Sarah & Daniel

A vénasszonyok nyara adta verőfényes napsütést sokat kért áldásként enyhíti a magas, zöld, szemet gyönyörködtető magaslatok felől érkező, hűs légáramlat. Lassú, ráérős léptekkel ballagok le a dombról a móló felé vezető ösvényen, kiélvezve minden pillanatot az ősznek ezen nyárias délutánján. A hegyekben soha nem lehet tudni, hogy mikor jő el a hűvös idő, hogy meddig tart a nyár, és nekem szánt szándékomban áll addig kint lenni, amíg csak tehetem. Ráérek csak télen bent kuksolni a kastély tömör, rideg, a táj után vágyakozó szemeimnek csupán börtönt jelentő falai között. Addig kell kihasználni a lehetőséget, amíg megtehetem.
 Ahogy elém tárul a tó hatalmas vízfelülete, arcomat egy erősebb szellő csapja meg, minek következményeképpen a hajam azonnal a szemembe kerül, ezzel erősen megzavarva a nyugalmamat. „Hogy minek szeretem egyáltalán a félhosszú hajat, mikor mindig így járok vele...” – forgatom egy félmosoly kíséretében szemeimet, s igyekszem a rakoncátlan tincseket kivezényelni a látóterem nagy részéből. A vállalkozást megnehezíti, hogy jobb kezem ujjai a verses noteszem gerincét fogják, és így az ösztönös mozdulatot azok igen nehezen végzik el. Mihelyst sikerül az elhatározásnak megfelelő helyre simítani a kérdéses hajszálakat, folytatom az utamat a kikötőhöz.
 Úgy éreztem, hogy szükségem van egy kis kikapcsolódásra… egy kis egyedüllétre. Nem mintha a hét nagy részében nem lettem volna egyedül. Nate-nek sikerült úgy elrontania a gyomrát egy kérdéses eredetű, hivatalosan csak hónapos csokoládénak nevezett édességgel, hogy már tegnap óta a gyengélkedőn fekszik, így nekem nem nagyon akadt beszédpartnerem, lévén hogy ő sorolható leginkább a barátaim közé… meg ugye Helena, de most vele sem találkoztam túl sokat… biztos elfoglalt, s akad más dolga is, mint a velem való beszélgetés.
 De ennek ellenére nem hiányoltam olyan hihetetlenül mások társaságát, ahogy azt immár két éve nem teszem… jobb nekem egyedül, kettesben a gondolataimmal. Habár most elviselném, ha valaki beszélgetésre adná a fejét velem… de szigorúan csak egy emberrel. Mindig is utáltam, ha sok személlyel kellett egyszerre beszélni, és egyaránt azt is gyűlöltem, ha sok ember közelébe kellett egyáltalán csak lenni. Magányosabb életmód az enyém, s ez így van jól… végül is nem lehet tömegben verseket írni, ugye?
 Az utóbbi időben egyre inkább erőt vesz rajtam az érzés, hogy írjak egy-egy rövidebb vagy hosszabb lírát. Nem tudom, hogy mi okból, de mostanság jobban jönnek a rímek, mint tavaly vagy a nyáron, amiért nem győzök eleget hálálkodni az Égnek. Ha meg kéne adnom egy kviddicsezéshez hasonló kaliberrel művelt hobbit, bizonyosan a versköltést mondám elsőnek...
 Gondolataim közepette egyre közelebb kerülök a tóparthoz, s ezzel célomhoz is. Fogalmam sincsen, hogy miért pont ide jöttem… nincsen itt más, csak egy rakat csónak és egy a vízbe nyúló, hosszú móló. Mehettem volna a fűzfámhoz is, jóval arrébb… persze fennáll a lehetősége, hogy arrafelé sokan vannak. Elvégre Helenával is azon fa tövében találkoztunk, így könnyen lehet, hogy most is találnék ott másokat… lehet, hogy magát a lányt is. Nem is olyan rossz ötlet, bár végül elvetem.
