Lorraine Warren

LORRAINE WARREN || LORI || 33 || VERA FARMIGA

Teljes név:Lorraine Warren
Születési idő: 1963. július 20.
Születési hely: Finnország, Helsinki
Élőhely: Anglia, London
Pálca: 12,5 hüvelyk, rózsafa, egyszarvúszőr
Foglalkozás: számmisztika tanár, démonűző

Ilyen vagyok....

Hosszú, fényes, barna haj; hófehér bőr; kék szemek. Én így látom magamat. Sokak szerint szép vagyok, de engem ez teljesen hidegen hagy. A belső szépség, épség sokkal fontosabb...
Képességem külsőmre, belsőmre egyaránt rányomja bélyegét. Van, aki Látónak hív, mások jósnak. Aki tudja mit csinálok, a démonűző, démonvadász, vagy egyszerűen őrült, flúgos kifejezést használja rám. Talán mindben van egy kis igazság. Ha belépek egy ismeretlen helyre, azonnal megrohannak a hely legfontosabb emlékei. Elég egy érintés bárkivel, és szinte látom a gondolatait magam előtt. Ha ismerek egy embert, már nem szükséges az érintés sem. De nem csak azt látom, amit látni akarok... A démonok, gonosz lelkek is láthatóvá válnak számomra, és ezek a találkozások mély nyomot hagynak bennem. Rám nyomnak egy bélyeget, miközben elvesznek egy kicsit belőlem...
Én mindent érzelmi oldalról közelítek meg, sokkal jobban hiszek azoknak az emlékeknek, dolgoknak, melyek csak számomra láthatóak. Nem szeretem a durvaságot, és a bunkó, gonosz embereket. Én én vagyok, egy olyan ember, aki látszólag csak egy a sok közül. Aki beleolvad a környezetébe. Valójában én vagyok az, aki egyben látja a tengert, és kiszűri belőle a vízcseppeket.

Az én történetem....

Ahogy belépek a házba, azonnal meglátom a nagy tükröt. Belenézek, és végigpillantok magamon. Nem változtam. Pontosan ugyanolyan, mint volt... Ekkor a pillantásom egy vörös szempáréba fúródik. Elesek.

Egy kislány sikít, de nem hallja senki sem... Az anyja holtan hever a földön, az apja késsel áll a kezében... elindul... Az eset megismétlődik: csak a szereplők mások. Mindig újabb, és újabb család jut erre a sorsra itt...

Arra eszmélek fel, hogy egy erős kéz fogja gyengéden az arcomat. Az első gondolatom az, hogy Ed visszajött. Aztán rájövök, hogy ő valószínűleg sosem jön vissza...
Rájöttem, hogy a varázsló, aki velem jött húz fel a koszos padlóról. Kérdő tekintetére csak sírva fakadok, és elhopponálok a helyszínről. Már csak egy szellem van ott, aki a démon emlékeit őrzi. Az nem veszélyes senkire sem, így nincs szüksége a háznak és leendő lakóinak rám.
Nem kell sokat gondolkoznom, hová is menjek. Rövid időn belül a tóparti fűz alatt kötök ki, mely egykori házunk kertjében áll, állt. A fa félig kidőlt, a házból nem maradt semmi, csak hamu. Ahogy a szüleimből sem. Újabb emlékek rohannak meg.

Kiskorom óta látok furcsa dolgokat, de senki sem hisz nekem. Mindenki bolondnak tart. Csak a fa alatt érzem jól magam, ahol egy beszélgetőtársra lelek... Megismerkedem életem első démonjával. Végre van egy barátom, és nem vagyok egyedül akkor sem, mikor  a szüleim a Minisztériumban dolgoznak. Nem engednek iskolába járni, ugyan kapok levelet a Roxfortból, és a Beauxbatonsból is, egyik helyre sem mehetek el. Egy sámánmester tanít meg arra itthon, amit más az iskolában tanul. Még többre is. A szünetekben pedig a démonommal játszom...

Visszahúzom magam a jelenbe. Nem akarok arra gondolni, hogy naivitásom miatt halt meg a családom. A lelkem mélyén tudom, hogy nem én vagyok a felelős érte, sőt, én még szóltam is nekik a démonról, mégis az érzés... Lassan kezd felemészteni. Mikor meglátok egy lehulló falevelet, eszembe jut a folytatás...

Tizennégy éves voltam, és a karácsonyt az összes rokon nálunk töltötte. Én pedig a démonommal játszottam. Itt azonban ő kifordult magából. A kedves játszótársból egy vérszomjas szörnyeteg lett, aki megszállt engem, majd másokat is. Végül a ház felrobbant. Csak én éltem túl...

Sóhajtok, és felállok. Nem akarok erre gondolni. Londonba hopponálok. Balszerencsémre újabb ismerős dolog jön felém: az árvaház plakátja. Azé, amelyben négy évig szenvedtem, amelyben nyaranta, mikor nem a Beauxbatonsban voltam mindenki bántott. Ki szóval, ki kézzel.
Most sikerül uralkodnom magamon, így az emlékek nem rántanak a felszín alá. Elindulok haza. A ház felé megyek, melyben a férjemmel lakunk, laktunk, lakok. Edward eltűnt, és égen-földön keresve sem leltem a nyomát. Nélküle fél voltam. Egy démonűzéskor szállta meg egy szörny, és ennek nyoma örökre rajta maradt mind kívül, mind belül. Három nap múlva viszont nyoma veszett. Ennek lassan öt éve...
Úgy érzem, nem bírom tovább. Éppen ezért elmegyek az egyetlenegy olyan helyre, ahol jól éreztem magam rövid ott tartózkodásomkor: a Roxfortba. Dumbledore, aki régen is kedves volt velem állást ajánl, amit örömmel fogadok el. Ed nélkül a démonűzés sokkal veszélyesebb- nem mintha vele veszélytelen lenne. Egyedül nem megy tovább, új társat pedig nem fogok találni, ebben biztos voltam. Lehet, hogy él még, és szenved valahol, ahová én nem tudok utánamenni.
A Roxfort talán jó lesz a felejtésre, talán nem. Ezt nem tudhatom. Mindazonáltal, amikor belépek az iskola kapuján, átlagos, semmit mondó mosolyt erőltetek az arcomra, és igyekszem mindenkivel kedves lenni. Mindeközben reménykedek megállás nélkül...