Anna Roberts

Barna haj, zöld szem, kecses, nőies alkat. Mit is mondhatnék még magamról? Lássuk csak… A magasságom, szerintem eléggé átlagos, a lábaim viszont ennek ellenére is hosszúak és formásak. Rengeteget mozgok és éppen ezért nincs problémám az alkatommal. Bármennyit ehetek, szerencsémre nem látszik meg rajtam. Ami valljuk be őszintén nem egy rossz dolog, legalább is én így gondolom. A szüleimnek erről már egész más a véleménye. Ők szívük szerint mindig csak etetnének, azzal a jelszóval, hogy olyan sovány vagyok, és nem lesz energiám semmire sem. Pedig ha tudnák, hogy nem ezen múlik. Sokkal inkább azon, hogy milyen életmódot folytatok, de ez már egészen más dolog.
Az öltözködésemet illetően azt mondanám, hogy sportosan elegáns a stílusom. Szeretem a sokat mutató ruhadarabokat és a magas sarkú cipőket, amelyek kiemelik az alakomat. Általában színes ruhákat szoktam hordani ezzel is jelezve, hogy mennyire színes egyéniség vagyok. Arról már nem is beszélve, hogy így akár azt is jelezhetem a külvilág számára, hogy milyen az aktuális hangulatom. Ha pedig a hangulat került szóba, akkor elmondok egy két dolgot magamról, hogy ne csak a külsőm alapján tudj megítélni.
Megfontolt, sebezhető, harcias, makacs és kitartó. Talán ez azaz öt tulajdonság ami a legjobban leírja a személyiségemet. Bár amióta kijártam a Roxfort-ot és elutaztam Amerikába, rengeteget változtam a régi önmagamhoz képest. Annak idején egy bolondos, kissé talán butácska csitri voltam, de most egészen másként látom a világ dolgait. Talán ez annak is köszönhető ami az eltelt tizenkét évben velem történt. Mert hát lássuk be őszintén a tragédiák sorozatai eléggé megkeményítik az embert. Még úgy is ha varázsló családból származik, méghozzá Arany vérű családból. Nem mint ha mi olyan sok mindenben különböznénk a többi embertől, ez csak egy zakkant felfogás. Számomra mindenki ugyan olyan, csak az különböztet meg minket egymástól, hogy hogyan viselkedünk. Hiszen ott volt például Julian, akiről mindig tudhattam, hogy minden szempontból egy kivételes személyiség. Kedves, vidám, romantikus és igazán érzelem gazdag, Végső soron pedig mugli. De varázslók között is vannak olyanok akik azt sem érdemlik meg, hogy tudomást vegyenek róluk. Olyanok akik szemrebbenés nélkül kihasználják a másikat, azt meg eldobják mint egy ócska rongyot. Olyanok akik nem méltóak arra, hogy varázserővel rendelkezzenek, hiszen azt csak a rosszra használják. Viszont akik ismernek, vagyis ismertek azok tudják rólam, hogy hajlamos vagyok asszimilálódni azokhoz akik a közelemben vannak. Mindaddig nem is volt ezzel gondom, ameddig vissza nem kellett jönnöm Londonba, egész pontosan Roxfortba, ettől is pontosabban Rhett Donovan közelébe.

Éreztem ahogy a hideg fém az ujjam köré simul és még mindig az emlékek vérző sebeit mardossa. Tudom jól, hogy meg kell tennem, meg kell szabadulnom tőle. Az emlékeim, amelyekre olyan büszke voltam, és amelyekért harcba szálltam volna bárkivel, most csak egy rossz álom halvány, meggyötört képei. Julian volt számomra minden. Ő jelentette az életemet. Egy boldog és csodákkal teli életet, de mint mindig, most is közbeszólt az élet. Vagyis inkább a sors, a gonoszul tréfálkozó sors.
