Daniel&Katie

Kezd egyre jobban alakulni az életem. Tanulok, kviddicsezek,bulizok! Ismerkedek.. Mint egy normális végzős! Még magamat is megleptem. Remélem ez így marad év végéig. Kibírnám. Ezerszer jobb mint egyedül ülni és bámulni a semmibe.
Időközben rendeltem egy törpegolymókot. Szóltam Lissának,a baglyomnak, hogy egyenesen nekem hozza el, ide, a tópartra. Nem akarok lebukni.
Amíg vártam rá, már levelet is írtam Clarynek. Kész kisregény lett. De Ő mondta hogy mindent írjak le! Hát, én megtettem.
Ahogy Helena mondta, megpróbálom majd álcázni a kis szőrgombócot. Hoztam egy csomó könyvet (a Tiltott Részlegből is persze, végzősöknek könnyebb engedélyt szerezni) és most próbálom kiválasztani a megfelelő bűbájt. Az is eszembe jutott hogy kitalálok egy sajátot. Biztos nem lehet annyira nehéz!
Majdnem egy óra alatt, de végre eldöntöttem milyen varázsigét fogok használni. Már majdnem elkezdtem volna egy sajáton dolgozni, de az egyik Tiltott Részlegi könyvben találtam egy pont megfelelő bűbájt.
Miközben gondolkoztam, és élveztem a vénasszonyok nyarának utolsó napsugarait, észre sem vettem hogy közeledik valaki. Még nem láttam ezt a srácot. Vajon ki lehet? Bár az is lehetséges hogy ismerem, csak messziről nem ugrik be kicsoda. Az biztos hogy fiatalabb mint én, talán 6.-os lehet.

A Hollóhát klubhelyisége sötét és zárt volt, akár egy börtön a kicsiny, lőrésszerű ablakokon túli fényes, üdítő napsugarakban fürdő birtokhoz képest. Mihelyst befejeztem arra a napra a tanulást, és végre letehettem a tollat egy többoldalas házidolgozat megírását követően, lerobogtam a Hollóhát „bázisát”jelentő magas toronyból a földszintre, s onnan ki az üde, friss és szabad levegőre.
Kezemben egy kisalapú, barna bőrkötésű notesz foglalt helyet, alig nagyobb pár centivel a tenyeremnél, gerincében egy ceruzával. Ez az a bizonyos könyvecske ami - ha rossz kezekbe kerülne -, igencsak meg tudná keseríteni az életemet. Könnyen sebezhetővé tehetne az olyan emberek előtt, mint az a mardekáros patk… akarom mondani: diák, akivel a múltban volt egy kisebbfajta… hmm… összezörrenésem. Ugyanis ebbe a naplóba írom a verseimet. A verseket, mik örömről, bánatról, problémák okozta sebekről, kudarcokról, vagy olyan mély gondolatokról számolnak be, mint az élet értelme… Igen… vannak pillanatok mikor unatkozok, na.
Ami azt illeti, már nem is emlékszem, hogy mikor írtam meg az első versnek nevezhető valamimet… talán tizenhárom évesen… harmadik év végén. Igen. Akkortájt lettem kissé… zárkózottabb, mint a többiek, bár erre jómagam sem tudom az okot. Talán azért váltam ilyenné, mert sehogy sem illeszkedtem be abba a bulizós közegbe, amit a barátaim egyre jobban átvettek a felsősöktől. Szó sincs róla, hogy nem élveztem a társaságukat, de ők egy idő után már megunták az ötös felosztást… tömegre vágytak… vérfrissítésre. Persze, hívtak engem is, de én valahogy… nem akartam. Ódzkodtam tőle. A mikéntjét illetőleg pedig csak annyit tudok, hogy egyszerűen gyűlölök sok ember között lenni… egyszerűen nem tudok érvényesülni a helyzettel.
Így történt az, hogy mikor a klubhelyiségben a barátaim együtt ünnepelték a Hollóhát sikerét a kvidiccs bajnokságon, én elég rövid időn belül felszívódtam, és felmentem a hálókörletbe, hogy leülhessek és írhassak. Magam is tudom, hogy ez ostobaság, de én… élvezem az egyedüllétet, élvezem azt, hogy nem beszélnek körülöttem egyszerre tízfelé, és csak magamban vagyok a gondolataimmal. Nyilván nekem is kell a beszélgetés másokkal, de ezt igyekszem mindig kettesben megoldani velük, melybe egy idő után beletörődtek, és elfogadták, hogy én egy kicsit magamnak való ember vagyok.
