Daniel & Helena

Ez a fiú... Daniel Folds... Nem tudtam magamban hova tenni. Egyszerűen nem illett se ebbe, se abba a kategóriába. Ő volt Daniel Folds. Ez nagyon tetszett. Talán túlságosan is. Miután végighallgattam, elhatároztam, ha törik, ha szakad, segítek neki a nonverbális mágiában, illetve a bájitaltanban is. Egyszerűen nem értettem, hogy egy ilyen kaliberű fiú miért nem jó a bájitalfőzésben. Hm... elgondolkoztam. Idő kellene, ami nekem ugyan tengernyi van, de sosem akkor, amikor Danielnek is. A dolog kissé meg van lőve emiatt. Idő... idő kell... Majd még gondolkozom.
Rendelet. Daniel harcot vívott magában, ezt észrevettem. És azt is, hogy szeretné, minél előbb üljek le. Ezt muszáj volt megmosolyognom. Pedig annyira próbálkozott a pokerarccal! Édes volt, persze a maga, különc módján- Mit tehetnél? Ezzel a kérdéssel már tettél valamit. Segítek neked, ha hajlandó vagy megfogadni a tanácsaimat- válaszra nem várva folytattam- Első: Értékes vagy! Ezt tanuld meg. Nem kell nagy tetteket véghez vinni! Egységben az erő. Ezek hülye közhelyek, de nagyon is igazak- kicsit lehiggadtam- Ezzel a kérdéssel már a cselekvés útjára léptél, Dan- tetszett ez a becenév. Ha neki nem is tetszik, ezentúl nekem Dan lesz- Elég ha pár ember tesz nagy dolgokat. Neked nem kell köztük lenni. Elég, ha a többi ezerrel, nyáj módjára ott állsz a háttérben. Hidd el, számít. Egy farkas sincs olyan bolond, hogy pár fős bandával neki menten egy dühös, és elégedetlen nyájnak, és a vezető kosoknak, bárányoknak. Érted?- kérdeztem kedvesen.
Főnix Rendje. Hm... Elvigyorodtam- Nos, véletlenül összefutottam Sirius Blackkel az Abszol úton, és hát megkérdeztem, mi alapján van felvétel. Ő pedig megnézte mit tudok. Kb. tíz perc alatt bemutattam neki a tudásom java részét, és mivel le volt nyűgözve, reménykedem a felvételben- mosolyogtam- Csak arra is idő kell... IDŐ!!!- úgy felkiáltottam, hogy a fiú majdnem hanyatt esett ijedtében- Ez az Daniel! Már tudom! Tudom, hogy hogy segítek neked! Idő! Ez kell nekünk!- láttam, hogy nem érti, de nem törődtem vele- Holnap este 8-kor várlak a bejárati csarnokban. Ott elmondok mindent- kicsit furcsán nézett rám. Ő 9-ig lehetett a folyosón, és pedig 10-ig. Azonban nekem 8 órakor a sulis párbajszakkörre kellett mennem. Mindenki tudta, hogy azt mikor tartják. És én ott leszek. Pontosabban ott is... Ördögi vigyor ült az arcomon. Csak ne tudja meg senki, gondoltam elszánt arccal.
A csillagokra nem válaszoltam. Én is éppen ebben reménykedtem.
- Biztos, hogy nem bánja?- csodálkoztam- A varázsnép nagyon vigyáz a saját maga által szerzett tudására. Ha majd lesz iskolaszünet, akkor hazamegyek, és elhozok neked egy könyvet. Biztosan tetszeni fog. Még Tata írta akkor, amikor az aurorszakmát otthagyva tanítóként járta a világot. Egy egyfajta napló ez, de tele van olyan bölcseletekkel...- elmerengtem-... amik tetszeni fognak neked- egy mosolyra futotta. Nekem is tetszettek. Nagyon tetszettek. De élőben jobb volt hallgatni őket, mint visszaolvasni egy régi könyvből.
- Hát... Most legyek őszinte? Átváltoztatástan, bűbájtan, bájitaltan, SVK... Nem kell majd 3 évet tanconckodnom ahhoz, hogy mester legyek bármelyikből is. A többit is szeretem, kivéve egyet. Mágistörténet. A hideg is kiráz tőle, meg Binnstől- egy elég ronda fintorral fejeztem be a mondanivalóm.

Érzem a hangján, látom az arcán, hogy hozzászólásommal megint sikerült kicsit zavarba hoznom a lányt. Nem mondom, felemelő érzés, hogy nem küld el a pokol mélyére azzal az indulatok között is figyelmesen mellékelt magyarázattal, hogy „Keress másik lányt, aki élvezi is a bókjaidat!”. Örülök, hogy nem érti félre őket, és hogy ily hamar tisztázódott előtte: belőlem alapból záporoznak a dicséretek és a bókok. Ha valakit tisztelek, nem törődve vele hogy ő mit szól hozzá: én kész vagyok ezt a tudtára is hozni. Az idők folyamán kialakult, hogy a beszédembe néha nem is feltűnően, csupán elvétve, de belecsempésszek egy-egy hízelgő kifejezést… talán hogy jobban megkedveltessem magamat az éppen velem társalgó illetővel. Kicsit mindig aggódok, hogy amit mondok, unalmasnak könyveli el a beszédpartnerem, s ezt igyekszem mindenféle módon elkerülni. Bár Helenánál egészen más a helyzet… ő… ő tényleg, őszintén megérdemli azt, amit mondok neki. Igen… ha valaki, hát ő az, akinek naphosszat bókolnék, mert hogy tudnék, az is biztos.
 Persze – visszatérve az őszinteségi rohamokhoz -, a negatív érzelmekkel már nem vagyok mindig ilyen közlékeny… nem szeretek konfliktusok okozója lenni, maximum a konfliktusok tovább vivője, de ezt is csak akkor, ha az illető a családomról vagy a barátaimról talál nem éppen a megfelelő szóválasztásokkal beszélni. Természetesen ilyen érzelmeim nincsenek a lányról. Sőt, mint azt már említettem nagyon is jó a véleményem róla. Tudom, hogy nem szabad, meg hogy úgyse jönne össze a dolog… de akkor is jó eljátszani a gondolattal, hogy ő és én…
 Gyorsan elhessentem az ötletet, s egy mosollyal reagálok a lány zavarára… Merlinre mondom; ennyit még életemben nem mosolyogtam lányra. De őszintén, hogy lehet nem mosolyogni rá?
 Mikor a Rendeletről beszél, nagyon gyorsan belátom, hogy amit mond, igaz. Ezzel jómagam is tisztában vagyok, hiszen nem csak hülyeségekről elmélkedek, mikor egyedül vagyok… a semmit tevés gyakran többet árt egy ügynek, mint az ellene tevők cselekedetei. Csak… nem akartam belátni ezt. Ugyan mit tudnék én tenni a Minisztérium ellenében? Nem szolgálhatok semmivel az ügy sikerének… nem vagyok Potter, aki ötödikesen legyőzte Voldemortot, nem vagyok Dumbledore, aki a szavaival tömegeket tud megmozdítani, én Daniel Folds vagyok, aki szeretne minél több embert elkerülni és leülni egy fatövébe gondolkozni. Üres szónoklatokon túl egyebet nem tehetek az ügy előrendülésének érdekében…
 De mondd, mit ér az ember bölcs mivolta, ha nem fogadja meg a saját tanácsait sem…? - szólal meg a tudatomban egy hang… talán a józan eszem, melynek engednem kell… Valóban, a válasz ott van a fejemben… igazság szerint, én mindent átlátok és megértek, csupán tenni a dolgok ellen esik nehezemre. Tudom, hogy egyedül nem fognak semmit elérni az ellenzék pártiak, és az én álláspontom nem a követendő példa… de hogy segítsek nekik?
 Mikor Helena feláll szónoklata végén, nagyon megijedek… igyekszem nem kimutatni, ami remélem sikerült is (hiába, az én arcom nem olyan kőálarc, mint amilyen Pitonnak van), de lelkem mélyén egy hang elszontyolodva suttogja: „Ne menj el… kérlek.” Tisztában vagyok vele, hogy a lány nem akar itt hagyni engem, csupán beszéde tüzelte fel a szívét, de akkor is… a hirtelen felpattanás és, hogy most éppen az én véleményemnek megy neki, magában rejtette a lehetőséget: akár el is ballaghat vissza a kastélyba… Megnyugszom, mikor visszaül mellém, és válaszra nyitom a számat.
 - Igazad van. – kezdek bele egy nagy, belátó sóhajjal. – Én is tudom, hogy ha sokan vannak véleményemen, az olyan, mintha nem is lennének a Rendelet ellen, és ez egyáltalán nem megfelelő álláspont, de tenni is valamit… az már más tészta. Muszáj belátnom, hogy ez a leghelyesebb út, amit te is mondasz… de hogy segíthetnék pont én?
 A különórák idejével láthatóan Helena bajban van, amit a válasza rövidesen meg is erősít. Hihetetlen dolgokat csinál ez a lány a szabadidejében… animágusok, párbajszakkörök, a Főnix Rendje… bámulatos. Meg kell értenem, hogy ezek mellett nehezére eshet velem is foglalkoznia… „Mit is reméltél, Daniel…”
 - Megértem… - mondom neki egy őszinte félmosoly kíséretében. – Ha nem érsz rá, természetesen nem kell velem foglalkoznod… nem akarok fejfájást okozni neked. – inkább elterelem a témát. – A Főnix Rendjébe? Hogyhogy?
 Ambiciózus lélek ez a Helena, bár erre sem ebben a pillanatban jöttem rá.
 - Nagyon bölcs gondolat. – emésztem meg a hallottakat, majd immáron újonnan fellelkesült kedves mosollyal, hozzáteszem. – Remélem, eléred majd azokat a bizonyos csillagokat.
 A lány kiáltása kissé meglep. Már nem csak azért, mert kicsit váratlanul ért a hirtelen hangszínváltozás, melynek hatására ugrok egy kicsit törökülésből, hanem az üzenet végett is. Én csupán konstatáltam, hogy ő ügyesebb… ebbe nincsen semmi önbizalomhiány… vagy igen? Néha valóban eléggé aggódok másoknak teljesen magától értetődő, szokványos dolgokért… lehet, hogy igaza van a lánynak? Hozzászólására csak sokat mondóan, elérzékenyülten mosolygok, melyből azonnal ki tudja venni az érzéseimet: „Köszönöm, Helena…”
 - Nos, igen. – felelek apára gondolva. Lehet, hogy kicsit zsémbes, és vagy háromszor olyan tömegiszonyos, mint én, de attól még nagyon szeretem őt… - Nagyon hasznos hobbi, az biztos. Ami pedig az igegyűjteményt illeti, egyszer majd megkeresem neked… szerintem apa nem bánja, hogy kölcsönadom. – bár ebben nem vagyok biztos. Múltkor is egy órát töltött azzal, hogy ”kicenzúrázza” azokat az igéket, amiket nem adott volna ki a család kezei közül… néha vannak paranoiás pillanatai…
 Látom, hogy Helena szeretné terelni a szót, így aztán én nem állom útját ebben… nem akarok neki semmi kellemetlent mondani… őneki soha.
 - Kedvencek? Hmm… - gondolkozom el magamban. – SVK, bűbájtan, átváltoztatástan azt hiszem, amit jobban szeretek. Bár Piton eléggé megorrolt rám egy múltbeli afférunk miatt az egyik mardekárosával, de ettől függetlenül a tantárgyat szeretem. A bájitaltant meg nem sajnálnám, hogyha nem kéne tanulnom többet… nem igazán vagyok jó belőle. Te hogy vagy vele?

