The bloom gone with my sins [Sirius & Aurora]

Nyugodt, hétfő délelőtt van. A szakadó eső nyugtató hangjait hallgatom, a tanáriban ücsörögve, a széken hátra dőlve, kinézve az ablakon. Az esőcseppek megállíthatatlanul peregnek le az üvegen, köd ereszkedett a tájra és ólomszürke, nehéz felhők úsznak lomhán az égen, nem eresztve a kastélyt. Tetszik, amit látok. Gondolataimba a hétvége - melyet Benedict-el töltöttem - fúrta be magát és nem eresztenek az emlékek. Sajnálom, hogy vége. De nem örökre.
Az ajtó nyikodulva nyílik és Lorraine lép be rajta, vele egy időben egy nagy termetű, barna, ázott fülesbagoly landol az ablakpárkányon és csőrével az ablakot kopogtatja. Odalépek hát és beengedem az állatot, ami megvárja, hogy elvegyem a levelet, majd letelepszik a kandalló párkányra és tollait igazgatja.
Nem szentelek több figyelmet a madárra, helyette megnézem az ázott, sárgás pergament. A Szent Mungóból küldték. Nem tudom mire vélni... felbontom. Olvasni kezdem:

Tisztelt Ms. Sinistra,

Mr. Sirius Black kérésére önt értesítem, hogy Mr. Black a Szent Mungó Varázsnyavaja- és Ragálykúráló Ispotályban tartózkodik, a Varázslati Traumák Osztályán. Sebei nem súlyosak, de pár napig még bent tartanánk. Mr. Black önt jelölte ki első számú értesítendő félnek.

Tisztelettel,
Madam Stewart

Hideg fejjel nagy levegőt veszek, elolvasom még egyszer a rövid levelet, majd veszem fekete szövetkabátomat és megkérem Lorraine-t, hogy ha Dumbledore keresne, a Szent Mungóban vagyok és az óráimra mindenképpen visszatérek. Eztán sietős léptekkel elhagyom az iskola területét, majd Londonba hoppanálok, nem messze a kórháztól. Az utat odáig gyalog teszem meg, és mivel a siettségben nem hoztam magammal ernyőt, bőrigázok.
Az intézménybe lépve megcsap a fertőtlenítő bájitalok szaga és beszélgetések halk duruszolása kúszik a fülembe. Minden csöndes és nyugodt, ahogy egy kórházhoz illik. Jártam már itt, nem is olyan régen. Mikor a Roxfortba mentem, Dumbledore elküldött ide, hogy megvizsgáljanak. Vonakodtam, ő meg engedett, de Madam Pomfrey nem volt hajlandó úgy hozzáérni a testemhez, hogy nem vizsgál meg előtte egy komolyabb szakember. Nyilván, a javasasszony nem ilyesmire specializálódott.
Egy orvos biccent, ahogy haladok Sirius kórterme felé. Felismert. Én is őt.
A szoba ajtajához közeledve lassítok, majd az ajtóban megállok, nekidőlve az ajtófélfának. A helyiségben félhomály van, egyedül a férfi birtokolja a szobát. Nem hoztam sem virágot, sem semmit - fut át az agyamon, miközben halkan lépek oda az ágyhoz. Úgy tűnik, alszik, ezért csöndben vagyok. A fogasra akasztom a fekete kabátot - amiből csavarni lehetne a vizet -, táskámat magam mellé, a földre dobom, én pedig a Sirius ágyával szemben lévő, kényelmes, vöröshuzatos kanapéra ülök le. Vizes hajam vállamra omlik, tekintetem az ablakra emelem, és a mögötte elterülő város látképét fürkészem, így várok csöndben, hogy a férfi felébredjen.

