Edward Warren

Edward Warren || Ed || 34 || Zachary Quinto

Teljes név: Edward Oliver Warren
Születési idő: 1962. 03. 13.
Születési hely: Anglia, Canterbury
Halálozási idő és hely: 1992. 11. 29. - Anglia, London
Élőhely: többnyire Anglia

Ilyen vagyok....

188cm magas vagyok, szikár alkatom van. Maszkulin külsővel áldott meg a sors: izmos vagyok, hasamon is kockák rajzolódnak ki, de nem vagyok egy amolyan 'izomkolosszus'; egyszerűen jól nézek ki - beképzeltség nélkül mondom ezt. Hajam hollófekete, szemem csokoládébarna, többnyire kedvességet áraszt. Gyakran hagyom, hogy borostám nőjön. Bőröm kissé fakó. Olvasáshoz és íráshoz szemüveget hordok.
Öltözködésem megragadt a farmernél és az ingnél, esetenként zakót, nagy ritkán bőrkabátot hordok. A szolid elegancia jellemez, nem szeretem túlzásba vinni a dolgokat ezen a téren. Általában feketét, vagy a szürke valamelyik árnyalatát hordom, esetleg valami vörös holmit.

Én vagyok a fehér abrosz, a fél liter kimért bor, a rózsás kar a kertben, a herceg, a tavaszi hárs és az őszi avar illata.
Gyakran megtalálom a jelentéktelenben is az értéket, meglátom az emberekben rejlő rossz mellett a jót is. A használhatatlanban a használhatót.
Heves vagyok és kitartó. Óriási az önbizalmam, szeretek a dolgok mélyére nézni, belelátok mások lelkébe. Maximalista vagyok; a 'jó' sosem elég. Mindig a legjobbat akarom kihozni magamból, a legjobbra vágyok. Akár szeretnek, akár gyűlölnek, nem tudnak nem tudomást venni személyemről; amúgy sok irigylőm akad. Független ember vagyok, akit nehéz irányítani, és nem is érdemes, mert a végén úgyis én dönt saját sorsom felől. Akaraterőm legyőzhetetlen. Imádom a kihívásokat.
Állhatatos vagyok, és rendkívül nagy az önuralmam. Acélidegekkel áldott meg a sors. Bármilyen zűrzavarban képes vagyok higgadt maradni, s hideg fejjel gondolkodni. Gyorsan fel tudom mérni a helyzetet, amibe keveredtem és próbálok helyesen cselekedni.
Lendületes vagyok, céltudatosan haladok a célom felé. Rendkívül segítőkész vagyok és emberbarát. Az elszántság és az elhívatottság tökéletes mintaképe vagyok - legalábbis Lori ezt mondta.
Nagyon szeretem a feleségemet, Lorraine-t, érte bármit megtennék. Úgy érzem, egy életre választottam partnert - és ez be is jött. Nehezen kötök barátságot, de akit megszeretek, ahhoz hűséges vagyok. Sírig tartó hűségemnek leginkább az az oka, hogy nem szeretem a változatosságot, nehezen barátkozok, nehezen fogadok a szívembe valakit, de ha egyszer befogadtam, akkor nehezen is mondok le róla.
Nem vallom magam a szavak emberének. Nem is akarom az embereket szófüzérekkel lenyűgözni. Nem álmodom le Lorraine-nek a nyári égről a hullócsillagokat, pedig de sokszor álmodok róla! Mert én, ez a látszatra szikár modorú, hallgatag, magába mélyedő férfi, nagyon is mély érzésű vagyok, és temperamentumos. Csak éppen egy kicsit sokat adok a látszatra, a külvilágra és méltóságomon alulinak tartom, hogy össze-vissza rohangáljak a világban és marhaságokat beszéljek. Igen jól bírom a hosszú és nehéz küzdelmet.

Az én történetem....

Pater noster, qui es in coelis,
sanctificetur nomen tuum,
adveniat regnum tuum
fiat voluntas tua sicut in coelo et in terra.
Panem nostrum quotidianum da nobis hodie.
Et dimitte nobis debita nostra,
sicut et nos dimittimus debitoribus nostris,
et ne nos inducas in tentationem,
sed libera nos a malo.
Amen.

1992. 11. 26., Anglia, London
Sötét, viharos éjszaka volt. Lorrain-nel siettünk végig a kihalt, Londoni utcán. Nem beszéltünk, helyette fejben felkészültünk a démonűzésre. Balomban a feszületet markolom, ami egy fekete rózsafüzéren függ, sötét, borongós tekintettel nézek magam elé, nézem az utcát, a házakat, a megnyúlt árnyékokat. Sosem vallanám be, hogy mennyire rettegek egyes űzésekkor.