Ez a fiú! Akaratán kívül is olyan bókok hangzanak el a szájából, amiket nem tudok hová tenni.
- Oh, öhm, izé... köszönöm- meglepődtem rajta, mint általában mindig, és most ezt nem is tudtam leleplezni.
Mikor a Rendeletről beszélt, azonban muszáj volt ellene mennem- Látod Daniel? Pont te is egyike vagy azoknak, akik miatt lehet, hogy nem sikerül megbuktatni a Rendeletet. Vannak, akik fellépnek a Rendelet oldalán, és vannak, akik ellene. A legtöbben azokban azok vannak, akik nem tesznek semmit mondván, majd a többiek elintézik... De könnyen lehet, hogy a többiek kevesen lesznek... Hogy nem tudják elintézni egyedül. Viszont ha ezeke az emberek is nyíltan kimondanák: "Nem, mi sem akarjuk ezt a badarságot", akkor ez lehet, hogy annyit lendítene az ügyön előre, hogy már nem is lenne Rendelet most sem. Emlékszel? Emlékszem mit mondott Albus Dumbledore, a világ egyik legbölcsebb embere akkor, amikor véget ért az iskolában a Trimágus Tusa? Akkor, amikor azt hittük, Voldemort miatt mindannyian meg fogunk halni? "Mit számít, ha nyelvünkben és szokásainkban különbözünk, ha a célunk közös? Ha nyitott szívvel fordulunk egymás felé, semmi sem állhat közénk." Egyszerűbben: egységben az erő! Daniel, ezt be kell látnod neked is!- felpattantam az indulattól, annyira akartam, hogy ez a csendes, érzelmes fiú is átlássa a helyzetet: mindenkinek tennie kell valamit az ügy érdekében.
Mikor lehiggadtam visszaültem mellé a fa alá, és elgondokoztam: mikor érek rá? Jujj, a válasz rossz lesz...- Valójában én bármikor ráérnék, ugyanis tanulnom nem kell, csak a leckéket kell megírnom, az pedig gyorsan megvan. De- kezdtem, mire a fiú kicsit lejjebb vett a mosolyából-, éppen segítek két embernek animágiát tanulni, illetve másnak párbajozni, meg néha-néha kviddicsezek is, meg... ha minden jól megy hamarosan a Főnix Rendjének tagja leszek... Szóval... sajnos most nem túl jó... De amint lesz időm, szólok... vagy... nem tudom. Gondolkoznom kell- ki kellett találnom valamit, nem hagyhattam Danielt cserben. A gondolat már kezdett megfogalmazódni a fejemben...
A célkitűzésem mondhatni lehetetlen dolog- Pont ezért tűztem ki ezt a célt. "Ahhoz, hogy elérd a csillagokat, a csillagok felé kell ugrani..."- egy idézet, amit Tata kezdett el, és én fejeztem be. Remélem jól.
- Ez a baj veled! Bízz önmagadban!- kiáltottam rá a fiúra- Daniel! Higgy önmagadban! Mert értékes vagy!- rájöttem, hogy a fiú, krónikus önbizalomhiányban szenved.
Figyelmesen hallgattam, ahogyan az apjáról beszélt. Vajon él még?- gondoltam. Olyan furcsán beszél róla Daniel. Megsajnáltam a fiút. Egy auror apa biztosan rengeteget vár el fiűtól- Nem semmi apukád van akkor! Ezer saját ige! Ez nem semmi! Sokat adnék érte, ha pár percre belepillanthatnék az igegyűjteményébe... Tudod- folytattam halkabban-, Tata engem is úgy küldött ide, hogy egy csomó mindent már tudtam. Első év elején egy másodikos végzős szintjén varázsoltam, és tudtam dolgokat... de ez lényegtelen- kényszeredetten felnevettem, majd hogy másra tereljem a szót, eszembe jutott egy egyszerű kérdés- Mi a kedvenc tantárgyad? Van olyan, amit nem szeretsz?