 „A változatosság gyönyörködtet.” – mondom magamban, miközben leülök a mólóra, lábaimat a kicsit több mint fél méterrel alattam elterpeszkedő vízfelület fölé lógatva. A noteszt a bal kezem mellé helyezem az öreg, de erős deszkákra, míg a kezeimmel hátrébb nyúlok, és megtámasztom magamat. Nem véletlenül rakom a baloldalamra a könyvecskét… jobbról bármikor jöhet egy ember, és megláthatja a jegyzeteket, melyet így testem takarásában – ha csak az illető nem a vízfelőli oldalról talál ideúszni -, valamelyest megelőzhetek. Nem félek, hogy bármi fontosabbat is megpillanthatna az illető, hiszen a bőrkötésű naplót kismillió bűbájjal, rontással védtem le, melyek nagy részét apától tanultam, így nem igazán kezdhetne sokat a zsákmányával, de akkor sem szeretném, ha idegen kezekbe kerülne… túl sok érzelmem, túl sok titkom van azokban a versekben.
 Tekintetemet a tó, és a mögötte elterülő gyönyörű világ felé fordítom, várva a Múzsa csókját, hogy végre belelendülhessek az írásba.

Gondoltam ma egy kis séta segít a fejfájásomon. Mólóhoz tartottam, amikor észre vettem valakit, beszélhetnékem volt (ami sokszor meg esik) ezért gyorsabbra vettem a lépteket. Amikor láttam, hogy nem mardekáros kicsit meggondoltam magam.. Nem mardekáros. Na  mindegy nekem, oda megyek azt kész.. Mit csinálhatnék? Én ide tartottam ide jövök. Amikor oda értem, ő már ült.-Szia- mondtam neki, nem ismertem, de ismerős volt. Álltam a háta mögött, nem akartam leülni, milyen már hogy csak úgy oda ülök, ezért vártam a válaszát. Azt sem tudom hogy fogad, mivel én mardekáros vagyok.. Hajamat fújta a szél, nem nagyon érdekelt nem tudottam vele mit csinálni. Hülye fejfájás, sose akarsz elmúlni?! Fogtam a fejemet, merthogy, nem tudom miért, de nagyon fájt, annál is jobban..

Tekintetem messzire, a távoli hegységek szürke magaslatain uralkodó fehér felhőkbe réved, ahogy a mólón ücsörögve élvezem a kora-őszi idő áldását. Jó érzés volt, ahogy a napsugarak arcomra vetültek, s melegítő karjaikkal simogatták az amúgy szürke gondolataiba meredt fiú bőrét. Volt valami módfeletti, szokatlan nyugalom ebben a látványban… ebben a helyben. A víz lágy, egyenletes fodrozódás, ahogy azt az őszi szellő felzavarja sima, s hibátlan állapotából, a móló deszkájának érdes felülete, melyen tenyeremet nyugtatom, s a part-menti számtalan fűzfa zöld uralta képe, mely minden létező szemet elkápráztat pusztán a teljesen természetes létével is… minden tökéletes, s ez kell egy vershez.
 Miután meguntam a távolban néző őr szerepét, baloldalamra tekintek, és jobb kezemmel ölembe veszem a noteszt… „Miben fogadjunk, hogy vízbe fogom ejteni?” – mondom magamban, emlékezve az általános bénázásaimra, s gyorsan rábocsájtok egy vízhatlanító bűbájt a könyvecskére, hogyha sikerül a bravúr, legalább ne legyen belőle nagy károm. A könyv gerincéből egy ceruza vége kandikál ki, melyet erélyes mozdulattal kihúzok, és íráshoz fogok a kezemben.
 Eltöprengve rágom a ceruza végét (sok rossz szokásom egyike): mégis miről írjak… Szerelemről, esetleg bánatról? Voltszerencsém egyiket sem megízlelni az elmúlt hónapokban… habár a szerelem… Nem… vele nem. Ő egy barát, sőt talán több is, de nem lehet köztünk semmisem, és ez így van jól. Valamiért mindig azon a véleményen voltam, hogy a szerelem és a barátság közül a barátság egy sokkalta tartósabb, bizalmasabb dolog… legalábbis az igaz barátság. Hiszen az emberek összejönnek, majd szétmennek (ez sajna a világ rendje), s lehet, hogy aztán egymás felé sem mordulnak, ha találkoznak. Ellenben két jó barát mindig együtt marad. Hát miért is ne írnék pont erről… az igaz barátságról?
