Daphne & Lana

Vendég

Kellemes meleg van a Mardekár klubhelyiségében. Egyszerű, fekete rövidujjúmban sem fázom, pedig odakint hideg van már jó pár hete, most is csípős szél fúj és annak ellenére, hogy a Nap sugarai megpróbálnak áttörni a felhőkön és szűrt fényük a földet nyaldossa, nincs melegebb. Nem rég értem vissza a Mardekár kviddicsedzéséről, szóval most jól esik egy kicsit összekuporodni az egyik fekete, bőrfotelben, átolvasni egy Próféta számot. Nincsenek sokan a helyiségben, amit nem is bánok különösebben. Jó egy kicsit a csönd. Csak könyvek lapjai sercennek, ahogy lapoznak a diákok, vagy halk beszélgetések duruzsolása hallatszik.
Viktorra gondolok. Őszintén, mostanában túl sokat gondolok rá és ez egyszerre rémiszt meg és tölt el jóleső érzéssel. Nem tudom, hányadán állunk, de az, hogy meghívott magához, a saját házába, az egy... hatalmas dolog! Még, ha nem is a kviddicsjátékosról beszélnénk. A ház, a saját házunk egy különleges hely, egy bizonyos magánszféra, ahova nem mehet be csak úgy mindenki, pláne nem bárki. Az is eszembe ötlik, hogy nem tud a családi hátteremről semmit. Lehet, hogy megrettenti a rossz viszony, ami az apám és köztem van. Nem beszélve arról, hogy nekem kirendeltek már valakit. Bár, még nem kaptam meg a levelet, hogy kit, de valaki 'csak rám vár'. Persze, nem abban az értelemben, mint a hülye, romantikus filmekben. Ez más. Ez olyan 'középkori-csak rám vár'-szituáció. Förtelmes.
Mielőtt a gondolataim mélyebbre szánthattak volna a témában, egy szőke hajzuhatagra figyeltem fel, amit épp csak láttam a lap szélei fölött. Rögtön tudtam, ki az.
Daphne Greengrass-al nem vagyunk 'LBM-ek', de tudtommal rosszban sem vagyunk. Csak szemem látszik, arcom többi része a Próféta mögött rejtőzik. Tekintetünk találkozik. Szememmel a fotel mellett álló kanapéra böktem, és, ha leül leeresztve az újságot, halvány mosolyra húzom a számat.
- Szia! Mi újság?

Vendég

Az utóbbi időben szokásommá vált szombatonként kis kiruccanásokat tenni Roxmortsba. Üdítő érzés kiszabadulni a suli nyomasztó légköréből és megszabadulni a sok idiótától, akik egész héten körülvesznek. Most is egy ilyen ’kirándulásról’ tértem vissza. A hűvös őszi levegőtől és a Lángnyelv Whisky bódító hatásától kipirult arccal másztam be a portrélyukon. Tekintetemet végigfuttattam a helyiségben tartózkodókon. Csak pár alsóbb éves és Pansy volt jelen, aki a mellette ülő lánynak magyarázott valamit nagy átéléssel, vagyis újabb szaftos pletykát szimatolt ki, amire biztos, hogy nem vagyok kíváncsi. Már a hálóhelyiségek felé indultam volna, amikor még egy személyt vettem észre. Lana Winters gubbasztott az egyik fotelban. Elmosolyodtam. A hetekben alig láttam Lanát, és már olyan régen beszélgettünk, pedig érdekes dolgokat hallottam róla. Határozott léptekkel indultam el felé, majd megállva előtte szemügyre vettem, hogy mit olvas, olyan elmélyülten.
-Szia Lana! – huppantam le az egyik kanapéra. – Semmi érdekes – vontam vállat. – De úgy hallottam veled történt egysmás – néztem rá fürkésző tekintettel. Kíváncsi voltam, hogy mit reagál erre, valószínűleg tudja, hogy mire gondolhatok. Mostanában kósza hírek keltek szárnyra Lanáról és Viktor Krumról. Általában nem érdekel, ki kivel kavar, kinek törték össze a pici szivecskéjét, és efféle semmiségek, de ez azért más. Valahogy nem tudtam őket elképzelni…együtt. Krumról pedig– azon kívül, hogy világhírű kviddicsjátékos – annyi maradt meg bennem, hogy azzal a kis sárvérű Grangerrel szűrte össze a levet. Márpedig ez már régen rossz.