 Keserű, s kétségbe ejtő a gondolat, hogy valaki elveszítheti az utolsó élő rokonát is… az utolsó élő véréből valót ebben az átkozott világban. Nekem is jórészt csak apám van. Ahogy látom Helena arcát, és átérzem fájdalmát, elhatározom, hogy írok egy levelet neki… eddig nem volt nagyon szokásunk apámmal a levelezés… de hát mindent el kell kezdeni egyszer, nem de? Most pedig szükségem van rá, hogy tudjam: vele minden rendben van.
 Habár ez a „Nekem csak apám van” kicsit eltúlzott kijelentés volt. Apámnak van egy testvére is, akivel egész jó kapcsolatot ápolok. A neve Sam Folds, és ő az a tipikus, mosolygós, sörhasú nagybácsi, akinek a kezében mindig akad egy korsónyi ital, és csak úgy áradnak belőle a régi sztorik, na meg a piszkos gondolatok. Megszállottja a muglisörnek, ezért aztán otthon mindig akad egy pár üveggel belőle, ha Sam bácsi egyszer csak úgy behoppanálna a kertbe (a házba nem tudna, mert apám volt olyan elővigyázatos, és levédte egy bűbájjal az egész épület területét). Tehát Sam bácsi elvileg jó fej lenne, s ami azt illeti az is. Csupán… én egy gyárhibás selejt vagyok, aki nem tudja minden pillanatban értékelni ezt.
 Rosszul esik nekem, s gondolom Sam-nek is, mikor egyszerűen nem tudok hozzászólni a témáihoz minden alkalommal, de meg kell értenie: sajnos nem mindig tudok orientálódni vele… Tudnia kell neki is: lehet, hogy pont olyankor jön el hozzánk, mikor valami olyasmi jár az eszembe, ami messze jár az ő gondolataitól. Az meg ugye alapvető tény rólam: ha egyszer gondolkodok, senki sem tud kiragadni az elmém tengeréből.
 Vagyis… eddig nem igazán akadt ilyen személyre precedens. De most, hogy megismertem Helenát… lehet, hogy azt kell mondjam; nem igazán haboznék ott hagyni az össze-vissza kavargó ötletek és kérdések pavilonját, ha a lány keresne engem. Ő más, mint a többiek… rokonlélek, legalábbis bizonyos dolgokban, s most a beszélgetés egy olyan témára sodródott, ami mindenképpen bensőségesebb, mint egy közönséges „Hogy vagy?” - kérdésre a felelet. Nem tudom, hogy Helena akar-e beszélni a dologról. Engem személyesen mindig is megnyugtatott, ha valakivel meg tudtam osztani az érzéseimet, a bánatomat, bármilyen kínzó is volt az adott emlék… de meg kell értenem, hogy nem mindenki ilyen… és ha Helena is ebbe a csoportba tartozik, akkor a világért sem faggatnám tovább. Segíteni szeretnék neki, de ahogy látom, nincsen erre olyan nagy szüksége… amiből következtetek, hogy az eset nem a közelmúltban történhetett. Tehát egyelőre nem feszegetem a határokat.
 - Ha te neki köszönhetően lettél ilyen, akkor biztos vagyok benne. – mosolygok a lányra.
 Nem tudom, hogy milyen lett volna a kapcsolatom Tatával, ha esetleg valaha is találkozunk, de úgy érzem, hogy jól meg lettünk volna. Alapjába véve mindig jól éreztem magamat a nálamnál bölcsebb és idősebb emberek társaságában. Egyrészt a tanulás és a tapasztalataikból való okulás miatt, másrészt mert minden öregember hangja valahogy megnyugtat… mintha a múltat és a jelent egyszerre hallgatnám, oly érzés kerülget egy aggastyán beszédét hallgatva, s ez jó érzés. Szavaim a megszokott véletlenszerű bókoláson kívül megmagyarázzák, hogy miért hiszem; jóban lennék Helena bácsikájával. Helenát Tata tanította… s mivel Helena rendes ember, Tatának is annak kellett lennie… őszintén sajnálom, hogy nem ismerhettem meg.
 A Rendelet. Én ami azt illeti soha nem vettem komolyan azt a papír fecnit. Ugyan minek vettem volna? Nem hittem sohasem, hogy lesz valami ebből az alpári ötletből, s ahogy látom Helenát, tudom, hogy jól gondoltam. Erősen kétlem, hogy csak a lány van ilyen véleménnyel a házassági törvényről, ebből pedig az következik; nemsokára jó nagy csetepaté lesz itt… bízzunk benne, hogy csak szavak és szónoklatok terén, nem pedig fizikai küzdelmek tekintetében.
 - Az egész badarság. – mosolygok Helena határozott szavai után. – Egy elkeseredett, botor próbálkozás, hogy megmentsék a varázsvilágot. Mert baj van, az biztos. A probléma csak az vele, hogy közben megfojtják az emberi érzelmeket. S pont ezért én magasról teszek rá… nem fogok ellene menni, nem fogok az oldalára állni, én nemes egyszerűséggel nem veszem komolyan, mert úgyis el fog bukni. Ez olyan mintha néhány termetes varjú megpróbálna parancsolni több ezer verébnek… lehet, hogy a varjú nagyobb, de a verebek többen vannak, s ha a tömegnek nem tetszik valami, nem fél kimondani. Akkor pedig a drága Minisztérium megeheti, amit kifőzött. Egyszerűen abszurdum az ötlet, hogy meghatározzák egy ember életét előre, hogy elnyomják a szerelmet, elnyomják az érzelmeket. Ez bukásra volt ítélve, mikor már kimondták akkor is. Csupán most még nem mernek ellene tenni… de ez idővel… megváltozik.
 El sem akarom hinni, hogy van valaki, aki segítene nekem a nonverbális mágiával… előbb utóbb biztos menne egyedül is… de addigra már a tanrend szerint is fogják tanítani. Annak meg mi értelme lenne. Nagyon örülök Helena ajánlatának, és nem utasítom vissza semmi pénzért… már csak azért sem, mert akkor megint beszélhetünk.
 - Én igazából bármikor ráérek… - felelek töprengve az időponton. – Inkább tőled függ a dolog, én alkalmazkodok.
 - Ne mondj ilyeneket. Hiszen így van. - Mosolygok Helena kijelentésén. Mondjon akármit is; én még nem láttam nála különb, végzős diákot amióta itt vagyok. – Mint Dumbledore-nak? Nem semmi célkitűzés… de rólad el tudom képzelni, hogy sikerül.
 A varázslatomra nem vártam, hogy Helena gratulálni fog… melegséggel tölt el, hogy ez a véleménye róla… bár jól tudom, hogy nem igazán közelíti meg az ő szintjét.
 - Kedves tőled, hogy ilyet mondasz. – mosolygok a dicséretre. – De te kismilliószor ügyesebb vagy.
 Látom, ahogyan a lány ügyesen felhúzatja a faággal a házikót a fűzfa lombkoronájába. Örülök, hogy ott van… sokat járok ki ide és… ez majd mindig Helenára fog emlékeztetni, ha ő nem is lesz itt. Hálával tölt el, ahogy hangosan varázsol, holott ő tud máshogy is… nem igazán reméltem, hogy valaha is lesz ilyen baráttal dolgom, aki erre is figyelne. Mosolyogva nézem a házikót, majd megdicsérem a varázslatot, és válaszolok a lánynak.
 - Apám találta ki őket. Ezt például még hét éves koromba mondta el… legalábbis azt hiszem akkor. Tudod ő auror, és szívügye volt, hogy felkészítsen azon részleteiből a mágiának, amiket ő maga is képes megtanítani… és hát tanított. Azt mondta, hogy az első szavaim is bűbájok voltak, bár ezt erősen kétlem. – mosolyodok el az emlékre. Nem is tudom, hogy minek mondom el... nem igazán lényeges információ. – Már azóta műveli ezt, hogy ide kezdett járni anno… mióta anyám ott hagyta őt, és én is ide járok, nem tud mást csinálni csak új igéket kitalálni. Az állását eléggé fél várról veszi, bár dolgozni azért bemegy, de ami azt illeti, szerintem belefáradt… mindenesetre mihelyst hazaér, csak otthon ül, és ilyen igéket fedez fel. Azt mondja, hogy soha nem lehet tudni, mikor mire lesz szüksége az embernek. Hirtelenjében meg nem számolnám, hogy mennyi lehet neki… de erősen kétlem, hogy ezer alatt lennének. Tudod, némelyik igét csak felfejleszti, de még ha így nézem is… rengeteget kiötlött már. Nagyrészt átkok, és védekezések… de látod; van itt más is. Azon tíz év alatt mindet bemagoltatta velem… bár vannak köztük olyanok, amiket nem lenne szívem egyetlen ellenségemen sem használni… voltak pillanatai apának, mikor nem igazán nézte az ellenség érdekeit… enyhén fogalmazva.

Tévedtem. Daniel Folds megértett. Megértett, és ezt a tudtomra is adta világosan. A hangja annyira beleérző volt, hogy az egész dolog ezerszer jobban fájt, mint szokott. Már majdnem annyira, mint akkor, amikor minden megtörtént. Amikor az átok eltalálta Tatát. Valaki saját fejlesztésű átka...
- Köszönöm, hogy ezt mondod- feleltem a fiúnak- Sajnálom, hogy nem ismerhetted meg Tatát, biztosan jól kijöttél volna vele- és valóban: Tata nagy gondolkozó volt, jót beszélgetett volna a fiúval. Ha nincs az az átok. Legszívesebben folytattam volna, elmondtam volna mindent Danielnek, minden apró részletet. Tudtam, hogy el nem futna, és nem is mutatná, hogyha nem érdekli a dolog; éppen ezért inkább csendben maradtam. Bár, lehet később szóba fog kerülni a téma.
- Igen, a Rendeletet. Ez egy emberi jogokat sértő törvény, amit pár idióta talált ki. Nem maradhat fenn- ezt így gondoltam, és semmi sem tudta volna megváltoztatni a véleményemet.
Elmosolyodtam a fiú csodálkozó ábrázatán- Na, sok kedves fölötted járóval találkoztál eddig...- dörmögtem neki- A nonverbális mágia nem nehéz, de tanár nélkül nem is csodálkozok, hogy nem megy elsőre. Szívesen segítek neked bármikor, csak szólj mikor érsz rá- mosolyodtam el.
- Ugyan már!- legyintettem- Én se bámulatos, se ügyes nem vagyok. Sajnos nem. Majd akkor leszek az, ha úgy megy a mágia, mint Dumbledorenak- az igazgató nevének említésére is elmosolyodtam. Nagyon szerettem, és örültem, hogy ő az igazgatónk. Egyedül azt sajnáltam, hogy nem tanít.
Daniel felvette a pálcáját, majd kimondott egy furcsa igét. A hatása ledöbbentett- Nagyon ügyes!- dicsértem meg- Még hogy csak ilyet tudsz! Ez nagyon jó!- tetszettek a madarak, és ezt a fiú tudtára is hoztam.
Szándékosan, hogy Daniel is élvezze a dolgot, hangosan folytattam a varázslatot.
-Avem fucum!- intettem a pálcámmal, mire a két madár kicsit eltávolodott a háztól- Salicundes ascendomus lacscendit!- egy fűzfaág lenyúlt a házért, és felhúzta olyan magasra, hogy semmilyen vad ne érhesse el. Végül egy pálcasuhintással arrébb húztam pár ágat, így a madarakon kívül senki és semmi sem tudott berepülni a házikóhoz. A madarak hamarosan el is foglalták helyüket. Vártam a fiú reakcióját.
- Visszatérve az igédre. Muszáj tudnom. Honnan van? Te találtad ki? Nagyon tetszik. Milyen igéid vannak még? Mi ösztönzött arra, hogy kitalálj igéket?- csak az utolsó kérdésre kapott válasz érdekel. A többi kérdés szinte csak formaság. Valójában azok a válaszok is érdekelnek, de nem annyira, mint a másik. Tudnom kellett, hogy van-e olyan varázsló vagy boszorka akit normális ok késztetett erre.

