Lana & Hestia

Az unokahúgom levele még a Minisztériumban ért, így gyorsan szólni is tudtam, hogy péntekre szabadságot veszek ki. Nem szoktam felhasználni a szabad napjaimat, egy jó ideje még a hétvégén is túlórázom, így bőven volt elég. Mondhatni meglepődtek, amikor mégis így kértem.
Péntek reggel pedig felöltöztem, talpig feketébe, ahogy mostanában szoktam, magamhoz ragadtam a táskám, amiben már az előre kikészített anyagokat pakoltam és elhoppanáltam a Roxforthoz közeli kis falucskába.
A három seprű látványára összeszorult a szívem, sok boldog emlékem kötődik ehhez a helyhez, az első randi, baráti nevetgélések. De mindezt félresöpörve, megráztam a helyet és beléptem a kocsma helységbe, ami - mint általában - tömve volt roxfortos diákokkal.
- Egy lángnyelv whyskeyt kérek. - sétáltam oda Madam Rosmertához, majd egy olyan asztalhoz sétáltam, ahonnan épp felállt egy pár fős társaság. A hely egy eldugott részében volt, így még szóltam a csaposnak, hogy ha Lana esetleg megjönne és nem találna, akkor irányítsa hozzám.

Vendég

A levél érkezése ledöbbentett. Tényleg, soha nem kapok semmit. Kicsit úgy éreztem magam, mint Potter: szánalmasnak. Mindig úgy tettem, mintha nem látnám a boldog arcokat egy-egy bagoly érkezésekor, mintha nem esne rosszul, hogy rám senki sem gondol. Pedig, talán leges-legbelül, ez igenis zavart. Egyedül a Prófétát kaptam, de azt minden nap. Király, legalább a friss hírekről tudomást szerzek, általában mindenki előtt - ezzel a gondolattal vigasztaltam magam. Ám csütörtökön kaptam egy levelet. A levelet. A nagynénémtől. Igazából nem tudtam, hogy anyának van testvére, így meglepett a tény. Kissé azonban szkeptikus voltam a dologgal kapcsolatban, de mivel az arctalan nő arra kért, írjak neki mihamarabb, bagolyfordultával válaszoltam a levélre. Még a lapot is kiszakítottam egy heves penna vonással.
Egész nap, csütörtökön, teljesen máshol jártam, éjszaka alig aludtam, csak forgolódtam és a lehetséges dolgokon agyaltam, pénteken pedig izgalomtól összeszorult gyomorral és reménnyel telt szívvel, kétségbeesett arccal mászkáltam a kastélyban. Szívesen ellógtam volna az utolsó óráról, hogy mihamarabb Roxmortsban lehessek, de végül megembereltem magam és a kastélyban maradtam. Ám én voltam az első, aki lelépett.
Először a klubhelyiség felé vettem az irányt, ledobtam a tankönyveimet az ágyra és 'kimenős' táskámat vettem magamhoz, melyben pénz, két doboz cigi és hasonló, fontos, életmentő dolgok lapultak. Nagy levegőt vettem és elindultam a negyedik emeleti titkos átjáró felé. Megvártam, míg a diákok továbbállnak arról a részről, majd mikor már egy lélek sem lézengett a folyosón, megsímogattam a púpos téglát, mire az átjáró feltárult. Sietős léptekkel haladtam végig a sötét, hideg üregen keresztül, egészen Roxmortsig, ahol a felszínre másztam, majd a Három Seprűbe mentem.
Az ajtó előtt megálltam és végignéztem magamon. Jó benyomást akartam kelteni, de persze a dolgok sosem úgy alakulnak, ahogy én akarom: a bakancsom és a nadrágom szára tiszta sár volt, a hajam kócos és rendezetlen volt és apró falevelek, gallyak gabalyodtak össze sötét hajszálaimmal.
Aztán beléptem a zsúfolásig telt helyiségbe. Próbáltam egy arcot keresni, aki emlékeztet anyára, de nem láttam senkit. Végül - mikor már eléggé hülyén éreztem magam, hogy csak ácsorgok és az arcokat fürkészem -, Rosmertához léptem.
- Elnézést! Egy nőt keresek, Hestia Jones-t. Nem tudja véletlenül, ki az? - néztem rá kérdőn, mire a nő egy eldugott asztal irányába mutatott, a helyiség másik végében. Biccentettem és megindultam arra, amerre az asztalt sejtettem. Átfurakodtam az emberek között, és feszülten vártam, hogy meglássam a nagynénémet.
A nő gyönyörű volt - de tényleg -, pont, mint anya. Eléggé fiatalnak tűnt és rögtön belopta magát a szívembe a fekete cuccaival - rajtam is csak fekete holmik voltak. Ahogy egyre közelebb értem, szinte éreztem, hogy remegnek a térdeim, gyomrom öklömnyire szorult. Aztán megszólítottam. Előbbi tényezők ellenére hangom tisztán és magabiztosan csengett a tömeg duruzsolásának háttérzajában is:
- Heló - arcom kissé komoly volt, de szám szegletében mosoly játszott - Én vagyok az, Lana.

Ameddig vártam a lányra, kipakoltam a magammal hozott fényképeket és azokat nézegetve nosztalgiáztam. A gyilkosai levadászásával sikerült csak elfogadnom, hogy nincs többé a nővérem. Előtte annyira hihetetlen volt. Minden halál az, de ahogy egyre többhez van közöm, úgy egyre elviselhetőbbé válik a fájdalom. Sosem tudhatom, hogy mikor leszek én a következő, de már biztos, hogy olyanok várnak rám a túloldalon, akik szeretnek, így voltaképpen nem félek a haláltól többé. Akinek pedig nincs veszteni valója, az kiváltképp veszélyes.
Elnyomtam a hamvadt cigaretta véget és rágyújtottam a következőre, a füst már elkezdett gomolyogni körülöttem az eldugott sarokban.
Egy lány hangja zökkentett ki a gondolatmenetemből, felpillantottam, majd elmosolyodtam.
- Ülj csak le!- kínáltam hellyel. - Örülök, hogy megismerhetlek. Kérsz valamit inni?- intettem felénk egy pincért.
Szemem gyorsan felmérte a lányt. Igen, néhány vonását határozottan a nővéremtől örökölte, szája meg mint a nagyié, de volt pár jellemzője, amit sehova sem tudtam rakni, azokat gondolom az apjától örökölhette.
- Bocsánat, be sem mutatkoztam, Hestia vagyok, Hestia Jones. Ha gondolod hívhatsz Tiának vagy Hessnek.- daráltam le gyorsan a szokásos bemutatkozást. - Gondolom egy csomó kérdésed van, úgyhogy ne habozz, megpróbálok mindenre válaszolni. Én előnyben vagyok, mert a minisztériumban már kiderítettem néhány dolgot rólad. - mosolyogtam kedvesen.
Remélem nem érzi fenyegetésként vagy ilyesmi, de az, hogy mennyi idős, melyik házba jár, ki a jövendőbelije, milyen kihágásai és különleges képességei vannak, az mindenkiről fel van jegyezve.
Közben megérkezett a pincér, mire én rendeltem egy újabb italt és várakozóan néztem rá is.