Minden abban az évben kezdődött amikor megérkeztem Amerikába. Igazából semmi értelme nem volt annak, hogy oda mennyek, pontosan úgy ahogy anyám is megmondta. Semmit nem találtam azon kívül, hogy én lettem a Minisztérium szeme és füle. Bármennyire is unalmasnak tartottam, hogy nem akkor varázsolhatok amikor szeretnék, mégis megvolt bennem az a makacsság és kitartás ami nem engedte meg, hogy feladjam. Hajtott előre és buzdított, hogy tartsak ki még akkor is ha nincs értelme. Mindaddig ameddig egyik napról a másikra, mégis csak lett értelme. Julian Davis volt az aki meghozta a fényt az életembe azok után, hogy olyan csúfosan távoztam el otthonról. Ő volt az aki minden napomat felvidította, Ő volt az aki színt hozott a szürke mindennapokba. Nem hittem volna, hogy valaha újra meg fogok bízni egy férfiban is, azok után amit az a… az a… szóval Ő tett velem. De az, hogy Julian ott volt mellettem és figyelt rám és nem várt cserébe semmit, megváltoztatott bennem mindent. Sokkal magabiztosabb lettem és… sokkal…  boldogabb. Igen, talán tényleg ez a legjobb kifejezés rá. Hiszen boldoggá tett. Rövid idő alatt Ő lett a mindene. A barátom a bizalmasom, a szerelmem, majd végül vőlegényem. Aztán jött a baj. Kiderült, hogy beteg és nem tudnak rajta segíteni. Ez egy olyan kijavíthatatlan csorba volt a közösen elképzelt életünkön, ami majdnem mindent megváltoztatott. Az egyetlen dolog ami nem változott az az önzetlen és mindent elsöprő szerelmünk volt. Sokat vacilláltunk rajta, hogy mi lenne ha összeházasodnánk ameddig még megvan rá a lehetőségünk, de aztán egyre rosszabb és rosszabb lett az állapota mi miatt ezt nem tehettük meg. Ahogy azt sem, hogy elmondjuk a szüleimnek, hogy kész vagyok megtörni a családom elvárását azzal, hogy egy muglihoz készülök feleségül menni. Az idő úgy rohant, mint ha valaki kergetné és a mi időnk egyre kevesebb maradt. A hónapokból hetek, a hetekből napok, a napokból pedig órák lettek. Mindaddig a végzetes napig. Még most is tisztán emlékszem arra a pillanatra amikor megcsörrent a telefonom, és a vonal túlsó oldalán Julian orvosa beszélt.
- Miss Roberts! Sajnálattal kell közölnöm, hogy…. – a mondat további része, egy sűrű és zavaros kotyvalékává vált a fájdalmas valóságnak.
Ahogy Roxfort Express zsivajtól nyüzsgő folyosóján sétáltam, minden emlék élesen rajzolódott ki bennem azokról az időkről amikor még tudatlan és naiv voltam. Akkor sokkal egyszerűbb és zavartalanabb volt az életem. Most viszont úgy érzem magam, mint egy selejtes termék. Egy hibás árú, amit nem lesz könnyű megjavítani, bármennyire is szeretnék, hogy megjavítsák.
Vettem egy nagy levegőt, majd a gyűrűs ujjamon ez idáig forgatgatott eljegyzési gyűrűmet levettem és a rajtam lévő talárom zsebébe rejtettem.
Ebből elég! Ő sem szeretné, ha egész életemben szomorkodnék. Túl kell tennem magam rajta. Főleg, hogy azóta már eltelt három év, én pedig próbálok új életet kezdeni, jelenleg úgy, mint a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola egyik új professzora. Aztán majd meglátjuk hogyan alakul a jövőm. Főleg így, hogy Rhett is az iskola falain belül tartózkodik, így újra ott leszünk ahol annak idején minden elkezdődött a mi nem túl fényes kapcsolatunkban.
- Figyelem elsősök! Mindenki kezdjen el szedelőzködi, nemsokára megérkezünk.  – mondtam ki hangosan és ellentmondást nem tűrő hangon, de mégis mosolygósan. Végtére is nem börtönbe visszük őket, hanem egy csodálatos, varázslattal teli helyre, ami az elkövetkezendő jó pár évre a második otthonuk lesz, ugyan úgy ahogy az enyém volt és lesz is még egy darabig. Legalább is remélem.