Aurora & Lorraine

Érdeklődve hallgat- ilyenkor jó beszélni. Amikor odafigyelnek arra, amit mondasz. Az Ördögűző említésére csak gúnyosan elhúzom oldalra a számat- A mugli filmek ezzel kapcsolatban nagyon jók. De tényleg. Megijedsz tőlük, kicsit átérzed a dolgokat. De azért tudod, hogy ez csak játék, és ténylegesen nem hiszel benne. Addig nem, míg veled meg nem történik. Vagy amíg nem veszel részt egyen. Addig nem tudhatod milyen- itt Aurorára nézek, és egy gondolat beáramlik a fejembe. Egy olyan, ami nem hagy nyugodni. Miért is ne?- kérdezem meg magamtól, és szemöldökömet picit ráncolva a nőt vizslatom. Megfelelne... Ezen még el kell gondolkoznom...
Jól gondoltam: Aurora nem szeretné ha bármit is megtudnék róla. Ez teljességgel érthető dolog, így igyekszem óvatosan fogalmazni, jól kijönni a helyzetből. Már válaszolnék kérdésére, de nem hagy. Kér, könyörög úgy, hogy közben nem hangzik annak. Persze megértem így is- Eszem ágában sincs elmondani senkinek semmit. Egyátalán nem szeretek arról beszélni, amiket látok. Nem szoktam, és kérdezni se szokta senki- hangom nem szomorú. Az ember azt hinné, hogy az lesz egy ilyen mondat után, de nem. Ed sem kérdezte, és ez így volt jól. Ezt megszoktam, és nem is szeretnék változtatni rajta. Ő is csak akkor kérdezett, amikor muszáj volt- Nem tudom, hogy téged ki, hol, miért, és konkrétan hogyan kínzott; de nem is akarom tudni. Te is el akarod felejteni, de azt tudnod kell, hogy azzal, hogy erős vagy, és egy iszonyatosan határozott nőt mutatsz; a lelkedben helyre kell tenned ezeket a dolgokat. Ha nem teszed, egy idő után összeroppansz- nem tudom, miért adtam tanácsot Aurorának; nem hinném, hogy kollégám rászorult. Ezt azonban én így éreztem helyesnek. Át tudtam érezni, milyen hordozni szörnyű emlékeket. Szó rá nincs megfelelő. Ezeket az emlékeket pedig muszáj voltál magadban helyre tenni, és elrakni valahová, egy dobozba. Ha azonban csak elrakod őket rendezés nélkül, azok megy idő után újult erővel jönnek vissza, és döntenek le.
Szerette a számmisztikát. Valahogy akkor úgy állhat a tudományomhoz, mint én az övéhez: kissé közömbös, és épp annyit tud, amennyit egy értelmiséginek tudnia kell.
Mikor kimondja a hetes számot, féloldalas mosolyra húzódik a szám. Igen, Aurora eléggé hetes, már amennyire ismerem. Hogy most ezt miért kérdezi, 'vizsgáztatni akar', vagy csak érdekli a téma- nem tudom. De készségesen válaszolok- A hetes egy nagyon erős, a legerősebb mágikus szám. Az első gondolatom az volt, hogy nagyon illik hozzád. Mégis meg kell kérdeznem: te választottad a hetest, vagy a hetes választott téged?- a kérdő tekintetre kicsit kifejtem bővebben- Az életedben játszott fontos szerepet, vagy csak jött az ötlet: legyen a hetes a kedvenc számod?

