Rhett Donovan

A szemfényvesztés, a megtévesztés, a trükkök mestere vagyok. Ritka az olyan alkalom, amikor ne próbálnám kijátszani a szabályokat, de még ennél is sokkalta ritkább, amikor valaki ezt észre is veszi. Mi tagadás, profi csaló vagyok. Sosem játszom kis tétekben, inkább jellemző rám, hogy mindent egy lapra teszek fel.  A kaland, a kockázat a lételemem, az egyhangúságnál és az unalomnál semmit sem gyűlölök jobban.
Könnyedén kiigazodom az embereken, és remek érzékem van a nőkhöz. Azt nem mondanám, hogy megértem őket, magamon kívül általában senkit sem értek meg, és túlságosan nem is töröm magam ennek érdekében, de képes vagyok azt a látszatot kelteni, hogy tökéletesen ismerem őket, ami kifejezetten imponáló tud lenni.  
Értek a szavakhoz; könnyedén hitetem el a hazugságot és fordítom ki az igazságot. Nem tartanak vissza erkölcsi gátak, aggályok, lényegében számomra semmi sem szent.
Érzelmi világom meglehetősen sekély, nem vagyok sem hűséges, sem gondoskodó, de még túl gyengéd sem. Mindez nem jelenti azt, hogy ne tudnék lovagias lenni és udvarolni szívem hölgyének, ugyanis - illik tudni rólam, hogy - mindennek megadom a módját, csakhogy ez közel sem jelenti azt, hogy komolyan gondolnám a dolgot. Sajnálatos módon a valódi lovagiasság nem jár együtt a szórakozással, márpedig én szeretem magam jól érezni. Egy érzéketlen mocsok vagyok, tudom, mondták már előtted is.
Bár nem kell a szomszédba mennem a társadalom által negatívnak ítélt erényekért, azért némi pozitív tulajdonságot is fel tudok vonultatni. Mellettem szól például, hogy csakis szüleim unszolására lettem halálfaló. ( Most mond, hogy nem vagyok szófogadó, jó gyerek! ) Embert pedig nem öltem, felhúztam a nyúlcipőt és köddé váltam, mielőtt erre lehetőségem lett volna. A sárvérűekkel sincs semmi bajom, nem ők a szívem csücskei, de egy cseppet sem izgat, hogy van-e joguk a mágiahasználathoz vagy sem.
Nem vagyok valami példás aranyvérű, azt hiszem, én büszkélkedhetek a család fekete báránya címével. Már fiatalkori kicsapongásaimat sem viselték túl jól, de amikor a háború alatt egy külföldi bevetés során eltűntem, mindenki halottnak hitt, majd Voldemort halála után, a dolgok rendeződésével újra felbukkantam, betelt a pohár. Majdnem kitagadtak, de anyám könyörgésére, apám végül is hajlandónak mutatkozott továbbra is megtűrni a családban.

Ne szépítsük a dolgokat, lehengerlően nézek ki. Az arcomat laza eleganciával keretező hollófekete haj, villogó jégkék szemeim, az arisztokratikus vonású arcomon ülő ragadozómosoly téged is könnyedén levesz a lábadról. Túlzok, ha azt állítom, hogy a testem pedig olyan, akár egy görög félistené? Nem hinném. A külsőmre mindig kellő mennyiségű figyelmet fordítottam, ugyanis hamar felismertem, hogy az emberek többsége felszínes, akiknek így könnyedén elnyerhetem tetszését, hiszen mással sem törődnek, mint a látszattal. Gyakran hordok fekete bőrből készült darabokat, melyek tökéletesen passzolnak személyiségemhez, a kettő kombinációjáért pedig bolondulnak a nők. Mióta a Roxfotban tanítok, a lelkiismeretes McGalagony professzortól kaptam már pár megrovó megjegyzést, és előszeretettel utasít rendre az öltözködés terén, mivel ahogy ő fogalmaz, a tanári tekintély megtépázását érem csak el feltűnő öltözködésemmel, és tartsam észben, hogy iskolában vagyok nem pedig…khm…egyéb helyeken.