Azt, amit elmondtam Helenának, szívesen mondtam el. Örülök, hogy végre találtam egy másik embert, aki valamilyen szinten úgy működik, mint én… és megért. Nate is a barátom... hogy is ne lenne az: Ismerjük egymást vagy öt éve. Azonban Nate nem az a magányos, mélygondolkodású személy, velem ellentétben. Hiába mondaná, hogy beszéljünk az ilyen dolgokról Daniel… nem állnék neki ellent, és lelkesen elkezdenék beszámolni a gondolataimról, de biztosra veszem, hogy egy idő után sürgős teendője akadna valahol máshol és mással, az én unalmas témáimtól jó távol, ha a körülmények is lehetővé teszik ezt a kikötést. Éppen ezért ilyenekről vele nem is próbálok dumálni… akad más is a világban, amiről ellehet trécselni.
 Helenával viszont szemlátomást tudnék. Van valami a lányban… amiért megbízok benne. Soha nem értettem, hogy hogy lehet idegenekre rábízni egy titkot, vagy kiönteni az ember lelkét nekik… de most már tökéletesen elfogadom az érzést. És az idegen amúgy is kicsit túl kemény szó Helenára… alig beszélgetünk egy kis ideje, de már úgy tekintek rá, mint az egyik legjobb barátomra… vagy lehet, hogy többre is?
 Hirtelen nyilall belém a felismerés: ugye nem vagyok szerelmes Helenába? Nagyon szép… kedves, szemmel láthatólag megértjük egymást, és láttam már durvább korkülönbségeket is, mint az a kettő kemény év, de akkor sem próbálhatnánk meg ezt együtt, vagy pontosítsunk: nem próbálkozhatnék én be nála… Azért kell pontosítani, mert szerintem ő is el tud maga mellé képzelni valami normálisabb srácot, tehát részéről ez a dolog mindenképpen döglött ügy. Legalábbis szerintem, hiszen nem láthatok bele a fejébe, de… most komolyan… ha valaki ennyire szép és tehetséges, ugyan mit akarna pont a magában ücsörgő szerencsétlennel?
 Visszatérve: tönkretehetné azt a friss kapcsolatot, amit most kötöttünk… Ez pedig még a legrosszabb, kísértetjárta rémálmaimban sem eshet meg. A legjobb dolog, ami az elmúlt egy hónapban történt velem, hogy megismerkedtem vele, és ezt nem fogom elcseszni egy lehetséges érzelmi fellángolással. Ráadásul nem is hiszem, hogy azt amit érzek szerelemnek lehetne nevezni. Vonzódás nyilván van, de ez az összes széplány iránt szerepet játszik minden fiúban. Azt mondanám, hogy Helena egy… lelkitárs… igen.
 Látom a lányon, hogy nagy dologra szánja most el magát, és mikor elkezd beszélni az életéről, egyszerűen nem is hiszem, hogy ezt elmondta nekem… soha… még csak a gondolatától is irtózom, hogy ezt tovább adjam még a tulajdon gyerekemnek is… már ha lesz valaha. Tisztában vagyok vele, hogy ez rengeteget jelenthet Helenának, így úgy is kezelem. Kezdetben a szavakat sem találom. Mutassam részvétemet a bácsikája miatt? Vagy támogassam őt a Rendelet elleni harcban? Vagy mit mondjak most? Számos helyzetet lejátszottam eddig a fejemben, de ilyet… még egyszer sem. Hajh… nem lehet mindenre felkészülni.
 Mikor meghallom, hogy Helena animágus, és hogy nyaranta állat képében szokott elmélkedni, az őszinte meglepődésen (Merlin szakállára… ez a nap jó nagy dózist adott nekem az érzelmek forgatagából) kívül, újabb csodálkozásra ad okot. Szerintem semmi ijesztő nincsen abban, hogy valaki zavartalanul akar gondolkodni… és ehhez megteszi a kellő lépéseket. Én elvonulok egymagamba… ő pedig átváltozik. Nem olyan furcsa ez… bár nem is igazán szokványos. Úgy vélem, hogy ennek a lánynak a nevét egyszer majd nagy mágusok fogják félni, mivel Helena előtt nem lesz soha általa nem leküzdhető akadály… animágus, igéket von össze és talál ki, ezen kívül már előre megtanulta a következő egy év anyagát… milyen helyzetet tudna bárki is felhozni, amiből nem tudna jól kijönni?
 - Nagyon sajnálom Helena… - válaszolok végül a történet befejeztével. Arcomon együttérzés látszik, mely szívemben még nagyobb mértékeket ölt. Szörnyű lehet neki… hát ezért magába forduló az olyan bunkókkal, mint az én drága mardekáros patkányom. És ezért szórja oly hevesen az átkokat, azon emberekre akik bántják. – Tudom, hogy hatalmas közhely… de tényleg… annyira sajnálom. Mondhatnám, hogy átérzem a fájdalmadat… de nem. Hiszen ezt rajtad kívül senki nem érezheti igazán, így megérteni is igen kevesen tudnak… és lehet, hogy furcsán fog hangzani… de szerintem, ha a bácsikád élne, büszke lenne rád… s nem is kicsit.
 -  A Rendeletet? – kérdezek egy idő után, mihelyst kicsit leülepedhetnek a lányban netán-netén felmerülő rossz érzések. Lehetséges, hogy Helena már sokszor átrágta magát ezen, és már hozzászokott a helyzethez, de nem akarom, hogy hirtelen kelljen neki témát váltani… mintha nekem nem is lenne fontos az amit mondott.
 Ahogy visszagondolok, arra a nyamvadt két hónapra mióta szenvedek a nonverbális mágiával, hihetetlen csekély sikerrel, azonnal tisztázódik bennem a felelet.
 - Megtennéd nekem? – csillan fel a szemem. – Már elég régóta próbálkozok vele, de nem igazán akar sikerülni…
 A felelet kicsit meglep engem is. Tudom, hogy Helena nem az a tipikus kegyetlen, aminek a pletykák leírják… hogy is lenne az, de azt nem hittem volna, hogy ilyen varázslatai vannak. Csodálkozva nézem a madárházikót. Ez aztán stílus apukám…
 - Bámulatosan ügyes vagy. – csak ennyit mondok szájam tátva a varázslatra, de azt olyan meggyőződéssel és tisztelttel, hogy még magam is meglepődöm rajta.
 Hirtelen beugrik apám egyik saját varázslata, ami pont jó lenne a helyzethez. Miután pálcámat elővettem, a madárház elé szegezem.
 - Philomela iugos! – mondom ki az igét, melynek hatására a magyalfarúd végéből egymást követve két fülemüle reppen elő, egy ideig körbe-körbe szálldosnak, végül pedig leszállnak Helena alkotására. – Ugyan nem olyan ügyes, mint a tiéd... de végülis működik. – mosolygok.
 Ha én nem is igazán szoktam igekiötléssel foglalkozni, apa szinte folyamatosan azt csinálta, és csinálja ma is. Rengeteg varázslatot kitalált már, néha csak módosítva régebbieket, néha pedig teljesen sajátokat feltalálva. Nagy részük aurori állásához illően párbajátkok, de számtalan hétköznapi bűbáj is van. Ugyan apám nem volt olyan bőkezű a tudással, mint Tata, és nem is tanította előre be a tananyagot, de az általa ismert igék jó kiadós részét bemagoltatta velem, aminek manapság igen nagy hasznát veszem. Tanórákon nagyon jól jön, hogy sok varázslatot ismerek… legalább van időm bájitaltanra tanulni.

