Daniel & Daphne

Sietős léptekkel róttam a folyosókat, kezemben egy borítékot szorongatva, ami egy levelet tartalmazott, anyámnak.  Előző héten kaptam először üzenetet otthonról iskolakezdés óta, amit nem is bántam, eleget láttam és hallottam anyámat a nyáron. Egy egész évre elég volt belőle. Másodikos korom óta, csak a nyári szünetben utazom haza, akkor is csak azért, mert muszáj, a karácsonyt pedig mindig az iskolában töltöm. Jól emlékszem még az otthoni ünnepek hangulatára…

’ Szenteste van amikor mindenki otthon, a családjával ünnepel…Én a szobámban, az ablak előtt állok, oldalamat a falnak vetve, a kinti tájat figyelem. Az időjárás mintha az érzelmeit tükrözné, az én szívemben is fagyos, vad vihar tombol. Szinte érzem a kinti hideget, bár a kandallóban barátságosan lobog a tűz. Mintha dementorok vennének körül. Felesleges itt állnom, jól tudom, hogy, nem fognak hazajönni, őket nem érdekli, nem vagyunk fontosak nekik. Mégsem bírtam megmozdulni, tekintetemmel továbbra is kerestem valakit, kint a viharban, akit nem láthatok meg, torkom elszorult, szemeimben könnynek gyűltek…’

A szüleimnek mindig fontosabbak voltak a hülye fogadásaik, mint a gyerekeik. A karácsonyt legtöbbször egyedül töltöttük Astoriaval, vagy pedig minket is magukkal rángattak a halálosan unalmas estélyekre. Ilyen hangulatban telt az egész gyerekkorom, így nem is csoda, hogy már alig várom a 17. születésnapomat. Végre független leszek! Még a Minisztérium idióta rendelet sem tud elkedvetleníteni, úgysem lesz sokáig érvényben. ( Augustus bácsi pedig megígérte, hogy majd ő elintézi a jövendőbelimet. Belőle ki is nézem, hogy egyszerűen elteszi láb alól. ) Bár, mint mindennek, ennek a törvények is van előnye. Anyám idegrohamot fog kapni ha megtudja, hogy egy sárvérűt kaptam – egy félvérnek sem örülne, de azért egy sárvérű mégis más tészta. Márpedig a kezemben tartott levélből fog értesülni róla. – mosolygok önelégülten.
Gondolataimba merülve léptem be a Bagolyházba, ahol rögtön megpillantottam koromfekete baglyomat, Démont. Számomra ő tűnt a legszebb madárnak, mind közül. Gyönyörű, fényes fekete tollai és vörös szemei voltak, amelyek büszkén csillogtak. Valószínűleg keverék, legalábbis ilyen baglyot még soha nem láttam. Gyors léptekkel haladtam felé, vagy inkább futottam. Minél előbb útnak akartam indítani levelem. A borítékot a madár lábára kötöztem, ami nagy szárnycsapásokkal elhagyta a helyiséget, én addig figyeltem, amíg el nem tűnt a távolban. Kár, hogy nem láthatom az arcodat, anya, amikor megtudod…
Megfordultam és már a kijárat felé indultam volna, ha nem veszek észre valakit….

