Josh & Rose

Mielőtt meg tudnám akadályozni egy pökhendi hólyag módjára felugrik egy öreg Meteorra. Már éppen megdicsérném, mikor eléri azt a magasságot, ami neki már sok. Felsikkantani sincs időm, olyan sebességgel csapódik bele a földbe.
Fejjel előre érkezik, mint egy zsák krumpli. Mikor teljesen földet ér, a fejéhez kap, és ordít. Felugrok a Tűzvillámra, és még a levegőből leugrom róla. Mit tettem?! Ez csak miattam történt. Majdnem pánikrohamot kapok, de sikerül magam fékeznem. Josh csak ordít, így segíteni se tudok neki. Tehetetlenségemben kilövök egy kábító átkot. A fiú elterül a földön, és nem mozdul többet.
Odaugrok hozzá, és leguggolok mellé. Mivel a kezét és a lábait kapálózásra tudta használni, a gerince el nem törhetett. Egy halk sóhaj hagyja el számat. Egy csomó seb és zúzódás van rajta.
- Vulnera sanentur... vulnera sanentur... vulnera sanentur...- motyogom és pálcámat a sebek fölé húzom. Most nem merek nonverbálisan varázsolni, nem akarok elrontani semmit sem. Miután sebei begyógyulnak, szemügyre veszem a testét. A lába biztosan eltörött. Vacillálok. Tudom, hogy hogyan kell egy egyszerű törést meggyógyítani, mégis nem merek hozzányúlni. Ha szilánkosan tört el, vagy valami más bonyolult formában.... Inkább nem nyúlok hozzá. Pálcám egy intésére szoros sín jelenik meg lába körül.
Jól van... Most már felvihetem a gyengélkedőre.
- Mobilicorpus!- szólok hangosan, mire Josh teste felemelkedik a földről, mintha láthatatlan zsinórok húznák. A két seprűt bedobom a tárolóba, és sebes léptekkel elindulok a gyengélkedő felé, magam előtt kormányozva a fiút.

Elborul a tekintetem. Majd az utolsó mondatnál felfigyelek. Ez hiba vol kedves... Na jó felmegyek...
-Legyen de a nagy karikáknál játszunk. Ha leesek esélyem se legyen túlélni. Inkább döglök meg minthogy nyomorékként éljek.- elszaladok a seprűtárolóba. Egy régi meteort fogok meg és elrúgom magamat. Két három pillanatig azt hihetné az ember, hogy tudok seprűn lovagolni. Megcsúszik a kezem és hirtelen fejjel lefelé vagyok az ekkor 2 méteren lévő seprűn. Megijedek, és felordítok. Alig volt több mint egy sikkantás ás máris az arcom belefúródott a földbe. Utána nagy dobbanással a testem is. A fejemhez kaptam és ordítottam mint a fába szorult féreg. Nem gondoltam semmit, mert mindent kitöltött a fájdalom. Csak fetrengtem és reméltem, hogy meghalhatok. Most.

Nem. Nem, nem és nem. Josh nem fog ma repülni, érzem. Pedig... kezd idegesíteni a dolog, hogy nem sikerül elérnem valamit. Jelen esetben azt, hogy a fiút seprűnyélen lássam. De nem fogom feladni, óóóó nem! Amíg én vagyok Rosalinda Passion, addig nem.
Utolsó mondata elgondolkoztatni. A szépet a repülésre értette, vagy rám? Nem tudom... Valamit érzek Josh iránt, különben már régen megátkoztam volna... De hogy mit? A barátság és szerelem közötti vonal nagyon keskeny... Talán még ma eldől, hogy a mérleg merre billen el.
- Igazándiból én már kirepültem magam. A figurák jól mennek, így azokat nem kell gyakorolnom. Amit tudnék, az a büntetődobás... Viszont őrző nélkül azt nem lehet- csak egy picit mosolygok- Mi lenne, hogyha nem a nagy póznákkal játszanánk?- Josh kérdő tekintetére folytatom- A pálya mögött van két karika, amik csak két méter magasan vannak. Esetleg oda beállhatnál védeni... Nem kellene magasra repülnöd. Nekem teljesen mindegy, hogy milyen magasra kell dobnom. Ha szeretném előtte megtanítom a csontforrasztó varázst is- óvatosan, nem feltűnően megrebegtetem pilláimat. Naaa, unszolom magamban... Mi a fontosabb, a félelmed, vagy én? Mondjuk lehet, hogy erre nem akarom tudni a választ, nem szeretek csalódni. Utolsó szó jogán még hozzáteszem- Ha segítesz nekem gyakorolni a kis karikáknál, kérhetsz tőlem valamit. Bármit- erősítem meg.