Vendég

Leültem vele szemben és figyeltem szavaira, melyek közül egy befészkelte magát a fejembe. Közben, látván ő is dohányzik, gondolom nem fog rám neheztelni, amiért én is rágyújtok. Így került elő a táskámból a cigaretta, amit meggyújtottam majd beleszívtam. Tekintetem a fényképekre vándorolt és összeszorult szívvel fürkésztem a fotókat, melyeken anya is szerepelt, némelyiken Hestiával és a közös barátaikkal. Talárban. Nyáron, fürdőruhában. Gumiabroncs hintán. Golymókkal, mosolyogva, boldogan. Minisztériumi egyenruhában. Mindegyiken boldogan mosolygott, ám szemében olykor szomorkás fény csillant a mozgó képeken. Jó volt nézegetni őket.
- A minisztériumban dolgozol? - emeltem Hestiára a tekintetemet; ez volt az első kérdésem. - Mi a munkád? - reménykedtem benne, hogy nem valami mugliellenes szar beosztásban van, vagy nem ő az egyik az 'agyasok' közül, akik kitalálták az új rendeletet. Akkor nagyot csalódnék benne. Nem olyannak tűnik, de persze én sem vagyok tévedhetetlen.
- Whiskey-t, tisztán - szólok oda a pincérnek, aki már sarkon is fordult és sietős léptekkel a pult felé ment.
Miközben odafelé tartottam, annyi kérdés megfogalmazódott bennem, akkor persze azt sem tudtam, melyikkel kezdjem.
- Jóban voltatok anyával, ahogy elnézem - böktem állammal a képek irányába. Lehettek volna rosszban is; nem minden testvérpár jön ki jól egymással. Anya emléke nem halványult el az évek folyamán, fontos volt nekem, hogy minél többet halljak róla, hogy régi képek sokaságát nézegethessem. - Nem nagyon ismertem. Milyen volt? - körülbelül négy hónapot voltunk együtt, azt sem állandóan és nem ismertem igazán. Ő akkor is gyakran dolgozott, mert elfoglalt volt és én ezt megértettem. Olyan boldog voltam, hogy végre az anyukámmal lehetek, hogy nem is érdekelt, mikor és mennyit találkozunk. De nem tudtam, hogy milyen valójában. Én komolynak, megfontoltnak, ugyanakkor kedves nőnek ismertem meg, de ez bárki lehetne: egy tanár, egy nő az utcáról, bárki...

Ahogy nézte a kezemben füstölgő rudacskát, már gondoltam, hogy vagy ő is dohányzik, vagy nagyon ellene van. De az első megérzésem bizonyult igaznak, hisz ő is elővette a sajátját és rágyújtott. Nem sokan füstölögtek rajtunk kívül a kocsmában. Tessék, igazi családi összejövetel.- gondoltam enyhe gúnnyal.
- Gwenog szinte egyik képen sincs rajta.- magyaráztam, ahogy néztem, hogy a fényképeket nézegeti, egyet-egyet közelebb toltam felé. - Ő a középső testvérünk. Talán hallottál már róla, a Holyheadi Hárpiák csapatkapitánya. - mondtam büszkén, és megszívtam a cigarettát. Annak ellenére, hogy évente egy-két hetet találkozom a nővéremmel, legalább büszke lehetek rá, és eddig azt hittem, hogy ő az én egyetlen élő rokonom.
- A minisztériumnak.- javítottam ki, hisz a munkám ritkán jelenti a négy fal közé zártságot. Igaz, olyan időszak is volt, leginkább eleinte és az a három hónap, miután megtudtam, hogy terhes vagyok. Most pedig megpróbálok minden alkalmat megragadni, hogy ne kelljen egy helyben ücsörögnöm, de elég gyakran járok be a minisztériumba.- Auror vagyok. - jelentettem ki nemes egyszerűséggel.
Csak a kissé megemelkedett bal szemöldököm mutatta a meglepettséget az italválasztásán. - Nehéz nap a suliban?
Ahogy visszaemlékszem, én a suli alatt alig ittam, leginkább csak bulikon, a cigarettára is nemrégiben kaptam rá, viszont egy nap akár egy egész dobozt is elfüstöltem.
- Olyan volt nekem, mint egy második anyuka. - kezdtem bele a mesélésbe, miután ittam egy kortyot a frissen kihozott italomból. - Mivel elég nagy korkülönbség volt köztünk, sosem éreztem egyenrangúnak magamat vele, ő volt a példakép, akire felnézhettem. Édesanyám, a te nagymamád, a születésem után tizenkét évvel hagyott itt minket. Alig kezdtem el az iskolát, csak a nővéreimre támaszkodhattam. A nagyi már rég elüldözte apát. - mesélem az elejétől kezdve, a családunk történetét. Egy hajszálnyit érzem csak furcsának, hogy 10 perce ülhetünk itt Lanával, de máris megszoktam a gondolatát. Mintha mindig is tudtam volna, hogy van, csak valahol mélyen magamban.
- Talán emiatt nem mutatta be apádat otthon. - folytattam. - Nagyi kijelentette, hogy arra hagyja a vagyonát, aki aranyvérűvel házasodik, így anyád egy petákot sem örökölt volna. Nem igazán emlékszem már arra az időre, de elég ritkán láttuk, volt, hogy egy-két egész évre eltűnt, majd visszatérésekor csak annyit mondott, hogy utazgatott.
Tartottam egy kis szünetet, újabbat kortyolva az italból. Az alkohol marta a torkomat, ahogy lecsúszott. Hagytam, hogy mindaz, amit mondtam leülepedjen benne.
- Nagyon szerettem. Amikor megölték, akkor határoztam el, hogy auror leszek és megkeresem a gyilkosait. - fejeztem be, de azt már nem részleteztem, hogy meg is találtam mindet.

