Rosalinda Passion & Josh King

Egy hosszú, és végtelennek tűnő percig csak a gondolataimba meredtem. Éreztem hogy ő is a gondolataiba mered. Majd mint egy madárcsiripeléssel teli tavaszi napon elhangzó mennydörgés, úgy szakított minket szét a csengő. A csengő ami mindig a végét jelzi valakinek. Mi most nem akartuk ennek a végét. Valakinek ez eufóriát okozott, hogy vége a mágiatörténetnek. Nekünk, egy teljesen más véget jelentett. Hátrébb lépett Emlékeztetett arra, hogy megígértem valamit. Hátrafordultam és felkaptam a táskámat és a gitáromat. Aztán futva indultunk el a Kviddicspája mentén. Futottunk egymás mellett. Lobogott a haja. Még egyikünk se igazán tért magához abból ami az előbb történt. Futottunk, mint két jó barát. Barát... Milyen furcsa szó. Nagyon jó érzés. Magam mellett kell tartanom ezt a lányt. Jó hatással van rám...

Tévedtem. Nem szól semmit, de utánamjön. Feláll, és rám néz. Majd megölel. A haja visszanyeri eredeti színét, és a szeme is megváltozik.
Ilyen jól ölelés még nem esett nekem. Anyám nem az az ölelkezős típus, apa pedig... miközben visszaölelek nagy levegőt veszek. Nem akarok sírni, de mégis könnycseppek gördülnek le arcomon. Nem akarok apura gondolni, mégis megteszem...

Keveset találkoztam vele, állandóan edzőtáborokba, és meccsekre járt. Mégis, amikor együtt tölthettünk egy kis időt, iszonyatosan boldogok voltunk. Az utolsó, végzetes meccse előtt azonban nem tudtam tőle elköszönni...

Visszarángatom magam a jelenbe, nem akarok ezen gondolkodni. Még mindig Josht ölelem, az egyetlen biztos pontot mostani életemben. Azt a pontot, amiről tudom, hogy nem fog itthagyni rövidesen. Nem fogom neki engedni, hogy itt hagyjon.
Hosszú ideig maradunk így, a távolban megszólal a mágitöri végét jelző csengő. Ekkor hátrébb lépek egyet, és tudom, hogy az előző percek szavak nélkül fűztek minket szorosabbra. Ezentúl Josh King a barátom. Nem akarom, hogy félreértse a helyzetet, hiszen még én sem tudom, pontosan milyen mélyek az érzelmeim iránta. Egy hangyányit inkább hátrébb lépek ezért. Rámosolygok, és letörlöm könnyeimet. Szemfestékem csak egy picit mosódott el, egy megfelelő mozdulattal már nem látszik semmi sem.
- Mennünk kell- többes számban beszélek, hiszen azt ígérte eljön velem edzésre. Remélem betartja a szavát.

Ő sem érti magát. Akkor miért tenné? Milyen szavahihetőség van abban a tettben amit meg sem tudunk indokolni? Felállok az utolsó mondat megüti a fülemet: "Ha azonban nem kell a segítségem, egy szavadba kerül, és elmegyek" Emlékkép suhan be elém: Az első varázslatom létrehozása. Egy egyszerű Lumos. A dadus tanítgatott és mindig segíteni akart, de nem hagytam mert úgy éreztem, hogy kevesebb vagyok ettől. Még a fejéhez is vágtam: Jajj dadus hagyjál már értek én ehhez! És erre ezt válaszolta. Rosalindára nézek. Majd ugyanazzal a mosollyal rámosolygok, amikor egy kisgyereket sikeresen megnyugtatnak. Szemébe nézek, és megnyugszom. Nem tudtam mit mondani. Szólásra nyitom a számat keresem a szavakat, és már csak akkor eszméltem fel amikor olyat tetem amit utoljára a családommal, és azóta se senkivel: Megöleltem.

