Anna & Rhett - Could you forgive the past?

Az új Anna kétségtelenül jobban tetszett, mint a régi. Természetes, ebben a csinos „csomagolás” is közrejátszott, de ettől függetlenül társaságát is igazán kellemesnek találtam. Mindig nagy figyelmet fordítottam a becses személyemet körülvevő emberekre, akik iránt viszont kifejezetten kritikusan viseltettem. Kevesen feleltek meg nem éppen alacsony elvárásaimnak, az első benyomást pedig sosem próbáltam felülírni későbbi tapasztalataimmal. Ugyan azokkal is szívélyes maradtam, akiket unszimpatikusnak tartottam, vagy akiket épp a pokol mélyére kívántam, de gúny és leereszkedő udvariasság nélkül csupán azokkal beszéltem, akik valami módon elnyerték tetszésem vagy kivívták tiszteletem. (Utóbbi esett meg a legritkábban.) Annának viszont sikerült kivívnia mindkettőt, önkéntelen csodálatot éreztem iránta, hisz úgy őrizte meg tartását, hogy közben pont olyan kedvesen szólt hozzám, mint – véleményem szerint – másokhoz. Ebben volt más, mint az átlag; az emberek többsége évekig nyalogatja sebeit, őrzi sértettségét, és ez szavaikban is kiütközik. Volt tapasztalatom ebben, az évek során elég embert szedtem össze, akik azóta  is ferde szemmel néznek rám, és akik láthatóan sosem tették túl magukat azon, hogy valamikor vétettem ellenük. Vicces, de én is ilyen vagyok, a nemkívánatos személyeket hideg udvariassággal kezelem, történjen bármi vagy tegyenek bármit. Tulajdonképpen nem értem Annát, függetlenül attól, hogy megváltozott-e, nem ilyen fogadtatásra számítottam tőle.
- Csak vigyázz, még elhalmozlak bókokkal, mígnem újra leveszlek a lábadról – kacsintottam, egy titokzatos, féloldalas vigyorral válaszolva pajkos mosolyára. Kivételesen nem voltak hátsó szándékaim, bár nem állítom, hogy nem merültek fel bennem bizonyos gondolatok ezzel kapcsolatban. De mivel kollégák leszünk, nem lenne szerencsés, ha olyan viszonyba bonyolódnánk, ami túlzottan komplikált lenne. Amúgy sem hiszem, hogy újra beadná a derekát. Anna már úgy ismer, mint a rossz pénzt, így nagy eséllyel jobban teszem, ha más ajtón kopogtatok, legalábbis abban az esetben, ha szeretném megőrizni férfiúi önbecsülésem.
- Sosem tagadtam, hogy gyakran csak aludni jártam az órákra – ismertem be. – Mégis tanár lettem – vigyorodtam el tudatában annak, hogy régi ismerőseim számára eléggé furcsán hathat, hogy pont én állok a katedrán. Magam sem vagyok ezzel másképp, néha még most is elcsodálkozom, hogy valóban tanár vagyok – még ha mágiatörténészi képzettségem hazugság is – és azt is beismerem, hogy munkámat elég csapnivalóan végzem.
- Pedig szerette a dédelgetést, és hagyta, hogy simogassam – terült el arcomon egy szemtelen vigyor. -  Bár ahogy mondod…talán a jutalomfalat túlzás volt? – Szokás szerint nem vettem komolyan a dolgot, és viccet csináltam belőle. Még mindig a baglyommal és az agresszív hölgyeménnyel való kapcsolatom párhuzamán elmélkedtem, amikor Anna olyat tett, amire egyáltalán nem számítottam. Puha bőrének érintése kellemes volt, és már nem is bántam annyira azt a pofont. Míg keze az arcomon simított végig, fürkésző tekintetem az övét kereste. Viszont mikor el akarta húzni kezét, gondolkozás nélkül nyúltam utána; eszemben sem volt hagyni, hogy elmenekülhessen a szituációból, ugyanis kapkodó, gyors mozdulata erre utalt. Óvatosan visszahúztam kezét, hogy még egyszer megérintse arcomat, majd ajkamhoz vonva, egy lágy csókot nyomtam rá.
- Talán, bár jobban érezném magam, ha kapnék rá egy gyógypuszit – Mosolyogva, tekintetét fogva tartva hajoltam közelebb hozzá. Nem reménykedtem benne, hogy újra közeledni fog, de kíváncsian vártam, hogyan reagál szavaimra. Megeshet, hogy ma még az arcom másik fele is sajogni fog.
- Nem hinném, hogy ismered. Egy mugli hölgyemény hagyott helyben ilyen csúnyán – nevettem halkan. Csodáltam amúgy, hogy ilyen könnyedén beszélt arról, amiért évekig szóba sem állt velem, de már meg sem lepődtem, hogy újra kiderült róla valami, ami újabb kísértésként szolgál, hogy felelevenítsük a régi, szép napokat. Sajnálatos, hogy ez valószínűleg csak az én fejemben fordult meg.