Meglepődöm, mint már a mai este folyamán sokszor. Aurora nem néz bolondnak, sőt mi több, érdekli is a dolog. Persze amint szóba jön az okklumencia kezdem sejteni, hogy mire megy ki a játék. Nem tudom, hogy valójában érdekli-e a téma, de mivel kérdezett, én készséggel válaszolok neki- Igen- ennyi elég lenne válasznak. Kollégám arca talán egy picit elfehéredik. Így muszáj kiegészítenem- De hidd el, több oka is van annak, hogy mégsem látok a te fejedbe. Az egyik az, hogy mivel nagyon erős 'falakkal' vetted körbe az elméd, a falon nem csak áttörni nehezebb, hanem kijönni is. Így sokkal-sokkal kevesebb emlékkép hagy el téged, mint egy átlagos embert... Meg aztán igyekszem nagyon odafigyelni arra, hogy ne lássak sokat. Ezt a képességet nevezik még tisztánlátásnak is. Szóval való igaz, hogyha akarom, bármilyen erős 'várad' is van, látom minden emlékedet, de sokszor sokkal inkább egy tárgyhoz, helyhez kötődő dolgok ragadnak meg. Mivel nem én irányítom a dolgokat, nem én választom meg, hogy mikor és mit akarok megnézni. Elsősorban emlékeket látok csak, és azokat is olyan formában, mintha én is a helyszínen lettem volna. Ha most becsukom a szemem, látom, hogy ezen a folyosón hányszor voltak titkos találkák, hányszor szakítottak párok; mennyi furcsaság történt itt. Ezeknek az emlékeknek a többsége jó, vagy ugyan rossz, de normális, emberi dolog. Egy démonűzésnél viszont...- kissé beleremegtem- Amikor azt kell végignézned, átélned, átérezned, ahogy egy pokoli lény meggyilkol száz és száz embert, majd csak nevet...- hangom elhalkult. Az egész 'beszédem' kissé olyanra sikerült, mint egy előadás valamelyik mugli egyetemen. Eddel rengeteget jártunk, és az emberek szinte mindig bolondnak néztek minket. Az egész száraz volt, és érzelemmentes. Nem szerettem ilyen lenni, hiszen bennem az érzelmek irányítottak mindent. Viszont muszáj volt. De beleélem magam, akkor annak csúnya vége lesz. Rossz, sötét és gonosz emlékeim egy lakattal lezárt dobozban hevertek a szívem mélyén. A lakat azonban már nem bírta, így a résnyire nyitott dolbozból egyre inkább szivárogtak fel a képek, helyek, érzések...
Így, hogy tudom- vagy legalábbis sejtem- min ment keresztül a nő, teljességgel megértem ökölbeszorított kezét, és dühös testtartását. Hogy gondolkodái időt nyerjek zavaromban párszor megcsavarom az aranygyűrűt az ujjamon. A gyűrűt, amit még Edtől kaptam...

Az egész dolog annyira egyszerű, és tisztánlátható volt. Annyira Edes. Egy fűzfa alatt álltunk, életünk egyik legnehezebb ügyén voltunk túl. Mindketten felnéztünk a házra, aminek lakója épp' csak túlélte a démonűzést. Egy mentőautó a kórházba vitte; Derren atya, aki az űzést végezte vele ment. Csak ketten voltunk a régi kúrián. Mindkettőnkön látszódott, hogy az elmúlt pár napban szinte éjjel-nappal ébren volt, és hogy a démon csúnya 'vicceket' űzve velünk nem csak szelleimileg, hanem fizikalag is bántalmazott minket, és a férfit is, akit a végén megszállt. Csak álltunk ott, a fűzfa alatt, a tóparton. A Nap már rég lement, szürkelet volt; az esti neszek kezdtek egyre hangosabbá válni. Ekkor Ő felém fordult, és mindenféle kertelés nélkül megkérdezte:
- Lorraine, hozzám jössz?
Csak a szemembe nézett, és nekem egy századmádospercet sem kellett gondolkoznom:
- Igen.
A válaszom csak ennyi volt, mégis, ezt életem egyik legcsodásabb éjszakája követte...

Gyorsan visszatértem a jelenbe. A dolog pár másodperc alatt futott át az agyamon, és mivel kivételesen nem szörnyűségről volt szó, még az arcomon sem látszott meg az érzelmek tengere. El kell engedned...-suttogtam magamnak, de megfogadni már nem tudtam jó tanácsom. Ha tudnám, hogy nem él, ha tényleg tudnám... Akkor belenyugodnék. Így azonban nem megy.
Lezártam magamban az Ed dobozt, és a lekem mélye felé hajítottam egy időre.
Elgondolkoztam: jó lenne valami bátorítót mondani, de tudtam, hiábavaló lenne az egész. Aurora erős nő, és semmi olyat nem tudnék neki mondani, amitől jobb lenne számára ez az egész.