Őszintén szólva nem lep meg, hogy nem ért meg engem. Én sem értem meg magam teljesen- Josh!- szólok kissé hangosan, hogy rám nézzen újra- Én vagyok az az ember, aki hét év alatt egyetlenegy barátot sem szerzett itt megának, aki eléggé magánakvaló, és nem barátkozik csak úgy. Eddigi sulis létem alatt a lanulásra, és a párbajozás mesteri elsajátítására koncentráltam csak... Hibáztam, de nem bánom, mert most, hogy Voldemort nagyúr bukása után sincs béke, most van rám szükség. Szükség, hogy segítsek másoknak. Hogy miért éppen neked? Ne kérdezd, én sem tudom. A józan eszem azt mondja, hogy menjek el azonnal, de a bennem lakó macska nem- ezzel mellkasomra tettem a kezem- Eddig a macskám sosem hagyott még cserben, így most is rá hallgatok. Ha azonban nem kell a segítségem, egy szavadba kerül, és elmegyek- mondtam kissé komoran és csendesen, mert nem akartam elmenni. Felálltam a térdelő Josh mellől, és úgy éreztem, el fog küldeni.

Meglepődtem. Igazán és őszintén. Alig ismer, és mégis képes őszintén beszélni. Jól kiszűröm a hazugságot, mivel jó magam is megteszem szinte nap mint nap. Ám az ő szemében más van őszinteség és... együttérzés... Mit lehet ezzel kezdeni? Nem tudom ... sosem kaptam ilyet...
- De hát alig ismersz! Honnan tudod, hogy nem csak egy színészkedő Halálfaló-ivadék vagyok? Honnan gondolod, hogy megérem a bizalmat? Nem tudhatod te sem, hogy mikor fogok robbanni! Most láttál sírni és dühöngeni, majd ezek után még nem röhögsz ki? Ki vagy te Voldemort megtestesült ellentéte? Ez nem az a világ ahol az emberek puszira osztogatják a barátságot. Hát ennyire könnyelmű lennél, hogy te igen?- A második mondattól inkább csak magam elé mondom de a lányra nézve. Magamnak is feltettem ezeket a kérdéseket pár hónappal ezelőtt, és akkor jöttem rá, hogy a világ kegyetlen, és csak úgy maradok életben, ha én is az leszek. Ez a lány viszont itt ajánlgatja. Lehet hogy be akar csapni? Lehet, hogy a pénzem kell neki ahogy Margaret mondta?

Josh kimondja azt, amire számítotok a 'mutatványom' után. Persze már van kész válaszom- Egy csatában természetesen nem lettem volna ennyire körülményes. Ezzel azt akartam neked megmutatni, hogy dühből nem lehet harcolni. Ha picit gondolkozol és a dühöngésed erővé formálod nyert ügyed van.
Erre bocsánatot kér. Mielőtt megszólalhatnék újra kitör, de ezúttal elkeseredetten rogy térdre.
Leguggolok mellé- Rajtad áll, hogy egyedül maradtsz-e későbbi életedben. Most én itt vagyok neked...- ezzel ránézek. Dühe elszállt, haja bánatosan seszínű. Belenézek éppen bánattól sötét szemeibe, és komolyan gondolom, amit mondtam. Valamiért kötődöm hozzá- És mivel rám számíthatsz, én segíteni fogok neked a bosszúdban. Segíteni, hogy túléld.

Végighallgatom a monológot és figyelek. Egy újab tag semmi kétség. Képességei alapján jó lesz harcosnak. Már csak annyi a dolgom, hogy felvezetem neki a tervemet. képtelen voltam még erre most nem . Kuszáltak a fejemben a gondolatok, az érzelmek és valahonnét belülről végiggondolás nélkül törtek fel belőlem a szavak.
-Egy valódi csatában ennyi idő alatt háromszor megöltek volna. Nem hallgatok meg addig míg az összes meg nem döglik és a beleinél fogva fel nem lógatom őket.- utálom amikor így beszélek. Az emberek ilyenkor futnak el mellőlem, és olyankor megint egyedül maradok. Nem akarok.
- Ne haragudj... Nem akartalak megijeszteni. És kérlek ne menj el... Ha akarsz menj csak, de ...- Nem tudtam mit beszélek, és csak egyre nagyobb célpontot mutatok a lánynak, nem érdekelt, valahol tudtam, hogy ez hónapok óta kikívánkozik így engedtem az egésznek. A testem elernyedt és térdre roskadtam ismét. Könnyek lepték el a szemeimet:
- Elmentek... Elmentek és nem jönnek vissza. Nincs senkim... Egyedül vagyok... Minden nap rettegek attól, hogy egy nap öregen és még magányosabban halok meg. Nekem nincs hova mennem. Nincs otthonom. A családom utolsó sarja vagyok, aki arra van ítélve hogy meddő csatáját vívja, és belehaljon. Metamorf mágus vagyok, de még egy rendes seprűre se vagyok képes felülni. Minden álmomat elvesztettem. Nincsenek valódi mosolyaim. Nincs.... semmim... Csak a bosszú ez maradt nekem, de mi lesz ha beteljesül? Üres trógerként fogom nyomni valamelyik lebuj bárpultján Lángnyelv wiskey-vel a kezemben? Mindenki a szerelemet keresi, de én csak boldog akarok lenni. Mosolyogni akarok és azt, hogy valaki legyek...