Vendég

Gondolom, mire céloz. Persze, hogy Viktorra. Margaret is tud róla, ami egyenlő azzal, hogy a fél suli tud róla. A másik fele a festményektől vagy a kísértetektől hallja a pletykákat. Szóval az, hogy kavarok Viktorral, mára már nyílt titok, nincs mit tenni. Egyébként is: miért tagadnám? Igaz, ha nem kérdeznek rá konkrétan a dologra, nem 'villogok' vele, hogy 'hahó, egy ismert, elismert kviddicsjátékossal kavarok', ez az egyik, a másik pedig az, hogy egyelőrre nem mondtuk ki, hogy mi van köztünk. Csiki-csukizunk, ami nekem felettébb tetszik és ez jól is van így. Végül kérdésére mosolyogva bólintok:
- Mondhatjuk. Te mit hallottál? - kérdezem, kíváncsian mosolyogva és felvonva egyik szemöldökömet. Lehet, a fele sem igaz. Egyébként nem kezdek el ecsetelni, ha tényleg érdekli a dolog, kérdezhet, én meg majd válaszolok.
Becsukom, majd összehajtom az újságot és rágyújtok. Páran már említették, azt, amit egyébként mindenki tud, hogy káros és le kellene szoknom, de én szeretem. Ez van.
- Kérsz? - kínálom meg Daphne-t. Ha kér, fekete öngyújtómat is felé nyújtom. Általában nem kínálok meg senkit, de akit mégis, az jelent valakit, mint 'csak egy arcot az iskolából'.
Ugyan hozzászoktam, hogy az iskola lakói pletykásak és tényleg, semmi nem marad titokban, ami kissé idegesített. Pláne azért, mert egyesek kurvára elferdítik a dolgokat és a felét nem lehet elhinni annak, amit hallasz valakiről. Hét éve járok a Roxfortba, és lassan magánszférám sincs, és ez bosszant.

Vendég

Mielőtt válaszolna, látom rajta, hogy elgondolkozik. Kíváncsiságom azt súgja, hogy pont ilyen helyzetekre való a legilimencia,. Nagy a kísértés, de nem engedek neki, azért van annyi eszem, hogy nem próbálok egy hetedikes fejében turkálni. Mellesleg ez nem is illene a módszereimhez.
Válaszára elmosolyodom. Gondolhattam volna, hogy Lana nem kezd el rögtön fecsegni, inkább felméri, hogy mit és mennyit tudok. Magamban összegzem az ügyről hallott információkat, amik bizony elég ködösek és nagy eséllyel valóságtartalmuk sem túl magas.
- Hogy kifejezetten kedveled a bolgár kviddicsjátékosokat – dőlök hátra a kanapén, miközben a hajammal játszadozom. Rossz szokás, az már biztos. Sok más különös dolgot is hallottam, amikről szívesen megkérdezném Lanát, de ezeket inkább nem hozom szóba, mivel fogalmam sincs, mi igaz belőlük. Márpedig hülyét nem csinálok magamból.
- Kösz nem – fintorodom el, amikor megérzem a cigaretta füstjének bűzét. Eleinte köhögési roham fogott el abban a pillanatban, hogy valaki rágyújtott, de végül is kénytelen voltam hozzászokni, mivel egyre népszerűbbnek számított mind a suliban, mind a varázsvilágban. – Most komolyan, ez mire jó? – méregettem ellenségesen a ciginek nevezett mugli vackot. Ahogy a sárvérűekről, úgy a világuk találmányairól is megvolt a véleményem, csakúgy, mint azokról, akik ezekkel éltek.