Vendég

Amikor mondta a nevet, azt hittem, csak véletlen, de amikor mondta, hogy a híres, hírhedt kviddics csapatban játszik, szinte leesett az állam.
- Persze, hogy hallottam róla! A Hárpiák az egyik kedvenc csapatom. Imádom a járékot, tagja vagyok a suli csapatának is. Hajtó vagyok - büszkén vigyorogva szívtam bele a cigibe, majd figyeltem, hogy mit mond még. Ittam magamba az információkat a családomról. Eddig abban a hitben éltem, hogy az egyetlen élő rokonom John, az apám, aki látni sem akar, mert utálja anyámat, Irene-t, amiért lelépett és ráhagyott, majd visszament értem Londonba és magával vitt. És utál engem, amiért ugyanezt tettem. Megunta a - mától így hívom az anyai ágamat - Jones-család eltűnéseit és kidobott.
Amikor kijavított, egy pillanatra összevontam a szemöldököm és épp szóra nyitottam a számat, mikor válaszolt. Merlinre... - majdnem (de csak majdnem!) elejtettem a cigimet. Tudni kell, hogy én is auror akarok lenni és jó úton haladok affelé, hogy megvalósítsam az álmomat. Ajkamat mosolyra húztam.
- Nem - válaszoltam a kérdésére, az itallal kapcsolatban -, nehéz évek a suliban - mosolyodtam el keserűen, beleszívva a cigibe és átvéve az idő közben megérkezett kristálypoharat, telve a rozsdaszínű itallal. Rögtön bele is kortyoltam. Tökéletes volt. Ezt abból tudtam, hogy végigperzselte a torkomat, ahogy legördült rajta és a hideg végigszaladt a gerincemen, majd nyomán melegség áradt szét a testemben.
Ahogy anyáról beszélt, jó érzéssel töltött el. Sosem beszéltek így róla. John sosem beszélt róla, még, ha kértem, akkor sem. Máshoz meg nem igazán akartam fordulni. Talán attól féltem, hogy elgyengülök a hallottaktól. Meglepett, hogy nem kezdek el bőgni - mondjuk, eléggé megedződtem az évek során -, de eléggé kínos lett volna Hestia előtt sírni, mint egy kislány.
Amikor arról beszélt, hogy Irene eltűnt egy-két évre, sejtésem szerint akkor volt terhes velem.
- Én is auror akarok lenni - mondtam végül. - És... megtaláltad őket? - kérdeztem. Érdekelt, hogy van-e még valaki, akin revansot kell venni. Mert egész eddig úgy terveztem, magam keresem majd meg őket és csinálom ki a gyilkos halálfalókat, egytől egyig. Nem mondom, hogy bántana, ha Hestia megtette volna már ezt. Családban marad a bosszú.

Lana & Hestia Tumblr_ln0q8rDyIA1qi64l0o1_500

Csak elmosolyodtam, Gwenog terelő, de ezt nyilván tudja, hogy ha ilyen nagy rajongójuk. Milyen vicces az élet, hogy egyik nap még csodálsz valakit, másnap meg kiderül, hogy a rokonod.
- Akkor ebben a családra ütöttél, mindenki játszott a csapatban, még én is.- jegyeztem meg. Ekkor eszembe jut, hogy mi a Hollóhát csapatát ékesítettük, de ő, ha jól emlékszem, és ilyesmiben biztos nem tévedek, a Mardekárnál játszik. Elhatároztam, hogy ezt valahogy meg is említem. Nem ítélem el emiatt, de féltem abban a társaságban. - Mi testvérek mind a Hollóhátba jártunk, ha jól emlékszem anya is...
Úgy látom meglepődik. Nem tudom, mire számított. Talán arra, hogy valami unalmas irodai munkát csinálok, aktákat tologatok és feszülős ruciban illegetem magam a Miniszternek. Nem mondom, hogy a feszülős ruci nem stimmelhet, de magát a főnököt elég ritkán látom. Leginkább közös küldetéseken találkozom kollégákkal is, barátságot pedig leginkább a Rend tagjaival ápolok.
- Megértem. - hagytam rá, had igyon. Ő is szenvedett eleget. - Csak aztán ne menjen a tanulásod kárára.
Na tessék, már is úgy beszélek, mint egy anya. Nem lesz ennek jó vége... Még a leckét is kikérdezem tőle, mire itt végzünk? Azt hiszem le kéne állítanom magam egy kicsit, végül is, lehet, hogy biológiailag a rokonom, de semmi jogom nincs hozzá, hogy megmondjam, mit csináljon. Csak javaslatot tehetek, amit remélem, hogy elfogad. - Gondolkodtál már azon, hogy mit szeretnél csinálni a Roxfort után?
Szinte még ki sem ejtem a kérdést, a válasz azonnal érkezik. Ó! Nahát, akkor pont jó kezek közé került.
- Segíthetek, ha gondolod. - húzódott mosolyra a szám. Már ez is sokat elárul a személyiségéről. Szóval a ravaszság, ami miatt a Mardekárba bekerült, nem feltétlenül jelent negatívot, sőt, ha a rosszak ellen akar harcolni, akkor minden rendben van.
- Meg.- mondtam egész halkan. - Egytől egyig mindegyiket, és azt kapták, amit megérdemelnek.
Mivel abban az időben még aurorként is tilos volt főbenjáró átkot használni, így tulajdonképpen törvényt szegtem, ezt viszont magas hangon nem hirdetném. Az Azkabani fogságuk nem jelentett volna számomra semmit, ráadásul egy évvel később a már elfogott halálfalók is kitörtek, úgyhogy szerintem helyesen cselekedtem.
- Beszéljünk inkább valami kellemesebb témáról!- indítványoztam. - Mesélj magadról! Annyit tudok, hogy Mardekáros vagy és Blaise Zambinihez kell hozzámenned. Érdekes család, az anyja hétszer ment férjhez. - említem meg. Személyesen ismerem Mrs Zambinit, veszélyes, manipulatív nőszemély, valamilyen szinten kedvelem. Róla biztosan tudom, hogy nincs köze Voldemorthoz. Bár ha rajta múlt volna, és Voldemort teret nyer, akkor biztos bepróbálkozott volna.