Josh nyugtató szavaimra kitör. Felpattan mellőlem, és őrült módra szórja az átkokat. A biztonság kedvéért egy gyors pálcaintéssel pajzsot vonok magam köré.
A halálfalókat elszidja, majd leroskad. Végül bocsánatot kér tőlem, és megáll előttem. Vissza is kérdez eközben. Még mindig remeg az indulattól.
Felállok, és odalépek hozzá. Haja égővörös, és a szemeit lehunyva tartja. Megfogom a vállat, és megvárom, míg a szemembe néz. Nehéz dolog, de már megtanultam ésszel gondolkozni. Ha ő nem tanul meg, abból nagy baja lehet.
Életemben először mesélem el apám halálát- cenzúrázatlanul- Apám kviddicsjátékos volt, a dán válogatottban játszott. Imádott repülni, és engem is megtanított már nagyon fiatalon mindenre. Az ő tudását, melyet hosszú évek alatt szerzett, átadta nekem. Szeretem anyámat is, de ő apa teljes ellentéte a mai napig. A Beauxbatonsban tanít átváltoztatástant, szerintem nem csoda hogy animágus vagyok. Apa állítólag egy meccsen történt balesetben halt meg, de én ezt nem hiszem el. A kviddics világkupa selejtezői alatt el kellett utaznia az angol, és a dán csapatnak Dél-Afrikába játszani. Az angol csapat kíséretében nem egy halálfaló volt. Én nem hiszem, hogy baleset történt, létezhetetlennek tartom, hogy apa ne figyeljen oda, és nekiszálljon a falnak, majd ájulta zuhanjon le tíz emelet magasból, miközben senki sem menti meg... Szóval tudom, hogy halálfalók ölték meg. Én nagyon szerettem őt, és a halálfalókat a normálisnál ezerszer jobban gyűlölöm. Mégis, nem vesztem el a fejem. Nagyon jó az, hogy van benned düh, és vágy arra, hogy megöld őket. De ha erőből mész nekik, akkor hamar el fogsz hullani... A halálfalók emberek, jól képzett feketemágusok, akik ölni akarnak. Vannak olyanok, akik ész nélkül teszik, nem tagadom! De vannak olyanok is, akik rájöttek, hogy mire való az a nagy tök a nyakukon, akik tudják már, hogy Voldemort is gondolkozva öl, és harcol. Ők lesznek azok, akik dühös kirohanásaidat egy pálcaintéssel leverik majd- szónoklatom alatt fokozottan váltottam magasabb hangerőre. A végén már majdnem kiabáltam, és az indulattól vezérelve pálcámat a magasba emeltem. Végül vettem egy nagy levegőt, és leeresztettem. Kérdés nélkül megfogtam Josh kezét, és végighúztam a pálcámat a seb mentén. A bőre azonnal összeforrt, egy kis ráolvasással még az alvadt vért is eltüntettem- Az előbb, amikor dühöngtél, nem gondolkoztál. Nagyon mérges voltál, ezért szórtad azokat az igéket, amik először eszedbe jutottak. Ez nem jó. Ha csak egy másodpercre fékezed magad... ennyi erőbefektetéssel már kiirtottad volna az egész Rengeteget- reméltem, hogy nem unja még beszédemet. Nem hinném mondjuk, hogy beszédszerűre sikerült; mégis: szíve-joga hogy figyel-e. Hogy jól zárjam le mondókámat, fogtam a pálcám, és varázsolni kezdtem. Az erdő felé fordultam, és balról jobbra vízszintesen végihúztam háromszor pálcámat. Eztán egy lengetős, bonyolult pálcaintéssorozattal folytattam, végül mikor már éreztem, hogy pálcámban gyűlik az erő, elkezdtem lassan, magam felé húzni azt. Mikor már teljesen behajlítottam könyököm Joshra pillantottam, majd egész testettem előredőlve kilöktem az átkot pálcámból. A várt hatás nem maradt el. Úgy egy jó három méter szélesen indult el a vörös fénynyaláb, és az erdő első tíz méterén eltüntetett mindent. A fáknak nem volt idejük kigyulladni, ahogy elérte őket a vörös csóva porrá változtak. Mikor elhalt a vörösség utolsó szikrája is, a fiú felé fordultam, és mint egy nagy előadó kicsit meghajoltam egy mosoly kíséretében. Reméltem, hogy érti a viccet.

