Hestia Jones & Josh King

Nem mondhatom, hogy a kedvenc elfoglaltságaim közé tartozik a varázsvilág legrangosabb kórháza. Túl sokszor vitt az utam innen a temetőbe, túl sok fájdalmas emlék fűz hozzá. De mégis, mazochista módon mindig vissza-visszatérek, mert az életem így akarja.
Legutoljára akkor hoztak ide, amikor elvetéltem. Törtem zúztam magam körül, ameddig varázslattal ágyhoz nem kötöttek. Napokig voltam így és olyan mély depresszió vett rajtam erőt, hogy sem enni, sem inni nem akartam. Milyen hihetetlen, hogy ez pár hónapja történt. A világ sokszor megfordult azóta, de még mindig ugyanúgy fájnak a régi sebek. Munkába temetkeztem. És éppen emiatt vagyok itt megint.
Már vagy fél órája várom, hogy beszélőképes állapotba tudjanak hozni az ápolók, egy szemtanút, aki most munkád ad nekem. Addig csak kávézom, mivel ebben az átkozott épületben nem engednek dohányozni... Pedig a frász kiráz tőle, még mindig.
Hogy eltereljem a figyelmem a kávézóban üldögélő betegeket, rokonokat, ápolókat figyelem meg. Sokukat közülük ismerek, suliból, minisztériumból, innen onnan, de valahogy nem akaródzik ismerőssel beszélni. Nem akarom, hogy a szánakozást lássam az arcokon, amikor velem beszélnek. Nem akarom megint azt látni, hogy mások jobban tudják, hogy mit érzek.
Szemem megállapodik egy fiatal srácon, aki nyilvánvalóan elüt az átlag tömegtől.
- Nocsak, Madam Pomfrey mégsem tud meggyógyítani mindent?- kérdezem meg félhangosan, a kötéseire nézve.

Már megint itt. Utáltam ezt a helyet, pedig elég gyakran megfordulok itt sajnos. Igen.. újabb baleset. Rettentően unalmas volt ebben az istenverte Ispotályban tengetni a napjaimat, de már jól vagyok. Holnap már mehetek is azt mondták az orvosok. Sétálgatni lehet csak ebben a rettentő nagy épületben, de mindenhol csak öreg fószerek meg banyák vannak. Sehol semmi érdekes. Na jó lemegyek a kávézóba hátha van valami ott. Legalább borítana ki valamelyik vén szivar valamit. Nem ez lenne a legnagyobb felüdülés itt, de megtörné azt a steril, és monoton környezetet ami itt van. Persze nem történik semmi ilyesmi. Kikérem a reggelimet. Szokásos Mungó koszt semmi extra. Felsóhajtottam és lekönyököltem, majd mint akinek épp kifordulni készül a nyakam balra fordítottam a fejemet és ekkor meghallottam, hogy valaki nekem beszél:
-Kellemes Jó reggelt hölgyem, nem sajnos nem, ugyanakkor vannak esetek amit nem lenne jó ha ő kezelne. Gondolom tudja, hogy egy kicsit... túlaggódós... Olyan neki minden Roxfortos diák, mintha a sajátja lenne. Már kiderült a kötésből, hogy én miért vagyok itt. Magán nincs se kötés se orvosi egyenruha, szóval valószínűleg látogatóba jött. Szabad megkérdeznem öntől, hogy kihez jött?- Vontam fel a szemöldökömet, úgy mint aki tényleg kíváncsi.