Vendég

Nem mondom, hogy rosszul érintett, hogy mindenki a Jones-családból a Hollóhátba járt, kivéve engem. Szeretem a Mardekárt, és ilyen vagyok, nem tehetek ellene semmit. Ettől nem leszek sem jobb, sem rosszabb.
- Nem fog - ígérem mosolyogva, a cigibe szívva. És nem is hazudok, a mélyponton túl vagyok, a jegyeim javuló tendenciáról árulkodnak, összeszedtem magam, változtatni akartam és sikerült is. Tavaly volt pár tárgy, amiből majdnem megbuktam, de idén azokból is jó vagyok. Amit lehetett, már elrontottam és mindent kijavítottam. Talán felnövök, valamilyen szinten.
Majdnem kérdése elhangoztával egy időben szólalok meg én is, amit egy mosollyal nyugtázok. Alapesetben nem tartom sokra az ilyesmit, de most mégis, csak egy kicsit. Úgy beszélgetünk Hestiával, mintha csak tavaly karácsonykor találkoztunk volna utoljára, vagy a nyáron és csak átbeszélnénk az utóbbi pár hónap eseményeit. Le sem tagadhattam, hogy jól érzem magam. De vannak dolgok, amiket ki kell mondani, amiket meg kell kérdezni. Még, ha ez esetleg egyfajta bélyeget is nyom a beszélgetésre. Én is megkockáztattam ezt, de Tia őszintén válaszolt. Annak tűnt. Fürkésztem az arcát, tekintetét és nem azt láttam rajta, hogy hazudna. Különben is, miért tenné?! A 'lelki békémért'?! Olyanom nincs már egy ideje.
Témaváltására hálásan biccentettem és elgondolkodtam, hogy mit is mondhatnék. Nem tudom, mennyire lenne kiakadva, ha megmondanám neki, hogy engem nem érdekel Blaise.
- Igen, az vagyok - nyomtam el a csikket. - És nem is tudom... nem vagyok oda Zambini-ért - itt Hestia szemébe néztem és vártam az esetleges detonációt. - Nem fogok hozzámenni - határozottan jelentettem ki és komolyan gondoltam. Nem szeretem őt, nem ismerem. Viszont valaki mást ismerek és kedvelek. Nem mondom, hogy Viktor Krum-hoz fogok hozzámenni a jövőben - ha egyáltalán hozzá megyek valakihez -, de hogy Zambinihez nem fogok, már csak azért sem, sem most, sem máskor, az biztos. Piton bármelyik mérgét fenékig hajtottam volna, ha mégis így teszek!
Aztán próbáltam összeszedni magamról néhány fontosabb információt, miközben azért figyeltem arra, amit esetleg hozzáfűz ehhez a házasság-dologhoz.
Mit mondhatnék? Nem kezdhetek el regélni az életemről, vagy, hogy mi a kedvenc színem, hogy szeretem a macskákat, hogy miket tettem... nem tudtam, hogy foghatnék bele. Inkább ittam még két kortyot a whiskey-mből. Érdekelt, hogy az ő élete milyen volt, illetve milyen. Vele biztosan több izgalmas dolog történt, ha auror, mint velem. Szinte ki sem másztam az iskolapadból...

Örültem, hogy nem veszi túlzásnak, hogy alig ismerem és már rögtön aggodalmaskodom a jegyei miatt. Már nem emlékszem pontosan, hogy mik is kellettek ahhoz, hogy aurorként dolgozzak, de emlékszem, hogy nem egy kiváló eredmény. Aztán még a helyi vizsga, és az első pár év gyakorlat. Szóval nem olyan egyszerű ez, teljes átvizsgáláson kell átesni, gyakorlatilag minden személyes kis titkodat felfedni. Egy auror túl sokat tud, nem fordulhat egyszerűen a minisztérium ellen.
- Nem könnyű szakma, úgyhogy kösd fel a gatyád!- mosolyodtam el, de hangomban egy csepp komolytalanság sem érződött. Hangot adtam annak, amire számítania kell.
Ideje volt témát váltani és úgy láttam érzékeny pontra tapintok. Csak gúnyos mosoly jelent meg a szám szegletébe, nem Lanának, hanem a minisztériumnak szánva.
- Megértem. - jelentettem ki. - És sejtettem, hogy így fogsz reagálni. Nem hiszem, hogy bárki barátságban lenne ezzel a rendelettel.
Felesleges lenne az előnyeit meg a hátrányait ecsetelni, bár kétséget kizáróan az utóbbiból több van.
- Amikor láttam a rendeletet, azt hittem ilyesmivel engem már nem fognak zargatni... - emlékeztem vissza. Amikor mégis megkaptam a levelemet, akkor röhögő és sírógörcs vett erőt rajtam. Még jó, hogy otthon voltam, egyedül. Eszembe jutott, hogy a lány valószínűleg nem értheti, ezért megmagyaráztam. - Özvegy vagyok. Még a gyászévem sem telt le és hozzá kell mennem megint valakihez.
Ez így kiejtve még szörnyűbben hangzott, mint a gondolataimban, de a szarkasztikus kis kacaj, amit mellé hallattam, tompította az élét. Nem fogok önsajnálatban elsüllyedni, emészteni magam, még ha nagyobb értékvesztést el sem tudok képzelni az életben. De most itt van Lana, inkább rá kellene összpontosítanom.
- Apáddal élsz?- segítettem neki elindulni valahol a mesélésben. - Vannak testvéreid, féltestvéreid? Hol nőttél fel? - kérdezgettem.
Minden érdekel, amit mond, hisz az összes kis részlet új dolgot rak hozzá, amiből kialakíthatom magamban a teljes Lanát. Eddig nem volt túl bőbeszédű, de ez érthető, valószínűleg eléggé meg van illetődve és nagyon új neki a helyzet, de én elég közvetlen vagyok vele, így remélem ő is megnyílik nekem.