Nem tagadom, a szép nők mindig is a gyengéim voltak. Ha pedig valaki megtetszett, addig nem nyugodhattam, amíg meg nem szereztem magamnak, de alapvető igazság, hogy a könnyen jött sikert nem értékeli az ember annyira, mint azt, amiért úgy istenigazából megküzdött. Mivel sosem ütköztem ellenállásba, pár szép szóval, az elérhetetlent játszó nők esetében néhány hamis ígérettel, vágyaim teljesültek, megkaptam, ami felcsigázta kíváncsiságom, így pedig érdektelenné váltam. Őrület volt ez az egész, a gyengébbik nem elvette az eszem, megbolondított, úgy, mint semmi más.
Anna egyszer már magára vonta érdeklődésemet, és kapcsolatunk ugyanúgy végződött, mint az összes többi életem során. Természetesen voltak változatok: valakit elhagytam, valaki kidobott, miután rájött, hogy más ágyában keresem a boldogságot, valakivel viszonylag becsületes módon közöltem, hogy vége. Utóbbiak közé tartozott a hölgy, akitől a pofont kaptam.
De mindez a múlt volt, amit viszont nem szándékoztam megismételni. Örültem Annának, már akkor is, amikor megtudtam, hogy a Roxfortba érkezik, ám abba az örömbe némi önkéntelen szánalom is vegyült, ami viszont most, hogy szemtől szemben álltunk egymással, elillant. Bimba professzornak igaza volt, ami ugyan meglepett, de mindenképpen pozitív értelemben.  
- Már bókolni sem szabad? – vigyorodtam el szavaira, miközben tekintetemmel követtem mozdulatát, amint egy kósza tincset simított ki arcából. Szerettem megjátszani magam, szívesen tűntem fel a gáláns gavallér képében, hisz kissé régimódi udvariasságommal általában könnyedén célt értem az embereknél.
- Elképzelhetőnek tartom, hogy visszavágytál. Látod, én sem bírtam ki a jó öreg Roxfort nélkül, pedig ha valaki, akkor én valóban iskolakerülő voltam. – Komolytalan volt minden szavam, de hangomba némi öngúny is vegyült. A macskákat ugyan utálom, de megértettem Anna szavait. Valóban én sem azért vagyok itt, mert sikerült megtalálnom minden számításomat az életben, de ezt nem szándékoztam hangoztatni, inkább elvicceltem a dolgot.
- Van egy baglyom. Az számít? - Színpadiasan komoly képet vágtam és kérdő pillantást vetettem Annára. Majd egy rövid szünet után elvigyorodtam. – Nagyon hűséges állat, és közel sem olyan agresszív, mint akitől a pofont kaptam – dörzsöltem meg arcom fájó oldalát. Anna tudtán kívül érzékeny pontra tapintott, bár nem mernék megesküdni rá, hogy nem szándékosan próbálkozott ezzel a témával. Az igazat megvallva, sosem vágytam komoly kapcsolatra, úgy véltem, csak lekötne, túl sok gonddal és áldozattal járna; mostanában mégis mintha pont az ellenkezőjére fordult volna a dolog. Az alkalmi szórakozás, az egy éjszakás kalandok egyre több vesződséggel jártak, és hiányérzetet hagytak maguk után. A szüleim követeléseiről, amiket minden adandó alkalommal elém tárnak, nem is beszélve. A család iránti kötelezettségeim – mindig csak ezt hallom, már kezd kissé unalmassá, de ami a fő: bosszantóvá válni.  

Kezdtem úgy érezni, hogy ma csupa szerencsétlenség ér, amikor az arcomon égő pofon után valakivel még frontálisan is sikerült ütköznöm. Fortuna kegyeltjének tartva magam, ennyi balszerencse után már elgondolkoztam, hogy mivel is érdemeltem ki mindezt – bár egy percig sem hittem, hogy valóban a szeretőmmel szembeni tisztességtelen eljárásom miatt jártam szerencsétlenül, csupán szórakoztatott ez a képtelen elgondolás. Ám amikor felismertem az ügyetlen hölgyet, aki a balesetet okozta, már közel sem tűnt olyan kellemetlennek ez az esemény, sőt megerősítést nyertem, hogy valóban fortuna kíséri minden lépésemet.
Arcomra csupán jellegzetes félmosolyom ült ki, miközben könnyedén felsegítettem a nőt. Mielőtt elhúzhatta volna kezét, ajkamhoz emelve, egy lágy kézcsókot leheltem rá, miközben arcát fürkésztem. Egy röpke másodpercre elmerültem a zöld árnyalataiban játszó szemekben, melyek egy pillanat alatt idézték fel bennem a sok évvel ezelőtt történteket. A gyönyörű szempár emlékeztetett egy lányra a múltamból, de láttam a változást is, mely előtt jelenleg értetlenül álltam, és ami kíváncsivá tett. Ugyanis tekintetében volt valami újfajta csillogás, melyet azelőtt nem ismertem.