Átölet. Gyengének mutattam magamat egy kis pondrónak. Az ideg végigfut az arcomon majd nem törődve a belém kapaszkodó Rosalindával. Elindulok egy közeli fa felé. Előkapom a pálcámat. Megfeszül minden izmom. Elkezdek átkokat és bűbájokat szórni. Két- három percig őrült módjára csak szórom, majd abbahagyom. Az izmaim meg vannak feszülve, majd egy pillanat alatt térdre rogyok, és elkezdem a földet ütlegelni.
-Megölöm az összes férget felkoncolom őket! Nevetni fogok a sikolyukon! Várjatok várjátok meg míg erős leszek. Bosszút állok mindenért. Rohadt férgek!- Elhallgatok. majd észreveszem mit tettem.
-Bocs, hogy ezt látnod kellett. Nem akartalak szar helyzetbe hozni. Csupán gyengék az idegeim.- Még mindig görcsösen fogja a pálcáját. Remeg a keze ami több helyen vérzik, és fel van horzsolva. A hajam természetellenes pirosba megy át, bár ezt nem veszem észre.
-A kérdésem a következő: a te apád hogyan halt meg?- Amikor felnézek látszik hogy percekkel ezelőtt még patakzottak a könnyeim. Nem érdekel, hogy mi látszik. Megtörten és rettentő dühösen állok a lány előtt aki semmiről sem tehet. Biztos félelmetes látvány vagyok. Nem akartam ráijeszteni. Csupán ez a téma mindig kiborít. Hazudni viszont nem fogok.

Na, Rosalinda, ebbe jól beletrafáltál! Úgy megszidom magam, hogyha anyám halláná még el is ájulna.
Hogy lehet az, hogy az ezer kérdésből, amit feltehettem volna, egyből rátapintok a legszörnyűbbre? Van valami kurva tragikumérzésem, vagy mim... Általában elsőre beletrafálok az ilyenbe.
Nem elég, hogy kimondja... Mert igen, ő kimondta! Én nem tettem volna, ebben biztos vagyok. Egy érzelmesebb dalt sem tudtam neki elénekelni, nemhogy egy ilyet kimondani... De ő kimondta! Mélységesen tisztelem ezért.
Mikor meglátom a legördülő könnycseppet, az addiginál ezerszer jobban tétovázom. Ennyire bizonytalan még életemben nem voltam. Eszméletlenül sajnálom, és együttérzek vele. Én nemrég vesztettem el apámat, egy kviddicsbalesetben halt meg. Ezt nehezen, de túléltem. De egyszerre elveszeti mindkét szülődet... borzalmas lehet. Mindez egy másodperc alatt fut végig rajtam, és innentől előtör belőlem az anyaoroszlán. A nő, aki szereti a családját.
Josh a balomon ül. Én hozzádőlök, és abban reménykedem, hogy nem érti félre a helyzetet. Bal kezemmel átkarolom, és biztatóan megszorítom a vállát. Odahajolok hozzá, és halkan, nagyon halkan duruzsolni kezdek neki- Őszinte részvétem... Tudom, úgy gondolod, ezek csak üres szavak... Én is így gondoltam, amikor apukám meghalt... Megértem, hogy mennyire gyűlölöd a halálfalókat, de éppen miattuk kell erősnek lenned... Hiszen ha az maradsz, ha kitartasz, akkor a végén te nyersz... Erősnek kell lenned, de kellenek neked is olyan pillanatok, amikor levezeted a feszültségedet... Ha nem teszed meg, a lehető legrosszabb pillanatban jön ki, magától... És akkor már nem tudod irányítani...- fogalmam sincs, mit mondhatnék még. Majd döntök, és így folytatom- Josh... A zene jó levezetés...- ez a felvezetőszövegem, és elkezdem dúdolni-
A dallam egy szó,
Mely sok mindenre jó.
Kifejez bánatot, s örömet,
Melyet érzel, s nem feledsz.