Vendég

Bal oldalam iszonyatosan fájt. Olyannyira, hogy fel is ébredtem rá. Még mindig a Szent Mungóban feküdtem, immáron majd' egy napja. Észrevettem, hogy a véres ágyneműmet időközben az intézet szorgos munkásai kicserélték. Velem szemben pedig ott ült Aurora Sinistra.
- Szia - köszöntem neki. Azaz köszöntem volna, de a saját hangom helyett mágikus krákogás jött ki a torkomból. Valószínűleg a bájital miatt, amit tegnap itattak velem.
Csak részben emlékeztem az elmúlt nap(ok) eseményeire. Arra azért emlékszem, hogy miért kerültem ide. Maragret megátkozott, és ezért vagyok itt. Az egyik gyógyító pedig valami olyasmit mondott, hogy mindent megtesznek a mielőbbi felépülésem érdekében, viszont a mozgást kerüljem.
Mikor előző nap megnéztem a sebhelyemet, nem ájultam el a gyönyörtől. A nyílt sebből már nem szivárgott a vér, viszont a sebhely körül véres és gennyes volt a testem. A medimágusok nem ígértek semmit. Az halálhoz még sohasem voltam ennyire közel.

Egy nővér bejött a szobába, nem is olyan régen, és hozott nekem egy csésze, forró teát. Nem rossz, szeretem a cseresznyét, de egy bögre kávét jobban preferáltam volna. Azt mondta, hogy az imént, a folyosón látott doktor úr küldi, és, hogy csak egy szavamba kerül, küldi a következőt. Meg persze, amit csak tud, hozat nekem. Felvonom egyik szemöldökömet, majd bájos mosolyra húzom ajkamat - annak ellenére, hogy belül majd' felrobbanok a dühtől - és megköszönöm. Idegesen dobolok ujjammal a fehér csészén. Bosszant, hogy nem körülöttem kellene ugrálnia a doktor úrnak - bármilyen szép is vagyok -, hanem Sirius és a többi beteg körül, de ő mégis velem foglalkozik. Felfordul a gyomrom az ilyesmitől...
Alig ittam meg a felét az italnak, hajamból még csöpög az esővíz, mikor Sirius megmoccan. Felé emelem tekintetem, de még nem kelt fel. A fényesre sikált padlót kezdem bámulni - mintha olyan felettébb érdekes lenne. Ha nem történt volna az, ami akkor mostanában beszéltem volna vele a szakításunkról. Igazából, én nem tekintek rá és magamra úgy, mint egy párra. A szememben nem vagyunk az, pár. Most nem akarom ezzel terhelni, nem fogok neki semmit mondani erről. Benről, vagy a hétvégéről. Nem...
Már pár perce - elég ideje ahhoz, hogy elvesszek a gondolataim sikátorában - meredten bámulok magam elé, kezemben a csészével, mikor a férfi felébred. Felpillantok rá. Arcom komoly és vonásaim mintha kemények lennének. Ez így nem jó... - gondolom, majd rendezem ábrázatomat és halványan elmosolyodok.
Alig értem, hogy mit mond.
- Szia - nem mozdulok, úgy vizsgálom a férfi megfáradt testét. - Mondták, hogy mi történt - és igazából ennél többet nem tudtam hozzáfűzni a dologhoz. Szándékosan nem kérdeztem meg, hogy hogy van. Nyilván rosszul. - Szükséged van valamire? - kérdeztem inkább.

Vendég

- Nem, nem kell semmi - feleltem, de a biztonság kedvéért megráztam a fejemet is. Ugyanis nem voltam benne biztos, hogy érti amit mondok. Mi a fészkes fenéért kell ilyen bájitalt itatni velem? Nem hiszem el, hogy nem lett volna más megoldás erre. De hát végül is én nem vagyok medimágus...ők tudják.
Az ablakot szaporán verték az esőcseppek, ez kicsit a muglikra emlékeztetett. A mugli gyerekek dobálják állandóan a házak ablakait, csak ők általában kavicsokkal. Volt időm ezt megtapasztalni, mikor a dementorok elől bujkáltam kutya alakban. Mocskos, sötét idők voltak...mára szerencsére már semmi és senki elől nem kell elrejtőznöm. Már nem kell félnem semmilyen sötét erőtől, már nem titulálnak gyilkos bűnözőnek az emberek. De nagyszerű jelenlegi életemet egy csapásra elveszíthetem. Hitvány, mugli módon fogok belehalni a sebembe. Vérfertőzés vagy valami ilyesmi. Habár lehet nem kéne ilyen pesszimistán gondolkodnom, de é már csak ilyen vagyok...pesszimista.

