komolyan érdekelt a válasza. Nem érzem úgy, hogy nekem kéne megoldanom az évszázadok óta tartó vitát, de megérteni ettől függetlenül megpróbálnám.
- Tök mindegy, kit kaptam. - vontam meg a vállamat, de alig látható pír futotta el az arcomat. A feltételezés sértett.- Mindenkinek vannak hibái és pozitívumai, csak rajtunk áll, hogy melyiket látjuk meg.
Tényleg nem érdekelt a háttere. Azt se tudtam, ki ő, ameddig nem találkoztunk. Addig pedig erősen a törvényjavaslat ellen voltam, pedig tudtam, hogy aranyvérűt kapok. Igazából még most sem értek egyet a törvénnyel. De minek is magyarázkodom magamnak?
- Mondom én. Hozzáállás kérdése az egész. - mosolyodtam el én is halványan, áttérve a következő kupához. Beláttam, hogy nem igazán számíthatok a lány segítségére. - Az egész hátulütője, félretéve a személyes sérelmeket, hogy már ilyen fiatalon erre kényszerítenek. Miért jó az a minisztériumnak, hogy 17 éveseket összeadnak?- sóhajtottam. -És ha nem megy a gyerekcsinálás, közbeavatkoznak?- kuncogtam el magam attól a gondolattól, hogy egy Minisztériumtól kirendelt mágus előtt kellene szexelni.

Képtelen felfogni, amit mondok neki?
-Lehet, hogy a Nagyúr eltűnt, de vissza fog térni és sok híve most is szabad. A helyetekben ennyire nem bíznám el magam – válaszoltam határozottan, bár korántsem voltam ennyire magabiztos. Hinni akartam, hogy így lesz, hiszen régóta arról álmodtam, hogy egyszer halálfaló lehetek, ez a cél értelmet adott az életemnek, de hónapokkal ezelőtt minden tervem darabokra hullott.
- Már megszoktam – csúszott ki a számon. Nem, nem ezt akartam mondani, de végül is igaz volt. A szüleim utálták egymást, az apám gyűlölt engem, mert anyámra hasonlítok, az anyám pedig olyan számomra, mint egy idegen.  Kiskorom óta nevelik belém a gyűlöletet azok iránt, akik mások, mint mi. Ha az eszemre hallgatok, tudom, hogy a vér alapján nem lehet ítélkezni. A szüleim aranyvérűek, ennek ellenére egy mocskos muglit is jobban tisztelek, mint őket.  De hiába, már nem tudok undor nélkül egy sárvérűre nézni, ez már belém ivódott, ha akarnék, sem tudnék más lenni. És nem is lehetek más.
Észrevettem a Lisa arcán átfutó pírt, de a gúnyolódástól is elment a kedvem, úgyhogy megjegyzés nélkül hagytam a dolgot.
-Mintha a középkorban élnénk. – sóhajtottam. -  Igaz, a legtöbb aranyvérű családban a szülők jelölik ki a gyerekük jövendőbelijét, és ha az illetőnek ez nem tetszik, kitagadják, vérárulónak kiáltják ki. – sötétült el a tekintetem. Képtelen voltam elfogadni, hogy mások szabják meg az életemet, és pont ők. Nem. Azt soha. – Ha pedig a szüleim és a Minisztérium között kell választanom, akkor inkább az utóbbi, még ha egy sárvérűt szánnak is nekem. – Nyíltan és őszintén beszéltem, ami egyáltalán nem szokásom, főleg nem ilyen környezetben.
Arra, hogy a Minisztérium közbeavatkozna, ha nem megy a gyerekcsinálás, önkéntelenül is elnevettem magam.
- Neked szerintem továbbképzést is tartanának. – kezdtem neki, nem túl lelkesen, egy serleg tisztogatásának. Egyedül, ebben a tempóban soha nem végez, ha nem akarok itt éjszakázni, muszáj segítenem.