Nem gondoltam volna, hogy meghallja, azt meg végképp nem, hogy fel is veszi, és még válaszolok is. Gondolom az embereknek itt nincs túl izgalmas élete, elvégre miről szól a kórház? A legtöbben csupa izgalmas dolgot feltételeznek, de az esetek 90%-át a gyógyulásra várakozás teszi ki. 
- Hát igen, Poppy már csak a jó öreg Poppy marad.- kúszott halvány mosoly az arcomra. Anyáskodó, de a diákoknak nem kellene rá panaszkodniuk, megtesz mindent, ami tőle telik. A harcok alatt viszont kissé lestrapálódott szegény, hm, egyszer, ha sok időm lesz beugrom hozzá. Lana is biztos meglepődne, ha a suli falai között látna. 
- Tetszik, hogy illedelmes vagy, de a hölgyemhez és a magázódáshoz túl fiatalnak érzem magam. Te meg nem vagy annyira idős, hogy ilyen unalmas társalgási formákkal élj. - mutattam az asztal másik felén levő üres székre, hogy ha gondolja, foglaljon helyet. - Jó megfigyelés! Hestia Jones, főállású auror. Munka ügy. Nem mintha sok közöd lenne hozzá, de mivel nekem sem igazán volt hozzád, úgyhogy most kvittek vagyunk.
Úgy csevegtem vele, mintha már évek óta ismernénk egymást. Most pedig rajtam a sor, hogy felmérjem, hogy valóban érdekes hal akadt-e a horgomra, vagy unalmam bugyraiban vájkálódom.
- Utálom, ha megvárakoztatnak. Ez a hely pedig halálosan unalmas, úgyhogy remélem fel tudod dobni egy banya munkanapját. Kviddicsezel?
Valamiért újra rám tört - vagy még el se múlt volna?- a kényszer, hogy elszívjak egy cigit. Istenverte Ispotály.

Egy auror? Most vagy az elmebeteg részlegről szabadult, és csak képzeli, hogy az, vagy tényleg az és akkor jobb lesz illedelmesnek lenni.
-Sajnos nem vagyok jó humorista, és bohóccipőben sem tudok szteppelni, de minden esetre igyekszek kellemes társaság lenni. Rettentő mód unalmas az Ispotály, és látogatók nélkül csak még inkább az.- mondtam elgondolkozottan és azokat a lent lévőket figyeltem akik körül ot van a család...
- Előző kérdésedre választ adva: nem nem Kviddicsezem, mivel nem vagyok jó seprűlovas. Plusz mindenki Kviddicsezik, és nem kell, hogy én is azt csináljam. Élvezem, és szeretem, de vannak akik nálam jobbak így azokra hagyom a sportot.-
Kíváncsi lettem volna azért, hogy milyen munkaügyben jár itt, de gondoltam, hogy úgysem válaszolhat, és nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Felesleges is lett volna.
-Viszont cserébe jól gitározok- Futott el a mosoly, és reméltem, hogy fel tudom kelteni az érdeklődését.

Csak az égnek emeltem a tekintetem, de sötéten mosolyogva, amikor megemlítette, hogy nem bohóc. Nem mintha az olyasmi bármikor érdekelt volna, a felszínes szemfényvesztés nem szórakoztat, inkább untat. Ezért nem is puccoskodom, noha megtehetném, az egész család vagyona rám maradt, de ez nem látszik meg az egyszerű eleganciámon, csak annak, akinek igazán jó szeme van hozzá.
- Hidd el, a látogatóknak még unalmasabb. - kivéve, ha súlyos esetről van szó, akkor viszont a helyzet borzalmasabb, az unalom még viszonylag tűrhető formája a szenvedésnek. - De értékelem az igyekezeted!
Ugyan valószínűleg én sem vagyok éppen a legjobb társaság, de ezt talán jobb, ha nem kötöm az orrára, mert aztán még ennyi sem lesz, ami lekösse a figyelmem.
Kviddics nem, akkor ez a témakör kilőve.
- Azért nem mindenki... csak a legjobbak. A hollóhátban úgy volt, bár így sem mentünk nagyon sokra. - emlékezem vissza révetegen. A mardekár mindig agresszívabban játszott, és inkább arra koncentráltam, hogy a seprűn maradjak a nagy lökdösődésben, a játék valahogy másodlagossá vált. 
- Igen?- néztem rá, próbálva elképzelni egy gitárral a kezében. - Az most a ti korotokban eléggé felkapott hangszer, nem? Nekem nem rémlik, hogy nálunk bárki játszott volna valamin. Egy hangszert a legegyszerűbb rávenni, hogy önállóan játssza, amit akarunk tőle.
Nem akartam, hogy úgy jöjjön le, hogy semmire sem becsülöm a hangszeren játszást, de igazából sosem volt túl sok közöm a zenéhez. Énekelni nem tudok, de a jó zenét meghallgatom persze. 
- És melyik a házad?- mértem végig. Nem gyakran ítélek első pillanatra, bár nyilvánvalóan levonok pár következtetést, jó emberismerő vagyok. A sok fecsegést remekül kihasználom arra, hogy feltérképezzem, miféle emberrel állok szemben. Ha valaki a másik oldalon áll, azt borzasztóan könnyű beazonosítani. Makacs, vagy tenyérbemászó, agresszív és ragaszkodó. Valamelyik általában stimmel, de erre a srácra szerencsére még egyiket sem húztam rá. Különben jaj lenne neki. Túl paranoiás vagyok, mindenkiben az ellenséget keresem először, de talán nem véletlenül...