Az pedig, hogy miért kezdtem verseket írni, ugyanilyen nehezen meghatározható érzésnek a következménye, mint a magam által gerjesztett egyedüllét. Egy napon kiültem egy nagy sziklára a tópart mentén, és hirtelenjében úgy éreztem feltétlen meg kell osztanom valakivel a látványt… csakhogy egyrészt senki nem volt a közelembe, másrészt mindenki látta ezerszer a tájat, noha nem is az én helyemről nézve, így aztán az emberek többsége meg sem hallgatott volna. És hát végül leírtam… először csak memorizáltam, mivel kezdetben rövid kis rébuszokat ötlöttem ki, melyeket játszi könnyedséggel meglehetett jegyezni, s ahogy bonyolódtak a versszakok, egyre hosszabbak lettek, elkezdtem leírni a noteszembe, amit apámtól kaptam még régebben… azt hiszem neki a soha meg nem kezdett naplója volt.  Mára rendszeres szokásommá vált, hogy verseket írjak, s úgy gondoltam, hogy ez a vidám, napsugárban fürösztött világ pont megfelelő lesz egy régebbi, félbehagyott vers befejezésére.
Amint körbe néztem, megindulok a tóparti fűz felé. Az a kedvenc helyem… legalábbis a Tiltott Rengeteg zöld lomkoronái után. Ahogy nemsokára odaérnék kiszemelt úti célomhoz, megpillantok egy alakot, aki láthatóan észrevette a közeledtemet. Egy lány az… első látásra idősebb, habár ezt innen nem igazán lehet megállapítani. Egy rakás könyv van körülötte, és valószínűleg éppen azokat tanulmányozta eddig. Odamenjek hozzá? Vagy inkább hagyjam a csudába és forduljak egy másik hely felé? Ami azt illeti, most elviselnék egy kis beszélgetést, és már ha kiszúrta, hogy feléje tartok, nem fogok másik irányra váltani, mintha berezeltem volna tőle, vagy elüldözött volna a tekintetével, tehát miért is ne? Habár… lehet, hogy nem kívánja a társaságomat… biztos nem ok nélkül van egyedül kint a tóparton… lehet, hogy tanulni szeretne, vagy ilyesmi.
Végül is eldöntöm magamban, hogy mindenesetre legalább ráköszönök, megkérdezem, hogy zavarom-e, és ha igen akkor elmegyek… veszteni egyikünk sem veszt semmit. Amint a lányhoz érek, hirtelen beugrik a neve is, ámbátor azt meg nem mondanám, hogy honnan tudom… biztos egyszer hallottam, hogy Katie-nek nevezi valaki. Elég sok dolgot hall meg az ember, ha figyel…
- Szia… Katie? – teszem fel a félig köszönésnek, félig a nevet illető bizonytalanságomat korrigálni kívánó tudakozódásnak szánt kérdést, majd folytatom a szokásos, nyugodt hangomon. – Nem igazán találkoztunk még, de a nevem Daniel... Zavarhatlak?

Amikor észrevett láttam rajta hogy egy kicsit elbizonytalanodott, de végül tovább haladt felém.Ennek örülök, jó lenne egy kicsit beszélgetni.
Ahogy közeledik, tényleg egyre ismerősebbnek tűnik. Áhh, igen, meg is van! Ő az a hollóhátas srác aki mindig ír valamit abba a kis könyvébe. Talán varázsigéket talál ki, vagy naplót ír. Bár az utóbbi eléggé lányos dolog.. Ha idejön megkérdezem tőle. Remélem elmondja, és nem sértődik meg.
Már majdnem ideért hozzám, amikor észrevettem hogy még nem borítékoltam be a levelemet. Gyorsan elraktam. Nem akartam bunkónak vagy titkolózónak tűnni, de ez akkor is személyes. Nem csak azt írtam le, hogy mik történtek velem mostanában, hanem hogy kik iránt mit érzek. És nem lenne jó ha ezek napvilágra kerülnének, jól megvagyok én a hátam mögött suttogó emberek nélkül is.