 A sorok egész gyorsan jönnek, ahogy belelendülök egyik a másik után, de amint visszaolvasom hamar elmegy a kedvem még az élettől is, nem hogy az írástól. „Merlin szakállára, ezt még vécépapírnak sem használnám!” Mégis mi van velem? Máskor olyan könnyen tudok rímeket farigcsálni, oly egyszerűen képes vagyok átvinni a gondolataimat a grafitnak és a papírnak becses, s magasztos eszközeivel, vagy ha nincsen más, akkor tinta és pergamen segítségével. Viszont ez most szörnyű lett… előkapom pálcámat, és egy egyszerű bűbájjal tisztára varázsolom a fehér papírt, s aztán megint nekiveselkedek az írásnak.
 Vagyis veselkednék, ha nem hallanám meg azon közeledő alak lépéseinek kopogását a víz áztatta, öreg deszkapallókon, aki a móló vége felől lépdel felém. Becsukom a könyvet, gerincébe rakom a ceruzát, majd pedig amint hozzám ér, végignézek a lányon…
 Első látásra nem ismerős… ami hihetetlen dolognak számít, mert általában minden és mindenki nevét tudom, ha a hozzátartozó emberek jellemével már korántsem vagyok ilyesfajta módon tisztában. Arra emlékszem, hogy már láttam valahol… talán a Mardekár asztalánál? De ettől függetlenül továbbra sem tudom eldönteni, hogy mégis kihez van szerencsém. Köszönésére egy mosoly kíséretében válaszolok.
 - Szia. – tekintek fel a lányra, majd kicsit esdeklő hangon folytatom. – Nem szeretnél leülni?
 A kérdés gyorsan jött a számra, már szinte ösztönösen… jól esne most beszélgetni valakivel… lehet, hogy segítene visszazökkeni a versírás művészetébe.
 - És... kit tisztelhetek személyedben, idegen? – teszek fel tréfásan, mosolyogva egy kérdést. Ahh… de modortalan vagyok, én bezzeg be sem mutatkoznék. – Az én nevem Daniel.
 Nem zavar, hogy a lány milyen házba tartozik. Szerintem az a koszos, foszlott, agyon foltozott süveg nem tudja meghatározni pár pillanat alatt az ember igazi valóját. Láttam már kedves mardekárost és szemét griffendélest is, holott a házak tagjaira önmagában nem ez a tipikus jellemvonás… tehát meglehet, hogy a lány is kedves és jólelkű, akárhova is tartozzék. Ezt tartom logikusabbnak is, hiszen ha valaki szemétkedni szeretne velem, nem köszön rám, hanem rögtön belekezd a versikéjébe… Ő más lesz, mint a többi zöldtaláros… másnak kell lennie.

Igazán nem tudtam mit fog szólni a házamhoz, de egy próbát megér..Vagy nem..Mindegy, ha már elindultam akkor nem fordulok vissza.Láttam, hogy valamit elrakott, kíváncsi voltam, de nem hiszem, hogy megmutatná, sőt, ahogy láttam valami varázsigét is szórt rá.Ahogy rám nézett, s köszönt már az volt bennem, hogy elmegyek, de a lábam nem mozdult, s ő kérdezett, mit tehettem volna?Válaszoltam.-Ö, köszi..-mondtam és kissé zavartan leültem, furcsa volt, hogy csak úgy leülhetek, már nem úgy értem, ahhoz nem kell engedély, de úgy gondoltam, Mardekárosságom miatt átnéz rajtam.Felnevettem a tréfás kérdésén.-Sarah-mondtam.Daniel..hmm..nagyon ismerős.-Ismerős név-mondtam neki, aztán a tóra néztem.Minden féle gondolatok voltak a fejemben, egyik másik talán zavart is, de próbáltam nem megmutatni arcomon, nem valami könnyű lelkizni, nem vagyok benne jó.Talán egyszer meg kéne próbálni, csak lenne valaki aki megértene..Így elmélyedve a gondolataim között vártam, hogy reagáljon valamit.Egyszer csak beugrott honnan lehet ismerős, valamikor láttam egy fa alatt egy könyvel a kezében, amibe írt.