Ben & Lorraine

Felocsúdok, és pár másodpercembe telik felfogni a kérdést. Igyekszem a lehetőséghez mérten a legkevésbé bambán nézni, majd mikor a mondat értelme eljut a tudatomig, elmosolyodom.

Most tuti hülyének nézett.

Belenézek a férfi kék szemeibe, és nem bírom ki, hogy óvatosan, a feltűnés szikrája nélkül ne nézzem meg az arcát. Azok a kék szemek! Utoljára Ed kék szemeibe néztem ilyen hosszú ideig. Majdnem hogy férfira akkor néztem utoljára huzamosabb ideig...

- Üdv! - köszönök, majd örömmel nyugtázva, hogy férjem gondolata, a halott férjem gondolata nem kapcsolta le a villanyt az agyamban, folytatom. - Szerintem nekem kell neked segíteni - mosolyodok el egy picit, és a lyuk alá sétálok.

Ugyan nincs hideg a teremben, mégis keresztbe fonom a kezeimet mellkasom előtt. Jobbomból pálca lóg ki. Az utóbbi időben a normális, szobahőmérsékleten elég gyakran fázok; talán amiatt, hogy már majdnem egy csontvázzal vagyok egyenlő. Gondolatban gúnyos vigyorra húzom a szám.

Megállok a lyuk alatt, és felmutatok - Sosem fogom megérteni, hogy minek jár az számmisztikára, akit teljesen hidegen hagy az egész tárgy. Főképp RAVASZ-ra - Benedictre nézek - Két idióta hetedéves merő unalomból táltostüzet varázsolt. Kinyuvasztom azt a zsíros hajú denevért, amiért ilyet tanít nekik! Hugrás, és hollós volt a két elkövető. - Fogalmam sincs, hogy miért mondtam ilyen csúnyát Perselusra, bár tisztában vagyok azzal, hogy megérdemli. Máshonnan ilyet a fiúk nem tanulhattak, ebben ezer százalékig biztos vagyok.

Próbálok nem nevetni, de innen lentről ha csak belegondolok... Leszakad a mennyezet óra közepén... Hangosan elnevetem magam - Remélem nem okoztunk kellemetlenséget. - Körbenézek a vakolatporos termen - Az enyém ezerszer rosszabb - jelentem ki továbbra is mosolyogva.

Valójában nem tudom mit beszélek itt össze-vissza, lehet, hogy csak feltartom kollégámat - Segítsek befoltozni? Voltaképp ezért jöttem - válaszolok a köszönéskor feltett kérdésére. Úgy vélem illetlenség a másik tantermében varázsolni, így várok arra, hogy elküldjön, vagy elfogadja a segítségem.

Az ötödik évfolyam hugrabug-hollóhát csapatát szeretem a legjobban tanítani. Még nem elég idősek ahhoz, hogy szemrebbenés nélkül szembeszálljanak velem, illetve a lányok nem akarják még rám vetni magukat, de nem is olyan fiatalok, hogy ne értsék meg azt amit mondok. Nem kell olyan szájbarágósan magyarázni nekik. És a hollóhátasok meg hugrabugosok nem mugligyűlölők. Felvetődhet, hogy aki nem bírja a MUGLIkat, miért jár MUGLIismeretre? Nos, ez érdekes kérdés. Tulajdonképpen fogalmam sincs. Talán, hogy a halálfalók kölykeiről ne gondolják azt, hogy halálfaló ivadékok. A griffendélesek meg azt hiszik, hogy mindent tudnak. Pedig a legnagyobb barmok közülük jönnek.
Nyugodtan, a megszokott csöndben magyaráztam, mikor... mikor leomlott a padló. Egy közepes méretű kör alakban. Szóval ott volt a lyuk, és fogalmam sincs, hogy miért. Odasétáltam a széléhez, és lenéztem az alattam lévő tanárra (nem, most nem úgy!). Nem mondott semmit, szóval megvonva a vállamat visszasétáltam a táblához.
Igazából a gyerekeket sem érdekelte hosszútávon, a pár perces döbbenet után újra figyeltek. Hamarosan megszólalt a csengő, a diákok pedig a lyukat kerülgetve kimasíroztak a teremből. Váltottam még pár szót az egyik hugrabugos fiúval, aztán figyelmemet az időközben belépő tanárnő felé fordítottam. Az ő terméből származik a lyuk.
- Üdv, miben segíthetek? - Gondolom magyarázatot akar adni a kis balesetre, de azért illik megkérdezni, nem?

Komolyan mondom: én sosem voltam ilyen rossz diáknak. Rossz?! Visítottam magamban a szót, mikor rágondoltam. Nem, a rossz erre nagyon enyhe kifejezés volt.
Természetes volt, hogy minden évfolyamban, minden házban akadtak csibészek, akik mindig szerettek valami rossz fát tenni a tűzre.
A türelmem majdnem véges, ha diákcsínyekről van szó, azonban ha egyszer valaki átlép egy vonalat, nagyon rossz dologra számíthat.
A hetedik évfolyam egy hollóhátas, és egy hugrabugos diákja élt a lehetőséggel. Mivel hetedikre sokan leadják a számmisztikát, mind a négy házban tanuló diákoknak egyszerre van órája. Az évfolyamok keverednek, házakon kívüli barátok is ülnek egymás mellett.
Sosem fogom megérteni, hogy az, aki nem szereti a tárgyat miért akar RAVASZ-t belőle. Az két 'jómadár' ebbe a kategóriába tartozott. Nem tudom hogyan lehettek ilyen meggondolatlanok. Hálát adtam az égnek, hogy foglalkoztam régebben a témával: ha nem teszem lehet, hogy mindenki meghal a teremben.
Az fiúk sötét varázslatok kivédésén a táltostűzről tanultak. Úgy gondolták, 'miért is ne, idézzük meg nyugodtan, mi gond lehet belőle?' Így az órám kellős közepén a terem hátsó végéből elindult körbe egy nyalábnyi táltostűz. Először körbenyalta a falat- szerencsémre sikerült elugranom előle- majd a mennyezet után a diákságot akarta célbavenni. Ha csak rágondolok is beleborzongok- de még időben kapcsoltam: egy varázzsal igyekeztem kordában tartani, és megszüntetni a tüzet. Ez sikerült is, de mielőtt a vége is elnyelődött volna, a padlónak ütközve egy jó fél méter átmérőjű lyukat égetett abba.
A termemben mindenki síri csöndben ült, a diákok remegtek a félelemtől és az adrenalintól, ahogy én is. A lyukon át lepillantva egy kék szempár szegeződött rám. A mugliismeret tanteremben álló tanár szemei.
Kissé kérdőn nézett rám, amit teljességgel megértek. Az órából még tíz perc volt hátra, így éppen láttam, hogy a lehulló kőrakást kikerülve visszasétált a táblához.
A diákjaim többségét elengedtem, a két idiótát pedig fél évi büntetőmunkára ítélve egy lepecsételt levéllel és fejenként ötven mínuszponttal jutalmazva elküldtem őket a házvezető tanáraikhoz.
Ahogy elmentek, első utam az első emeletre vezetett. Éppen akkor értem le, mikor kicsöngettek: megvártam, míg a diákok kitódulnak mugliismeretről, majd beléptem.
Benedickt Cheekbones, a mugliismeret tanár egy diákjával beszélgetett még a tanári asztalnál, így nem mentem oda zavarni. Ehelyett a falak menti muglikról szóló plakátokat, falragaszokat nézegettem. Kissé elkalandozva csak arra eszméltem fel, hogy hozzám szólt, és ott áll mögöttem.