Daniel bókja két irányból is meglepett. Először csak azért, mert egy fiú kedveset mondott nekem. Ez még érthető, hiszen amióta tizennégy évesen megerőszakolt egy francia csaló varázsló, aki megölte Tatát, valahogy a fiúkkal túlzottan óvatos lettem... Másodszor azért lepett meg, mert Daniel 5.-es volt, én pedig végzős. Ezen először ledöbbentem, aztán rájöttem: a kor nem számít. Ha valaki, akkor Daniel lenne az a fiú, akivel szívesen járnék. Persze semmi ilyenről szó sem volt, ő ezt nem így értette, látszott rajta. Bennem is csak kósza gondolatként fordult meg. Daniel inkább valami lelkitár-szerű volt számomra, mint pasi.
Gondolkoztam pár másodpercet, hogy elmeséljem-e neki a dolgokat nagyvonalakban. Végül úgy döntöttem, hogyha ő a bizalmába fogadott, és elmondta miken szokott gondolkozni, nekem is meg kell ezt tennem. Azzal, hogy tudtam mit gondol legbelül óriási fegyvert adott a kezembe. Ezt viszonoznom kellett.
Sóhajtottam egyet, majd elkezdtem mesélni. Úgy meséltem neki Tatáról, olyan szemszögből, amilyenből még senkinek soha. Eddig csak a tényeket mondtam el, most azonban inkább arra helyeztem a hangsúlyt, ami Tata fejében volt, és az érzékekre, amik megestek velem- Mugli családban születtem, egy teljesen átlagos lányként- el kellett mondanom az életemet is, csak akkor érthette meg, valójában mit gondolok- Két éves voltam, amikor szüleim egy vonatbalesetben meghaltak. Nem maradt csak egyetlenegy rokonom, az apám nagybátyjának a testvére, Tata. A valódi neve természetesen nem ez, de mindenki így hívta. Tata varázsló volt, de ennek ellenére magához vett. Régen aurorként dolgozott a minisztériumban, azonban annak már sok éve. Nagyon öreg volt, már régen nyugdíjazták. Hat éves voltam, amikor kiderült: boszi vagyok. Onnantól fogva egészen tizenegy éves koromig Tata megtanította nekem a roxforti tananyag első két évét. Meg persze sok minden mást. Például a kviddicset. Ide úgy jöttem, hogy egy harmadikos szintjén tudtam varázsolni. Nyaranta az animágiát tanultam. Nagyon szerettem ezt. Tizenhárom voltam, amikor egy francia csaló jól átverte Tatát. Szerencsére nagyobb baj nem lett belőle, de a varázsló egy év múlva visszatért. Ekkor egy olyan átkot szabadított rá Tatára, aminek jelentős köze van ahhoz, hogy már nem él. Épp elkezdtem az ötödiket, és egy hétvégén hazalátogattam. Nem szokás az ilyen, de otthon hagytam egy csomó mindent, így a tanárok beleegyeztek. Halálfalók jöttek, és megölték Tatát. Az átok miatt nem tudott csak védekezni, egy évvel korábban becsukott szemmel nyert volna. Nos, egy picit magamba roskadtam emiatt. Az animágiát kitanultam, és azóta minden nyaramat átalakulva töltöm. Állatként az érzelmek nem olyan erősek, így tisztán tudok gondolkozni. Át tudom gondolni mindazt, amit Tata tanított nekem arról, hogy a szeretet csodákra képes, és mindennel összefügg. Átgondoltam ki vagyok, és miért vagyok. Tudom, hogy vagyok valaki, és igyekszem így cselekedni. Azért vagyok, hogy segítsek másoknak. Hogy eltöröljem a Rendeletet még akkor is, ha belehalok- utolsó mondatomat már nagyon hevesen mondtam, és vártam, mit lép a fiú. Valószínű fejvesztve menekül majd...
Láttam Danielen, hogy tetszik neki amit csinálok. Gondolkoztam, és hirtelen leesett miért vág kicsit elkeseredett képet: nonverbális mágia, ez volt a kulcsszó. A fiú még ötödikes, így nem tanulhatta. Azonban magasabb szintű varázsláshoz elengedhetetlen volt- Ha gondolod segíthetek neked egy picit a nonverbális varázslásban...- csak megemlítettem. Vagy kell a segítségem, vagy nem.
- Sok párbajátkom, és rontásom van; használom is őket elég gyakran. A legtöbben azt hiszik csak ilyenek vannak, azonban nem. Többségben az alkotó igék vannak. Arról azonban, hogy szeretek alkotni mágiával, szinte senki sem tud. Mindenki leragad annál, hogy átkok, rontások...- gyorsan fogtam a pálcám, és a tó vizére szegeztem. Kiemeltem belőle egy vízgömböt, ami alig volt nagyobb egy kvaffnál. Lebegtettem, és belevarázsoltam egy csomó fűzfaágat, meg levelet. Csak annyi látszódott, hogy a gömbbel valami alakulgat. Mikor készen lettem, a gömböt a fiú elég húztam, és a vizet szétplaccsantva letettem a fonott madárházikót Daniel lábai elé- Például ilyeneket szeretek csinálni- mosolyogtam.

Előítéletek… gyakran magam is beleesek a hiába, hogy ránézek egy emberre, akinek a szájából cigaretta lóg ki, ruhája piszkos, s beszéde is olyan mocskos, mint a Sötét Nagyúr gonosz tetteitől vérben fürösztött kezei, majd meg sem próbálom megismerni, mondván: ez egy bunkó paraszt. Persze, általában ha ilyet gondolok valakiről elsőre, az illető lehetséges, hogy megfelel a kifejezés mind a két tagjának, de mi van akkor, ha azért piszkos a ruhája, mert ez az egy van neki? Vagy azért beszél trágárul és durván, mert nem mondták el soha előtte, hogy ezt nem így kell? Nem minden az, aminek látszik. – szól a bölcs mondás, és belegondolva milyen igaz is az, mi mögötte van.
Éppen ezért nekem nem igazán szokásom az előítéletek folyamatos gyártása, bár mint azt előbb megjegyeztem: vannak pillanatok mikor ez is megesik. És ez roppantmód megéri, hisz a fene gondolta volna, hogy a tömérdek pletyka ellenére Helena ilyen kedves lány. Erre akkor döbbenek rá igazán, mikor a mások előtt leginkább „furának” számító gondolataimat elmondom neki… vagyis sokkal inkább összefoglalom. Részletezni minden elmélázásomat, minden a elmém tengerében való elmerülésemet… szerintem nincsen annyi ideje senkinek, hogy egyáltalán meghallgassa, nemhogy végiggondolja őket ő maga is. És Helena nem azzal felel, mint mások, hogy „Aha.” meg „Értem”, hanem kijelenti, hogy nem zavarom őt ezekkel… s ha ez még félreérthető is lenne, hiszen létezik mások érdekében elhallgatott őszinteség is, arcát figyelve biztos vagyok benne; nem hazudik... és ez hihetetlen boldoggá tesz engem.
Egy ember, aki nem csak a „magában ücsörög, biztos nincsenek neki barátai” személyt látja bennem, mint a többiek, akikkel eddig dolgom volt… hanem valaki, aki megérti a gondolataimat, még ha nem is mondja ki ezt egyértelműen. Az idők során, mikor egymagamban figyeltem a körülöttem lévőket, hamar megtanultam leolvasni az arcokról az érzelmeket, ami szerintem egy elég hasznos dolognak számít. Láttam éppen szakító szerelmespárokat, láttam csúnyán összeveszett barátokat, láttam kibékült ellenfeleket. Igazság szerint néha magamat is meglepem, ha az ilyesféle megnyilvánusásaimat hallgatom. Mintha egy ezeréves remete lennék, úgy beszélek a tapasztalatokról, holott csupán egy ötödikes diák vagyok az RBF vizsgája előtt, aki mit sem tud a világról, hiszen miközben ott üldögél a vízparton, tanulja a nonverbális mágiát, verseket ír eldugott helyeken, elfelejt igazából élni… s mégis ennek köszönhetem, hogy tudok dolgokat. Olyan ez, mintha rengeteg könyvet olvastam volna (ami végülis igaz mind a hasonlat, mind a kifejezés valódi értelmében is), számos történettel, csak miközben a könyv lapjain nem élőben, itt kint a valóságban minden élesben játszódik. Azért ne gondolja senki rólam, hogy egy alávaló kukkoló vagyok. Nem keresem én a drámákat… azok mindenütt ott vannak. Csupán észre kell venni őket.
Mosolygok Helena halk válaszára, s kis szünetet tartva, a mosolyt továbbra is megtartva (mikor is mosolyogtam ennyit legutoljára?) megszólalok. – És azon szép szemek mögött milyen gondolatok rejteznek?
Kíváncsi vagyok, hogy neki milyen dolgokon szokott járni az esze… ha egyszer nem nézett furcsának a monológom miatt, akkor ő is hasonló témákon elmélkedik… legalábbis feltételezem, hogy így van. Ami pedig a bókot illeti, tényleg szép szemeknek örvendhet… bár remélem, hogy nem fogja félreérteni, és valami ósdi csajozós szövegnek venni… Néha csakúgy önkénytelen kibuknak belőlem ilyen dolgok…
Szóval nonverbális mágiával szokta kivitelezni az összevonásokat, és így nem is kell vesződni az igével… most már tiszta… de azért még mindig a profikra hagyom a dolgot, megvagyok én az egyszerűbb, de mennyiségben több varázslattal is. Meg aztán… alig tudok nonverbális úton eloltani egy lángot. Egyelőre fölösleges ilyen dolgok megcselekvéséről még csak álmodozni is.
- Á, értem. – esik le a tantusz, ahogy az értelem szele bejárja az elmémet, köszönhetően Helena odaadó magyarázatának, amit nem félek meghálálni, ha csak egy egyszerű köszönetnyilvánítással is. – Köszönöm… így már világosabb.
Mikor meghallom, hogy Helena már több mint kétszáz varázslatot kitalált, lehetséges, hogy elég komikusan meglepődött arcot vágok. Na, most bújj el az egy szem kis átkoddal Daniel Folds!
- Nos… ez esetben ki kell jelentenem, hogy én egy utolsó amatőr vagyok hozzád képest. – nevetem el a mondat végét, de az egész elismerő hanggal mondtam… ha van valami, hát ezt meg kellett dicsérni. Kétszáz saját ige! – Én csupán egyet, bár a módszer az ugyanaz… vagyis talán hasonlít… Általában a varázsigék nagy része a latinból ered, így aztán fogtam egy régi szótárt, kinéztem egy megfelelő szót, és ahogy te mondtad én is kreatívkodtam. Bár ez a kreatívkodás elég erős kifejezés, hogyha a te teljesítményedet nézem. – megint vigyorgok egyet.
- És nagyrészt milyen varázslatok azok, amiket te találtál ki? Párbajátkok esetleg vagy inkább ilyen hétköznapi rendeltetésűek?