Végighallgattam mit mondott, és próbáltam hagyni magamat, hogy meggyőzzön, de sajnos a félelem már csak ilyen:
- Ha ilyen helyzet alakulna ki, akkor is inkább el hopponálnék, de nincs olyan helyzet,hogy én elmeneküljek egy olyan senkiházi elől.- Kedvem lett volna repülni, de jobban féltem mint, hogy a kíváncsiságom nyerhetett volna.
- Tényleg köszönöm, hogy segíteni akarsz átlépni a saját korlátaimat, de perpillanat ezt most nem fogom tudni átlépni. Még rengeteg dolog van amit meg kell tennem, és azokra kellene koncentrálnom. Nagyon köszönöm a fáradalmadat de.... ezt most nem... Viszont megvárom veled amíg végzel! Én nem siettetlek sehova.- Igazándiból jól esett volna egy kis magány, de megígértem, hogy eljövök vele. Nem zavart a lány, csupán tényleg sok dolg.... UGYAN MÁR NE LEGYÉL MEGINT NYÚL! Megint ez van... Félek és nem csak a seprűktől, hanem a lányoktól is. Nincs egy normális ötletem, hogy mit tegyek velük. Ráadásul ez a lány még aranyos is, bár nem hiszem, hogy akarna tőlem valamit.
- Viszont szép dolgokat szeretek nézni, úgyhogy tessék csak tessék! Legyél mindig a látószögemben!- Tarkómra tettem mind a két kezemet, és hátradőltem.

Meghallgatom érveit, majd én is érvelni kezdek- Egy kéztörés nem a világ vége. Apumnak, aki ezt nagyban csinálta szó szerint mindene volt már eltörve. Én, aki csak sulis szinten kviddicsezek, sem úsztam meg pár karcolással az eddigi meccseimet, edzéseimet. Tört már el a kezem, a lábam, sőt, egyszer elájultam tizenöt méter magasan. Mégis: itt vagyok. Kb. két varázslatot kell megtanulni, és szinte teljesen rendbe tudod magad hozni akár egy csonttörés után. Mi a tényleges baj, Josh? A magasságtól félsz?- hmmm, erre még nem is gondoltam eddig. Sajnos ezt a problémát nem tudtom átérezni- Nem tudom, hogy miért nem akarsz seprűre ülni. Viszont abba bele kell gondolnod, hogy nem tudhatod, mikor kell megtenned. Ha halálfalóra akarsz vadászni, bármi benne lehet a pakliban. Éppen ezért jobb, ha itt esel le, ahol meg tudod magad gyógyítani, mintha egy olyan helyen, ahol egyből kapsz két gyilkos átkot a hátadba- kilövöm az adu ászomat. Talán a halálfalós bosszúja segít legyőzni félelmét. A baj csak a talánnal van.

Belefelejtkezem a mutatványaiba. Jól csinálja... Vajon neki vannak olyan dolgok amihez nincs érzéke, vagy nem ért? Ahogy így a levegőben elnézem nincs. Gondolataimba révedek, és azon gondolkozok, hogy mikor voltam ennyire boldog önfeledten utoljára. Nagyon régen nem. Nincs semmi ami igazán boldoggá tenne. Semmi az égen. Kell találnom magamnak valamit ami boldoggá tesz. Visszajön Rose és válaszolok:
- Igen mivel a múltkori eset is egy kéztöréssel végződött. Ki tudja? most lehet, hogy a fejemet törném be... Szó se róla nem kell nekem egy pár hónap a gyengélkedőn. Mit kezdenék magammal? Ott még a 3.-os lányok sem kergetnek folyton.-
Nem akarok repülni. Félek a seprűktől. A nem vagyok jó seprűlovaglásban közel sem volt a valósághoz. Abban a pillanatban ahogy lenéztem, leestem. Rettentő tériszonyom van.