Az, hogy Voldemortot Nagyúrként említi, felállítja a szőrt a hátamon. Én úgy tudom, hogy ezt csak a halálfalók teszik. De ő nem lehet... hisz túl fiatal. A félelem apró hulláma járt át. Még jó, hogy nem álltam le veszekedni vele. Van a varázslólétnek egy fokozata, amit talán soha nem fogok megérteni. De én ezt inkább emberi hülyeségnek hívnám.
- Sajnálom. - mondtam egyszerűen, semmi flegma hangsúllyal a hangomban és tényleg úgy is gondoltam. Nem lehet kellemes ilyen világszemléletben felnőni. De én hiszek abban, hogy az emberek képesek változni. És ezt meg is mondtam neki, egy egyszerű vállrántás közben. - Mindig ott a lehetőség a változásra.
- Pontosan.- bólintottam az észrevételre. Ez nekem körülbelül elsőévesen jutott először eszemben, amikor szembesültem azzal, hogy postás helyett madár szállítja a postát, golyóstoll helyett penna van, füzet helyett pergamen, baldachinos ágyakban alszunk és az étkezések bármikor felülmúlnának egy középkori vacsorát. De akkor úgy látszik, a varázsló családok is megrekedtek ezen a szinten, ha előírják, hogy kivel házasodjon a "csemetéjük".
- Sajnálom, hogy két ilyen rossz választásod van. - éreztem együtt vele. - A személyes boldogságba senkinek nem lenne joga beleszólni. Csoda, hogy találkozhatunk az esküvő előtt a jövendőbelinkkel.- forgattam a szemem.
Az biztos, hogy minden határon túlmenne, ha még az a szabadságjogunk is a porba lenne tiporva. Mégis, elfogadni és belenyugodni ebbe, máris megkönnyíti az életünket. Kevesebb stressz... Na persze.
Mosolyogtam, hogy nevet azon, amit mondok, mert ez végre nem olyan gúnyos volt, mint amilyen stílusban eddig kezelt. Lehet, hogy észrevette magát, mert a következő mondata megint visszatért önmagához, de én akkor is, végtelen optimizmusomban úgy értékeltem, hogy kezd megtörni a jég.
- Ez esetben remélem, hogy jó pasi tartja a továbbképzést. - vigyorogtam az éppen tisztogatott kupa mögött, de a gondolatra el is pirultam. Főleg, hogy közben Ericet is odaképzeltem. Rögtön melegem lett. - Bár azt hiszem, nálunk nem lesz szükség rá.
Hiszen tulajdonképpen mi most járunk... el sem tudom hinni. Mégis, egy találkozás után sikerült idáig eljutnunk és a kémia határozottan megvan köztünk, már csak akkor lehetnék boldogabb vele, ha a szerelem is kialakulna.
Kikukkantottam és boldogan nyugtáztam, hogy végül is mégis segít. Legalább tényleg gyorsabban haladunk!

Nem vagyok rászorulva mások sajnálatára. Nemes aranyvérű családból származom, bármit megkaphatok, csak csettintenem kell és a házimanók minden óhajomat teljesítik, jól tanulok, bármit elérhetek. Mit számít a többi? A Nagyúr elveinek minden egyes szava igaz, az érzelmek csak elgyengítenék. Talán jobb is, hogy így alakult. Igen, ennek így kellett történnie. – bizonygattam magamnak. Hinni akartam, hogy így gondolom, bár erről voltak kétségeim, amiket persze még saját magamnak sem vallottam be, másoknak meg pláne nem. Ezek közé tartozott, hogy bántott ez a ridegség, még mindig elszorult a szívem, amikor felvillant előttem anyám közönyös arca, lekezelő stílusa, és az egész lénye, amiből szinte sugárzott a nemtörődömség. Őt soha nem érdekeltem, soha egy pillanatig sem szeretett vagy viselkedett úgy, mint egy Anya – persze kivételt képeztek a nyilvános megjelenések, ahol a tökéletes, idilli családod játszottuk. Apám mindig is utált, vagy inkább azt a valakit gyűlölte, akit látott bennem: anyát. Érzéseire viszonzásra leltek, én sem szerettem őt jobban, mint ő engem. Az egyedüli érzésem vele kapcsolatban a szégyen. Szégyelltem, hogy nem volt képes teljesíteni a Nagyúr parancsát. Elbukott. Megérdemelte, hogy a Nagyúr végzett vele. Megölte…de mindez már nem számít. Csak az a fontos, hogy elfelejtsem mindezt. Ha nem vagyok képes erre, esélyem sincs, hogy valaha méltóvá váljak arra a kegyre, hogy halálfaló lehessek.  
-Látod, ez a tanács számodra igen hasznos, úgyhogy fontold meg. Neked tényleg nem ártana egy kis változás – bólogattam egy unott mosoly kíséretében.
Válaszára felkaptam a fejem, hogy aztán dühtől izzó pillantást vethessek rá. Pár percen belül, másodszorra közli ’sajnálatát’, amivel csak még ellenszenvesebbé válik számomra.
- Ha így gondolod és ennyire ellene vagy a Rendeletnek, gondolom, szándékozol is tenni valamit. Vagy  – mint a többi szerencsétlen -, te is csak a szádat jártatod? – Mindenki arról beszél, hogy így meg úgy felkelések, ellenállások, de senki nem tesz semmit. Amikor pedig tétje van a dolognak, valamiért elfelejtik a nagy elveiket, és fülüket – farkukat behúzva lapítanak.
- Nocsak – nézek rá. Arcom valós érdeklődést tükrözött. – Ki az a szerencsés – vagy inkább szerencsétlen - , akivel olyan jól megvagytok? – mosolyodtam el gúnyosan. Nem, ez a gondolat túl abszurd még ahhoz is, hogy elképzeljem.