Vendég

Válaszára elvigyorodom. Igazából, csak egyet közülük - már, ha nem egy meccsről van szó; akkor az egész csapatot bírom. Beleszívok a cigibe, majd miközben a füstöt fújom ki, lepöccintem a hamut a rudacska végéről. Felpillantok Daphne-ra.
- Fogalmazhatunk így is - bólintok, és visszafogom a mosolyt, amely elterülne az arcomon. Helyette újra a cigibe szívok. Kérdésére vállat vonok. Őszintén szólva életem egyik legrosszabb szakaszában szoktam rá, de ezt nem fogom pont Daphne-nak fejtegetni. Inkább a cigibe szívok.
- Rossz szokás - szólok reszelős hangon -, mint a körömrágás. - Volt más dolog is, amire akkoriban kaptam rá. Például az alkoholra. Nem vagyok alkoholista, félreértés ne essék, egyszerűen szeretem. Nem tudom megmagyarázni, miért. Ugyanez van a cigivel is. Tudom, hogy nem tesz jót, de élek vele. És a különböző drogokról, melyeket ugyan nem túl gyakran, de használtam már, hadd ne beszéljek. A cigin és a kávén kívül nem élek másmilyen jellegű függőséggel. Persze, nem mondom, hogy egy-egy görbe este folyamán nem viszem túlzásba az italozást, de nem így telik minden hétvégém.
Egyébként is, az élet halált okoz. Nem mindegy, mikor és hogyan? Jó, oké, ez eléggé sötét és pesszimista gondolat, de már egy ideje ezzel a mondattal a fejemben élek. Eddig bejött. Igazán éltem, és élek is, kihasználva minden egyes percet, ami adatott.
Ennyit a 'bölcs' gondolataimról.
- Egyébként, miért kérdezed? - kíváncsian vonom fel egyik szemöldökömet, visszatérve a 'Viktor-témára' - Talán hallottál valami kétes dolgot?

Vendég

A Viktorral való kapcsolatáról még mindig elég szűkszavúan nyilatkozik, ezért nem is feszegetem tovább a dolgot, helyette kezembe veszem Lana újságját és a címoldalt kezdem nézegetni. Mint mostanában oly sokszor, a Rendeletről írnak. A lap alján megpillantom Rita Vitrol nevét, így inkább leteszek arról a szándékomról, hogy beleolvassak a cikkbe. Kezdeti reményeim – hogy a törvényt hamarosan eltörlik – mára már szertefoszlottak. Hihetetlennek tűnt, hogy egy ilyen rendelet érvényben maradhat. Mindenki évek óta erről a világról álmodozott – győzött a fehér oldal, a Nagyúrnak nincs többé és mégis minden százszorta rosszabb, mint volt. Ez kellett nekik? – visszhangzik fejemben a kérdés, egyre tovább szítva dühömet.
Lana hangja szakította meg elmélkedésemet, pont jókor, ugyanis mellettünk az egyik gólya kezében lángra kapott a házi feladata, tükrözve lelkiállapotomat.
- A körömrágásról is le lehet szokni. – válaszoltam immár nyugodt hangnemben. Az újságot – a címlapját gondosan lefelé fordítva, hogy véletlenül se lássak Caramel önelégült képéből semmit – letettem az asztalra.
- Csak érdekelt – vonom meg a vállam egy mosoly kíséretében. – De, ugye tudod, hogy Krum pár éve…elég szoros viszonyt ápolt, azzal a kis sárvérű Grangerrel? – Az utolsó szónál kimondhatatlan undort éreztem, ami hangomon is érződött. Aminek köze van Potter barátnőcskéjéhez, azzal jobb vigyázni, ezt Lana is tudhatná.

Vendég

Figyelem, ahogy az újságot böngészi. Természetesen neki sincs ínyére a rendelet. Nem is csodálom. Egyáltalán, kinek lenne?! Úgy szar az egész, ahogy van - gondolom, miközben elnyomom a dekket. Ajkamon mosoly játszik, ahogy a papíros lángokba borul. Nyilván egy házi volt, vagy, ha nem is az, valami fontos dolog. De ennyit a feladatról, ez egy 'T-betű' lesz. Kínos...
Mondatára bólintok, egyet is értek vele, de továbbra sem hat meg a dolog.
- Igen, tudom - mosolyodok el gonoszul. - Mindenki követ el hibákat. Viktor is - ez persze nem a bolgár fiú ellen szól, dehogy! Granger nem a szívem csücske, egyszerűen idegesít a tudálékos, okoskódó, minden lében három kanál jellegű viselkedése. Nem bírom a lányt és nem is fogom azt tettetni, hogy igen. Órákon, vagy szünetekben előszeretettel kötök bele, apró, gonosz megjegyzésekkel, melyek nem fájnak annyira, de célt találnak és bosszantják a grifis lányt - igen, bosszantják, még, ha nem is mondja ki, látszik minden egyes alkalommal az arcán. Ilyenkor általában önelégült vigyor kúszik a képemre.
- Úgy tudom, nem történt köztük semmi 'konkrét' dolog. De, még, ha történt is volna, az a múlté. És, ha Granger bepróbálkozna Victor-nál - mosolyodok el 'bájosan', kissé oldalra biccentett fejjel -, azt megemlegeti.
És ezt Granger-nek is megmondanám. Nem vagyok hülye, nem átkoznám meg először, ha rámozdulna Viktorra. Csak szólnék neki nemtetszésemről. Igen, figyelmeztetném, nem fenyegetném... - gondolom magamban, persze de; kicsit talán megfenyegetném. Hogy tudja, hol a helye és hol az enyém.