A zene egy érzés,
Mely nem más, mint érték.
Felvidít, elszomorít,
Lelked örökre virít.

Az érzés egy érték,
Mely csak akkor ér célt,
Ha szíved befogadja,
S másnak tovább adja.

Dallam, zene, érzés,
Mindegyik egy érték.
Egyik sincs a másik nélkül,
A bensőd is belezendül
- mikor vége, elhallgatok. Csak csendben ülök mellette, hozzábújva biztatóan, hogy tudja: rám ezentúl számíthat.

Az előző negédes vigyorból egy pillanat alatt sötét felhők gyűltek az arcomra. Felvillogtak bennem az emlékek majd komoran nagyon komoran megszólaltam.
- Meghaltak, mind a ketten. Megölték őket a halálfalók most nyáron. Egyedül vagyok otthon. Az egész kúria üres Dorpi van csak otthon. Senki más nincs otthon. Kong a lakás.- Csak ennyit mondok majd elhallgatok. Rengeteg gondolat van a fejemben de nem akarok róla beszélni. Egy könny le is gördül az arcomon. NEm Nem sírhatsz!

Eljön! Belül a vadmacska hangosan dorombolt. Ráadásul megértette, hogy nem akarok most beszélni a dalaimról.
A mágiatöriből hátra van 55 perc- Kérdezz-felelek? Legyen- mosolyodom el. Kicsit mintha feszélyezné az, hogy közel ülök hozzá. Én nem fogok rámászni, szóval ha ő nem... Rose!- szól egy belső hang erélyesen. Lehet, hogy nem akar semmit sem, csak beképzeled- folytatja a hangocska idegesítően. Elhessegetem, és fegyelmezem magam: nem nekem kell nyitni. Nem ülök se távolabb, se közelebb: majd ő dönt. Először nekem kell kérdeznem. Annyi mindent akarok kérdezni, hogy hirtelen nem jut eszembe semmi sem. Végül...- Jól van. Az első kérdésem a következő: mesélj a családodról, és a viszonyodról velük. Ha válaszoltál, kérdezhetsz- mosolygok aranyosan. Remélem sikerült találnom egy normális témát...

Érdekes dologgal állt elő. Meghívott az edzésükre. Rohadt nagy élmény lehet... sok cikázó pont... Nem baj elmegyek vele úgysincs jobb dolgom bár a kapitány nem biztos hogy örülni fog nekem. Ő tudja.
- Persze elmegyek veled. Bocs nem akartalak szar helyzetbe hozni, csak érdekelt tényleg bocs.- lesüti a szemét. Hát ezt jól elbasztad édes fiam... Ne legyél mohó!
-És mit akarsz csinálni addig az 55 percig? Az még rengeteg idő és akár mesélhetnél is magadról és cserébe én is mesélek magamról. Játszunk olyat hogy mind a ketten igazat mondunk, ami itt elhangzik az köztünk marad, és te kérdezel egyet válaszolok aztán én kérdezek.- Úgy gondolom ez elég fair ajánlat. Feszélyezve éreztem magamat mellette. Túl közel ült hozzám. Ennyire nem szoktak az emberek közel ülni hozzám. Vajon miért tette? Remélem kiderül majd.

Velem énekel. Jó hangja van, és mély basszusa jól kiegészíti az én szopránomat. Az összhatás ku**a jó, mondanám, ha anyám nem szoktatott volna le a csúnyabeszédről. Anyám... pfff!
Mikor abbahagyjuk, rágyújt. Utálom a cigarettafüstöt. Ilyenkor előjön a macska belőlem, ami nem bírja elviselni ezt a bűzt. Mégsem szólok, nem akarok ilyenen összezördülni azzal a sráccal, aki végre normális velem.
Kviddicses kirohanását csak egy mosollyal kommentálom, túllépek a témán. Bár...- Ha gondolod eljöhetsz az edzésemre- vetem fel- Még ötven perc van mágiatöriből, utána kezdődik- remélem ha eljön a kapitány nem nyírja ki se őt, se engem miatta.
Rákérdez az érzelmesebb dalaimra. Valahogy nem szeretném magamat kitárni... Elkezdem magamban dúdolni az egyiket, de mikor hangosan akarom... nem megy- Bocsánat- mondom halkan- De ezeket nem tudom nekem most megmutatni. Talán majd később- remélem megérti, most miért nem tudom még neki kitárni szívemet.