Csak a szememet forgattam. Én kedves akarok lenni, de mindhiába. Talán tényleg vannak olyanok, akik nem tudnak megváltozni. Én elhiszem, hogy lehetnék undok, kötekedő és harcias. Akár ki is pakolhatnám a melleimet mindenkinek és járhatnék felhasított szoknyában, tűsarkúval. De mire mennék vele?
Azért vagyok ilyen, mert ezt látom jónak, így vagyok önmagam. És végső soron önmagunk megtalálása a legfontosabb. Ha a mardekárosoknak tényleg a mások utálatában nyilvánul meg a személyisége, akkor mást nem tehetek, mint sajnálom őket.
- Nem?- kérdeztem vissza halványan mosolyogva, miközben mégtöbb tisztítószert löttyintettem a következő tárgyra. - Mégis mit változtatnál meg rajtam?- vontam fel a szemöldököm.
- Gondolom azokban fogalmazódik meg inkább a tettvágy, akik nagyon rosszul jártak és nem tudnak hozzászokni a gondolatához sem. - vontam meg a vállam. Ha a varázslótársadalom sorsa rajtam múlna, akkor bizonyára ennek a terhét érzékelném, de mivel rám senki nem kíváncsi és pocsék szervezői készségekkel áldott meg az ég, nem fogok indítványozni egy felkelést. - És félek. - vallottam be neki. - Félek a dementoroktól, a büntetéstől, megtorlástól. Hisz a még éretlen diáksággal szemben állna egy csapat képzett minisztériumi varázsló. Még ha az arányok a mi javunkon lennének- bár kérdéses, hogy mindenki csatlakozna-e -, akkor is könnyedén levernének minket. Így átgondolva a dolgokat, nem tehetünk mást "csak a szájunkat jártatjuk", ha észnél vagyunk.
Egészen kiszáradt a torkom ettől a sok beszédtől, úgyhogy nyeltem egyet. Nem jöttem ki a sodromból, őszintén mondtam, amiken már régóta rágom magam. Bár kíváncsi lennék, hogy mégis milyen alapon mondja azt, hogy szerencsétlenek vagyunk, ha őt is ugyanolyan rosszul érinti, de nem kérdezem meg.
Megint ugyanoda lyukadtunk ki, ahova az elején. Akkor nem mondtam meg neki, hisz mi köze hozzá, de olyan sokáig úgy sem maradhat titokban előtte. Főleg, hogy járunk meg minden. Így nem nagy titok, de még sincs ínyemre csak úgy kinyögni.
- Miért akarod ennyire tudni? - kérdezek vissza, ismét kicsit elpirulva, de már gyengébb az ellenállás a hangomban.