Feltűnt némi előítélet, de nem volt mit rejtegetnem.
- A Mardekár házba tartozom, de nem vagyok halálfaló szimpatizáns.- Komorodott el a tekintetem.
- Ha tehetném kiiktatnám az összeset, és minden porcikám...- Elharaptam a mondat végét. Lángvörösbe borul a hajam, majd újra szőke. Elragadtattam magamat, már megint.
- Bocsánat nem akartam ennyire kirohanni... Csupán van egy erős véleményem róluk... Elnézést...- Sütöttem le a szememet, és éreztem, hogy a dühöm megint felül kerekedett rajtam. Lassan jobb lenne, ha megtanulnám ezeket fékezni, de eddig nem nagyon sikerült.
- Egyébként a kviddiccsel semmi bajom, szerintem jó sport, csak csupán nem vagyok egy repülés nagy királya. Ellenben tudok Felix Felicist keverni.- Próbáltam más irányba terelni a szót, és reménykedtem, hogy nem fogja feszegetni a kirohanásomat, mert akkor el kéne mondanom a gondomat.

Arra, hogy a Mardekárba jár, csak alig emelkedett meg az egyik szemöldököm, viszont ahogy a halálfalókról beszélt, muszáj volt elmosolyodnom. 
- Nyugi, hé. - csitítottam. Mégis csak nyilvános helyen vagyunk, és egy ilyen kirohanással könnyen válhat célponttá. - Nem a legjobb helyet választottad erre a kirohanásra. De nahát, nem sok metamorf mágussal találkoztam eddig. - kezdtem el alaposabban megvizsgálni a tekintetemmel. Tonks persze, meg még volt egy-két varázsló és boszorkány a Minisztériumból, meg az ügyeimben, de igazán nem gyakori jelenség. Na akkor a mai napom se volt teljesen fölösleges.
- Annak azért örülök, hogy ez a véleményed róluk! - folytattam halkan. - Talán ismered az unokahúgom, ő is a házadba jár, korban sem lehet távol tőled. Lana Winters? 
Nem tudom, hogy mennyire ismerik Lanát a suliban, vagy ha igen, milyen közvélemény alakult ki róla. Nagyon remélem, hogy nem járatja le a nénikéjét, ilyen rövid ismertség után. Azt mondta, hogy auror akar lenni... ennyit biztosan tudok róla.
- Az is valami! Ha jól tudom, eltart egy darabig. Nekem nincs türelmem ilyenekkel pepecselni, de egy adag százfűlé főzet mindig raktáron van. Bár neked ahogy láttam, nincs szükséged ilyesmire. 
Otthon a bájitalkeverő szobám tele van ilyen előre kevert mérgekkel, amiket még Mike hagyott rám. Nem szívesen nyúlok azokhoz a dolgokhoz. Nem is nagyon mentem be abba szobába, mióta meghalt. Jobb szeretem készen megvenni, amire szükségem van.

- Hogy ismerem e Lanát? Persze szerintem egy elég rideg lány de belül ő is csak arra vágyik, hogy valaki szeresse. Túl kompenzál, és nem bizik igazán senkiben. Fél a saját kudarcaitól, és vágyik a hatalomra.- örültem, hogy másik témára tudtam át terelni. Nem akartam kellemetlen helyzetbe kerülni.
- Egyébként eddig csak egy kellemes táncolás, és beszélgetésen vagyunk túl, szóval annyira nem ismerem,de ez az első benyomásom róla.- szólaltam meg, és lehalkítottam a hangomat.
-A Metamorf mágia pedig a legjobb dolog a világon, mert így nem kell százfűlé főzetet innom, és rengeteg viccre ad lehetőséget- Csintalan vigyor futott végig az arcomon majd mellékesen megjegyeztem:
- Egyébként nem csak ő akar auror lenni jómagam is szeretnék, bár nem tudom hogy mennyi rá az esélyem.- remélem kielégítő választ kapok.