Sosem felejtem el azt a napot, amikor Tata megmondta nekem: boszorkány vagyok; és azt sem, amikor a szemem láttára megölték az embert, aki apám helyett apám volt, azt, aki megtanított gondolkozni, meglátni a szépet, a jót, és hasznosan élni. Nem egy olyan nap volt régen, amit végigbeszészgettünk vele az életről. Minden apró dolgokról, az érzelmekről... Ez már régen volt, de Tata minden szavára tisztán emlékszem. Mindre. Ha ő nem lett volna... én nem is tudom. Egy senki lennék. Most viszont- hála neki- valaki voltam, és ebben egy pillanatig sem kételkedtem. Amióta meghalt a nyarakat átváltozva, egy szárnyas lóként töltöttem a házat körülvevő erdőkben. Állatként az emberi tudatom megmaradt, azonban az érzelmek- például a Tata halála miatt érzett őrületes fájdalom- sokkal gyengébbek voltak. Így újra tudtam tisztán gondolkozni, és elővettem agyam mélyéről azokat a tanításokat, bölcsességeket, amiket még tőle hallottam. Ekkor jöttem rá: ki is vagyok valójában. Hogy mi a szerepem az életben, hogy miért érdemes élnem. Eszembe jutott egy idézet. "Csak négy fontos kérdés van az életedben. Mi szent? Miből van a lélek? Miért érdemes élni, és miért érdemes meghalni? A válasz minden kérdésre ugyanaz: szeretet." [megj. az idézet Johnny Depptől való]Én ennek éltem. Néha goromba voltam, de csak azokkal, akik rászolgáltak erre.
Mikor Daniel elmondta, hogy min szokott gondolkozni, rájöttem, ő az a fiú, aki rajtam kívül normális ebben az iskolában. Ezt nem úgy értem, hogy mi lennénk a jók, a többiek pedig a rosszak. Biztosan voltak még mások is ilyenek, de eddig Daniel volt az első, akinél felfedeztem ezt.
- Egyátalán nem untatsz- feleltem csendesen, még mindig elgondolkozva. Most mondjam azt, hogy "Figyu, én nyaranta lóként mindig ezen gondolkozom..." neeem, a fiú elfutna ijedtében tőlem. Ezt pedig végképp nem akartam.
Beletörődtem abba, hogy Daniel a többnél is többet akar tudni, és igyekeztem neki elmagyarázni a módszereimet röviden- ami persze lehetetlen volt- Keresek két igét, vagy többet, de most nézzük azt, hogy csak két ige van az egyszerűség kedvéért. Nos, keresek két igét, amelyek szinte ugyanazt a hatást érik el, csak valamiben mégis eltérőek. Mint az előbb példának említett Mobilicorpus és Mobiliarbus. A közös bennük, hogy arrébb tehetek vele valamit, azonban nem mindegy, hogy mit, vagy kit. Én azt szeretném, hogy a két igéből egy legyen, miközben megtartja a hatását. Na, itt jön be a nonverbális mágia. Ha azt sokat gyakorlod, már elég a hatásra gondolnod, az igét szinte teljesen elfelejtheted. Csak a pálcamozdulatra van szükséged. Mivel az két ige pálcamozdulata nagyon hasonlít, mindkettő lengetős figura, meg kell keresnem a mozdulatban rejlő hasonlóságot, majd próbálkoznom kell egy ideig, míg sikerül a megfelelő mozdulatot kitalálnom. A közös mozdulatrészek benne vannak, ám néha egy-egy új pöccentés, vagy husintás is szükséges. Ennél jobban sajnos nem tudom ezt neked elmagyarázni. A közös igével kapcsolatban pedig ennyit: van pár ősi szótár amelyben a varázsigék eredete található meg. Ezekben a szavak jelentése is le van írva, így meg kell keresni azt az új szót, amely legjobban leírja az új ige hatását. Ez nagyon nehéz feladat, mivel ezen szótárakból csak kevés van, és azok is hiányosak. Ezért kell a nonverbális mágia- reméltem, hogy eleget mondtam erről Danielnek, jobban ennél nem tudom neki elmagyarázni.
- Igen, szoktam- mosolyodtam el- Bár, úgy hallom a hangodból, hogy te is- vigyorogtam rá- Nem tudom, hogy eddig hány saját igéd van, és hogy milyen módszerekkel dolgozol, de én elárulhatom az enyémet: az előbb említett régi varázsszótárak segítségével és némi kreativitással már kb. kétszáz saját varázslatom van- büszke voltam magamra, hiszen minden varázslatom mást és mást csinált, nem volt két ugyanolyan, illetve olyan sem, amire már azelőtt volt ige.

Mosolygok egyet Helena kedves szavaira, s közben csupán egy dolog jár az eszemben: Hogy a francba hordhattak össze erről a lányról egyáltalán bármi rosszat? Kevés ilyen elsőre rokonszenves végzőssel találkoztam eddig, így érthetetlenek számomra a gonosz és a kegyetlen jelzők, melyek néhány pletykában Helenával kapcsolatosan fordulnak elő… de végülis ezért nevezzük a pletykát pletykának, nem pedig csalhatatlan ténynek.
 Elkönyvelem magamban, hogy a tanulás terén lehetnék jobb is látva Helena szorgalmát, viszont rettentően sokat nem akarok változtatni a szokásaimon… Ameddig a bűbájok, rontások, párbajátkok mennek, nem igazán aggódom a jövőm miatt. A többi tantárggyal pedig amúgy sem akarok semmit kezdeni, bár azért igyekszem mindet minél jobb szinten megtartani… kiváltképp a bájitaltant, melyre igencsak ráférne az a „jobb szint”.
 Kicsit meglepődök, mikor megkérdezi, hogy min szoktam gondolkodni… Persze képzelhettem volna, hogyha egyszer szóbahozom, miközben beszélgetünk, fennáll az esélye, hogy rá is kérdez a dologra, de eddig igazából nem volt még erre precedens. Nem túl sokakat érdekel, hogy mégis mit csinálok egymagamban ücsörögve, mikor nincsen a kezemben a notesz, és nem írok verseket (amiről úgyszint nem tudnak semmit, Nate kivételével – gondolom, ráfogják, hogy naplót írok vagy valami ilyesmi). És ha érdekli is őket, amint elkezdek róla beszélni, rendszerint igen hamar elvesztik azt a számomra meglepetést okozó kíváncsiságukat… nem igazán értik, hogy mégis miért járnak ilyen gondolatok egy ötödikes varázslótanonc fejében… egyáltalán mit érdekel ez engem, és miért jobb ilyenekről filózni ahelyett hogy buliznék… letudják annyival, hogy fura vagy apukám.
 Persze ez nem azt jelenti, hogy nem örülök a kérdésnek… hihetetlenül boldog vagyok, hogy kíváncsi a dologra… bár nem hiszem, hogy nagyon leköti majd a válaszom. Maximum elkönyvel egy kicsit másnak, mint a többiek, egy fura alaknak, de hát valakinek annak is kell lennie… vagy nem?
 - Hogy miről? – mosolyodok el megint (ez sem túl gyakori, ha ennyiszer van egyedül az ember), ahogy átgondolom a válaszomat. – Nos… igazából mindenről. Gondolkozok a mindennapokról, bánatról, örömről, magányról, barátokról, szerelemről, egyszóval mindenről, ami szerepet játszhat az ember életében. Visszaemlékezek a régi hibáimra, akár az egész aprókra is, melyeket amúgy az átlag igen rövid időn belül hajlandó elfelejteni, hogy újra és újra levonjam a tanulságot belőlük… Elmélkedek az élet értelmén… azon, hogy mi miért vagyunk, minek élünk… és sokat a mágia dolgain is: azon, hogy miért vagyunk mi, varázslók és boszorkák megáldva ezzel a képességgel, és mások miért nincsenek. - kicsit megint elmélázok úgy, mint az előbb, de most sokkal hamarabb magamhoz térek, és a gondolatmenetből kizökkenve őszinte mosolyra húzódó szájjal a Helenára nézek. – De nem szeretnélek ilyenekkel untatni téged.
 Mikor leülök mellé, kicsit mintha megsértődött volna… bár ezt nem igazán mutatja ki egyértelműen. Egy ideig töprengek, hogy mi lehet az oka (semmiképpen sem akarom őt megbántani). Lehet, hogy a párna miatt? Észrevettem, hogy ügyes átváltoztatás volt, ámbár nem is igazán ez, hanem a nonverbális része tetszett… és szóvá is tettem volna, ha a gyomrom engedné. Egyszerűen irtózok a behízelgő emberektől, és úgy éreztem, hogy ez kicsit sok lett volna… azért bízom benne, hogy nem esett neki olyan rosszul. Úgy teszek, mintha nem vettem volna észre az amúgy is jól palástolt reakcióját, és hallgatom a feleletét.
 Mindig is lenyűgöztek az olyan emberek, akik nem csak betanulják, hanem maguk ötlik ki az igéket. Az összevonás ötletét azonban nem igazán hallottam még senkitől sem, így mikor először mondja, végiggondolom a tevékenységet, és felveszem azt a töprengő képet, amit rendszerint értetlenkedésnek vélnek az emberek… egyszer muszáj lesz megnéznem magamat a tükörben ilyenkor… nehogy már csak ők vigyorogjanak a képemen. Mikor Helena elmagyarázza a dolgot, lelkes bólogatással jelzem: kezdem kapizsgálni.
 - Értem. Szerintem nagyon jó ötlet. – kezdem elismerő hangon, majd a témába belebolondulva felteszek egy érdeklődő kérdést. – De azt nem igazán értem, hogy hogyan tudod a két varázslatot összevonni… hogy szoktál hozzáfogni? És hogy dolgozod össze a két igét?
 Nagyon szeretek ilyesmiről beszélgetni… s leginkább ilyenekről tanulni. Piton és Flitwick nem nagyon tanít efféléket. Kíváncsi vagyok, hogy van-e valami jó kis Protego bűbáj keveréke… mindig is vágytam egy másik védekezésre, mint a Protego vagy az erősebb fokozása, amit használok. Majd kicsit később rákérdezek.
 Ami a varázslatok kitalálását jelenti: valamilyen szinten jómagam is művelem, bár eddig csupán egyet ötlöttem ki; természetesen egy rontást… bár használható az mindenfélére.
 - Te is szoktál varázslatokat kitalálni? – lelkesülök fel még jobban a lány mondatán. Megint csak felteszem a kérdést: Hogyan tudtak erről a lányról rosszat terjeszteni?