És tudja a nevem. Vajon honnan? Óhh, persze, gondolom a kviddics miatt. Másban nem nagyon tűnök ki a tömegből..
- Szia Daniel! - köszöntem neki mosolyogva. Nagyon aranyos, hogy egy kicsit nagyon bizonytalan-Persze, nyugodtan!-mondtam bátorítóan.
- Ugye hollóhátas vagy? - kezdtem el vele beszélgetni.

Ahogy közeledek a lányhoz, látom, hogy valamit igyekszik gyorsan elrakni… talán egy papírt, vagy esetleg egy levelet? Láthatóan nem igazán akarja, hogy tudjak róla, bár tekintve, hogy idegen vagyok neki, ez a világ legtermészetesebb reakciójának számít. Biztos valami személyes dolog… ezt pedig őszintén megértem. Nem szeretné mások orrára kötni a magánéletét, úgy ahogy én sem, vagy bárki más, józaneszű ember. Így minden, ami arról a bizonyos magánszféráról árulkodik, féltve őrzött titoknak számít… mint a verses noteszem.
Jut eszembe a verses notesz… azzal mit kezdjek? Nem szokásom mindenhová azzal szaladgálni, csupán mikor verset írok, veszem elő a ládám legaljába - még másodikban oda varázsolt - titkos rekeszből, mivel tudom, hogy egy idő után rákérdeznének. Ne értse senki félre: szívesen beszélgetnék a verseimről… néha jól esne, és ha úgy látnám, hogy az illető nem nevetne ki az érzelgős megnyilvánulásaimon, akkor még meg is mutatnám neki őket. Csak nagyon félek, hogy rossz kritikákat kapnék rájuk, így hát inkább elvetem az ötletet, és maradok az „őrizzük a titkainkat” parancsnál. Meg amúgy is… a verseim nagy része elég elvont és borús hangulatú… bár van pár vidámabb is... a szerelmes versekig pedig még nem nagyon jutottam el. Habár, ha jól meggondolom, egy akad belőlük, de az nem igazán számít igazi szerelmes lírának. Nem találtam még lányt, aki úgy megmozdított volna bennem valamit, hogy verset is írjak hozzá… ennek szerintem túlságosan bensőséges jelentése van ahhoz, hogy minden általam ismert kedves lánynak írogassak egyet.
Ahogy odaérek, a lány kedvesen viszonozza a köszönésemet, aminek nagyon örülök… nem igazán tudom elképzelni, hogy sikerült volna az önbecsülésemet megőrizve tovább állni, ha esetleg az elküldés mellett dönt… azonban nem tette, tehát a problémán sincsen értelme agyalni. Mikor igenlő válasszal felel a „Zavarhatlak?” kérdésre, szép lassan leülök a lány és a sok könyv mellé nem túl közel, de nem is olyan távol… a kötetek korából és kinézetéből kiindulva nem feltételezem, hogy Katie sajátjai lennének… valószínűleg könyvtáriak… mondjuk nem igazán láttam itt őket eddig, tehát a Tiltott Részleg példányai lehetnek… hmm… egyszer körbe kell néznem ott is… csak be lehet szökni valahogyan.
- Igen. – felelek a kérdésre, majd mosolyogva viszonzom azt. – Te pedig Griffendéles, igaz? Hajtó vagy a csapatban… egy ügyes hajtó a csapatban… legalábbis ha nem tévesztettelek össze valakivel.
A bók csak úgy kibukik a számon… néha minden ok nélkül is folyamatosan záporoznak belőlem az őszinte dicséretek… és mellesleg tényleg ügyesnek tartom őt a kviddicsben.
Na igen…  a kviddics. Apám már kiskoromban elmondta a szabályokat, azzal a kismillió párbajátokkal együtt, amit jónak látott beleverni még a fogékony kis ember elméjébe, és ami azt illeti nem vagyok olyan béna benne… repülni egész jól tudok, és beletalálok a karikába is, ha ráveszem magamat egyszer, de nem igazán számítok nagy tehetségnek. Tavaly erősen gondolkoztam, hogy én is feliratkozom a válogatólistájára, hátha szerencsém lesz, de aztán elvetettem a dolgot… nem igazán bíztam abban, hogy megütném a megfelelő mértéket ügyességben, és akkor nem csak én faragok rá, hanem az egész csapat… sőt az egész ház is. Azt pedig nem tudnám elviselni, hogy bárki is miattam kerüljön rossz helyzetbe… inkább a vécépucolás Hisztis Myrtle mosdójában. Tehát így aztán véget ért sportkarrierem azelőtt, hogy egyáltalán elkezdődött volna az. De nem igazán bánom. Ott van hobbinak a versírás, a varázslatok magolása és a nonverbális mágiával való önként felvállalt szenvedés. Pont elég ez nekem a tanulás mellett.