A párbajozáshoz nagyon jó emberismeret kell. Sokszor egy reakció jó vagy rossz értelmezésén múlik az életed. Josh szemében félelmet látok. Nem akar repülni.
Leülök mellé a padra, és félig behajolok elé- Josh, nincs itt senki sem. Nem lesz abból semmi baj, ha seprűre ülsz. Tudod, én segítek- és csak mosolygok. Mikor elsőre nem kapok választ, folytatom- Seprűn ülni, és legyőzni a gravitációt... csodálatos élmény. Te és az a darab elvarázsolt fa, amin ülsz eggyé váltok, és elég gondolnod arra, amit akarsz. Ez egyszerűen leírhatatlan élmény. Biztosan kihagynád?- úgy döntöttem legnyomósabb érvemet még nem vetem be, először próbálok hatni mással. Nem várom meg a választ, elrugaszkodok, és egy kis örömet szerzek neki- remélhetőleg. Ha szereti nézni, hát nézze! Így vagyok vele, így bemutatom az összes figurát, amit tudok.
Éppen kijövök egy zuhanórepülésből, mikor úgy érzem elég időt hagytam neki. Visszatérek hozzá, várva a válaszát.

Mikorra visszaérkezik sikeresen rendezem a gondolataimat, és most már magamnál voltam. Nem egy dühöngő-nyüszítő kiskutya. Visszajön és amit mondd... kinevetem, de úgy hogy kibuggyan a könnyem!
-Te ezt komolyan gondoltad? Én fel nem ülök egyetlen seprűre sem!- Védekezve felteszem a két kezemet,és a szememben megcsillan némi félelem. Csupán annyi ami egy alapos megfigyelő számára elárulja a mondatban rejlő igazságot.
-Röpködjél csak! én elnézegetem itt jó nekem itt a föld anyával egy szinten!- rárakom a kezemet a mellettem lévő székre, majd visszagondolok az utolsó repülésemre... Nem ne gondolj rá vissza.... Annál röhejesebben rég néztél ki öcsém! Nem szabad ennek megismétlődnie!

Az utat a kviddicspályáig futva tesszük meg. Önfeledten szaladunk, jól érezzük magunkat. Kicsit nehéz vele lépést tartanom, egy tíz centis magassarkú csizmában nem egyszerű szaladni még akkor sem, ha mindennap ebben vagy. Döntök, és átváltozom. Macskaként futok Josh mellett. Ugyan nem nagy a távolság, de mikor odaérünk az öltözőkhöz és visszaváltozom, nevetünk a dolgon. Rámosolygok, és beslisszolok az öltözőbe.
Gondolom Josh felül a lelátóra, én pedig gyorsan átveszem a kviddicstaláromat, és egy lapossarkú csatos bőrcsizmát. Szinte ez az egyetlen hely, ahol nem magasítom meg magam tíz centivel minimum.
Kifutok gyorsan a gyepre, és lábam közé kapva az apámtól örökölt Tűzvillámot felszállok a magasba. Megteszek pár dugóhúzót, majd leszállok a lelátóra, Josh mellé. Éppen megszólalnék, mikor meglátom a csapatkapitányt a pálya szélén. Hívó mozdulattal, türelmetlenül inmnteget nekem, így egy szájhúzás kíséretében otthagyom a fiút.
Két perc nem tellik belé, és már fülig érő szájjal érek földet a lelátón. Nem várom meg a kérdést- Elmarad az edzés!- rikkantom- És miénk az egész pálya...- elvigyorodok, majd folytatom- Ha akarsz, repülhetsz pár kört te is- remélem szeretne, jó volna együtt száguldozni kicsit.