Dühös pillantást vetettem a már percek óta kezemben tartott serlegre, mintegy számon kérve rajta, hogy miért nem képes öntisztuló lenni. Nemcsak, hogy nem ment ez a munka – minduntalan csíkos maradt a kehely felülete és fényleni sem fénylett, sőt rosszabbul festett, mint mielőtt hozzányúltam -, de még undorodtam is tőle, nálunk ezt a házimanók csinálják, és teljeséggel felháborító, hogy itt erre kényszerítenek minket.
- Leginkább mindent – mosolyogtam rá édesdeden. Nem a kinézetére vagy a jellemére gondoltam elsősorban, hanem a sárvérűségére. Igaz, hogy azon, ha akarna, sem tudna változtatni – bár van egy olyan sejtésem, hogyha lehetne sem akarna aranyvérű lenni…pfujj.
-Ez a híres együttérzés? Jót kaptál, akkor máris magasról teszel az egészre? – vontam fel a szemöldököm. Mindenkit csak a saját problémái érdekelnek, annyi különbséggel, hogy van aki bevallja ezt, és vannak az olyan képmutató, álszent ’hősök’, mint Dumbledore és Pici Potti, akik persze mindig másokért küzdenek. – Lehet, hogy mi, diákok egyedül nem tudjuk megbuktatni a rendszert. – kezdtem. -  De nem csak nekünk van tele a hócipőnk a Minisztériummal…- mondtam sokat sejtetően. A Nagyúr híveinek egy elég nagy csoportja szabadlábon van és sokan nem adták még fel, csak éppen a háttérben szervezkednek. És van egy olyan érzésem, hogy az aranyvérű családok nemsokára bármire képesek lesznek, hogy eltöröltessék a Rendeletet, olyan dolgokra, amikre normális időkben még csak nem is gondolnának, mint például szövetségre lépni a Halálfalókkal. Márpedig ezek az elit családok nem kis vagyonnal és befolyással rendelkeznek.
Amikor rákérdeztem, hogy kit kapott, újra elpirult, mint eddig mindig, ha ez a téma jött szóba.
- Csak érdekel, hogy kinek vágják ennyire tönkre az életét. Szegény mit követhetett el, hogy ezt érdemli – csóváltam a fejem egy fájdalmas mosoly kíséretében. Amilyen sokat foglalkoztam azzal, hogy mások kit kaptak, olyan keveset törődtem az én párommal. Mindössze annyit tudtam róla, hogy sárvérű és, ha jól emlékszem, Hollóhátas. Legalább nem egy balfácán Hugrabugost sóztak rám. Bár, igazából mindegy is, úgysem megyek hozzá és kész. Előbb küldenek az Azkabanba, mert kinyírtam leendő férjecskémet, mint hogy nekem parancsolgassanak.

Csak nevetek a válaszán, de én nem kontrázok rá semmivel. Ha mindent megváltoztatna rajtam, akkor nem én lennék és megint ott vagyunk, hogy neki tulajdonképpen a létezésemmel van gondja. Tényleg nem tudok mást tenni, mint sajnálom. Kimerítő élete lehet, ilyen dolgokon rágódni. Mármint, hogy ennyi embert ki akar írtani, miközben valószínűleg az életet nem tekinti maga sem ajándéknak, tehát az se zavarná, ha közben odaveszne. Egész más értékek ütköznek köztünk úgy érzem, és hiába való lenne tovább nyújtani a szót. Mégis, pillanatnyilag ez az egyetlen szórakozásom a tisztogatás közben.
- Nem teszek magasról az egészre, csak megértem, hogy elsődlegesen nem az én leendő életem károsult. - válaszolom csendesen. Érdekes, pont egy Mardekárossal vitázni morális témákról, amikor pont ők híresek arról, hogy rajtuk kívül nem létezik más. - Ha nem vagy allergiás egy növényre, még nem fogsz utánajárni és irtani minden erőddel, csak mert félmillió másik ember az, de ha az utadba kerül talán kitéped szolidaritásból, empátiából vagy sima jóindulatból.- próbálkoztam egy metaforával, hátha így jobban megérti, bár kételkedem a jóindulata létezésében.
Hátamon felállt a szőr a szavaira. Ha jól gondolom, itt már nem csak erről a törvényről van szó, hanem a minisztérium ellenségeinek egy nagyobb csoportjáról. Óriások, trollok, halálfalók, dementorok... Ennyi szörnyűséggel én biztos nem fogok össze csak azért, hogy ne kelljen hozzámennem valakihez, akit egyébként is egyre jobban kezdek megkedvelni.
- Szegény elég jól érzi magát velem. És végül is, minek hallgatni, úgy sem olyan nagy titok, ha nem mondom most el, a folyosón majd úgy is látsz minket.- magyarázkodtam, mielőtt végre kinyögném a nevet. - Eric Dragneel, gondolom ismered, mint a Mardekárosok többsége, akiket nem érdekelnek mások, de azért névről ismerik az iskola összes diákját...
Igen, a kis rejtett gúny eléggé kihallatszott, hála a hangsúlynak, amivel kiejtettem a számon. Igazából nem zavart, hogy elmondtam, nem éreztem úgy, hogy magyarázattal tartozom neki egy névvel, de most persze kíváncsian pillantok rá a serleg mögül, hogy mit válaszol, mit reagál. Azt hiszem semmi jóra nem számíthatok, úgyhogy veszek egy nagy levegőt, amivel tűrni fogom a további sértéseket is.