- Mire kell ez a rengeteg könyv? – hordozom végig tekintetemet a sok régi köteten. Nagyrészük első látásra varázslatokat tartalmaz… vajon milyen igét keresett? Mindegy… ha szeretné, majd megmondja… ha meg nem, akkor nem erőltetem… nem igazán vagyok az a fajta bunkó, aki a végtelenségig tud hajszolni egy kérdéssel bárkit is. Jobban szeretek nem erőszakoskodni a kérdésekkel, mással meg még inkább nem.

Láttam rajta hogy örül neki, hogy megengedtem hogy ideüljön. Gondolom a legtöbb végzős bunkó lett volna vele. Mivel egyedül akartam lenni, igazából én is el akartam küldeni. De amikor megláttam a szemében a.. Nem is tudom.  Olyan magányosnak tűnt. Néha én is annak érzem magamat. Persze, bárkivel tudnék beszélgetni a mindennapi dolgokról. De a teljes valómat kevés embernek merem feltárni.
Ahogy leült, egy kissé távolságtartónak tűnt. Ezt megértem, még egymás nevét is csak találgattuk. De ahogy nézem, egyre érdekesebbnek tűnik. Elég jó emberismerőnek tartom magamat. Persze ez a képességem is csak Amber... Amber után alakult ki. Akkor kezdtem el figyelni mindenkit, mivel dumálni egyáltalán nem volt kedvem.
Meglepődtem a bókján. Nem is emlékszem mikor dicsértek meg őszintén utoljára.. Igazán jól eset, úgyhogy az egyik legszebb mosolyommal ajándékoztam meg.
- Szerintem mindannyian ügyesek vagyunk, szóval köszönöm. Te kviddicsezel? - kérdeztem. A hollohátas csapatban biztosan nincs benne.
Miközben beszélgettünk, észrevettem hogy a könyveket nézegeti. Aztán persze rá is kérdezett. De erre most mit mondjak? Nem akarok hazudni neki.. De azért a teljes igazságot sincs szándékomban elmondani neki..
- Öhm.. egy álcázó bűbájt kerestem. Egy törpegolymókot akarok elrejteni a muglik elől. - mondtam. Ez elég bénára sikerült.. Jaj. Mindenki ismeri az alapvető álcázó varázsigéket, de azt mégsem mondhattam hogy egy bizonyos varázstalan embernek viszont látnia kell. Aztán hirtelen ezt mondtam, nem is tudom miért. - Ha akarod átnézheted őket, én már végeztem velük. - ajánlottam fel. Ezeket a könyveket csak végzősök, vagy nagyon komoly indokkal rendelkezők vehetik ki. Daniel nem olyannak tűnik mint egy leendő Tudjukk.. Voldemort, úgyhogy szívesen kölcsönadom neki a könyveket.

Napok óta nem beszéltem senkivel… és ez igencsak elkezdett frusztrálni. Ugyan általában mindig magamnak keresem a magányt, nem pedig mások küldenek az egyedüllét kínos, sötét homályába, de nekem is szükségem van a társaságra bizonyos időközönként… még ha nem is sűrűn. Persze, ha beszélgetés kell, mindig ott van Nate, mint a legjobb haver cím mindenkétséget kizáró képviselője, de ő… ő nem igazán egy világ velem. Számos dologról el tudunk dumálni, nincsen előtte egyetlenegy titkom se, például a verseimről is ő az egyedüli, aki tud (eddig), és rengeteg közös hülyeségünk is van, de… néha kell, hogy mással is beszélgessek. Egy teljesen más emberrel, az se kell, hogy ismerjem, csak beszéljek valaki… mással.