Vendég

Hestia rendes ember. Nem az a tipikus 'jó kislány', de kedves. Velem, legalábbis az. Azt hiszem, örülök neki, hogy megtalált. Az auror-lét nehézségeivel tisztában vagyok és, ha majd a 'mocskos kis titkaim' után kezdenek nyomozgatni, sanszos, hogy találnak valamit, amibe beleköthetnek... emiatt viszont nem aggódom. Nagyon meggyőző tudok lenni. A rendeletről szóló szavaival egyetértek. Egy varázslóval, vagy boszorkánnyal sem találkoztam még, aki tapsikolt és ugrált volna örömében, hogy hozzá kell mennie valakihez, akit talán nem is ismer...
Belekortyolok a whiskey-be, majd leeresztem a kirstálypoharat és figyelmesen hallgatom. Amikor az özvegységéről beszél, bár jól leplezem meglepettségemet, muszáj belekortyolnom az italba. És megint. És megint. Felháborít, hogy bár rá is vonatkozna a rendelet, nem tudtak vele várni.
- Rosszul vagyok tőle, hogy hova süllyed mostanában a minisztérium - fintorgok egyet és rágyújtok egy újabb szál cigire. Mondjuk, hogy megrendített a tény, hogy a fiatal nagynéném már volt férjnél és, hogy el is vesztette a férfit. Nem szándékozom a sajnálatommal traktálni, nem menne vele sokra. Amit a másik felé mutat az ember, amit a szemében lát, az az igazi érzés. És az nem ér fel egy ócska 'sajnálommal'. Sokkal több annál.
- Őő... nem. Nyár óta nem. Összevesztünk és útilaput adott - mosolyodok el keserűen, beleszívva a cigibe. - Tudtommal egyke vagyok, bár Johnnál sosem lehet tudni.
Szeretettel gondolok vissza Londonra. Bár a gyerekkorom nem volt épp 'kellemes', de a fővárost imádom. És ezen nem változtathat semmi.
- Sheffield-ben születtem, de nem laktunk ott sokáig, nem is emlékszem rá. Mióta az eszemet tudom, londoni lány vagyok - vigyorodtam el -, de a nyáron bejártam egész Angliát, stoppoltam és azzal- és addig mentem, akivel és ameddig lehetséges volt. - gondoltam vissza életem eddigi legjobb két hónapjára, távol mindentől és mindenkitől, amit és akit ismerek. Egyedül az úton, a széllel játszadozó tincsekkel az arcomban... leírhatatlan.

Miután tisztáztam vele, hogy nem lesz könnyű az aurorság, leszállok a témáról. Előkerül még ez elégszer, más kontextusban, gondolom én. Most hogy itt vagyok neki én, még az én nógatásom nélkül is elvárom, hogy levelekkel bombázzon legalább.
Gondoltam, hogy hirtelen nem fog tudni mit kezdeni az információval. Nehéz feldolgozni, tisztában vagyok vele. Nekem a legnehezebb, de erős vagyok.
- Nekem legalább volt 5 szép évem, de ti, fiatalok, tőletek ezt is el próbálják venni, ez bosszantóbb. - nézegetem a cigarettám hamvadó végét. Nem kéne még egy szállal rágyújtanom, úgy ülünk itt hátul, mint két gyárkémény. Inkább iszom.
Értékelem a szemében az együttérzés fényét.
- Mondtam, az aurorok élete nem csupa vidámság. - jegyeztem meg sötéten. Hisz a környezetemben mindenki meghalt. Mike, a nővérem, a barátaim. - Most talán jobb a helyzet, hogy már nincs Voldemort.
Én nem cicózom, mindig kimondom a nevét, hisz csak azok nem merik szájukra venni, akik félnek, vagy tisztelik. Egyik kategóriába sem sorolnám magam.
Végül mégis rágyújtok egy új szálra, szavait hallgatva. Ha jól értem, most tulajdonképpen a Roxfort tényleg az egyetlen otthona. Nem is találhattam volna rá jobbkor.
- Akkor ezennel karácsonyra meg vagy hívva a Jones-rezidenciára.- mondtam cigivel a számban, miközben elővettem a gyújtót. - Bocsánat.- vettem ki mosolyogva.- Rossz szokás teli szájjal beszélni, leszokóban vagyok.
Megint meglep. Elég szabad szellemű lányként mutatkozik be és mégis úgy érzem, hogy csöppet feszeng a jelenlétemben. Vagy csak tényleg nem beszél sokat.
- Az jó. Londonban van a házam. Kicsit magányos most egyedül... Tényleg nem bánnam, ha néha meglátogatnál. - hívom meg még egyszer, komolyabban is.
Remélem Flinttel meg tudunk felnőttek módjára állapodni a minisztériumi rendeleten. Összeköltözni egy tulajdonképp idegennel nem minden vágyálmom. Mindig is éreztem ellene egy kis ellenszenvet, hisz a Hollóhát-Mardekár meccseken lesöpörtek minket a pályáról erőszakosan. Régi sebek lassan gyógyulnak.