Játszani kezdett és egy-két dalon kívül az összeset vele énekeltem. Szerettem énekelni is, és sokan mondták, hogy az jobban megy. Amikor abbahagyja rágyújtok.
-Szeretni szeretem, bár nem vagyok egy nagy seprűlovas. Nézni szeretem de csinálni... Az nekem egy kicsit túl brutális. Ha gurkók elől akarok kitérni akkor inkább...- elgondolkozik. - A rákfenés életben nincs olyan helyzet ahol önszántamból állnék gurkó elé!- mosolyodtam el. Tényleg nem vagyok egy nagy Kviddics játékos. Nem volt meg hozzá a tehetségem, de hát nem érthet mindenki mindenhez. Beleszívtam egy jó mélyet a cigarettámba és a lány szemébe néztem. -És milyenek azok az érzelmes dalok? Nem hagyom, hogy elsumákold őket!- Mosolyodok el barátságosan.

Tetszett neki a dalom, és ennek nagyon megörültem. Ő tudott zenélni, és ha egy nálad tehetségesebb művész tapsol meg, az jó.
Kérdésére válaszoltam:
- Igen, van több is, de sok eléggé érzelmes- ezekről még nem akartam neki beszélni Helyette inkább ezt mondtam- De tudok azért mást is- és játszani kezdtem. Nagy muglislágereket vettem elő, amiket könnyen lehet énekelni. Kíváncsi voltam, a fiú betársul-e. Játszottam rockot, pop-ot, és mindent, ami eszembe jutott.
Mikor végeztem, bemutatkozott. Rájöttem, hogy még csak most tudtam meg a nevét- Én Rosalinda Passion vagyok- mondtam ki nevem úgy, ahogyan az hirdette magát- De vagy Linda, vagy Rose. Egyszer szólítasz Rosalindának, és neked lőttek- hogy megerősítsem magam még mutogattam is hozzá, illetve a végén megengedtem magamnak egy ördögi mosolyt.
Hirtelen beugrott, hogy egy óra múlva vége a mágiatörinek, és kviddicsedzésre kell mennem- Te szereted a kviddicset?- kérdeztem. Reméltem, hogy a zenén kívül másban is jó lesz.

Egy szép dalt adott elő a lány. Volt mondanivalója, de az érződött rajta hogy nem csak ez az egy van. Talán előad egy másikat is. Figyelmesen hallgattam amíg játszott majd halkan tapsoltam 2-3 at elismerésem jeléül. Nekem úgy tűnt hogy nagyjából lényegtelen, hogy mit reagálok, mert olyan volt mint egy éhes gyerek a cumisüvegre, úgy tapadt a gitáromra.
-Van még más dalod is vagy ez az egyetlen? Miért nem gyakorlod a gitározást. Eddig még nem is hallottam, hogy te tudsz zenélni, pedig a zene az csak nagyon ritkán magányos.-
Érdeklődve néztem a lányra majd felkapom a fejemet mint aki elfelejtett valamit:
- Ohh bocs be sem mutatkoztam: Josh King vagyok de általában úgy ismernek hogy Spark.-
Nyújtom a kezemet a lány felé.

Egyszerűen kész voltam! A 'mit pillogsz...' mondatától majdnem nagyon durva röhögőgörcsöt kaptam. Végül moderáltam magam, és csak egy széles mosoly lett az egészből.
Szerencsére levágta a szitut, így nem kellett elkérnem a gitárt. Mikor felém nyújtotta... ilyen boldog már régen voltam. Nagyon szép, és míves kidolgozású, jó márkájú gitár volt.
- Köszönöm- csak ennyit mondtam neki. Kezembe vettem a hangszert, és megpendítettem csak úgy simán, bármilyen húr lefogása nélkül. Behunytam a szemem, és vettem egy mély lélegzetet. Nagyon szépen szólt a hangszer, és én ezt ki is fogom használni. Pár másodpercig lázasan kutakodtam az agyamban, mit is játszhatnék? Végül döntöttem: hamár én hallhattam egy saját versét megzenésítve, viszonzom a dolgot. Pengetni kezdem, a dallam lágy volt, és a szöveg nélkül félreérthető, semmit mondó lett volna.
Az erdő csöndes,
A nap lemegy.
Alkony van.