 Katie pedig szimpatikus lánynak tűnik… régen ő is sokat üldögélt egyedül, keveset beszélt akárcsak én, így hasonló lelkivilágú embernek vélem, mint magamat. Bár mostanság egyre többet látom emberek közelében, s ebből arra merek következtetni, hogy ő nem olyan okokból keresi a magányt, mint jómagam.
 Nekem szükségem van az egyedüllétre, hogy magamba nézve meditálhassak, illetve lenyugodhassak, és egyszerűen fel tudnék fordulni, ha nagyobb társaságba szorítanak, kiragadva a nyugodt állapotomból. Több ember között egyszerűen nem szeretek, és lehet, hogy nem is tudnék érvényesülni… bár azt már nem igazán tudom elképzelni, hogy pontosan hogyan sülne el egy ilyen helyzet. Egy ideig természetesen bírnám… nem vagyok antiszociális, csupán kicsit szociálisfóbiás, de ha több mint egy délutánt kellene eltöltenem velük, akkor már kicsit zavarba lennék. Nem szeretem… ennyi. És fogalmam sincsen, hogy miért, de nem. Néha nagyon idegesít, hogy nem tudom az okát, holott én inkább logikus lénynek tartom magamat, mint egy holmi spontán érzelmi fellángolások mikéntjéből cselekvőnek, de ez sajnos így van. Hagyjon engem békében a sok ember… nem vagyok olyan érdekes társaság nekik. A témáim, a gondolataim, elég „furcsa” dolgoknak számítanának nekik… ugyan ki választaná az élet értelmén való filózást egy jó kis kviddics meccs helyett rajtam kívül?
 Érdekes viszont, hogy ha csak kettesben vagyok bármilyen emberrel (tényleg… akármilyen jött-menttel), akkor szinte a fél napot áttudnám beszélni vele… de csakis párban. Ezért aztán nem túl sokak szokták meglátni Daniel Foldsot sok-sok ember közelében az észt osztani…
 Azonban Katie-nél láthatóan ezzel nincsen baj… nem… Ő valami másért zárkózott el, ami igencsak beleesik a „magányügy” kategóriájába, és erősen kétlem, hogy majd pont nekem fogja elmondani csak úgy hirtelen felkapásból… Mert nem fogok rákérdezni, mint egy tapintatlan paraszt, az is biztos. „Tudom, hogy nem ismersz, de mondd, mi az a dolog ami miatt régebben úgy magadba zárkóztál?” – elég komikusan hallatszana nem? Egyáltalán hogy fordulhat meg ilyen még feltételes módban is az elmém zugaiban? Hát ilyen tapintatlan lenne a lelkem, ha nem figyelnék oda? Nem… ezt nem hiszem el.
 Katie olyan gyönyörű mosolyt küld felém, hogy egyszerűen kedvet kaptam megmászni a mellettem lévő fát, majd körbefutni az egész sulit… nem túl sokat szoktak rám mosolyogni… bár ez nem meglepő. Én nem az a tipikus kemény, csajozós srác vagyok, akik után általában olvadoznak… bízom benne, hogy nemcsak az ilyeneknek áll a világ… bár eddig sajnos nem nagyon cáfolt rá semmi sem.
 - Nos… az attól függ, hogy milyen szinttől mondhatom azt, hogy én kviddicsezek. – vigyorgok egy sort a felelet végén, mielőtt folytatnám. – Ami azt illeti, hébe-hóba szoktam… bár nem túl sokat… főleg mostanság nem. Nem valószínű, hogy én leszek a jövő kviddicsjátékosa. – mosolygok a lányra.
 Kicsit mintha elhallgatna valamit, mikor felel a kérdésemre… Egy alapfokú eltüntető bűbájt mindenkinek megtanítanak a muglik elől, hiszen ez a varázsvilág fennmaradásának záloga, és nem hiszem, hogy egy törpegolymók elrejtése olyan hihetetlenül erős varázslatokat kívánna, amik csak a Tiltott Részleg kötetei között találhatóak meg. De nem hibáztatom őt. Nem is várom, hogy így megbízzon bennem elsőre, hiszen nem is ismerjük még egymást. Azért fúrja a kíváncsiság az oldalamat.
 - Értem. – felelek egyszerűen… nem akarok rákérdezni a dologra ennél komolyabban, látva a lány zavartságát, így hát most ennyivel letudom a dolgot… lehetséges, hogy később amennyiben esélyt látok rá, hogy elmondja, megkérdezem.