Vendég

Örülök, hogy egy hullámhosszon vagyunk Hestiával. Sokkal nehezebb lenne, ha kiderülne: szöges ellentéte vagyunk a másiknak. Eddig semmi bajom a nővel, szimpatikus és úgy látom, vannak hasonló vonásaink.
Az aurorlét nehézségeivel és hátulütőivel tisztában vagyok. Persze, nem éltem át azt, amit ő, nem vesztettem el a férjemet, de elvesztettem az anyámat. Ez adott egy bizonyos kegyetlen lökést, hogy elinduljak valamerre. Azt hiszem, a jó úton vagyok. Már, ha létezik ilyen, hogy 'helyes út'.
Nem lep meg, hogy kimondja Voldemort nevét. Én sem tettem másképp.
Amikor meghív a 'Jones-rezidenciára', mosoly terül el az arcomon.
- Komolyan? Köszönöm! - igazából egy ócska köszönöm nem fejezi ki azt, amit érzek. Nehezen nyílok meg másoknak, vagy mutatom ki a valódi érzelmeimet. De tényleg, baromi hálás vagyok Hestiának. Valószínűleg jobban, mint amennyire mutatom. Következő mondatára elmosolyodok. - Nekem is le kellene... - szívok bele mégis a cigibe. Valójában nem akarok leszokni, hanem szeretnék. És az nem elég egy függőségnél. Akarni kell, de én elvagyok a kis méreg-rudakkal, jó barátságot ápolok velük.
- Mindenképp - bólintok rá -, amíg nem vagyok a terhedre. Tudod, nem szeretek más emberek terhére lenni. John sokszor éreztette velem, hogy nem szereti, ha körülötte futkározok, játszok, hangoskodok. Nem mellesleg, a kurvái sem voltak éppen gyerekcentrikusok. - magyarázom a miértet. Bár, magam sem tudom, miért osztom meg vele ezt az információt. Talán, mert látom az arcán a meglepettség apró jeleit, hogy nem beszélek sokat. Kissé fagyos a természetem, főleg új közegben. De idővel feloldódok.

Nem is veszem észre, hogy mekkora súly nehezedett rám, ameddig rá nem bólint a karácsonyra. Igazából már annyira beleéltem magam a gondolatba, hogy egyenesen akartam, hogy így történjen. Örülök nagyon, hogy Lana elfogadja az ajánlatomat.
- Remek.- mosolygok, leverve a hamut.- Karácsonyra szerintem Gwenog is hazajön, úgyhogy az egész család összegyűlik.
Volt egy kis szomorú éle ennek, ahogy mondtam, de inkább a jelentésének. Végül is a szeretet ünnepe, de mindenkit elvesztettünk, akit eddig szerettünk. Talán emiatt érzem olyan közel magam Lanához még így ismeretlenül is. Kevesen vannak, akik ennyire jól megértenének.
- Ó, csak a teli szájjal beszélésre mondtam. Hogy a dohányzásról leszokjak, ahhoz minimum az kell, hogy alkoholista legyek, így a kettő kiegészíti egymást.- pillantok a félig üres poharamra.
Ez az egyetlen pótcselekvésem van, de nélkülük nem lennék képes tartani magam. Ez lett a folyamatos sírás és önsajnálatból. Megnyugtat, és ha a hangom mélyebb lesz tőle, akkor majd megszokom, sőt még talán azt is gondolhatom, hogy úgy szexibb.
Megrökönyödöm, ahogy a szavait hallgatom. Nehéz lehetett ilyen családban felnőni. Mondjuk a miénk sem volt piskóta a nagyi miatt, de legalább nekem ott voltak a testvéreim.
- Már értem, miért utaztad be az országot. - szólalok meg egy kis csend után. Még idő kellett, hogy ülepedjen. - Nem hiszem, hogy terhemre lennél, elég nagy vagy már ahhoz, hogy intézd a saját dolgaidat, nem is szólnék bele semmibe, csak ha igényt tartasz rá.
Egyre inkább tetszeni kezd ez a gondolat, hogy hozzám költözzön. Végül is, az ember társas lény. Itt adódott egy helyzet, két elárvult leányzónak biztos jót tesz, ha van társaság.

Vendég

Mosolyogva bólintok. Alig várom, hogy megismerjem Gwenogot; hiszen mától már ő is a családom részét képezi. Érdekel, hogy milyen 'civilben' a Hárpiák játékosa. És talán, ha megkérem, passzolgathatunk is, vagy valami...
- Ó, értem - hallatok egy halk nevetést. - Én úgy vagyok vele, hogy tudom, hogy káros, de... szinte a részemmé vált - magyarázom. Nos, igen, már egy ideje élek a cigarettával és semmi olyasmit nem érzek, hogy haldokolnék. Sőt! Esküszöm, néha még jól is esik. Akkor szoktam rá, amikor anya meghalt. Az már pár éve volt. Emlékszem, amikor John megtudta, csak legyintett. Neki végülis mindegy volt. Nem érdekelte, hogy nem vagyok tizennyolc - mint a legtöbb, átlag szülőt -, helyette, ha kértem pénzt egy dobozra, adott. Utólag belátom, hogy nem tett jót, hogy anno apám nem szabott határokat és nem állított fel korlátokat. Így kissé elvadultam, ha fogalmazhatok így. Olyan helyekre mentem, olyan emberekkel és akkor, ahova, akikkel és amikor nem kellett volna. Olyan ügyekbe keveredtem a muglivilágban, amikért ugyan nem zártak börtönbe, mert elsikáltuk a dolgot, vagy nem is derült ki - nem, nem öltem embert... -, de ha mégsem sikerül elsikálni valamit, vagy elkapnak, nem lennék itt. Egy 'kellemes', londoni börtön egyik cellájában ücsörögnék egy Muriel nevű nővel... pusztán a szerencse műve, hogy mégis itt ülök, a Három Seprűben, Hestia társaságában.
Persze, néha előnyös, hogy John nem foglalkozott velem eléggé: önellátó vagyok, magabiztos, önálló, ravasz, kemény, eltökélt és teljesen szabad. Így belegondolva, tényleg lehet valami abban a hülye klisében: 'akkor a legnagyobb a sötétség, amikor a hajnal közel van'.
- Igen, igen, én csak... - hogy ne tudnám ellátni magam? Talán jobban, mint bárki. Évekig szinte a magam ura voltam, gyerek fejjel. - Azért mégis. Érted... - mosolyodtam el halványan, kissé keserűen. A 'terhedre lennit' természetesen nem fizikailag értettem, sem anyagilag - hiszen, egy auror eléggé jól keres, ő egyedül van és az én 'fenntartásom' nem kerül sokba. Eléggé megfogalmazhatatlan, hogy hogy értettem az imént kimondottat. Leginkább úgy, hogy a jelenlétemmel lennék a terhére. Azt pedig nem akarom, hogy pusztán toleranciából, csak mert 'egy család vagyunk' alapon megtűrjön a házában. A meghívás nem jelenti ezt, ezzel tisztában is vagyok, de... akkor is. Az örökös pesszimizmus és negatív hozzáállás, na meg az a leheletnyi bizalmatlanság most is jelen van. Ez rám ragadt az évek során...
Újra az asztalon heverő képeket nézegetem. Az egyiken ketten van, egy férfivel. Sejtem, hogy ki ő, de azért megkérdezem.
- Szóval ő volt a férjed - emelem fel, felé fordítva a mozgó fotót. Tisztán látszik, hogy szerették a másikat, ahogy egymásra néznek, ahogy a ujjaikat összekulcsolják. - Egyszer én is szeretnék így nézni egy férfire - mosolyodom el lágyan, a képet fürkészve. - Rendesnek tűnik... az volt? - kérdezem, de mire kimondom, jut csak eszembe, lehet, hogy túl messzire megyek.