Hagyjuk már a félrebeszélést! – mordultam fel. – Legalább magadnak beismerhetnéd, hogy csak addig érdekelt a Rendelet eltörlése, amíg a saját életedet féltetted – mondtam közönyös hangon. Persze, valamilyen szinten törődünk másokkal, de ha az érdekeink ütköznek a saját javunkra fogunk dönteni. Mert ilyen az élet.
Még egyet is érthettem volna a példájával, ha ismerném a jóindulat és az empátia kifejezést, csakhogy számomra ezek a dolgok nem léteznek. Valahogy az én világomból kimaradtak. Jótett helyében jót várj! – De mi van akkor, ha én csak rosszat kaptam? Mi mást adhatnék, ha csak azt ismerem?
- Túlzás lenne állítani, hogy nem érdekelnek mások - billentettem enyhén oldalra a fejem. Maga az ember nem érdekel, de az igen, hogy hasznos e számomra, avagy sem. Ha nem, akkor még marad a játszadozás lehetősége. És a játék csak akkor igazán élvezetes, ha személyre szabott, márpedig ez csak akkor lehetséges, ha ismerem az illetőt. – húztam elégedett mosolyra számat, ami inkább valamiféle önelégült fintorra hasonlított.- Nem kellene ennyire beleélned magad, még összetöri a pici szívecskédet. Nem lenne meglepő... Főleg, ha egy ilyen srácról van szó – fűztem hozzá, remélve, hogy hamarosan leolvad arcáról a mosoly.

Szememet forgatva léptem a következő kupához, ami tisztításra várt. Meglepetten konstatáltam, hogy már milyen sokkal végeztünk, úgy, hogy közben beszélgetünk. Így nem arra koncentrálok, hogy milyen unalmas, hanem, hogy ne húzzam fel magam.
- Nyilván sürgetőbb probléma a saját boldogságom, mint másoké, de ezt nem tartom álszentségnek, csak szimpla emberi természetnek. De még mindig a rendelet eltörlése mellett állok, fogalmazhatunk akárhogy.
Milyen filozófiaiba csapott át a beszélgetés. Elgondolkodva dörzsölgetem a serleg peremét, ameddig azon megcsillan a gyertyák fénye.
Kifújtam a levegőt egy kis hangtalan, érzelemmentes levegő kíséretében. Mondom én, kis pletykazsák mindegyik. Mondjuk ez úgy egészében jellemző a Roxfort nagy részére. - De első helyen mindig a saját boldogságod áll. - bólintottam. Ebben a részében egyetértek vele. Csak míg valakinek az okoz örömöt, hogy jót tehet, másnak az, hogy pusztít. Ízlések és pofonok.
Meg sem lepődtem, hogy Ericről rögtön valami negatívval kezdett.
- Valóban, én is úgy tudom, hogy a Hugrabugosok nagyon veszélyesek. - rejtettem a kupa mögé a vigyorom. Az a tény, hogy nincs mitől félnem, biztos. Bízom Ericben, tudom a kis titkait- és itt megint halvány pír kúszik az arcomra-, hogy kukkoló és vérfarkas. Ez már bőven elég lenne bárkinek, hogy messziről elkerülje, de engem még így is vonz.
- Azt hiszem, megoldom, de köszi az aggódást. - mosolyogtam és fújtam még egy kis tisztítószert a foltos trófeára.