- Nem hiszek a szememnek, mintha kicserélték volna, Ms. Roberts. – Nem titkolt elragadtatottsággal, és kissé burkolt, ám érezhető szemtelenséggel mértem végig tetőtől talpig az előttem álló nőt. Néhány ponton elidőztem, nőies idomai, karcsú dereka egyszerűen fogva tartotta tekintetemet. Lehetséges, hogy ő nem érezte így, de kivételesen nem vezérelt semmiféle hátsó szándék, csupán csodáltam természetes szépségét, mely egészen elbűvölt.
- Vagy esetleg már Mrs? – vontam fel szemöldököm érdeklődve. Csak remélni mertem, hogy kérdésemre nemleges választ kapok, bár magam sem tudtam, miért foglalkoztat annyira, hogy van-e valaki az életében.
Annával kapcsolatos emlékeim ugyan felmerültek bennem, de cseppet sem feszélyeztek. El nem felejtettem őket, de már jelentőségüket vesztették, és jelen pillanatban, a felnőtt, megváltozott Annát magam előtt látva, úgy véltem, ezt ő is így gondolja, vagyis a múlt nem befolyásolhatja a jelent. Ez jól is van így, mindkettőnk számára kínos volna felemlegetni a régi sérelmeket.
Igaz, én nem láttam olyan szörnyűnek akkori kapcsolatunkat, legalábbis semmiképpen sem értettem, Anna miért nem állt többé szóba velem a..khm…szakítás után. Persze, előre tudtam, hogy haragudni fog rám, de nem sejtettem, hogy később sem bocsát meg. Ma már kissé máshogy látom akkori énemet, és olykor felmerül bennem az érzés, hogy valójában milyen csúnyán jártam el vele szemben, de ennek ellenkezőjéről mindig hamar meggyőzöm magam. Egyszerűen jól szórakoztunk együtt, nem volt semmi komoly, így nem is kellett volna úgy a szívére vennie a dolgot.

Fintorogva tapogattam meg arcom bal felét, melyen úgy rémlett, mintha még most is ott piroslana a heves hölgyemény tenyerének nyoma. A pofon hatására sikerült átértékelnem az „úgy ütsz, mint egy lány” kifejezést, ugyanis még most is arcomon éreztem a kedves hölgy nemtetszésének egyértelmű jelét. És még csodálkozik, hogy többé nem kívánom viszontlátni, és inkább nem élvezem tovább szolgáltatásait, melyek mellesleg már úgyis kezdtek unalmassá válni. Igaz, ezt a pofon előtt, de a nevezetes szolgáltatások igénybevétele után adtam tudtára, ami láthatóan kissé felpaprikázta a kisasszonyt.
Pedig nem volt mit tennem, meg voltak kötve kezeim. Újabban folytatott életvitelem megkövetelte, hogy megszakítsam kapcsolatunkat, mely már túl kockázatossá vált. Szeretőm ugyanis mugli volt, imádott szüleim pedig válaszút elé állítottak: szakítok mugli világbeli ténykedésemmel, vagy búcsút mondhatok az örökségemnek. Egy percig sem volt kérdéses, mit választok, hiszen csinos nőket, akik szívesen élveznék társaságomat, a varázsvilágban is találhatok, az örökséget viszont más módon nem szerezhetem meg. Ugyan van saját vagyonom, noha annak egyetlen galleonja sem tisztességes pénz, de nincs annyi arany ezen a bolygón, amit birtokolva ne vágynék még többre és többre.
Fürge léptekkel, a felkelő nap sugarai miatt kissé hunyorogva szeltem át a birtokot, egyenesen a Roxfort széles tölgyfa kapuja felé tartva. Korán volt, a kastély lakói még minden bizonnyal édes álmaik birodalmában jártak. A birtokra csend borult, amit csak a levelek zizegése, pár kósza madár távolból felhangzó halk csiripelése és lépteim nesze tört meg. Ugyan nem láthattam semmi különöset, mégis a kastély ablakait fürkésztem, várva hátha az egyik ablakban megjelenik az új legendás lények gondozása tanár. Amíg nem látom a saját szemeimmel Annát, nehezen tudom elképzelni, hogy valóban itt van. Az évnyitót kihagytam, pontosabban lekéstem, az azóta eltelt egy hétben pedig valahogy mindig elkerültük egymást. Pedig érdekes szóbeszédek kaptak szárnyra róla, amiknek viszont jelenleg nem tudok hinni. Legyen, Anna kedvesnek kedves, meg egészen szép is, de azért erős túlzás lenne elragadónak titulálni. Komolyan nehezen álltam meg nevetés nélkül, amikor Bimba professzor áradozott róla, de végül is nem szóltam. Ízlések és pofonok.