A csönd komoly,
A sötétség konok.
Jön a félelem.

Száll a madár,
Mert odvában vár
Rá a kedves.

De nem ér oda soha,
Csattan a róka foga
S elfelejtik örökre.
A lágy dallamból a versike végére egy kegyetlenebb zene lett, így nem lehetett nem átvitten értelmezni a szöveget. Voltak ennél sokkal jobb, sokkal érzelmesebb verseim; de azokat nem szerettem volna egy szinte vadidegen fiúnak elénekelni. Ez egy szerelmes vers volt, mely a beteljesületlen érzelmeket jelképezte.
Tudom, hogy gitárjátékom nem volt a legjobb, e térem van még mit fejlődnöm. Ugyan sikerült megfelelő ütemességgel, és pontossággal lefogni a húrokat, mégis: alapvetően a dallam nagyon egyszerű volt. Az ének részével nem lehetett gond, imádtam, és tudtam is énekelni. Ennek ellenére társaságban nagyon ritkán tettem ilyet, nem szerettem, hogyha belém látnak az emberek.
Mikor teljesen befejeztem a zenélést, a fiúra néztem amolyan 'milyen volt?' tekintetel.

Éles volt a hangja volt benne kihívás. A kérdés csak az hogy ez csak a külső burok vagy tényleg ilyen. Sok dolog kavargott bennem és az zökkentett ki a gondolataimból hogy a szemembe nézett. Zavartan pislogtam kettőt, mire rájöttem hogy túlzottan is a gondolataimba merültem.
- Dehogynem, de már heroltom volt attól a maszlagtól amit ott nyomnak. Had üljön csak a sok gyík ott bent az órán. Néha egy kis lógás nem árt. Mit pillogsz a gitár fele?- mosolyodik el őszintén és barátságosan - Ha szeretnéd próbáld ki - Odanyújtja felé a gitárt és vár. Remélem nem csak egy újabb buta liba aki ha gitárt lát benedvesedik. Igazándiból lényegtelen van társaságom és még 2 és fél órán keresztül van mágiatörténet szóval időnk az rengeteg van.

Josh első két mondatára az összes szőr felállt a hátamon. Mégis, mit gondol? Brrrr! Borzongtam meg, de ő ebből nem vehetett észre semmit sem. Egy dicséret tőlem nagy szó, becsülje csak meg! Nem tetszett a beképzeltsége...
A harmadik mondata mentette meg a helyzetét: az már tetszett, hogy nem volt egy szabályszerető ember.
- Miért, neked nem ott kéne lenned?- vágtam vissza egy mosoly kiséretében, és elfogadtam a kijelölt fűcsomót- Te miért lógsz?- kérdeztem, mikor már mellette ültem.
Tényleg érdekelt válasza, de időközben a gitárja vonta magára figyelmemet. Imádtam a zenét, nagyon szerettem énekelni is. Anyám előtt titokban tartva tanultam meg nagyjából gitározni. Ha ez kiderülne... Bele sem merek gondolni. Anyám nem igazán támogatta a zenét, se az éneklést, se a gitárt. Egyedül a zongorázást. Régen, mielőtt a Roxfortba jártam, minden reggel ott kellett ülnöm egy órát a zongora előtt. Régen nagyon utáltam. Most már szeretem, de csak nagyon ritkán játszok.
Majdnem megkérdeztem, hogy 'szabad?', de végül mégsem tettem. Vetettem egy utolsó sóvár pillantást a gitárra, majd felnéztem a fiúra. Most, hogy nem volt a környékünkön senki, arcán egész értelmes, és nem az az 'én vagyok a legnagyobb állat' kifejezés ült. Csodálkoztam, hogy ő képes váltásra: a legtöbb hetedéves fiú csak az állatit tudta produkálni.