 Nagyon megörülök a felajánlásnak, de azt hiszem, nem fogok élni vele… még bajba keverném őt… szokásom rátelepedni egy könyvre, és azt aztán próbálják csak visszavenni tőlem! Még nem adnám megfelelő időre vissza, és akkor nem én, hanem ő farag rá, amit ugye a lehető legrosszabb dolognak tartok. Inkább verjék az én hátamat tüzes láncokkal, mint miattam a másikét puha rongyokkal.
 - Köszönöm. – mosolyodok el megint. – De nem akarlak bajba keverni vele, ha esetleg hosszabb ideig lennének nálam… Meg amúgy is most nagyban olvasok egy elég vaskos darabot, amivel még elbíbelődök egy ideig. De mindenesetre nagyon köszönöm.
 Kezemmel a notesz gerincével bíbelődök, ahogy egy ideig törökülésben belebámulok a tóba, majd miután úgy gondoltam eleget hallgattam, a lány felé fordulok.
 - És ha éppen nem kviddicsezel, milyen hobbit űzöl?

Egyre jobb lett a hangulatom. És ennek az oka nem más, mint Daniel. Régen éreztem magam ennyire.. Biztonságban. Pedig most beszéltünk először. De az egész lénye békét áraszt.
Tudom, eléggé furcsa gondolat, de mostanában minden idegent veszélyesnek érzek - pont ezért meglepő hogy Daniel milyen hatással van rám- . Fogalmam sincs hogy miért. Mintha.. nem is tu.. Szóval néha olyan érzésem támad mintha valaki, nem.. Inkább valakik figyelnének engem. A kastélyban, az udvaron, Roxmortsban.. Mindenhol. Áhh, biztosan csak paranoiás vagyok.. De így belegondolva már akkor, amikor megtaláltam Amber holttestét észrevettem valami oda nem illőt.. De sehogy sem jut eszembe hogy mit. A zokogással és sikoltozással voltam elfoglalva, nem nagyon analizáltam a helyszínt. Ahhoz pedig soha nem lesz elég erőm hogy visszatekintsek egy merengőben. Az nekem túl sok lenne.
 Nem beszélt olyan nagy lelkesedéssel a kviddicsről mint a többi korabeli fiú. Már az első pillanattól kezdve tudtam hogy Ő más, de most minden kételyem szertefoszlott az ellenkezőjéről. Persze jó értelemben más. Átlagon felüli, különleges. Remélem sikerül jobban megismernem.
- Hogy érted hogy mostanság nem? - kérdeztem. Ugye nem kérdeztem rá valami fájóra? Úristen, hogy lehettem ennyire tapintatlan..
Láttam rajta, hogy tudja, valamit elhallgatok előle. De csak annyit mondott "Értem".  Ebből arra következtetek hogy nem haragszik rám, és megérti hogy nem mondok el neki mindent.. Majd egyszer.. Talán.
Visszautasította az ajánlatomat, pedig szerintem örülne a lehetőségnek. - Hónap végéig vettem ki őket.. Azt hittem tovább tart majd a kutatásom, de hamar megtaláltam amit kerestem. - mondtam. Ha most sem kell neki, akkor abbahagyom az ajánlkozást. Már így is elég kínos, olyan mintha házaló ügynök lennék aki könyveket akár rátukmálni..
Ezután következett egy kis csend, de nem éreztem késztetést hogy megtörjem. Csak élveztem Daniel társaságát, még szavak nélkül is.