Érdeklődve hallgattam az asztronómiáról szóló beszámolót. Biztos voltam benne, hogy Aurora imádta tárgyát- némi érzelmet véltem felfedezni a hangjában. Magam is szerettem a tárgyat, de biztos voltam benne, hogy kollégám százsor többet tud a dologról, mint én.
- Én is szeretem az asztronómiát. A csillagtérképen elég jól kiismerem magam, de az Ascelláról még sosem hallottam- mondtam egy mosoly kíséretében. Saját tárgyamra való kérdéskor hasonlóképp fellelkesültem- Számmisztikát- mondtam ki a szót szeretettel- A számok közti arányban meglelhető a világ rendje, mondta egy ókori görög filozófus varázsló, Phitagorasz. Teljesen igaza volt. A számok jelentenek valamit, minden szám, amellyel életünk során összefutunk hatással van ránk; vagy épp miattunk olyan, amilyen. Mondok egy jó példát. Démonlakta házakban a lény gyakran idegesíti éjjel az alvókat. Egyik módja az ilyenre ha hármat csap a falra. Egész este. Ennek a zajon kívül az a jelentőssége, hogy kigúnyolja ezzel a szentháromságot. Minden összefügg mindennel, ezért nagyszerű ez a tudomány- mosolyodom el a végére.

Miután beszéltem egy picit Ed haláláról, láttam, hogy Aurora kicsit lefagy. Észrevétlenül hátrébb léptem egy picit, illetve magamban egy versikét mondogattam egyre gyorsabban, és gyorsabban. Talán így biztosítani tudtam, hogy ne lássak bele a fejébe. Nem akartam. Úgy éreztem, hogy ő önmagától nem osztana meg velem egy emléket sem, így nem akartam erőltetni a dolgot.
Végül felém fordult, és meg kellett mosolyognom a megkérdezett szót. Biztosan csalódni fog- az emberek többsége így járt. Sokak szerint csak bolond voltam, és képzeltem a dolgokat és az egész valójában nem ért semmit sem. Talán majd ő megtöri a láncot, és nem így gondolja. Ezt csak egy módon tudhattam meg...
- Hát, igen. Talán ez nem a legjobb szó rá... mégis- továbbra is kérdő tekintetére folytattam- Egészen kiskorom óta úgymond látom más emlékeit, érzéseit. Akár akarom, akár nem. Ennek segítségével tudtam tizennyolc éves koromtól mostanáig felkeresni, űzni, és irtani a démonokat- ennyi elég lesz- szólal meg egy belső hang. Nem tudom Aurora mivel foglalkozott a Roxfort előtt, nem akarom elűzni az egyetlen barátsággal közeledő embert magam mellől. Ő nem démon, hanem egy ember; akinek a társaságára vágyom- ezt tisztáztam magamban gyorsan. Az utóbbi időben nem voltak 'túl' jóak az emberi kapcsolataim... Ideje lenne változtatni ezen.
Mikor kimondja, hogy 'nyugodt volt' elhiszem neki. Teljes mértékben. Ám ekkor bevillan még egy pár képkocka. Így már nem hiszek annyira. A nyugodtat kezdetben nem kérdőjeleztem meg, hiszen azok után a szörnyűságek után- melyeket mintha csak pár képen láttam volna-, azok után a Roxfort nyugodtnak, és biztonságosnak tűnhet. Most azonban, új 'ismereteimmel' kiegészítve úgy éreztem Aurora élete még most sem nevezhető túlzottan nyugodtnak.
Fizikai fájdalom árán legyőzöm képességemet, és nem merülök el a nő emlékeiben. Nagyon nehéz győzelmet aratnom magam felett, de ha egyszer sikerül, akkor az mindig óriási örömmel tölt el. Ilyenkor úgy érzem, a magam ura vagyok- Igen- emelem fel a fejem, és húzom ki magam- Csak olykor-olykor nagyon nehéz legyőzni egy emléket, ami a felszín alá akar rántani. Általában nem is sikerül...- kicsit elrévedek, majd újra a nő felé terelem figyelmemet. Ő közben újra felnézett az égre. Végre eszembe jut egy normális kérdés, aminek remélhetőleg nincsen köze semmilyen rossz dologhoz.