Vendég

Lana válaszára csak egy hitetlen fintorral reagálok. Igen, mindenki követhet el hibákat, de a Granger- Krum ügy nem csak egy baklövés. Granger egy mocskos sárvérű, és aki egy ilyennel szóba áll, az sem különb náluk. Egyszerűen nem szabad ilyen társaságba keveredni.
-Ha Viktornak van egy kis ízlése, bottal sem piszkálná meg azt a kis csitrit – suhant át egy gúnyos mosoly az arcomon. – De ne felejtsd el, hogy Granger egy sárvérű. Nem mondom, hogy Viktor véráruló, de mégis ott az a pici részlet, hogy őt nem zavarta, hogy egy ilyennel látják. Nem szégyellt egy ilyennel mutatkozni. – Eleinte próbáltam óvatosan fogalmazni, de végül - ha más szavakkal is – kimondtam, hogy mi zavar: a sárvérűség. A Mardekár becsületét féltettem. Nem elég, hogy Lana félvér, még egy olyannal kavar, akinek köztudomásúlag köze volt egy sárvérűhöz. Egy ilyen eset beszennyezhetné a házunk dicsőségét.

Vendég

Álljunk meg egy pillanatra! - összevont szemöldökkel nézek Daphne-ra, aki tipikus 'aranyvér-mániás' viselkedésről tesz tanúbizonyságot. Mire is számítottam?
- Csak, hogy tisztázzuk - vonom fel egyik szemöldökömet -, nekem nem a mugliszületésűekkel van a bajom, Daphne. Nekem konkrétan Grangerrel van a bajom. Ha aranyvérű lenne, akkor sem kedvelném - mondom határozottan, keresve a lány tekintetét. Nem akarom róla meggyőzni, hogy ne utálja a sárvérűeket, hiszen ez eléggé általános dolog: aki aranyvérű, az jobb, több ebben a világban. Daphne is ilyen. Így nevelték a szülei, akiket az ő szüleik is így neveltek. Generációk óta ezt súlykolják az utódokba: 'aranyvérű vagy, tehát többet érsz, mint bárki. Utáld a sárvérűeket, mert azok, amik, abba a családba születtek, ahova!'. Engem ez nagyon idegesít, hiszen nem a középkorban élünk. Persze, hogy az aranyvérűek ilyen nagyfokú gyűlöletet és megvetést tanusítsanak a mugliszületésűekkel szemben, mint napjainkban, az a rendelet hibája is. Olaj a tűzre. Tény, korábban is ilyen jellegű volt a dolog, csak... talán nem ennyire durván.
Továbbra sem ítélem el Viktort, amiért Grangerrel kavart, de nem fogok szentbeszédet tartani a mugliszületésűek-aranyvérűek közötti feszültségekről és aról, hogy ez mennyire nem helyes.
Keserű félmosolyra húzom a számat.
- Gondolom a félvérekért sem vagy oda - természetesen első sorban magamra gondolok, de ezt nem mondom ki ilyen nyíltan, nem személyeskedek. Úgyis érteni fogja.