Milyen hobbijaim vannak?Hmm..  - Sokat olvasok.Egy jó ideig ennyi volt egy heti adagom. mondtam, s közben a köztünk heverő könyvekre mutattam - Imádom beleélni magamat egy könyvbe, elveszni egy teljesen más világban. Általában mugli alkotásokat olvasok, szerintem azokban több a fantázia. Öhmm.. - kicsit elakadtam, de aztán úgy döntötte megosztom vele a másik nagy szenvedélyemet-  Szeretek utazni. Bár még csak Angliában jártam. De izgalmas felfedezni mennyire különböző, ámde mégis hasonló lehet két kultúra. Akár egy országon belül. Ha lehetőségem lenne felfedezni a világot, nem is tudom mivel kezdeném.. Egyedül nem vágnék bele, de nehéz lenne találni valakit aki kibírná velem. - mosolyodtam el- Annyi múzeumot, éttermet, nevezetességet kellene bejárnia, hogy keverné az építészetet a konyhakultúrával. - mondtam, és utána nem bírtam megállni, elnevettem magamat. Mivel azért annyira nem volt vicce amit mondtam, elmondtam a történetet ami eszembe jutott a szavaimról. -Tudod Londonban születtem, és ott is nőttem fel. Mivel a rokonaim is mind londoniak, nem jártunk vidékre. Amikor befejeztem az első évemet a Roxfortban, arra számítottam hogy otthon vár majd valami buli, de nem volt. Kissé csalódott voltam, de a szüleim bejelentették hogy 2 nap múlva indulunk Brightonba. Csak egy délutánt töltöttünk ott. De én mindenhova elrángattam a családomat. Minden kavicsot lefényképeztem. Megőrültek tőlem. Éppen a Szent Miklós templomhoz gyalogoltunk. Latinul soroltam a templomok részeit, amikor Apa megszólalt "Abból a nagyon hosszú nevűből fogok enni. Fogalmam sincs mi lehet az, de jól hangzik. De akkor sem értem minek kell halandzsa neveket adni az ételeknek. Egy normális étteremben a sült krumpli az sült krumpli".Amberrel, a nővéremmel állandóan ezzel piszkáltuk. Néha még Anyu is.[ - mosolyodtam el szomorúan - Ohhm.. ez nem is olyan vicces mint ahogy emlékeztem. Mármint egy kívülállónak biztosan nem túl izgalmas. Sajnálom hogy untattalak. - mondtam gyorsan amikor rájöttem hogy valószínűleg nem érdekli a családi történetem. Szuper, ezt is elszúrtam! Remélem azért nem fog elmenni.. Ráadásul még témát sem tudok váltani, egyszerűen nem jut eszembe semmi.

Mikor látom, hogy Katie-t nem untatja - személyes véleményem szerint szörnyen unalmas - társaságom, kellemes érzések töltenek el… lehet, hogy találtam egy barátot, aki még élvezheti is a velem való beszélgetést? Az utóbbi időben már volt szerencsém egy nagyon kedves lányhoz, és nem tudnék eléggé hálás lenni a sorsnak, ha Katie is annak bizonyulna. Bár az is lehet, hogy ez ilyen kezdeti fellángolás, és amint megismeri, hogy kicsit más világ vagyok, mint a többi hozzám hasonló diák, megváltozik a véleménye.  Nem tudom, hogy ő is az olyan Helena-féle lányok közé tartozik, akik kedvelik a mélygondolkodású, magányt kedvelő embereket, vagy az a tipikus átlag diáklány, aki bukik a kemény, jóképű pasikra, a többi pedig nem igazán foglalkoztatja… de nem hiszem, hogy Katie az utóbbiba tartozna… furcsa, de egyszerűen tudom. Nem akarom elhinni, hogy őt is azok a külsőségek érdekelnék, mint az hogy milyen jó a haja a pasinak vagy hogy milyen szépen tud mosolyogni a lányra… ő nem lehet ilyen.
Egy ideig nem is értem miről beszél a lány, mikor észreveszi a „mostanság” szót, amit bevallom: önkénytelenül raktam bele a mondatba. Így eltart aztán egy ideig, mire leesik; „Igen, én ilyet is mondtam ám.” Viszont a szócska fontosságának kiemelésével sok emlék tör fel hirtelenjében: Azon régebbi, önfeledt idők képei, mikor még nem volt ez a tömegiszonyos, csak kevés emberrel beszélgetünk egyszerre, és bújjunk el egy elhagyott helyre verset írni alak, akivé lettem. Akkor még örömömet leltem az embereknek társaságában. Pontosabban a velem egykorúak közelségében. Azokban az időkben sokat dobáltunk a pályán, seprűnyélen lebegve a föld színe felett, ha a lehetőségek is engedték… és jól éreztem magamat.