- És honnan jött? Mármint az asztronómia? Hogyan szeretted meg?- rámosolygok. Ha nem lennének a belső harcaim, egész normális ember lennék. A baj csak az a bizonyos ha. Csatáim után időbe telik rendbetenni a terepet, felvenni az álarcot.

Aurora elgondolkoztatott. El sem tudtam képzelni- ami azért nagy szó volt, hiszen akaratom ellenére is el tudtam legtöbbször-, hogy milyen sérelmek érték őt eddigi életében. Fiatalos arca alapján még a húszhoz közelebb volt, mint a harminchoz; bár egészen biztosan félút környékén járt már. Arcán csak szeme alatti halvány szín jelezte, hogy ő sem nyugalomban, biztosságban, és egyszerűen élt eddig. Vörös rúzsa kiemelte a fehér bőrét, és segített neki még jobban a maszk megtartásában. Egészen biztos voltam abban, hogy velem megosztott gondolatai- már ha arról a pár félmondatról beszélhetek így- többek, mint cenzúrázottak.
Hogy valaki ennyire fiatalon így szeresse a magány pusztán a semmiért? Én ebben nem hittem. Nem kérdeztem rá miért, de talán, egy másik napon majd megteszem.
Kérdése meglepett, nem gondoltam, hogy megkérdezi. Ugyan nem mutatott látványos érdeklődést, biztos voltam két dologban. Abban, hogy azért csak kíváncsi a dologra, és abban, hogy nem pusztán a pletyka kedvéért, és unaloműzés miatt kíváncsi rá. Az emberekkel kapcsolatban nem szoktam tévedni, így úgy éreztem most sincs ez nagyon másként. Egy pillanatig átgondoltam a dolgot, majd úgy döntöttem: miért ne mondhatnám el? Öt éve az újság tele volt Ed eltűnésével, még a muglik is írtak róla. Ugyan az ő világukban még holdkórosabb csodabogarak voltunk, mégis elég gyakran kihívtak minket, ha furcsa jelenségeket észleltek otthon. Tehát elmondhatom, persze röviden, és felszínesen. Nem azért így, mert nem bíztam volna meg a nőben- valamiért az iskolából ő lett volna az első, akihez fordulni mertem volna valami szörnyűség esetén-, hanem mert egyszerűen nem akartam rá sem gondolni, illetve újra kiborulni.
Vettem egy nagy levegőt, és belekezdtem- Én... én csak egy kis magányra vágytam- jelentettem ki határozottan- Lassan öt éve már, hogy a társam, és egyben férjem; Ed eltűnt. Azóta...- egyszerűen nem találtam a szavakat- Onnantól kezdve sokkal nehezebben megy a képességem irányítása. Így sokszor olyan emlékek kapnak el, melyeket régen ki tudtam volna kerülni. És átélni a legrosszabb emlékeimet...- megborzongtam, pedig a folyosón egyátalán nem volt hideg- szörnyű- fejeztem be végül. Magyarázatom kissé sutára sikeredett, mégis, több volt a semminél, és ennek nagyon örültem. Ed eltűnése óta kb. most beszéltem a legtöbbet egyszerre valakivel személyesen. Egy előadást vagy órát tartani egészen más volt, ott csak az anyag járt a fejemben.
Elindultunk a folyosón, majd mikor az óriási ablakok elé értünk kissé lelassítottunk. Mindketten az égboltot csodáltuk, és elrévedtünk egy picit. A Hold átsütött a díszes ablakon; az ablakkeret mintázata különleges, misztikus külsőbe vonta a folyosót. Gyorsan elvettem a szemem a mintákról, iszonyatosan ismerősek voltak egy másik helyszínről...
Inkább Aurorát nézem, de szerencsére ő is inkább velem foglalkozott, mint az égbolttal. Ezért belül iszonyat hálás voltam neki.