 „Mintha Piton járkálna a folyosókon.” - jegyzem meg magamban, ahogy egy hirtelen kanyar bevétele után nekiveselkedek a kastély több száznyi lépcsőjéből egynek. Nem igazán tudom, hogyan jött a módfelett értelmes megállapítás, de valamiért a sietős, hirtelen irányváltoztatásokkal tarkított mozgásom annak a zsíros hajú sátán mozdulataira engednek asszociálni… de biztosan badarság.
 Azért megrémít, hogy ilyen gondolataim vannak… Perselus Piton az egyetlenegy tanár a Roxfortban, akit szívem szerint fejjel lefele lógatnék bele a latrinába, aztán ott is hagynám egy éjszakára… ha valakihez nem akarok hasonlítani, az ő lenne. Kivételez, gonoszkodik és elvárja, hogy mindig neki adjanak igazat még akkor is, ha éppen hatalmasat téved (az más kérdés, hogy keveset szokott tévedni, de rendíthetetlenül hiszem, hogy így reagálna, amennyiben mégis megesne a dolog). Nem szeretnék ilyen ember lenni… s bízom benne, hogy nem is leszek sohasem.
 Amint leérek a lépcsőn, elérem a kastély egyik az udvarra nyíló kapuját, melyen gondolkodás nélkül kilépek a szabad, friss, őszi levegőre. Taláromba azonnal belekap a metsző, őszi szél, s ahogy megpillantom az égen gyülekező szürke, haragos fellegeket, azonnal ráébredek, hogy itt nemsokára jó kis vihar fog kerekedni… tehát jobb lesz sietnem.
 Ami azt illeti, örülök a viharnak. Persze nem mert nagyon hiányzott egy elázás, hanem mert az egész olyan… nyugodt. Na, igen… normális embernek nem ez jönne le a cikázó villámok látványából, melyeket a hatalmas hanggal fedez a mennydörgés istentelen robaja, de nekem mégis olyan megnyugtató kitekinteni a viharos tájra a kastélynak egy beüvegezetlen ablakából, ahogy megcsap a párától súlyos levegő. Valamiért úgy érzem, hogy a látvány tökéletes párja a lelkemnek… üres és kietlen, hisz nincs egyetlenegy ember sem, aki épp és egészséges elmével kimenne ilyenkor a szabadba beszélgetni vagy csak sétálgatni (kivételt képezek ez alól jómagam, hiszen nekem kedvelt szokásom az esőben gondolkodni… persze egy vízlepergető bűbájjal felfegyverkezve), s pontosan ilyen lennék én is… legalábbis ami a magányt illeti.
 Oly sokszor elgondolkoztam már, hogy miért is vagyok olyan amilyen… hogy minek ücsörgök egyedül egy fatövében, holott mehetnék a többiekkel kviddicsezni, vagy bulizni is… hogy miért nem szeretem az emberek társaságát… helyesbítek: a sok ember társaságát. Nem azért, merthogy engem kitaszítottak és senki sem állna velem szóba. Sok ember van, akit barátomnak mondhatok, tehát nem vagyok egy örök vesztes az univerzum erdejében eltévedve… legalábbis nem tévedtem el… a vesztesre rácáfolni nem igazán tudok semmivel sem.
 Azt kell mondjam; magamnak keresem a magányt… magam kutatom az egyedüllétet. Szeretek elmerülni a gondolataimban, az elmémben, s ezt csakis egymagamban tehetem meg. Ezen kívül kénytelen vagyok feloldódni sok ember közelségében, akár ismerem őket, akár nem… egyszerűen nem. Ha elmennék egy buliba, valószínűleg csak ülnék egy helyben, mint valami féleszű, és nem csinálnék semmit, mert nem élvezném. Ezzel itt a válasz is, hogy miért nem megyek én ilyen helyekre. Jól elvagyok én mások nélkül is, ha meg már nekem is nagyon elegem van magamból, akkor keresek valakit, akivel kettesben el tudok cseverészni… de csakis kettesben.
 Lépéseim irányát a bagolyház felé veszem avégre – gondolom, elég kevés embernek okozok ezzel túl nagy meglepetést –, hogy feladjak egy levelet otthonra. Mióta Helenával beszéltünk Tatáról, egyre többet gondolok apára, és szerintem ebben az öt évben először, muszáj volt levelet írnom neki. Kétlem, hogy ezentúl nagyon rászoknánk a levelezésre, hiszen apám nem az a nagy levélíró, mindig aggódik, hogy valaki elfoghatja a baglyokat és elolvashatja az üzenetet (kicsit sem paranoiás), így ebből következően nem is adja üzengetésre a fejét. De egyszerűen most kell, hogy hallhassam; „Jól vagyok Dan. Ne légy hülye, mi bajom lehetne?”
 A bagolyház lépcsőjén fellépdelve kicsit megállok a nyitott ajtó előtt, és tekintetemet az egekbe fúrom, aztán mihelyst konstatálom, hogy nem szándékozik belém csapni a villám, befordulok a bagolypiszok szagával tarkított, magas épületbe. Szememmel baglyomat keresem, akit nem esik túlságosan nagy nehezemre megtalálni, mivelhogy elég nagy és feltűnő egy félméternyi fülesbagoly, de amint látom, ő nagyon jól elvan az egyik gerendán ücsörögve, és tökéletesen ignorálja a levelezési szándékaimat. „Na, te se jössz ma le...”
Ahogy leveszem a gerendákról a szemeimet, és úgy általam is elérhető magasságokba helyezem, megpillantok egy lányt, aki épp menni készült volna, de valamiért abbahagyta a folyamatot. „Csak nem álltam véletlen el az útját?” – fut át rajtam az aggódó kérdés, de aztán elhessentem… csak nem vagyok olyan nagydarab ember, hogy ne kerüljenek meg.
 - Szia, Daphne. – köszönök neki egy mosoly keretében. Megint tudom egy teljesen ismeretlen nevét… remélem, ez nem ad okot neki a furcsállásra.