Rideg? Nekem inkább csak szótlannak, kicsit elveszettnek tűnt, amikor találkoztunk és tulajdonképpen eléggé megnyílt, de lehet, hogy ez csak szakmai ártalom nálam, hogy mindenki bizalommal fordul felém. Nos, nem mindenki, van aki inkább fél, de azoknak meg is van rá az oka.
- Mindenki arra vágyik, akinek van egy kis lelke. A hatalom nem minden, az igazi öröm az mindig szeretetből fakad. - próbáltam rögtön védeni. Nagyon sok mindenen ment keresztül, ő is elvesztette azt, akit szeret, és elhagyta az apját, aki nem is szerette.
- Kellemes táncolás? - csillant meg a szemem, gyanús mosolyom kíséretében. Egy régi emlék derengett fel, egy boldog párról, akik ugyan tele voltak gondokkal, de ott voltak egymásnak. És most már nincsenek.
- Aranyos vagy, de egy ilyen tehetséget rengeteg más módon lehet hasznosítani. A százfűlé főzet feltűnő, óránként inni kell, ha nem akarunk lebukni. De annál legalább nincs fent a veszélye, hogy egy érzelmi kitörés elárul. -céloztam az előbbi hajszínváltására. Meg kell tanulni ezt is rendesen kontrollálni.
Nocsak, úgy látszik a világ kifordult a négy sarkából és újabban a Mardekárosok akarnak a leginkább aurornak menni. Valami nem stimmel itt. Mi van a Teszlegsüveggel, csak nem kéne süvegeshez vinni?
- Valóban? Esélye mindenkinek van rá. De nagyon kemény munka kell hozzá. Elég jó jegyek, gyors rekació, önfegyelem, a Minisztérium minden aurort rendesen átvilágít, hosszú procedúra. Elkötelezettnek kell lenned, ha ezt az utat választod! - figyelmeztetettem. Kifejezetten örülök, hogy a munkám iránt érdeklődő fiatalokkal találkozom mostanában, már az is megfordult a fejemben, hogy beszélek Dumbledore-ral és tartok egy kis tájékoztatást az iskolában.

Elszomorodik az arcom, mert tudom, hogy a kemény procedúrán nem mennék át,de utána meg is keményednek a vonásaim:
-Auror képzéssel, vagy a nélkül fogom elvégezni a munkájukat. Személyes bosszú miatt tenném, ami miatt nem lehetnék auror, de pont ez a személyes cél ad erőt arra, hogy miden csepp tudásomat arra összpontosítsam, hogy beteljesítsem amit megfogadtam magamnak.- Itt az eddig kedélyes csevegő hangom mély és sziklaszilárddá keményedik.
- Tudom, hogy mibe vágtam a fejszémet, és azt is tudom, hogy egyedüli munka, és senki nem lehet a közelemben. Se Lana, se Rose... Ugyanakkor nekem nem maradt másom a bosszún kívül. Nincs célom nincs semmi ami éltetne ezen kívül, és így ha kell úgy halok meg az ügy oltárán, hogy senki sem fog hiányolni. Mindig éberség, éberség lankadatlan éberség. Ez van a mindennapjaimban.- Utáltam a helyzetet, de így volt, és érdekelt, hogy mit reagál rá.