Kérdése kicsit meglepett, de aztán rájöttem, ezt puszta kedvességből kérdezte csak- Igazándiból jól. Javarészt lefoglal a tanítás, így végre hasznossá tehetem magam...- tisztában voltam azzal, hogy egy démon kiűzése valakiből, és a pokolra küldése igenis jó dolog... Mégis, valahogyan Ed nélkül nem éreztem magam eléggé hatékonynak; és nem is voltam az- ... és nem gondolkozok butaságokon- a végére azért elmosolyodtam egy picit. Túlzottan levetettem az álarcomat, ezért figyelmeztetőleg visszább vettem egy kicsit rohadó belsőmből. Ahogy lassan sétáltunk tovább, kisöpörtem egy tincset a szememből. Ekkor egészen véletlenül hozzáértem Aurora talárjának széléhez. Ennyi elég volt, hogyha a teljes emléket nem is, de sok mindent megérezzek. Ez után kicsit másképp, sokkal nagyobb tisztelettel néztem kollégámra- És neked hogy telt az első heted itt? Úgy hallottam téged is nemrég vett fel Dumbledore.
Válaszára várva eltöprengtem: hol, és miért kellett ennek a kedves és szép nőnek ennyi borzalmat átélnie?

Még sosem beszélgettem Aurorával, és meglepett kedvessége. Illetve főleg az, ahogyan tálalta azt. Mintha ő ilyen lenne, de közben ezt nem szeretné megmutatni... Az első kérdése rángatott vissza a jelenbe. Mindenki máshogy kérdezte volna ezt meg. Ő nem. Akarva vagy akaratlanul? Már nem tudom, mégis, visszamosolyogtam rá. Feltápászkodtam a földről, és a szemébe néztem.
Pillantása kutató, fürkésző volt, ahogyan az enyém is. Nem tudtam mit gondol- talán nem is akartam tudni- mindazonáltal én kíváncsi voltam rá. Mert abban biztos voltam, hogy a felszín alatt más rejtőzik, nem az az ember, akit a többségben álcaként használt. Sokszor egy jó álarc megvéi bensődet, de ennek ellenére el is fojtja azt. Tudnod kell néha levenni.
Végre sikerül megszólalnom- Köszönöm a kérdést...segített...- nem tudom hogyan folytassam, így nem folytatom. Majd mégis- Öööh, ha nem bánod...- hablatyolok össze-vissza! Mintha nem is én lennék! Lorraine Warren az, aki minden helyzetben figyel, akinek mindig van lélekjelenléte, akinek én már csak árnyéka vagyok. Ezt be kell ismernem. Pár évvel ezelőtt nem dadogtam volna egy betűt sem, gondolataim szigorú rendszerbe szedve kerültek volna tálalásra- Köszönöm- teszem végül hozzá határozottan. Ettől elmosolyodok, mert igen, ez már hasonlít magamra.
Remélem megértette, hogy van köze hozzá, hiszen egy iskolában tanítunk, illetve... nem is tudom, valahogyan szimpatikus nekem Aurora. És... mindenkinek szüksége van barátokra, vagy emberekre, akik közel állnak hozzá. Ugyan ezt ki nem mondtam, de szerintem értette ő, hogy a 'semmi közöm hozzá' mondatát megcáfoltam. Tetszett, hogy a kommunikációhoz nem kell kinyitnom a számat, úgy éreztem, ő érti így is. Hogy mennyire hajlandó válaszolni... azt nem tudhattam.
Energiám java részét arra fordítottam, hogy elzárjam az emlékek útját, és jelen pillanatban vezetésre álltam velük szemben.
Nem mozdulok, csak várok. Jó dolog a folyosókon céltalanul őgyelegni, mégis, ezt az ember magányosan végzi. Fogalmam sincs, hogy milyen ember Aurora, hogy mire akart célozni a sétával. Így csak várok, csöndesen, hátha elindul valamerre.
Ugyan nem vagyok türelmetlen ember, mégis, három másodperc csned után megkérdezem- Miért itt vagy?- kérdezhettem volna azt is, miért nem a nagyteremben, de hasonlóan az ő előbbi kérdéséhez, szerintem ezt is így volt helyes feltenni. Egy mosolyra futotta, igyekeztem rendbeszedni arcvonásaimat. Kimondatlan megállapodásom magammal- miszerint emberek társaságában vidám, jókedéjű, és kedves leszek- még mindig érvényben volt. Így felöltöttem maszkomat, és letöröltem a könnyeket az arcomról. Már alig látszott rajtam, hogy öt perccel ezelőtt hogy éreztem magam.