Sirius & Aurora

The bloom gone with my sins.

N

agyjából értem, hogy mit mond, de ahogy megingatja a fejét, biztosít nemleges válasza felől. Nem fogom körbeugrálni, ha nem, hát nem. Nem azért, mert róla van szó; ha más lenne ugyanebben a helyzetben, akkor sem tennék másképp. Racionális ember lévén nem kivételezek senkivel sem, mindenkihez ugyanúgy állok. Általában. Persze, van, hogy szívesen megtennék valamit, de ha nem kérnek rá, nem teszek lépéseket. Nem próbálok az emberek kedvében járni, ha nem akarják. Én már csak ilyen vagyok.
Nem szólok többet. Lehet, ostobaság volt idejönnöm. Siriusnak pihenésre van szüksége, nem pedig arra, hogy a beszédet erőltesse. Szenved. Tudom, milyen, ha az embert telibe találja egy gonosz átok, ismerem az érzést - sokszorosan is. Így hát nem erőltetem a dolgot.
El akarom mondani. Tényleg, én... tisztázni akarom a dolgokat. Hogy miért nem válaszoltam a leveleire, hogy miért tűntem el az életéből, egyik napról a másikra, hogy miért sétáltam csak úgy el. Mint egy kísértet, olyan vagyok. Egy fantom, aki egyik nap még ott van, a házadban, zajt csap, veled él, megismer egy kicsit. Aztán a következő napon gondol egyet, hogy új házba költözik és átsétál a falon. Nem néz hátra, nem bánja meg, hogy ott volt nálad. Nem szeret meg senkit, mert tudja, ismeri magát, hogy úgy is lelép majd. Játszik az emberekkel, akár ki is használja őket, hogy aztán minden szívfájdalom nélkül eltűnjön az életükből. És, hogy a vendéglátója mit érez? Az már igazán nem a fantom dolga. Ő tudja magáról, hogy 'átmeneti szerető', és nem ragaszkodik senkihez, pont azért, hogy képes legyen elhagyni a házat, melyben akár napokat, heteket, netán hónapokat eltöltött. Ez vagyok én, egy fantom.
A még forró teába kortyolok és az ablakon keresztül kémlelem Londont. Imádom az esőt, a borongós időt, de most valahogy nyomasztóan hat. Talán a kórházban eltöltött, kemény pár napom emlékének felidézése miatt. Nem szerettem itt lenni, de szerencsére rövid időn belül elengedtek - mertek volna tovább benn tartani. Igazság szerint az orvosom - az a jóképű, markáns férfi, aki a teát küldte és akinek fontosabb az én kényelmem, mint a betegeké - önös érdekei ellenére is tovább itt akart tudni, de nem engedtem. Fontosabb és komolyabb dolgom is akadt annál, mint, hogy az ágyat nyomjam. Különben sem szeretem a tétlenkedést, majd' megőrültem az alatt a pár nap alatt, amit itt töltöttem.
Egyébként csöndes nap ez a kórházban, minden nyugodt. Pár ápoló duruzsolását lehet csak hallani a folyosóról, de a szavakat nem lehet kivenni. Nem is baj, nem érdekel.
A baj az, hogy lenne mit mondanom a férfinek, de nem tehetem. Itt és most nem. Majd, ha kiengedték és megerősödött, addig mélyen eltemetem magamban a dolgot és úgy teszek, mintha minden rendben lenne. Ez megy... - gondolom magamban - A képmutatás, a hazudozás, a titkolózás. Mester vagy benne, igaz, Aurora? Arcomra nem ül ki semmilyen érzelem, türelmesen várok, ki tudja, mire. Néha unottan belekortyolok a teába, szemem sarkából a férfire pillantok, olykor találkozik tekintetünk.

» Sirius & Aurora
» Aurora & Lorraine
» Aurora & Rose
» '97. 04., Rome; Black, Guile, Sinistra, E. & L. Warren - Angels & Demons
» Aurora & Gavin