Igazából nem örülök neki, hogy ilyen fiatalon láncdohányos az unokahúgom, de ilyen rövid ismertség után és amúgy sem szívesen mondom meg neki, mit tegyen a saját életével. Biztos ő is tisztában van vele, miért nem jó. Én nem leszek az a pap, aki vizet prédikál és bort iszik, a társaságomban egész biztosan nem fog tudni leszokni.- ezzel lepöcköltem a hamut a tartóba.
- Igazából örülnék, ha hozzám költöznél! - erősítettem meg a szavaimat, hogy minden kétségét eloszlassam. Biztos hamar hozzászokom a jelenlétéhez. Már most könnyen a bizalmamba fogadtam, ami pedig nagy szó. Bár látszólag mindig nyitott vagyok, de nem gyakori nálam, hogy tényleg megnyíljak.
- Igen, ő Mike. - mondom csöndesen a képen tartva a tekintetemet. A nevető ráncocskái hiányoznak a legjobban. Eddig ölemben pihenő kezem szinte észrevétlenül pár centivel a hasam irányába mozdul. Idegesen szívok a cigibe és felnézek, hogy megszakítsam magamban a feltörni vágyó indulatokat. Nem, már túl vagyok a síráson, a depresszión, ő sem akarná, hogy önsajnálatba temetkezzem. - A legrendesebb ember, akit valaha ismertem.- egy kicsit megráztam a fejem.- Na jó, úgy alkudozott, mint egy török kofa és voltak csúnya húzásai, de szerettem.- jelent meg egy apró emlék mosoly a szám szegletében.
A rövid ideig beálló csendben elkezdtem fél kézzel rendezgetni a képeket, abba a vastag borítékba, amiben ide is hoztam, visszapakoltam szépen egyesével mindet, vigyázva, nehogy lehamuzzam valamelyiket. A mosolygó, nevető figurák biztos nem értékelték volna, ha piszkosak, lyukasak lesznek. És amúgy sem akartam az emlékeim csöppnyi bizonyítékát tönkretenni.
- Ha szeretnéd, nálad maradhat, én már kismilliószor láttam ezeket, de gondolom egyedül is szívesen nézegetnéd őket, nyugodtabb helyen.- toltam felé az asztalon a borítékot. Ha hozzám költözik akkor ezzel tulajdonképpen nem ajándékoztam neki ezeket, csak kölcsönbe adtam, vagyis mondhatni úgy is, hogy közös tulajdonba került. Neki talán most többet jelentenek ezek, mint nekem. Mondjuk egy pillanatra felmerült bennem, hogy a Mike-os képeimet kivegyem, de aztán ellenálltam a kísértésnek. Majd. Még nem állok készen rá, hogy mindenhol őt lássam. A gyász lassú, de tudom, hogy idővel tompul a fájdalom.

Vendég

- Rendben - bólintok -, köszönöm, még egyszer! - mosolyodok el.
Remélem, hogy nem kezd el sírni... - fut át az agyamon, még pár szitokszó mellett, amikkel magamat sújtom. Hestia arca, ahogy felé mutattam a képet, elkomorult, gondterheltté vált és meg is értem, miért. Hülye vagyok, hogy felhoztam.
Hestia nem mond sokat a férfiről, de szavaiból kihallatszik, hogy tényleg, mennyire szerette. Miközben ezen gondolkodok, segítek a nőnek összeszedni a képeket. Fél kézzel. Majd a boríték nem süllyedt el Tia táskájában, helyette közelebb kúszott hozzám az asztalon. Amíg beszélt, azt néztem, majd ráemeltem a tekintetemet. Nekem nem voltak emlékeim, legalábbis ilyen formában nem. Meg egyébként is... szeretek régi képeket nézegetni. Főleg, ha az 'új' családom tagjai és egykori tagjai vannak rajta. Úgy döntöttem, ezúttal nem kérdezek vissza, hiszen, ha a költözést komolyan gondolta, ezt miért ne gondolta volna?! Helyette hálásan elmosolyodok.
- Köszönöm. Ígérem, jobban vigyázok rájuk, mint az életemre! - nos, ezt viccnek szántam, de belegondolva... nem lesz nehéz megvalósítani.
- Mesélsz magadról? - kérdezem hirtelen, egy rövidebb ideig beálló csönd után, halovány mosollyal az arcomon. Lehet, hogy ő tudja rólam az alapvető dolgokat, a Minisztériumból, de én nem tudok róla semmit - azon kívül, ami a Három Seprűben töltött idő alatt kiderült. De ez nem volt elég.