Kutakodó szemekkel vizsgálom. Eléggé elszántan nem kezdett bele a történetbe, hogy miért is, mi ez a bosszú, amit be akar teljesíteni, úgyhogy úgy döntök, hogy nem is firtatom. Én sem szívesen mesélném el neki az én történetemet. Még ha a Minisztériumban tudják is.
- Nagyon sokunknak lett kára Voldemort és a csatlósai miatt. - mondom neki halkan. - Úgyhogy megértem, hogy mit akarsz, de biztos vagy benne, hogy az auror hivatás erre a legmegfelelőbb? Mármint, ha beteljesítetted a bosszúd mi lesz veled? - teszem fel neki a nagy kérdést.
Sokan nem gondolják végig, hogy utána milyen üres lesz az életük, ha már az sem lesz, és egy ilyen fiatal korban ez vezethet kiábrándultsághoz az életből, vagy egyéb nem kívánatos következményhez. 
- Azt ajánlom, hogy inkább a Főnix rendjét keresd meg. Egy auror gyakorlatilag parancsot teljesít, úgy is lehetne fogalmazni, hogy a varázslótársadalom "katonái". A béke fenntartása a cél, ameddig a rend inkább specializálódik a halálfalók elleni harcra. Bár ezt a kettőt annyira nem lehet egymástól elkülöníteni.
Nem vagyok egy karrier tanácsadó, úgyhogy nem vagyok benne biztos, hogy a legjobb tanácsokat osztogatom, de amennyi tapasztalatot szereztem én már az életben, arra alapozva én így gondolom.
- Mintha csak Rémszem Mordont hallanám... - mosolygok megint rajta. Remek tanárom volt, de amit ő művel, az már tényleg a normális élet feláldozása a harc miatt. Engem az élet áldozott fel a harcban.

Elgondolkoztatott amit mondott. Ám bár tudom, hogy nem lennék üres. Mindig akadnak gyilkosok. Főnix Rendje? az mi? kik azok? lehet, hogy ők is egy halálfaló ellenes csoportosulás úgy mint az én bandám amit gyűjtök? Remélem az és akkor nagyon megkönnyebbítik a dolgomat.
- Nem maradt más az életemben, csak ez. Máskor máshol szívesen beszámolok a dologról, de nem itt.- Néztem körbe, és enyhén összeszűkült a szemem.
- Mi az a Főnix Rendje? Soha sem hallottam róla.- Ugyan akkor az arcom máshol járt. Eszembe jutott az egyedüllét, és a nagy ház ami kong az ürességtől és egy kisfiú benne akinek arra kell hazajönnie, hogy az apja és az anyja halott. Emlékszem Lomi a manónk mintha nevetett volna a halálukon. Csak patakzottak a könnyeim emlékszem, és emlékszem apám karján a koponyás tetoválásra. Biztos a halálfalók tették, és megjelölték, hogy azt higgyem, hogy halálfaló volt. De tudom, hogy nem volt az. Talán végig is csordul a könnyem és akaratlanul is a jobb kezemmel megszorítom a bal alkaromat, majd amikor kinyitom a szemem látom, hogy mit csinálok csak elvigyorodok:
- Bocsánat csak néha begörcsöl az alkarom- Remélem megeszi....

Örülök, hogy nem a kórházat választja a lelke kiöntésére. Nem vagyok benne biztos, hogy mit tudnék vele kezdeni. Nem vagyok egy érzéketlen ember, de dühítene, hogy nem tudok segíteni. Így is folyamatosan rémálmaim vannak, de azzal nyugtatom magam, hogy sok embert mentettem meg, mind, amennyit tudtam.
- Nos, talán a Főnix rendjéről sem itt kellene beszélgetnünk. - követem a szétnézését. Nem igazán tudok helyet javasolni, hisz ha jól tudom, nem hagyhatja el a kórházat. - Meddig kell itt lenned?
Úgy tűnt, mintha a gondolatai elragadták volna a beszélgetőpartneremet. Fürkésző szemekkel figyeltem, ahogy lecsordul egy könnycsepp az arcán és a karjához kap.
- Másokkal is előfordul. - hagytam rá, hogy ha nem akarja, nem kell elmondania. Sőt, talán bolondság lenne tőle, ha rögtön az orromra kötné, hogy mi is történt most.
- Igazából nem ide akartam kilyukadni, amikor szórakoztató partnert kerestem.- vetettem át az egyik lábam a másikon. - De ha már ide terelődött a szó; Lanának is mondtam, hogy vigyázzon. Vigyázzon az iskolában. Halálfalók gyerekeivel és leendő potenciális tagokkal jártok együtt órákra. Ne tévesszen meg a látszat, rettentően jók az álcázásban. Ahogy mondtad, lankadatlan éberség!
Nem tudom, mennyire fogja komolyan venni a tanácsomat, de most ez az egyetlen, amivel szolgálni tudok.