Tetszett, hogy a fiú csodálattal, és nem utálattal néz rám. Biztos voltam benne, hogy tudja a nevemet, ezért nem beszéltem feleslegesen. Én tudtam az övét, szóval részemről le volt tudva a név-dolog teljes mértékben. Csak mosolyogtam amikor megszólalt.
- Ugyan, biztosan elmondhatod majd ezt te is magadról- reméltem tényleg okos, nem szerettem hamis ábrándokkal kecsegtetni az embereket.
Mikor elmondta, hogy délelőtt már megtanult, biztosan tudtam: Daniel okos fiú. Az RBF évben egy átlagos diák az egész hétvégéjét végigtanulja ha jó szakmát akar a későbbiekben. Kétségem sem volt afelől, hogy Daniel jót akar. Elgondolkoztam azon, amit mondott, majd megszólaltam- Miket akarsz átgondolni?- kérdeztem kedvesen.
Örültem, hogy tényleg le akart ülni, viszont annak nem, hogy nem dicsérte meg a gyönyörű párnát, amit varázsoltam. A párna ugyanis eredetileg egy faág volt, azonban egy gyors nonverbális átvátoztató bűbáj megtette a hatását.
Meglepett a kérdése, más nem szokta megkérdezni mit is tanulok, mit keresek egy-egy könyvben. Örültem a kérdésnek- Hasonló hatású varázsigéket keresek, hogy az összes hatást megtartva létrehozzak egy új igét, egy könnyebb pálcamozdulatot- a fiú arca egy kicsit lefagyott, hogy miért azt azonban nem tudtam- Például ott van a Mobilicorpus és Mobiliarbus ige. Előbbivel embereket, utóbbival tárgyakat lebegtethetünk a kívánt helyre. De mégis minek ehhez két külön ige? A hatás szinte ugyan az. Éppen ezért hozok létre saját igéket, így egyszerűsítve a varázslást. Persze vannak teljesen saját magamtól kitalált igék is...- hirtelen rájöttem, hogy be nem áll a szám. Annyira szívesen beszéltem a mágiáról, hogy nem is figyeltem oda: vajon a mellettem ülő fiú is szívesen hallgatja?

Helena… tudom, hogy mit pletykálnak róla a Roxfort szerte előforduló, első pillantásra ítélő diákok. Személy szerint én egy hugrabugos lánytól hallottam először ezen kétes szóbeszédek felől, aki pedig egy mardekárostól szedte az értesüléseit. Ugyan ki mástól is szerezhette volna? Már ez önmagában is elég erős ok, hogy semmisnek vegyem a korholt vádakat a végzős diákról.
Mindenesetre a mardekáros elmondása szerint, a lány egy házbeli társát csak úgy heccből megátkozta kettő másikkal egyetemben, aztán pedig se szó, se beszéd, csupán hátat fordítva ott hagyta őket. Na igen… tudom, hogy milyen az a Mardekár-féle „csak úgy”. Mikor én kerültem egyikükkel konfliktusba, akkor is ezekkel a szavakkal adta elő magát a „halálra ijesztett” árva McGalagony professzornak, aki szerencsére nem vette be a dolgot, és csak annyit mondott: Majd beszélek Dumbledore igazgatóval erről, most pedig fáradjanak vissza a körletükbe.
Nem kétlem, hogy a lány helyben hagyta a mardekárosokat (inkább örömmel halott a tény, mintsem ellene hangolna), de azt már egyáltalán nem hiszem, hogy csak úgy… szórakozásból. Mikor mosolyogva megnyugtat, hogy nem zavarom, ez a gyanúm részemről tökéletesen beigazolódottnak számít, s hirtelen el sem tudnám képzelni, hogy bárkivel is kegyetlenkedjék, mert olyan a kedve. Inkább rokonszenvesnek tűnik, ahogy egyedül kint ül a tóparton… emlékeztet saját magamra. Nem gondolom, hogy mindig ilyen egyedül van, de ettől még afféle párhuzamot látok így elsőre közöttünk, s ez megnyugtat… persze lehet, hogy megváltozik, ha kicsit megismerem őt, és kiderül még, hogy ő a legnagyobb partyarca a Roxfortnak, csupán erről nem tudhatok semmit, mivel én általában az előbbi kifejezés ellentétét testesítem meg.
- Kicsit? – mosolygok a lányra, már a nevetés határán. Alig kezdődött el az év, de ő már le is tudta a tanulást? Azt hiszem, hogy új példaképet kell választanom szorgalom terén. – Bárcsak ezt elmondhatnám én is magamról.
Ami azt illeti, nem vagyok az a tipikus, lusta, órákról ellógós diák… azért mégiscsak hollóhátas vagyok Merlin szakállára! A bájitaltant kivéve nem állok egy tantárgyból sem olyan rosszul, és ami a mágia gyakorlatba való átültetését illeti, apámnak köszönhetően nem túl sokat kell foglalkoznom a tanulásukkal, hogy elérjem azt a Kitűnő szintet. A többi meg… nem olyan kétségekbe taszítóan nagy feladat leülni, és megtanulni.
- Megbukni? Ugyan, dehogyis. – válaszolok a kérdésre, majd folytatom. – Ami azt illeti, csupán szeretek délelőtt mindent letudni, hogy délután kicsit ki tudjak jönni gondtalanul levegőzni ide… - tekintetem a tó szürke vizébe fúródik, s kis idő múltán fejezem be tényleg mondatomat. – hogy átgondolhassak néhány dolgot.
A kissé fura elmélázást követően visszafordulok a lány felé, és mosolyogva fogadom el a kedvességet.
- Köszönöm. – huppanok le a lány mellé a párnára, majd mosolyogva teszem fel a kérdést. – Ugyan miért ne akarnék?
Hátamat nekidöntöm a fának, és úgy figyelem Helena arcát. Tekintetem megakad a térdének támasztott könyvön, mely első pillantásra varázskönyvnek tetszik. Nem igazán tudom kivenni a szavakat, bár néha ráismerek egy-egy ismerős részletre, így feltételezem, hogy ezek rontások… bár azon sem lepődnék meg ha éppen az ellenkezőjük lenne a papíron.
- Milyen varázsigét kerestél? – kérdezek rá. Bízom benne, hogy nem veszi tolakodásnak a kíváncsiskodást, hiszen nincsen túl sok közöm a dologhoz, s nem fog megorrolni rám…
Azt mondta, hogy már megvan neki a tudása, hogy letegye a Rémisztően Agyfacsaró Varázstani Szigorlatot… s ennek ellenére egy varázskönyvet olvas… habár ezt a részét tökéletesen megértem. A bűbájok, rontások, és kivált kép a párbajátkok engem is rettentően érdekelnek, és nem hiszem, hogy valaha is eleget tudhat belőlük az ember… hiába… apám erősen belém nevelte ezt az aurorfilozófiát.