Közönyösen figyeltem, ahogy rendkívüli pontossággal tisztogatta a kupákat. Ez is egy Hollóhátas mánia lehet, hogy kényszeresen mindent tökéletesen akarnak végezni, bármi is legyen az. Ha pedig ehhez az általános stréberséghez – ha fogalmazhatok így -  még a tipikus jókislány létforma is társul, na az nekem már sok. Egyszerűen nem tudok dönteni, hogy melyik tulajdonsága a legirritálóbb számomra, az egész lénye dühít.
-Látod, éppen most ismerted be, hogy ilyen az emberi természet: álszent – Arcomon diadalittas mosoly terült szét.– Persze, így nem nehéz mellette állni, ha csak beszélsz, de semmit sem teszel. Én ezt a fajta hozzáállást nem nevezném annak, hogy kiállsz valami mellett.– mondtam hűvös hangon. Gyűlölöm az olyan embereket, akik csak beszélni mernek, cselekedni nem. Csak a háttérben nagy az arcuk. Ha már gyávák, legalább ne hangoztassák az ellenkezőjét. Undorító.
- Neked biztosan azok. Az előbb mesélted el, hogy mi mindentől félsz– billentettem enyhén oldalra fejem, gúnyosan mosolyogva. – De komolyan, nem is értem mi bajod a rendelettel. Illene megköszönnöd Caramelnek, hogy elintézte helyetted, ami neked úgysem ment volna – kacsintottam rá. Rejtély, hogy miért, de egyre nagyobb késztetést érzek rá, hogy megismerkedjem jövendőbelimmel. Vajon már ő is tudja, hogy engem ’kapott’? Engem, aki tönkre fogja tenni az életét…

Kifújtam az arcom elé bekúszó hajtincset. Ennek a lánynak aztán bármit mondhatok, ha nem kiforgatja a szavaimat, akkor egyszerűen csak nem ért. Nem hiszem el, hogy ennyire zárt elméjű lények is élnek a világon. 
- Hívd, ahogy akarod, szerintem csak nézőpont kérdése. És mi nyilvánvalóan nem vagyunk egy hullámhosszon. - vontam meg a vállam takarítás közben. Igazán a végére érhetnénk már!
Elnevettem magam az ellenérvelésén. És tulajdonképpen igaza van. Valóban félek fűtől-fától, de azt már nem kötöm az orrára, hogy mennyire biztonságban érzem magam Ericcel, és talán pont ő az, aki megóv mindentől, ami riaszt.
- Ha jól emlékszem, a Hugrásokat nem soroltam bele.- mondom, még mindig hatalmas vigyorral az arcomon. 
Már megint fáraszt. Mániákusan úgy gondolja, hogy egy életképtelen könyvkukac vagyok. Mesélhetnék neki a nyári kalandjaimról, de mi értelme lenne? Csak még mélyebbre süllyednék a szemében, mert muglival érintkeztem. Ha lehet ennél mélyebbre süllyedni persze. 
Ahogy a következő pajzshoz érek, meglátom rajta Caramel nevét. Szinte alig bírom visszatartani a kitörni készülő kacagást, amikor elegánsan pukedlizek egyet előtte.
- Köszönöm, Miniszter úr, engedje meg, hogy hálám jeléül megpucoljam!- tartom magam és nem török ki nevetésben, csak mosolyogva ráloccsantok egy kis mosószert.