A srác aggódva körbenézett, mintha azt hinné, hogy miatta nem tudok távozni. Ez tulajdonképpen igaz is, csak éppen nem azért, mert elállta az utat, hanem mert olyan…különös. Az egész megjelenése annyira  más – persze nem úgy. Amikor belenéztem a szemeibe, egy pillanatra a földbe gyökereztek a lábaim, és abban a minutumban képtelen voltam értelmes gondolatokra. Fogalmam sincs mi ütött akkor belém, de nem is akarom tudni, és újra átélni sem.
-Te ki vagy? – néztem rá összehúzott szemöldökkel. Nem szoktam hozzá, hogy valaki, akiről fogalmam sincs, hogy kicsoda, így üdvözöljön. Általában véve megosztó személyiségnek számítok, vagy utálnak vagy kedvelnek, vagy legalábbis úgy tesznek. De az első eset számít gyakoribbnak, főleg a ’nemmardekárosok’ között, így ez a kedvesség furcsának tűnt.
Tekintetemet végigfuttatom a srácon - pár másodpercre elidőzve a szemeinél, amik gyönyörűek voltak -, próbáltam az arcához egy nevet vagy valamilyen információt kapcsolni, de hiába. Nem rémlett, hogy életem során láttam volna őt, ami elég furcsán hangzik, tekintve, hogy egy iskolába és talán még egy évfolyamba is járunk. Első ránézésre és viselkedése alapján talán Hugrabugosnak tippelném, ami már önmagában sem túl kecsegtető, de persze ez sem biztos.
Halottam, ahogy a szél süvítésébe már esőcseppek sűrű, vad kopogása is vegyül. Fejemet elfordítva a fiúról, kinéztem az ablakon. Odakint már tombolt a vihar, alkonyi sötétségbe vonva a tájat. Kezemmel automatikus mozdulatot tettem zsebem felé, amiben a pálcámat tartottam. Gondoltam, ideje visszaindulni a kastélyba, márpedig ez egy leperex bűbáj nélkül lehetetlen feladatnak tűnt. De valami okból még mindig nem volt kezemben a pálca…Villámcsapásként ért a felismerés, hogy nem is hoztam magammal. Legszívesebben a falba vertem volna a fejem. Hogy lehettem ennyire idióta? Egy pillanatra rémület csillant meg a tekintetemben, ahogy a velem szemben álló srácra néztem. Csak remélni mertem, hogy nem tűnt fel neki zavarom. Azok után, ahogy pár emberrel bántam, nem tűnt életbiztosításnak pálca nélkül, kettesben maradni egy idegennel, akiről nem tudtam semmit, ellenben, aki ismert engem.
Hogy lehetsz ennyire paranoiás Daph? – sóhajtottam fel. Mindenesetre kénytelen leszek még egy darabig itt időzni.

_____________