Soha nem gondoltam, hogy ilyen szórakoztató a tanári pálya, különben már előbb elgondolkodtam volna, hogy e nemes mesterségnek szentelem az életem. Hiszen mi lehetne csodálatosabb a sok, új ismeretekre szomjazó fiatal tudásvágyának kielégítésénél? Ami azt illeti, én nem vallok ilyen magasztos eszméket, bár a szerencsésebb diáklányok bizonyos vágyainak kielégítését mindig örömmel és készségesen vállalom.
Azt sem tudom biztosan, hogyan vetett ide az élet és miért állok éppen én a katedrán, aki a legnagyobb jóindulattal sem illik egyik, a tanárokat definiáló sztereotípiához sem.  Mindenesetre Dumbledore támogatását élvezem, aki töretlenül hisz abban, hogy mélységesen megbántam a múltban elkövetett hibáimat, és egy-másfél évvel ezelőtti eltűnésemet is úgy értelmezi, hogy nem önszántamból lettem a Nagyúr követőjévé és az első lehetőséget megragadtam, hogy ne váljak részévé az önkénynek és kegyetlen vérengzésnek, amit Voldemort Nagyúr és követői vittek végbe. Van némi hiba ebben a feltételezésben, de ki vagyok én, hogy elszomorítsak egy ilyen nemes és bölcs vénembert?! Amiről nem tud, az nem fáj neki.
Mellesleg a családom is boldog, amiért végre állandó, tiszteletreméltó foglalkozást űzök. Szerintük mérföldekkel jobb ez, mint a szerencsejáték, a máguspóker vagy feslett erkölcsű hölgyekkel való kereskedés – ha fogalmazhatok így. Pedig a felsorolt munkák sem olyan rosszak, mindegyik elég szórakoztató és néha meglepően tanulságosak is.
Bár egy éves távolmaradásom alatt még sokszínűbb volt tevékenységeim köre, amikkel megkerestem a mindennapi betevő falatra valót, de ezt nem kötöm családom orrára. Gyanítom, nem díjaznák a kalózkodást, a csempészetet, a fegyverkereskedést és üzleti csalásokat. Ezek egy részét a muglivilágban követtem el, ahol adócsalásért le is csuktak, de hamar meguntam az életet a ’hűvösön’, így nem élveztem sokáig az ott tapasztalt vendégszeretetet.  Utazásaim során – mondhatni – szépen megtollasodtam és tapasztalatokban is gazdagodtam. Például megtanultam, hogyan kell különböző végzettségeket szerezni, anélkül hogy valamilyen iskolát elvégeztél volna, és hogyan válhatsz elismert mágiatörténésszé úgy, hogy nincs másod, mint egy elfogadhatóra sikeredett RAVASZ vizsgád a tárgyból, és az emlékeid, azon ritka alkalmakról, amikor nem álmaid világában barangoltál Binns prof. óráin. Nem mondanám, hogy bővelkedek ilyen emlékekben, mivel fél percnél tovább nem nagyon sikerült fennmaradnom mágiatörténeten, mindig csupán annyi időre ébredtem fel, amíg vetettem egy pillantást az óra kínosan lassan vánszorgó mutatóira. De a Minisztériumot meggyőztem, Dumbledore pedig azt hiszem, megelégedett kitűnő – igaz hamis – referenciáimmal, melyeken lelkiismeretesen ott díszelgett a Minisztérium pecsétje, és nem járt alaposabban utána a dolgoknak.
Mostanában látott napvilágot a Rendelet is, mely hamar nagy érdeklődésre tett szert és nagy nyilvánosságot is kapott, nem véletlenül. Én sem díjaznám különösebben a dolgot, ha én is beleesnék az érintettek körébe - kivéve, ha egy extradögös nőt kapnék -, de mivel elmúltam harminc – már majdnem őskövület vagyok, nem?– én vígan élhetem tovább az életemet, és megvigasztalhatom az elkeseredett hölgyeket, akik egy trollra hajazó jövendőbelivel lettek hirtelen megáldva.
Igaz, szüleim már rég idejét látják és epekedve várják, hogy végre megállapodjak, de jelenleg ez nem áll szándékomban. ( Vagy mégis?) Az aranyvérűek szokásai megkövetelik, hogy továbbadjam az ősi nevet, és öregbítsem a család fényes hírét, de e két nemes feladat közül valahogy egyiket sem sikerült kiviteleznem.
11 év körül lehettem, amikor szüleim utoljára büszkék voltak rám, azóta már csupán abban reménykednek, hogy több szégyent nem hozok nevemre, mint amennyit feltétlenül szükséges.
Na igen, sem a Főnix rendjének, sem egykori halálfaló társaimnak nem vagyok a szívük csücske; a jó oldalnak azon egyszerű okból kifolyólag, mert nem hozzájuk csatlakoztam, egykori barátaimnak pedig, mert nemes egyszerűséggel elárultam őket. Valóban nem egy nevet adtam ki, és sok valamikori háztársamat játszottam a Minisztérium kezére, de lelkiismeret furdalás sohasem gyötört tettemért.  Egyrészt nem kötődtem hozzájuk annyira, hogy érdekeljen sorsuk alakulása, másrészt azon a véleményen voltam, mint a társadalom nagy része, vagyis, hogy nincs olyan büntetés, amire ne szolgáltak volna rá rémtetteikkel.
Hogy egykor én is közéjük tartoztam, e ténnyel hajlamos voltam nem sokat foglalkozni, hiszen a közvélemény sem fordított rám különös figyelmet. Nem bélyegeztek meg múltamért, sőt társaságban hősies cselekednek tüntették fel eltűnésemet, pedig akkoriban még csak meg sem fordult a fejemben, hogy a dolog ilyen fényt is vethet, egyszerűen csak nem éreztem szükségét annak, hogy vásárra vigyem bőrömet egy olyan úr oldalán, akit leginkább az elmebeteg és a mániákus szavakkal tudtam meghatározni.  
És jól döntöttem. Különben most a roxforti szobám kandallójának kellemes melege helyett a dementorok lélekmelengető társaságát élvezhetném. Valóban nincs okom panaszra, hacsak azt nem nézzük, hogy íróasztalomon megint egy kupac javításra váró dolgozat áll, amiknek tartalma nekem is majdnem csak olyan kínai, mint a diákoknak, akik megalkották e remekműveket.