Nem is értem, miért próbálom meggyőzni a kis sárvérűt. Esélytelen, hogy legyen annyi esze, hogy felfogja. És még ha meg is értené, az istenért sem vallaná be. Dehogy! Az álomvilágát, amiben él nem csúfíthatja el egy olyan aprócska tény, mint az igazság.
-Minden csak nézőpont kérdése – Elmosolyodtam. Ha erre még csak most jött rá, akkor hülyébb, mint gondoltam. Már, hogy is lehetnék én olyan, mint egy semmirekellő sárvérű? Hogy érthetném meg az ilyeneket, mint ő?
- Gondolom, a ’mitől félek’, listádon még szerepel egy-két dolog. Nem csodálkoznám, ha a Hugrások is köztük lennének. –vontam meg a vállam. - Sőt talán egyszerűbb lenne, ha azt sorolnád el, hogy miktől nem félsz. – tettem még hozzá. Végérvényesen is befejeztem a pajzsok és serlegek pucolását. A tisztítószer szaga egyszerűen elviselhetetlen és nem szándékozom valamilyen mérgezést kapni tőle. Jobb elfoglaltságom nem lévén – és,hogy ne kelljen Turpin vigyorgó képét bámulnom – az ablaknak támaszkodva a csillagos eget kémleltem. Olyan szép. Még kisebb korunkban, Astoriával, orrunkat az ablaküvegnek nyomva, ámulva figyeltük a csillagokat akár órákon át is, és fantasztikus történeket meséltünk egymásnak, hogy majd mi fogjuk felfedezni őket. Gondolataimat Turpin hangja zavarta meg. Ahogy megfordultam, láttam, ahogy egy pajzs előtt pukedlizett. Nem sok kellett hozzá, hogy hangos nevetésben törjön ki, de türtőztette magát. Még szerencse. Már így is kedvem lett volna megátkozni, egyszerűen rosszul vagyok a kis sárvérűtől. Ha legközelebb is ilyen büntetőmunkát eszelnek ki, inkább megtartom magamnak a véleményemet McGalagony tanítási módszereiről. Ez kínzás.
- Kérlek! Kímélj meg a hülyeségeidtől – rivalltam rá. És még szépen is kértem.

Na úgy látszik, egy közös nevezőnk van. Abban egyetértünk, hogy nem fogjuk megérteni egymást. És itt akkor abba is hagyom a próbálkozást, nem az én problémám, ha nem tud boldog lenni a saját személyisége miatt. Gondolom a probléma itt mélyebben gyökerezik, én pedig nem vagyok szakképzett a gyökérkezelésre.
- Nyilván. - forgattam a szemem már-már szánakozó mosollyal. - Valószínű, hogy rá küldik az egész Hugrabugot arra, aki ellenkezik a törvénnyel. 
Az előbb nem azt mondtam el neki, hogy mi mindentől félek úgy általában, csak a rendelet megtorlásától. Alapjában véve, oké, nem vagyok olyan vakmerő mint egy Mardis vagy egy Griffendéles. Nem keresem a bajt. De szükség esetén szerintem meg tudnám őrizni a hidegvérem és a legjobban cselekedni. 
Úgy tűnt újra egyedül hagy a munkával. Nem bánom, már csak pár darab maradt hátra. Most már rutinos mozdulatokkal gyorsabban megy a munka.
- Ahogy parancsolja, kisasszony. - pukedliztem neki is, mert már olyan jól belejöttem és visszatértem a Miniszter úr pucolásához. Innentől már kevesebb por és piszok volt ráragadva a többire. Talán az előző büntetőmunkásoknak hála, gyorsan befejeztem. 
Friccs akkor állított be, amikor az utolsó előttit fényeztem.
- A hölgyek mehetnek a hálókörletükbe. Remélem egy életre megtanulták, hogy ne szegjék meg az iskola házirendjét. Következő alkalommal, amikor szabályszegésen kapom bármelyiküket gondoskodom róla, hogy szigorúbb büntetést kapjanak!
Recsegős hangon beszélt, de most annyira nem bántam. Öröm volt a puha baldachinos ágyamra gondolni a Hollóhátban. 
- Öröm volt... - vetettem oda Daphnénak foghegyről, mielőtt megszabadultam a tisztítószertől és megindultam a tornyunk felé. 

Milyen élvezettel átkoznám meg a kis sárvérűt, de sajnos nem tehetem, hacsak nem kívánok még pár ilyen gyönyörű órát eltölteni egy ilyennel. Márpedig eszemben sincs erre vetemedni. Biztos vagyok benne, hogy Frics szándékosan szívat minket és külön élvezetet okozna neki, ha még egymásnak is esnénk.
- Kac-kac – fintorogtam. Bármit is mond, akkor is gyávának tartom. És tényleg nem csodálnám, ha még a Hugrásoktól is félne. Nem nézek ki belőle sokat, ahogy persze egyik sárvérűből sem.
Roxfortos éveim alatt először: örültem Frics megjelenésének. Szavai pedig igazi megváltást jelentettek.  Fáradt voltam, nyűgös és minden idegem pattanásig feszült Turpinnek köszönhetően.
- Remélem, látjuk még egymást – fordultam Turpinhez, egy angyali mosolyt villantva rá. Csak egyszer, egyetlen egyszer had átkozzam meg…

/ Köszönöm a játékot!(: /