Vége volt a hétfői tanítási napnak. Túléltem. Csak ez az egy szó visszhangzott a fejemben. Első alkalommal nem csináltam magamból hülyét a diákok előtt, és ennek eszméletlen módon örültem. Régen, nagyon régen éreztem már ilyen megkönnyebbülést. Lassan öt éve már... Élénken emlékszem arra az esetre, az utolsó esetre, amit Eddel közösen, és sikeresen hajtottunk végre. Ez már nagyon régen volt. A Nap fényesen sütött, az őszi erdő barátságosnak tűnt. Tűnt. A kis falusi házban egy nagyon szörnyű démon lakott, pályafutásunk majdnem legszörnyűbb démona. Ugyan az eset végül összességében jól végződött, de a vég előtt volt pár mondhatni 'földöntúli' kalandban részem...

A démon elfoglalta a férfi testét, aki megkötözve ült, vonaglott és ordított a széken. Ed és én igyekeztünk lefogni, miközben egy pap az űző igét kántálta egyfolytában. Kint az ég dötgött, villámok cikáztak át a kis ház felett. Aztán csend lett. A férfi meghalt, teste ernyedten hevert a széken, keze majdnem a földig lógott. Ed kitapintotta a pulzusát, és egy fejrázással közölte: vége. Leoldottuk a férfiról a lepedőt, amit a démon miatt kötöttünk a felsőtestére. A feje lógott, a szemei nyitva voltak. Odanyúltam, hogy lecsukjam a szemhéjait, amikor ő elkapta a csuklóm, és szorosan magához húzott. Itt emlékeim és képzeletem szüleménye keveredik, nem emlékszem, csak egy dologra. Az őrjítő fájdalom, a tűz, amely átfutott az összes tagomon- azt nem tudom elfelejteni. Újra átélem, és csakúgy, mint öt évvel ezelőtt, próbálok nem sikítani. Hangom visszahangzik az üres szobában... az üres folyosón. Ed mellettem áll, és meg akar nyugtatni... A kezéért nyúlok, de a semmit tapintom...

Felocsúdok, és őrjítő zokogásban török ki. Újra átéltem életem két legszörnyűbb emlékét egyszerre. Ez mindenkinek sok lenne. Időközben ugyan észre sem vettem, de egy lovagi páncélzat aljában kötök ki, a hideg földön ülök, térdeimet az államig felhúzva, összekuporodva. Biztos vagyok benne, hogy igazából is sikítottam, de úgy tűnik nem hallotta senki sem. Vacsoraidő van, ilyenkor mindenki lent eszik a nagyteremben. Ekkor még nem vettem észre a folyosó legvégén egy helyben álló nőt.
Visszatérek emlékeimhez. Ed elmondása szerint a démonos eset után nyolc napig ki sem jöttem a szomámból, csak sikítottam, és zokogtam egyfolytában. Ennyi időbe tellett az, míg legyőztem belülről a démon azon kis részét, mely az űzés után a lelkemhez kapszkodott, és élősködött rajtam. Az eset végül jól végződött, hiszen a démon a pokolra került, és Ed sem sérült meg. Ilyenkor a saját helyzetemet sosem nézem.
Ed... szemembe újra könnyek gyűlnek. Aki tudja milyen érzés elveszíteni egy igazi lelki társat, csak és csak az érezheti át bánatomat. A zokogás megrázza a testem, és könnyeim függönyén át megpillantom a nőt a folyosó végén. Nekem nincs szerencsém- erre a gondolatra futja. Minél jobban igyekszem nem sírni, annál kevésbé megy. A nő még mindig nem mozdult, majd végül, mikor látta, hogy észrevettem talán csak az udvariasság miatt elindul felém. Nagyjából sikerül megnyugodnom, és felállok a hideg padlóról. Ekkor tudatosul bennem, hogy Aurora Sinistra áll velem szemben. Köszönni próbálok, de nem megy, érzem, hogyha kinyitom a szám újra sírva fakadok.
Emlékek kavalkádja csap meg, ahogyan a nő közelebb ér, de nem tudom kivenni őket. Ő is vigyáz a múltjára... ezen eltöprengek. Nem tudom, hogy vele mik történtek, de érzem, hogy gonosz, sötét dolgok. Gyenge- mondja egy hang egy régi emlékből, és most igazat adok neki.