Azonban ne értse félre senki… nem hiányolom azokat az időket. Ha ezt tenném, akkor nem lennék rest változtatni a stílusomon, a viselkedésemen, és emberek közé menni. Okkal vagyok olyan amilyen. Vagyis hát okkal… az biztos… de igazán általam sem ismert az az ok. Mindenesetre nem akarom, hogy újra az a régi srác legyek… már nem. Szeretem azt, ami vagyok, még ha mások szemszögéből rengeteg bennem is a hiba. Nem akarok megszabadulni attól a magányra vágyó, mély érzésű és gondolkodású Daniel Folds-tól… annyira azért nem komoly a helyzet. Tudok beszélgetni másokkal, hisz most is beszélgetek valakivel, így nem vagyok menthetetlenül magányos… egyszerűen kettőnél többet nem akarok magam mellé… és ez szerintem elviselhető kérés a világtól, nem? Nem lehet mindenki hatalmas partyarc vagy népszerű csínytevő (a csínyek amúgy sem igazán az én álláspontom részei… egy bizonyos fok után ugye), kellenek az olyan kicsit magányosabb alakok is, mint én.
- Nos… - gondolom a válaszomat végig. – Régebben mondjuk úgy, hogy kicsit másmilyen ember voltam, mint most. Akkor sokat kviddicseztem teljesen idegen tanulókkal is akár. Aztán nem tudom, hogy miért, de megváltoztam, és most már nem igazán élvezném ezt…
Látszik rajtam, hogy szívesen válaszoltam neki, ahogyan az is, hogy kedvelem a lányt, és még sokáig „elviselném” a társaságát, így nem félek tőle, hogy Katie kellemetlenül érezné magát a kérdés végett.
Végig gondolom, és hónapvégéig biztosan át tudnám nézni őket… sőt még előbb is, így aztán rábólintok.
- Nos, ez esetben vissza nem utasítanék egy ilyen kedves ajánlatot. – mosolygok a lányra… - Biztos, hogy nem okozok vele problémát?
Végighallgatom, ahogyan a hobbijairól beszél nekem. Szereti a mugli könyveket! Arcomra tipikusan a „Pacsi!” kifejezésem ül ki, és bólogatva hallgatom végig a véleményét.
- Nem hittem volna, hogy találok lányt, aki szeret olvasni… ráadásul mugli könyveket. – mosolygok rá Katie-re. – Én is imádom a varázstalan írók könyveit… általában a középkorban játszódókat különösképpen szeretem. Neked melyik a kedvenced?
És most jön a másik… érdekli más népek, vidékek kultúrája… tehát biztosan nem az a lány, akitől féltem. Ami az utazást illeti, azt én is előszeretettel művelném. Apámmal nem igazán mentünk sehova sem, bár egyszer elvitt valami jó messzi helyre egy régi várromhoz, ami azóta is a szívemhez nőtt… az a rom adott kedvet a muglik középkori regéinek olvasásához, meg talán az íráshoz is… azt hiszem az első valamire való versemet azon falak között kapartam le.
- Egyetértek veled. – újabb mosolygás (görcsbe fog állni a képem az őszinte mosolyoktól, ha Katie ilyen jó társaság lesz még egy ideig), aztán egy kis nevetés a végén lévő megjegyzésre. – Nem lehet azt megunni. Én például imádnám a dolgot.
Katie történetét figyelmesen hallgatom, majd a végén nagyot nevetek. Szerintem vicces volt… Általában csak akkor nevetek, ha valami az… meg, ha az oldalamat csikizik. Hmm… de értelmes gondolat, nem de? Mosolyogva nézem, ahogy Katie igyekszik mentegetőzni… jó érzés, hogy aggódik, mit gondolok…
- Akkor viszont az én humorérzékem rossz, mert szerintem vicces volt. – mosolygok továbbra is a Katie-re… lehet egyáltalán nem mosolyogni rá? – Tehát meg se forduljon a fejedben, hogy untatnál… ez inkább az én reszortom.
Látom, hogy lánynak nincsen ötlete a beszédtémát illetően, úgyhogy igyekszem én is valami nem túl ósdi kérdéssel előrukkolni, megelőzve a hallgatást. A noteszemen matatva gondolkozok valami használhatón.
- És milyen helyekre szeretnél eljutni? Van valami kedvenc város vagy épület, amit mindképpen? – kérdezem érdeklődő hangon… nem a legjobb kérdés, de hát tőlem már csak ez telik.