Vendég

Igen, eddig is sejtettem, hogy Lana nem tiszteli a ’vér’ fontosságát, pedig Mardekáros. Igazából nem is értem, hogy aki nem a mi elveinket vallja, hogy kerül közénk. Értem én, hogy ravasz és hasonlók, de a gondolkodásmódja más.
- Azért te sem gondolhatod komolyan, hogy azok a félmuglik egyenrangúak lehetnek velünk – vontam össze a szemöldököm. – Egytől egyig az összes olyan, mint Granger…undorítóak – fintorogtam. Hiába nem tehetnek róla, hogy milyen családba születtek, akkor is olyanok, amilyenek. Ahogy a házimanók is megelégedtek a sorsukkal, és nem akarnak többet vagy más életet, úgy a sárvérűek is megtanulhatnák, hol a helyük.
-Nincs különösebb bajom velük – vontam meg a vállam. Hangomban némi él csendült. Szándékosan fogalmaztam így, itt, most felesleges a személyeskedés. Sőt úgy általában az ilyen kérdésekben az. – Mondjuk úgy, a félvéreknek van választása – Szenvtelenül álltam tekintetét, majd halványan elmosolyodtam. – Potter félvér, ahogy a Nagyúr is. – fűztem még hozzá magyarázatképpen, hogy mit értek ’választási lehetőség’ alatt. Továbbra is fürkésző pillantással figyeltem Lanát és vártam a reakcióját. Nem igazán bízom benne azok után, ahogy azokról a mocskos sárvérűekről beszélt. De lehetséges, hogy tévedek. Mégis Mardekáros.

Vendég

Arcáról tökéletesen leolvasható a nemtetszés. Megértem. Én más vagyok, mint a legtöbb Mardekáros. Lévén életem egy meghatározó részét éltem le muglik között, nekem az épp olyan természetes, mint a mágusvilág-beli dolgok. Szokatlan vagyok és be kell vallanom - még, ha csak magamnak is és soha nem mondanám ki hangosan -, hogy néha nem érzem magam a házba valónak. Bár, el sem tudom képzelni, ha nem ide osztott volna be anno a Süveg, akkor hova. De így alakult, itt vagyok, ez van.
- De - mondom, teljesen komolyan. Hangom hűvös -, pontosan így gondolom. - erősítem meg.
Persze, egyértelmű, ha én is aranyvérű lennék, nem így gondolkodnék. De az vagyok. És így gondolkodok. Eléggé liberális vagyok ebben a témában - is. Daphne hangjából kihallom azt a kis élt, ami miatt önkéntelenül is mosoly játszik szám szegletében.
A Nagyúr említésére arcom elkomorodik. Nem azért, mert félek tőle, hanem azért, mert egyszerűen felfordul a gyomrom a gondolattól, hogy a férfi - legyen bármilyen hatalmas varázsló -, aki ugyanolyan félvér, mint Potter, vagy akár én, muglik és félvérek sokaságát mészárolta le.
- Voldemort rosszul választott - mondom, már komoly tekintettel, száraz hangnemben. Nem bálványozom viszont Pottert - és ezt Daphne is tudja, hiszen hallhatja, akár minden nap, hogy neki is ugyanúgy beszólok, ha kedvem van, pont mint Granger-nek. Nem fogok csak azért szeretni valakit, mert híres... Viktort sem azért bírom, hanem azért, aki.

Vendég

Az egyértelmű őszinte válasz meglepett. Furcsa ezt a tényt, egy Mardekárostól ilyen nyíltan hallani. Pár pillanatig köpni-nyelni nem tudtam a csodálkozással vegyes felháborodástól, majd nehezen, de rendeztem arcvonásaimat és egy mosolyfélét erőltettem az arcomra, ami vicsorgásnak is beillett volna. Nem akarom meggyőzni, más elvei vannak, ahogy más élete is. Hogyan is érthetnénk meg egymást, amikor két külön világban élünk? Pontosan ez a baj a félvérekkel. Képtelenek elszakadni a muglik undorító világától, és ez befolyásolja döntéseiket. Pont, mint egy fertőző betegség, amit jobb csírájában kiirtani, hogy megmenthessük a még egészséges részeket. A Sötét Nagyúr ezt akarta.
Rossz útra tért, rosszul választott – mindenki ezt szajkózza, mégis egy ország térdelt a lábai előtt, milliók még a nevének említésétől is rettegnek. Mi ez, ha nem nagyság? Minden újítás szükségszerűen áldozatokkal jár, de ezt el kell fogadni. A Nagyúr tisztelte a mágusvért, és igazságosan ítélkezett. Aki áruló, sárvérű vagy pedig egy szerencsétlen idióta, az haljon meg. Megérdemlik. Agyamba akaratlanul is bevillan egy kép, az anyám, ahogy zokogva borul az apám holtteste fölé…A Nagyúr gúnyos mosollyal szemléli őket…A háttérben a bácsikám áll. Arca sajnálatot tükröz, de nem tehet semmit. Ő halálfaló, Ura mellett a helye…Én a lépcsőfordulóból, egy szekrény jótékony takarásából figyelem az eseményeket. Mióta vártam ezt a percet, a találkozást a Sötét Nagyúrral, de most megkövülten állok, és nem merek a szeme elé kerülni. Félek, hogy apám hibája miatt én fogok bűnhődni. Minden tönkretett.
-Voldemort Nagyúr a valaha élt leghatalmasabb mágus. – mondtam halkan. Hangom tiszteletet, csodálatot, sőt valamiféle őrült megszállottságot tükrözött. Kevés dolog van, amivel igazán ki lehet hozni a béketűrésemből, de a Nagyúr nevének bemocskolása az.
Pár perc alatt a Lanáról alkotott képem gyökeresen megváltozott. Lana nem több egy vérárulónál. Mint Piton. Volt lehetősége, de elszalasztotta. Árulóvá vált.
- Szóval te is bedőltél a vénember szövegeléseinek – állapítottam meg közönyösen. Kár érte.