hátrahúztam a fejemet. Meglepett a lány. Tudom ki ez a csaj! Hát a szőrcsomó vagy hogy hívják macskanő ja nem az más... mind 1 de van valami macskája amibe szerelmes. Valami ilyet hallottam. Rettentő kurvás volt. Komolyan ha mindent kipakolsz mi marad a hálószobába? paplan?
- Akkor azon kevesek közé tartozol akik hallották ezt a dalt. Becsüld meg magadat. Neked nem mágiatörténeten kellene lenned?-
Felültem majd megtapogattam magam mellet egy fűcsomót jelezve hogy üljön le ha akar. Érdekes.. hellyel kínáltam egy erdő szélén. Ennyi erővel megpróbálhatnám Dumbledore-t is megátkozni. Lényegtelen ő is lógott tehát nem volt akkora gyík mint az a sok nyomi ott bent, szóval némi normális hozzáállást megérdemelt. Érdekelt az hogy mit fog reagálni. Csak a külcsín van vagy van mögötte valami több egy kis érték vagy több. Elmosolyodtam barátságosan, és vártam hogy mit lép erre.

Komolyan mondom, elegem van az egész suliból! Néhányan annyira hülyék helyből, mint mások nekifutásból. Délután fele már nem bírtam tovább, és ellógtam mágiatörténetről. Sosem tettem még ilyet, én nem akartam arra a bolond griffendéles Helena Goldlionra hasonlítani. Mégis, mikor láttam, hogy a mardkáros fiú széke is üres, nem bírtam tovább. Óra közepén meglógtam. Nem tellett bele pár percbe, és már macskaalakomban róttam a Rengeteget.
Levadásztam egy rigót, és ettől máris sokkal jobban éreztem magamat. A feszültséget így adtam ki magamból. Az erdő szélétől nem messze sétáltam a fák között, amikor meghallottam a zenét. Mintha egy láthatatlan madzagon húztak volna, úgy közeledtem a zenész felé. Az a mardekáros fiú játszott, aki ma hiányzott mágiatöriről. Pupilláim elkerekedtek, és csak bámultam. Mivel tudatomat macskaként ugyanúgy megőriztem, értettem az egészet. Nagyon tetszett a szövege, az, hogy nem csak hazudott benne. Hogy volt mondanivalója.
Egy fa mellett álltam, és mikor a zene elhalt, visszaváltoztam. Hátamat a fának vetve álltam, és néztem a fiút. Ekkor az felém fordította a fejét.
Szinte biztos voltam abban, hoyg erőteljesen végigmér: külsőm szokás szerint kissé kurvásra sikeredett. Fekete tűsarkú bokacsizma, vékony harisnya, rövid szoknya, melltartóig kigombolt ing, nyakkendő, borzas szőke haj és kék szemek. A fiú többsége ennyit látott belőlem, az, hogy ki is vagyok valójábvan eddig csak keveseket érdekelt.
Mivel én zavartam meg a fiút, nekem illett először megszólalnom. A neve nem jutott eszembe.
- Szia! Én csak hallottam ahogy játszottál. Tetszett- hangon nem volt tétova, egy mosoly kíséretében kimondtam amit gondoltam, miközben pár lépéssel közelebb mentem hozzá.

Na ez a nap könnyű volt, bár hozzá kell tennem a mágiatörténetet ellógtam... Mindig is gyűlöltem unalmas és csak a baj van vele. Mivel nem tudtam magammal mit kezdeni lementem a tiltott rengeteg széléhez. Szerettem az erdőt és egy kis sütnivalóval túl is lehetett élni. Leültem az egyik fához majd megszólaltam tisztán és érthetően:
-Invito Gitár!-
Várnom kellett egy fél percet mire a gitárom a kezembe röppent de megérte. Missynek hívták és talán ő volt az egyetlen aki megértett. Úristen már megint tárgyaknak adok személyiséget hogy legyűrjem a magányt. Jó ez csak egy gitár. A lényeg viszont hogy rákezdtem az egyik dalomra halkan:

Kínoz pókok áfiuma
Síron dombi sírfigura
Káosz élve-halva minden
Mához élve meghal isten

Feltörik a hét jelet
Elhozzák a végzetet
Káosz élve-halva minden
Mához élve meghal isten

Pusztulás az ítélet
Porrá lesz minden élet
Káosz élve-halva minden
Mához élve meghal isten

A dal befejezte után letettem magam mellé a gitárt és felnéztem az égre csak néztem ki a fejemből, amikor egyszer csak beúszik valaki a képbe...