Lorraine Warren & Leah Corner

Egyik október vasárnapján, kora délután kapok egy levelet, amit a baglyom hozott. Elképzelni se tudom mi lehet benne, mert még csak egy hete járok ide, de szerintem nem hagytam otthon semmit, hogy utánam kellene küldeni.
Nagy izgalommal csomagolom ki a bagoly lábán lévő kis levelet, amin egyből a vörös viaszpecsétet meglátom. A Mágiaügyi Minisztériumtól jött. Kicsit megremeg a gyomrom, leülök könnyedén az ágyamra, és ott nyitom ki teljesen egészében. Sejtem mi lehet benne. Nem sokat beszéltem anyukámmal erről az új törvényről, hiszen még csak 14 éves vagyok, és ha jól tudom még 4 évem van rá, hogy összekössem az életem valakivel, akit, esetleg még meg ismerhetek ebben a négy évben. De, azért mégis csak érzem a hasamban az izgalmat, amikor a pergament tartom a tenyeremben -mi van ha ismerem? Áhh.. badarság, én nem ismerek innen még senkit. Ráztam meg a fejem, és eközben pár hosszú, göndör szőke tincs a mellkasom elé szállt.
Elolvasom az egy oldalas levelet, ebből a jogi hablatyból nem sokat értek, de annyit kristálytisztán, hogy kivel kell összeházasodnom. Egy idősebb hollóhátas fiúval. Akit szerintem még soha életemben nem láttam. Gyorsan a kezembe összegyűröm a levelet, és eldobom valamerre a szobámban. Nem tudok itt bent maradni, kifutok a tóhoz, de ott látom sokan kiélvezik a nap utolsó sugarait. Úgyhogy leülök a szökőkút oldalára,és elkezdek sírni. Ledőlök a peremére, a két karom összekulcsolom magam előtt, arra támaszkodom. Halkan elkezdek sírni, hajam a két oldalamra hullik, lágyan remeg a hátam a sírástól. Próbálok közben kigondolni, miért borított ki ennyire ez a hír. Talán mégis láttam már a fiút? Hogy nézhet ki? Esetleg jóképű? Lehet hogy már sőrhasa van? Talán kopasz és kigyúrt? Hol lehet most?

Már majdnem vége volt az első napomnak, volt egy lyukas órám, aztán egy dupla a hetedikesekkel. Legnagyobb örömömre eddig még nem rohantak meg az emlékek, és nem akadtam ki sem. Kezdtem saját, egyéni rekordot dönteni. Erre a gondolatra elhúztam a szám.
Kiléptem a kastélyból, és a parkon átvágva a szökőkút felé vettem az irányt. Reméltetőleg ebben a szép kis környezetben nem történt semmi szörnyű... Kínosan ügyeltem arra, hogy a régi tárgyakkal kerüljem a fizikai kontaktust: egy-egy tárgy szörnyű emléket hordozott, melyet nem szívesen néztem végig.
A diákok többsége rám sem hederített, akik tilosban jártak ijedten fordultak felém. Nem akartam őket rendre nevelni, ez a mai napon nem az én tisztem volt: én pénteken voltam az udvaron felügyelőtanár.
Gondolataimba mélyedve értem oda a szökőkúthoz. A friss levegő jót tett, segített kitisztítani a fejem a legrosszabb emlékeimtől. Megálltam egy szép fapad előtt, és fázósan feljebbrántottam a zipzárt. Egyébként sem voltam egy telt testalkatú, de Ed eltűnése óta egyenesen csontvázként néztem ki. Ugyan volt olyan, hogy nem ettem pár napig- egyszerűen nem ment-, de máskor, ha sikerült rávennem magam sem híztam szinte semmit.
Éppen ültem volna le, amikor a kút túlfeléről, a szobor mögül szipogást hallok. Kicsit engedem magamnak, hogy a helyen keringő történetekbe belássak: nem tévedtem nagyon, a legtöbb szerelmes-érzelmes sztori. Ezeket egyszerűen nem bírom átérezni, így félresöpröm őket. A legfrissebb amúgy sem ilyen. Teljesen nem sikerül kivennem, hogy miről van szó, ezért a kutat megkerülve odaülök a síró diáklány mellé.
Először észre sem vesz, majd felpillant, szép szőke fejét felém fordítja. Arcát könnyek csíkozzák. Így, hogy közel vagyok hozzá már sokkal többet sikerül kivennem fortyogó gondolataiból. Őszintén szólva nem csodálokom el azon, hogy a Rendelettel kapcsolatos. Ha én diák lennék, nagyon megszenvedném ezt.
- Mi a baj...- pár pillanatig várok hogy a lány megszólaljon, és
elmondja a nevét önszántából. Kissé - talán ijedt- arcára pillantva elmosolyodok, és halkan folytatom- Nem harapok- szám széle picit megrezzen, és mintha talán az övé is így tenne- Nagyon szörnyű a fiú?- talán meglepődött azon, hogy tudom miről van szó, talán nem. Fogalmam sincs, hogy Dumbledore mennyit mondott a diákoknak érkezésem előtt, hogy esetleg megemlítette-e képességemet. Ha igen akkor- ebben biztos voltam-, már iskolaszerte pletyka tárgya vagyok. Ha nem, akkor ilyen esetekben a diák nem fog megérteni semmit.
Csak barátságosan rámosolygok a lányra, miközben még mindig a válaszára várok. Kék szemeim kutatják az arcát várva, megmer-e szólalni. Remélem nem gátolja meg ebben az a tény, hogy tanár vagyok.