Vendég

Apró mosoly játszik ajkamon, ahogy Daphne elképedt arcát fürkészem. Nem fogom véka alá rejteni a véleményemet. Egyáltalán nem értettem egyet Voldemort eszményeivel és, ha kérdezték, felvállaltam. Ez van, ez vagyok én. Ha valakinek ez nem tetszik, azt megátkozom; kapok büntetőmunkát, levonnak pár pontot a Mardekártól, maximum még egy okkal több lesz, amiért utálhatnak. Milyen jó, hogy imádom, ha gyűlölnek... - fut át az agyamon, majd Daphne kijelentésére felhorkantok.
- Volt - fűzöm hozzá, Voldemortról alkotott mondatához. Hiszen így helyes.
Egyenesen felfordult a gyomrom, ha a férfire gondoltam és mindazokra, akik követik, követték. A halálfalóktól egyenesen rosszul vagyok. Anyámmal is ők végeztek. Követői, mintha vakok lennének, mintha nem éreznék a mágus tetteinek súlyát és nem látnák a majdani következményeket.
Utóbbi mondatára, felvonom egyik szemöldökömet.
- Éles meglátás - mondom, némi éllel és gúnnyal a hangomban. Nem titok, hogy Dumbledore-t ezerszer többre tartom, mint Voldemortot, vagy bármelyik halálfalóját. Persze, nem magasztalom az egekig és nem fogok nagy csatározásokba kezdeni, ha valaki szídja, mint Potter, de kiállok mellette. - Lehet, hogy neked is meg kellene hallanod, amit mond. A végén még kiderülne, hogy nem is beszél akkora hülyeségeket, mint gondolod... - miközben beszélek, összeszedem a dohányzóasztalról a cigimet és az öngyújtót, majd felállok a fotelből és hűvös közönnyel, ám mosolyra görbülő ajkakkal elköszönök a lánytól, majd elhagyom a klubhelyiséget. Nem vagyok hajlandó tovább hallgatni az aranyvér-mániától csöpögő mocskot, ami a száján jön ki. Csak felhúznám magam rajta és a végén megátkozom - élvezettel.

Vendég

Egy pillanatra lehunytam a szemem. Lana érzékeny pontra tapintott, pedig csak egy egyszerű tényt közölt. Másoknak tény, nekem annál több. Nem az hatott meg annyira, hogy a Sötét Nagyúr halott, az csak az oka volt minden másnak, ami fontos nekem. Amiket elvesztettem.
Eddig képes voltam álarc mögé rejteni az érzelmeimet, hogy még azok is idegennek érezzenek, akik a legközelebb állnak hozzám. Senki nem tudta mit gondolok. De már nem megy. Vagy inkább, nem mindig.
Lana szavait sem tudom figyelmen kívül hagyni. Akarva-akaratlanul is elárulom magam: egy mozdulattal, arcomnak egy rándulásával, a tekintetemmel. Utolsó mondatánál is dühösen megvillannak a szemeim.
- Minden, amit állít csak mese. – mondom. Lehet, hogy neki nem, de nekem biztosan.
Ahogy elköszönök Lanától, felöltöm a megszokott mézes-mázos mosolyomat. Ha még pár percig marad, biztosan megátkozom. Vagy pedig ő engem.

/Köszönöm a játékot!(: /

» Daniel & Daphne
» Daphne & Lisa
» Rosalinda & Daphne
» Thjalf & Daphne
» Eric és Daphne