Elgondolkoztam azon amit mondott. És ki ha én nem alapon le fogok csapni a lehetőségre.
- Két nap múlva engednek ki. Ha ráér 3 nap múlva jelenjen meg a házamban Spooner street 26/2 szám alatt, mert úgy érzem lenne mit megbeszélnünk.-
Reméltem, hogy elfogadja az invitálásomat, amúgy sem sokat van nálunk vendég, főként nincs de hátha...
-Kérem ne vegye tolakodásnak csupán szeretném ezt a dolgot jobban megismerni. Biztosíthatom az épsége felől, hisz mint a ház ura és a család feje a ház engem szolgál, így míg én a szavamat adom épsége felől nincs miért félnie.- Komolyan gondoltam. van egy Nyaklánc ami mindig a trónörökösé, és más meg sem tudja érinteni, és az egész háznak a védelme abban összpontosul. Remélem hogy eljön...

Jelenjek meg? Kicsit meghökkentett, amit mondott, nem csak azért, mert így fejezte ki magát, hanem mert visszatért a magázáshoz, pedig kértem, hogy tegezzen. De aztán megmagyarázta az egyiket, újabb kérdéseket vetve fel bennem. 
- Érdekesen hangzik. Meglátjuk, megpróbálok elszabadulni ebédidőben, de lehet, hogy csak egész későn, este érkezem. Küldök baglyot. - egyezem bele. Még azért valószínűleg utánanézek ennek a fiúnak a Minisztériumban is. - De akkor elvárom, hogy tegezz. 
Várom, hogy valami magyarázattal szolgáljon erre az eléggé élőnek tűnő házikóra. Ilyesmivel még nem találkoztam. a Házunk évszázadok óta a családom tulajdona, de nem állítanám, hogy a ház minket szolgálna. 
- Egyébként lenne mitől félnem? - kérdezek rá és felvonom a szemöldököm. 
Valamiért hirtelen megint rám tör a vágy, hogy elszívjak egy cigarettát. Már az idejét sem tudom, mikor végeztem az előzővel. Az ápolónőt kezdi el kutatni a szemem, hogy minél előbb végezhessek itt. Persze azért inkább a fiúra figyelek.

Felállok elmosolyodom.
-Ha nem gond menjünk ki az erkélyre ami a szobámban van talán nyugodtabban is tudunk beszélgetni, és már rá akarok gyújtani.- Szólaltam meg majd elindultam a szobáim fele. Sok érzés kavargott bennem, és mind a mellett, hogy érdekes volt a nő, még csinos is. Nem tudom, hogy sajnáljam-e, hogy pont itt találkoztunk, de remélem, hogy előrébb tudja vinni az életemet. A folyosókon kacskaringózva nem igazán szólaltam meg, hanem a gondolataimba mélyedtem. Hiányzott már egy emberi kapcsolat. Nincsen körülöttem senki, akivel törődhetnék, vagy törődne velem. Nincs családom, és nincs senkim. Árva gyerek vagyok, és próbálok úgy tenni mintha, nagyon kemény lennék, pedig belül sokat szenvedek. Elkezdek egy saját verset dudorászni magamban

Jött a kígyó megfogta
elvitte mit szerettem
Elragadta a halálba
Hát mi maradt így nekem

Véres foggal néz reám
Neveti a kínomat
Üres szívvel többé már
Csak ontani tudom kínomat

Minek kell sok mű barát
Ezer és egy csaló
Előbb utóbb jön a halál
Csak ez az ami való

Összerezzenek mert a végét már annyira beszéd hangerőn mondtam, hogy meghallottam a saját hangomat. És csak riadtan nézek fel, és remélem nem hallotta meg.

Felfoghatatlanul erős késztetést éreztem, hogy rábólintsak az ajánlatára, és vele tartsak az erkélyre. De nem dobhatom csak úgy sutba a munkám.
- Mindennél jobban vágyom már egy szál cigire, de azt hiszem ott már azokat a híreket hozzák, amire nekem szükségem van. - intettem egy közeledő ápolónő felé a fejemmel. 
Elindultam vele, hogy félúton az én boszimmal találkozzak. Még mielőtt leszólíthatott volna a nő, a fiú felé fordultam.
- Örülök, hogy találkoztunk, akkor 3 nap múlva! 
Néztem utána még egy darabig, mert valami érthetetlen okból aggódás fogott el. Valami nem stimmel körülötte, úgy érzem, de nem tudom mi. És ha valamit nem tudok, az zavar és addig kutakodom, ameddig rá nem jövök!