A szipogásom és a sírásom miatt egy ideig észre sem veszem, hogy rajtam kívül még valaki itt van a szökőkút közelében. Sőt, nem, hogy egy tanár..De az ön sajnálat sem segít azon, hogy észre vegyem, rajtam kívül más is van a közelben.
Mikor hallom, hogy valaki egy kérdést tesz fel nekem lassan felülök a peremre, és próbálom eltüntetni a könnyt a szememből és az arcomból az ujjam segítségével. Érzem a sós könnyem ízét. Ránézek az illetőre, és egy pillanatra, meg akad a lélegzetem, és csak meredek a tanárra. Halkan megszólalok, mikor látom a kedves mosolyt a tanárnő arcán.
Én..ööö..tessék? - elcsuklik a hangom, mikor realizálom a kérdést, mintha a tanárnő tudna a fejemben olvasni.
Honnan tetszik tudni? - nézek nagy ártatlan szemekkel a tanárnőre, és egy tincset kisimítok az arcomból, és gyorsan jobban megfigyelem, tanulmányozom a vékony arcát. Úgy veszem, ki kecses testalkatából valami miatt szomorú. Na jó ezt a szeméből látom. Máris szimpatikusabb, úgyhogy teljes felsőtesttel odafordulok hozzá, nem csak a fejemmel.
Igazából, én csak amiatt borultam ki, mert nehezen indul az év. -szipogok egyet- Egyedül vagyok, egyedül érzem magam. Új diák vagyok.
Nézek, a tanárnő szemében, háta megértő pillantásra lelek, és megpróbálom terelni a témát, mert kicsit ijesztő, mennyire bakot lőtt.. De azt vélem felfedezni, mintha Ő tényleg tudna olvasni a gondolatimban. Ez egy kicsit megijesztett, de meg is nyugtat, mert anyukám is tud hasonló dolgot. Igaz, vele nem szoktunk lelkizni, de mindig elmesélhetem neki -vagyis mindig tudja mi jár a fejemben. Néha, amikor nagyon nyaggat, hogy meséljem el, végül is mindig jókat tudunk beszélni. Na, és most ez az érzés fogott meg ezzel a tanárnővel kapcsolatban, akit még sosem láttam.

Megértően hallgatom a lányt, akinek még mindig nem tudom a nevét. Némi legilimenciával- amivel képességemtől eltérően célirányosan pillanthatok be valaki fejébe- nem esne nehezemre kitalálnom, mégis, nem teszem meg. Egyszerűen elítélem ezt. Ha majd szeretné, akkor megmondja.
Mikor elmondja, hogy mi bántja, együttérzően mosolygok. Ez a mosoly teljességgel őszinte, én kb. kerek 24 órája vagyok itt, a Roxfortban. Figyelmesen hallgatom, megvárom, míg befejezi. Ő teljes bizalommal van irántam, egész felsőtestével felém fordul. Mikor befejezi, hozzákezdek én.
- Azt szerettem volna kideríteni az elején, hogy hogy hívnak- mosolygok rá- Mivel az évnyitó ünnepélyen nem voltam jelen, szerintem Dumbledore professzor nem mutatott be nektek név szerint. Akik járnak számmisztikára, azok fognak velem találkozni a héten valamelyik órán. Ha esetleg nem járnál...- kis hatásszünetet tartva hallgatok, majd folytatom- Lorraine Warren vagyok, az új számmisztika tanár- mondom ki a végét kissé viccesen. Látom, hogy a lány kezd feloldódni. Majdnem hozzátettem eredeti foglalkozásomat is, de végül kibírtam. Amúgy sem szerettem volna a démonokra gondolni...
- Én is új vagyok itt, mint már említettem... Megértem, hogy nehéz itt neked, de hidd el, tudom! Tudom, hogy hamarosan sok barátra fogsz itt szert tenni. A tanulással minden rendben van?- ez ugyan egy olyan kérdés volt, amit egy anya szokott feltenni a gyerekének, mégis megkérdeztem. Szerintem tanárként kötelességem a diákokra úgy tekinteni, mint fogadott gyerekeimre. Így egészen máshogy alakul a tanár-diák viszony. Sokkal oldottabb, sokkal biztosabb- A Rendelettel kapcsolatban pedig sem neked, sem másnak nem tudok semmi biztatót mondani. Az, hogy egy olyan emberhez kell hozzámenned, és élned, akit nem szeretsz... kegyetlenség. Egy szereteten nyugvó kapcsolatnál pedig nincs szebb...- emlékképek villantak be, és iszonyatos erővel söpörtek végig rajtam. Mindenhol egy szó világított: Ed...
Igyekeztem gyorsan összeszedni magam, de ez nem ment túl könnyen. Nem tudtam, hogy a lány hogyan veszi a dolgot, esetleg rákérdez-e arra, hogy mi a baj. Inkább folytattam- De fel a fejjel!- hangom kissé bárgyú, és semmitmondó volt, így megembereltem magam- Lehet, hogy a srác kedves. Lehet, hogy tudjátok egymást szeretni, és lehet, hogy ő lenne a te igazi párod is- mosolyogtam- Illetve, szerintem mire te eljutsz odáig, hogy tényleg el kellene venned... a Rendeletet eltörlik. Ez senkinek sem tetszik, így biztosan hamar lesznek ellenállók.
Ennél több jót nem tudtam a lánynak mondani. Most neki kellett megszólalni. A kis csend alatt az őszi fákat néztem, és egy lehulló levelet. Ez volt a katalizátor. Újra átéltem családom halálát, és a démonom megsemmisülését.
Arra eszméltem, hogy a földön fekszem, és a lány aggódó tekintettel néz rám.