Szerencsére ennyi és belemegy. Gondolatban kezet rázok magammal. Gratulálok, sikerült elérnem, hogy még véletlenül se maradjak egyedül a fojtó gondolataimmal.
Tudom, hol vagyok, tudom, hogy rengeteg ember vesz minket körbe, így még annyi önerőm van, hogy ne engedjem el magamat.
- Khm..-köhintettem egyet. - Az életed többet ér, mint néhány emlékfoszlány a múltból!- nyomtam el az utolsó szálamat is. Már nem szándékozom többet előhúzni.
Igazából azt gondoltam, hogy ideje mennem, hisz biztos ezernyi jobb dolga akadna egy péntek délután, mint velem ücsörögni itt. Még fiatal, a péntek a hétvége egész örömét hordozza magában, hát nincs jogom tőle elvenni. Kérdése azonban marasztal.
- Hát jó.- húzok elő mégis egy újabb szálat.- Nem is tudom, mit mondhatnék magamról, azon kívül, amit tudsz. Olyan háttérből figyelős figura vagyok, de nem zavar, ha rám összpontosul a figyelem, ritkán törekedem erre. - gondolkodom el. Főleg, amikor becserkészek valakit, akkor használom ezt a taktikát.
- Határozott vagyok, tudom, mit akarok, de előfordul, hogy felindulásból cselekszem. Veszélyesnek tart az, akinek félnie kell tőlem, de alapvetően nem ez a célom. Néha úgy érzem, hogy túl sokat beszélek, de mondani nem sokat mondok. Kicsit magamba zárkóztam, de ez a múlt eseményei előtt is így volt. - szívom meg az égő cigarettát. Tényszerűen mondtam a dolgokat, de talán fogalma sincs róla, hogy ezt így soha senkinek nem meséltem el. Vele kivételt tehetek azt hiszem, nem tudom, miért, de megbízom benne.
- Ó igen, a bizalom. Nem sokan érdemelik ki nálam, kevés embert kezelek feltétlen bizalommal, jobb körültekintőnek lenni. Ez talán a hátránya is az aurorságnak, enyhén paranoiássá tehet.
Ennyi talán elég is lesz a személyiségemről. Nem tudom, mit vár, meséljek a gyerekkoromról? De hisz arról már nekem sem túl élesek az emlékképeim. Pillanatnyi világban kell élni, hisz ami elmúlt, nem lehet visszahozni, akármennyit rágódunk rajta. Egyre rosszabb lesz.

Vendég

Amikor Hestia arcán látom, ahogy a fájdalom sötét árnyékot vet, inkább témát váltanék, de már késő. Meg, ahogy elnézem, hogy fészkelődik, már menne. Örülök, hogy itt van, tényleg, hogy megtalált, de nem akarok a nyakán lógni. És be kell valljam: azt sem akarom, hogy ő lógjon az én nyakamon. Nincs szükségem anya-pótlékra. Már rég nincs...
Közben figyelek arra, amit mond. Oké, lakva ismerszik meg az ember - tartja egy mugli mondás -, de sokkal jobb, ha a legalapvetőbb dolgokkal tisztában vagyok, ami Hestiát illeti. Egy részt: nem akarom kihúzni a gyufát. Vagyis inkább tudni akarom, hogy hol a határ. Így feszülten figyelek, hogy esetleg mond-e valamit arról, hogy mit nem szeret. Más részt: tényleg érdekel. Persze tudom, hogy nem fogja elregélni az egész életét és egy átfogó jellemábrázolást átnyújtani nekem - papíron, másfeles térközzel, tizenkettes, times new roman betűtípussal, természetesen... -, de az alap-, a felszín azért mégis több, mint a semmi.
- Értem - bólintok. Azt hiszem, jól elleszünk... - fut át az agyamon.
- Gondolom millió dolgod van, szóval nem is tartalak fel tovább - mosolyodok el. - Örülök, hogy összefutottunk. Majd küldök baglyot és, ha előbb nem, az ősziszünetben találkozhatnánk - ajánlom fel. Tudom, hogy már elígérkeztem, de egy-két napot csak el tudok majd tölteni a nagynénémmel.
Együtt lépünk ki a Három Seprű elé és éppen el akarok búcsúzni, de nem tudom, hogy tegyem. Eléggé suta vagyok, ami az embereket és az 'emberi viselkedést' illet - ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy bárdolatlan, bugyuta, barbár bohóc vagyok, csak azt, hogy kissé talán antiszoc. Várom az esetleges reakcióját, amire én is hasnoló képpen fogok majd válaszolni. Ha kezetfogunk, az lesz, ha megölel, visszaölelek, ha integet, akkor visszaintek. Merlinre, szánalmas vagyok...

Nem tudom, mit vártam, milyen választ lehet adni valakinek, aki elmeséli, milyen is ő valójában. Persze többnyire csak szubjektív szempontból tudom megítélni magam, így ha hosszú válaszra nem is, de valamiféle metakomunikációs válaszra vártam. Hiába. Nem fecseg sokat, nem bízik még bennem.- vontam le a következtetést róla. Majd csak megismer... Lehet, hogy óvatlan vagyok, de talán Lana az, akitől a legkevésbé tartok most az életemben. Hmm, talán még a Háztársai is veszélyesebbek lehetnek. Sőt, nem kétlem, hogy nem egy Mardekáros szimpatizál a Halálfaló mivolttal. Többen utálhatnak, hisz volt, akinek a szüleit én magam öltem meg.
- Arra szakítok időt, ami fontos. - néztem egyértelműen rá. Kötetlen munkaidőm miatt van ez így, ami talán a legjobb dolog az életembe. Így semmilyen szabály nem gátolja, hogy a munkába temetkezzek. - De nem szeretném elvenni a hétvégédet. - mosolygok, a régi Roxfortos szabadnapokra gondolva. Hiányzik...
- Amikor neked jó. - bólintok. Még egy dolog hátramaradt, mielőtt felállnánk.- Nem tudom, hogy most hogy intézed a dolgaidat édesapáddal, de ha a jövőben szükséged lenne bármire csak küldj egy levelet!
Nem tagadom, hogy felvet a pénz, és nyilván ennyit nem fogok magamra pazarékolni, hisz nincs szükségem mindenre. Gwenog sem áll rosszul, úgyhogy a legjobb, amit tehetek, hogy befektetem. Belefektetem Lanába. - Úgy értem, könyvek, új talár, pálca, bármi.
Fogom a kabátom, ahol elvállnak útjaink, úgyhogy búcsút intek Lanának.
- Ha máskor nem, hát a téliszünetben mindenképpen várlak!- mosolygok rá. - Vigyázz magadra és minden jót!- magamhoz ölelem, majd elhoppanálok haza.

» Margaret & Lana
» Hestia Jones & Josh King
» Marcus Flint & Hestia Jones, Roxfort, 1988 szeptembere
» marcus flint & hestia jones, roxmorts, 1988 szeptembere
» London Spooner st. 6/2 King Rezidencia Hestia Jones & Josh King