Inkább felidéztem magamban az esküvőnk napját. Lorraine olyan gyönyörű volt, és a nap végére a feleségem lett. Az én okos, gyönyörű, kedves, kívánatos feleségem, és én olyan nagyon szerencsésnek éreztem magam. Tudtam, hogy Ő az. Az első pillanattól kezdve, mióta megismertem, tudom, hogy Ő életem értelme. Akiért érdemes élni, akiért megéri meghalni.
Menny. Pokol. Purgatórium. Senki nem tudja, hova tart. És azt sem tudja senki, hogy mi vár rá, ha odajut. De egyvalamit tudunk, teljes bizonyossággal: hogy vannak pillanatok, amik máshová repítenek. Vannak mennybéli pillanatok a Földön. Egyelőre talán csak ennyit kell tudnunk.

1981. 05. 29., Olaszország, Róma
A nő egy mocskos pincehelyiségben volt hozzákötözve a vaskeretes ágyhoz. Bűz töltötte be a sötét, dohos kis szobának is alig nevezhető, téglákkal kirakott helyiséget. Mindenhol vér, de az a szegény asszony még élt. Alig, de ott volt, élt. Éreztem, láttam a szemében. A homlokára nyomtam a kisméretű keresztet.
- Hagyd el e testet, bűnös lélek! - szólítottam vagy tucatjára a démont, mire a nő torkából gúnyos, túlvilági kacaj szökött ki. Egyenesen rám nézett, a szemembe, megragadta a csuklómat és közel vont magához.
- Accidenti bastardo - sziszegte, körmeit húsomba vájva. Izmaimat megfeszítve szakadtam ki a szorító ujjak közül, és újra, még egyszer, utoljára a homlokához szorítottam a feszületet.
- Hagyd el e testet, bűnös lélek! - ő sikított. Még ma is, most, ebben a pillanatban is tökéletesen fel tudom idézni magamban a hangját, ahogy a csupasz, nyirkos falak visszaverték a túlvilági hangot. A nő szeme kigúvadt, teste izmai megfeszültek, reszketett, veríték mosta testét. És csak ordított.
A démon ugyan elhagyta a testét, de nem tudtam megmenteni.

Ujjaimat összefontam Lorraine-ével, rá néztem, és abban a pillantásban minden benne volt. Minden. Hogy szeretem, hogy örökké szeretni fogom, hogy soha nem hagyom el, hogy fontos nekem, hogy féltem, hogy bármit megtennék érte. Ő életem értelme, az egyetlen, az örök.

A lakásba érve egy középkorú asszony a szobába vezetett, ahol férje a sarokban helyet foglaló ágyon ült, és a falra írt. Latin szöveget, már nem emlékszem, hogy mit. Megkértük az asszonyt, hogy hagyja el a szobát, mert nem lenne biztonságos odabent tartózkodnia.
Aztán nekiálltunk.
Én... Istenem, volt egy pillanat, amikor azt hittem, Lori meghal. Az a rohadt démon ellökte maga mellől, neki a szekrénynek.
A test megszabadult a gonosz lélektől, de... én nem is tudom. Olyan furcsa volt minden.

1992. 11. 29., Purgatórium
Ezüstös szürke lett a világ, halovány fénye, mint köd, derengett. Ismeretlen arcok néztek vissza rám, szótlan ajkak, süket fülek.
Egy szürke helyen voltam. Egy szürke, sosem látott utcában, szürke, sosem látott emberekkel. Néhányan eltűntek. Néhányan nem. Az ég a fejem fölött nem kék volt, hanem fehér. Vakítóan, fényesen fehér.
Egy ideje már ott voltam. Senki sem beszélt senkivel, ha én szóltam valakihez, süket fülekre leltem, hozzám sem szóltak. Nem volt más, csak szürkeség és csönd és fény, a fejünk fölött. Fény, amit soha nem érinthettünk, fény, ahová soha nem mehettünk.
Fülsiketítő csönd.

Hiszek a mennyben és hiszek a pokolban is. Egyiket sem láttam még, de tudom, hogy léteznek. Létezniük kell, mert menny nélkül és pokol nélkül mind elkárhoznánk.

1997. 10. 13., Anglia, London
Itt vagyok, és mégsem lát senki sem. Itt vagyok, itt járok köztetek, üvöltök, és ti nem érzitek, amit én. Belül szétfeszít a düh, a kétségbeesés és a mélységes szomorúság. Heten utánam járnak, velem tartanak, bárhová megyek. Kik ezek? Nem beszélnek, nem tudom. Gyűlölöm őket. Sötét energia árad szét körülöttük, körülöttem. Félelmetes. Mindent felemészt. Nincs kiút.
Csak egy célom van, ebben a végtelen, halál utáni életben.
Lorraine. Miatta vagyok itt.

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
Szenteltessék meg a Te neved,
Jöjjön el a Te országod,
Legyen meg a Te akaratod,
Amint a mennyben, úgy a földön is.
Mindennapi kenyerünket
add meg nekünk ma,
És bocsásd meg vétkeinket,
Miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek,
És ne vígy minket kísértésbe,
De szabadíts meg a gonosztól.
Ámen.