A léptek zaja nem halt el, sőt, egyre inkább közeledett felém. nem néztem hátra, de a hangokból ítélve az illető majdnem átesett a fűzfa kiálló gyökerén... Jól elgondolkozhatott magában, gondoltam. Nem akartam gondolatban sem bunkó lenni, de majdnem megettem. Akkor erre gondoltam volna: "Hülye, ballábas...". Fegyelmeztem magam, hogy legyek kedves. A Roxfortban nem csak ellenségek vannak. Lehet, hogy egy barátom jön ide hozzám.
Vártam, hogy odaérjen hozzám. A biztonság kedvéért a pálcámat azért megmarkoltam. Arra számítottam, hogy egy lány lesz a látogató, ezért nagyon meglepődtem, amikor egy fiú szólt hozzám. Felkaptam a fejem, és Daniel Folds szemébe néztem. Csak látásból ismertem őt is, pont úgy, mint sok más diákot. Ugyan mostanság nem voltam egy társasági lény, szinte minden diáknak tudtam a nevét. Ő sem volt ezalól kivétel.
- Nem zavarsz- mosolyogtam rá. Végre valaki, aki normálisan köszön nekem, és félve vár a válaszomra. Már csak ezen mosolyognom kellett, de a fiú látogatásának is örültem. Valószínűleg hozzá is eljutott a rossz hírem, hogy megátkozok mindenkit. A baj csak az volt, hogy akik ezt terjesztették, azok nem is próbáltak normálisan beszélgetni velem, egyből bunkók voltak.
Meglepett a fiú kérdése, majd rájöttem, tényleg furcsa dolog, hogy idekint olvasgatok, miközben minden végzős agyontanulja bent magát. Bár, én ugyanezt kérdezhetném tőle is. Ötödikes, tehát ez az RBF éve. Arra pedig sokat kell tanulni.
- Én már mindent tudok ami a RAVASZ-hoz kell- mondtam. Kicsit beképzeltnek tűnhettem, hiszen még majdnem egy évem volt hátra a suliban, ilyenkor mindenki még a hetedikes anyagot tanulta, és a régebbit ismételte- Kicsit, előre tanultam...- folytattam, mire megint eszembe jutott az, hogy miért tanultam előre: Tatát megölték, és én bosszúra vágytam- És te hogyhogy nem bent tanulsz? Ez az RBF éved! Ugye nem akarsz megbukni?- kicsit féltettem a fiút. Nem tanul? Ez fura. Vagy lusta, vagy hozzám hasonlóan már tud mindent a vizsgáihoz. Ennek a gondolatára is elmosolyodtam. Végre lenne egy "rokonlélek"...
- Gyere, ülj le!- paskoltam meg a mellettem lévő párnát, ami pálcám egyetlenegy intésére tűnt fel. Én is egy hasonlón ültem, így nagyon kényelmes volt itt, a fa alatt- Feltéve, ha akarsz...- lehet, hogy nem is szeretne. Hagynom kellett neki lehetőséget, hogy elmenjen.

Visszasírom az elsős éveimet. – motyogom magamban, ahogy kilépek a kastély egyik tóranéző, kisebb kijáratán a hatalmas birtok zöld pázsitjára, hogy aztán lépéseim irányát a part menti fűzfához vegyem. Örömmel konstatálom, hogy szemmel láthatóan mindenki bent tanul, leckét ír, vagy valami nehéz bűbájt próbál begyakorolni, amit a hétvégét követően keményen leellenőriznek a Roxfort tanárai, s a táj így most szokatlanul csendes és nyugodt… pont olyan amilyennek én szeretem.
 Ez a hét egyszerűen szörnyű volt. Először Binns professzor hatoldalas beszámolója egy furcsa nevű varázsló életéről, akiről már azt is elfelejtettem, hogy mi is volt az a rendkívül fontos tett, ami miatt nekem évszázadnyi távlatból ismernem kéne az életét, aztán Lumpsluck professzor újabb többoldalas házidolgozata a vámpírfog felhasználásnak számos területéről, és most még Piton teljesen alaptalan, de annál dühítőbb ócsárolásai a tartásomat illetően. A tartásomat illetően! Ha nem tud belekötni a varázslataimba, akkor beleköt másba, de valamibe muszáj neki… soha nem felejti el azt a múltbeli afféromat a mardekáros diákjával. Holott ő maga is tudja, hogyha valaki oldalán, hát az enyémen állt az igazság… bár nem feltétlen kellett volna olyan agresszívan felelnem a kóstolgatására… hiába… anyám kiléte nálam eléggé kényes téma, és aki rátapint, azzal rendszerint hamar összeakad a nem létező bajszunk. Nem mintha ez olyan „hűdenagy” veszteség lenne bárkinek is. Szerény személyem társasága rendszerint elég keveseket foglalkoztat, általában az én hibámból, így aztán nem is próbálkozok egy ideje Nate-n kívül mással beszélgetni. Inkább egyedül leülök, és magamba fordulva gondolkodok, esetleg egy új varázslatot próbálgatok… teszem azt a nonverbális mágiát.
 Az utóbbi időben nagyon sokat kattog rajta az agyam. Elvileg jövőre már tanuljuk mi is, de én személy szerint nem akarok addig várni, és mióta apám beszélt róla nekem, nem is hagy nyugodtan a gondolat, hogy jó lenne elsajátítani a képességet. Így amint megérkeztem Roxfortba, és leülepedett a régi pajtások viszontlátása adta por, megpróbálkoztam vele. Gondoltam egy egyszerű varázslattal majd rövid időn belül sikerül, így kerestem egy zárt ajtót, és letelepedve elé elkezdtem gyakorolni.
 A pálcát a zárra emeltem, majd erősen koncentráltam a szóra: „Alohomora!” De nem történt semmi. Egy apró, pici mocorgás sem, ami jelezte volna, hogy jó úton haladok. Egy hónapnyi sikertelen próbálkozás után leesett a tantusz, hogy bizony nem véletlenül oktatják ezt idősebb diákoknak, de feladni nem adtam fel. Az nem igazán tartozik a szokásaim közé, főleg mágia terén nem. Úgy gondoltam, hogyha csupán gondolni szabad a varázslatra, nehézséget jelenthet, ha az ige hosszú, így aztán elvetettem a zárnyitást, és előkerestem egy rémegyszerű, egy szótagos varázslatot. Újabb pár hétig próbáltam a pálcám végén világító kis lángocskát kioltani, s hosszú órák teltek el, ahogy csak az az egy szavacska járt a fejemben, hogy „Nox!”, de most sem sikerült tökéletesen a varázslat. Viszont valamilyen szinten előrelépésként ünnepelhettem a hatást: egyetlenegy másodpercre ugyan, de eltűnt az idegesítő kis kék lángocska, s ez újra reményt töltött belém. De azóta semmi… néha megint el-eltűnik a láng, de többet nem sikerül kifacsarnom a dologból…
 Gondolatmenetemet megszakítja, hogy majdnem orra bukok egy a fűzfa lelógó lombozatán kívül eső gyökérben, melyet végülis megúszok… Azért remélem, nem látta senki sem. Ahogy belépek a terjedelmes lombkorona alá, hogy kicsit leüljek kiereszteni azt a rengeteg gondolatot, amire nem volt időm hét közben, elkeserítően mar belém a felismerés, hogy nem vagyok egyedül. Nem látom az arcát, mivel a fatörzs átellenes oldalának dőlt neki, de el tudom döntetni, hogy az illető lány. Valami könyvféleség van az ölében, és azt olvasgatja… El nem tudnám képzelni, hogy nem vette észre a lépéseimnek… öhm… az eleséstől megmenteni remélő toporgásomnak robaját, így aztán nem is fordulok vissza másik helyet keresni magamnak, hanem nem zavartatott lépésekkel a diákhoz megyek.
 Társaság… bízzunk benne, hogy nem valami nagyképű barom. Egy ideig gondolkozom, hogy mégis mi a fenét mondjak, bár nem állok meg a lány felé való lépdeléssel, így elmenekülve a lehetőségtől, hogy rájöjjön mennyire váratlanul ért, hogy itt találom őt. Mihelyst mellé érek, meglátom az arcát is, és helyére tudom rakni abban a bizonyos nagy képben. Végzős… és azt hiszem Helenának nevezik. Ha az ember annyit figyel másokat, mint én, hamar megtanul neveket hallásból… sajnos a saját nevét sohasem jegyzi meg senki sem a külső szemlélőnek.
 - Szia Helena. – köszönök nyugodt hangon a fának támaszkodó lánynak, mintha nem is érezném magamat feszélyezve kissé. – Nem zavarlak?
 Nem tudom, hogy mit fogok csinálni, ha történetesen azt mondja; igen zavarsz, húzz el a sunyiba, hiszen azt sem tudom ki a fene vagy, így igyekszem levenni a kérdésről a súlyt, és tovább folytatom.
 - Hogy-hogy kint vagy? Mindenki más bent senyved, és tanul.

A Tó partján ültem, és élveztem a nyugalmat. Egy fűzfának vetettem a hátam, térdeimet felhúztam, és egy kis alakú könyvet támasztottam hozzá. Teszmészetesen nem napló volt. Én soha nem írnék olyat. Ez egy varázsige gyűjtemény volt, egy elvarázsolt kis könyvecske. Mérete alapján nem fért volna el benne túlsok ige, mégis, köszönhetően készítője leleményességének, több ezer varázslat volt benne, részletes használati útmutatóval. Éppen pár újabb rontást kerestem, illetve hasonló hatású varázsokat. Mostanában egyik legjobb szórakozásom volt, hogy három-négy varázsigét összevonható tettem. Tehát elég volt egy igét kimondani, és három varázslat hatása teljesült. Kicsit egyszerűsítettem a mágiát.
Éppen egy hasznos, bájitalfőzéshez való keverőbűbájon töprengtem, amikor léptek zaja ütötte meg a fülemet. Gyönyörű szombat délután volt, azonban szinte mindenki tanult. A többség délelőtt pihent, így most kénytelen volt a kastélyba zárva lenni. Fogalmam sem volt, ki jár arra, de reméltem, hogy nem egy bunkó. Vagy, ha mégis- gondoltam- kipróbálok rajta pár varázslatot. Ennek a gondolatára is elmosolyodtam.