Clara & Molly

mióta én is megkaptam a kórt, az érzékeim valamelyest élesebbek lettek - a farkas, még ha nem is akartam, de bennem élt. Most is, sokkal jobban bántotta az orromat az áporodott levegő szaga, mint annak előtte, így igyekeztem felszínesebbeket lélegezni. Erről is meg kell majd kérdeznem Remust, nincs-e rá valaki farkas-trükkje...
Viszont néha azt is megéreztem, ha valaki félt vagy mérges volt, a szagából. Most azonban azt érzékeltem, hogy a mellettem ülő nem bír túlságosan engem. Hallottam ingerült sóhaját, pedig érződött rajta, hogy megpróbálta visszafogni magát; bár lehet, ez annak köszönhető, hogy épp egy percceol ezelőtt lendítettem fel a lábaimat a dohányzó asztalra. Ösztönösen egy picit arrébb húzódtam, éppen annyit, hogy ne tűnjön fel, hisz az ember nem szeret olyan mellé ülni, aki nem kedveli őt túlzottan.
Magyarázkodásából kihallatszik egy csipetnyi érteglenség, mintha épp azt kérdezné magától, most mi a fenéért magyarázkodik, se igyekszem figyelmen kívül hagyni. Félig lehunyom a szemem, és úgy bámulok bele a kiürült csészémbe, melynek alján most ott voltak a teafű-maradványok. Sosem csíptem a jóslástant, így másodikos koromban sem vettem fel magamnak - mindig is értelmetlennek, használhatatlannak tartottam; de most szívesen kipróbáltam volna, ha tudtam volna a módját, már csak azért is, hogy nevessek egy jót, hátha kikapok egy zordót vagy valami ilyesmit...
Elgondolkodtatott. Ezt az információt először Remusszal szerettem volna megosztani, ő tudná, mi lenne a teendő, a mellettem ülő asszony pedig kicsit sem úgy reagált, ahogy a férfi tette volna, és ez, meg kell hagyni, egy kicsit igenis zavart engem. De mit volt mit tenni, Rendtag, kötelességem volt elmondani, meg hát, már megtettem, minek siránkozzak a múlton?
A tengap már történelem, a holnap még rejtelem, de a ma adomány - becsüld a jelent mert jót jelent! Egyik alattam járó griffendéles apja valami mugli filmstúdiónál dolgozik - igen, anno, a jóslástannal ellentétben a mugliismeretet felvettem, mert érdekelt, meg hogy bosszanthassam a családomat -, ő találta ki ezt a mondatot, és fel is írta, hogy egyszer talán, a távoli jövőben elhangozhatna egy filmjükben. Valamiért megragadt a fejemben, talán már csak azért is, mert nagyrészt a mában élek és nagyon is igaz rám - hé, elvileg griffendéles volnék, vagy mi a szösz.
De kanyarodjunk vissza a jelenbe. Mit mondana a férfi...?
- Semmit. Várjunk. Várni kell, míg többet nem tudunk. Ha így előre fejjel rohannánk a falnak, azzal csak magunk alatt vágnánk a fát és az ő kedvükre tennénk. Ismerem őket annyira, hogy tudjam, ilyen, hétköznapi értelemben most nem használna semmiféle gyengepont. A türelem a fegyverünk.
Furcsa volt a magam véleménye ellen beszélni, de néha ez az énem is előkerül, amelyik a józan észre hallgat és az sem az utolsó, hogy a családom összes tagja a Mardekárba került.

ondolataim akaratlanul is afelé az este felé terelődtek, akkor, ott, Glasgow-ban...

Hárman mentünk, a muglikat sikerült megmenteni, de a halálfalók nem tágítottak. Szemmel láthatólag személyes sértésnek vették, hogy meghiúsítottuk a tervüket, és ellenünk fordították az erejüket. A csata hevében valahol, egy közeli réten kötöttünk ki, mugli szem már nem láthatott minket. Egyik társam eszméletét vesztve feküdt a földön, de nem tudtam megnézni, mi a helyzet vele; minden idegszálammal a halálfalók felé koncentráltam. Másik társam vért izzadt, de végül sikerült leterítenie az egyiket, aki most kiütve hevert a földön. Ketten-ketten maradtunk állva. Egy diadalittas pillantással felém fordult egy pillanatra, de ez éppen elég volt; vakítóan éles, zöld fénycsóva villant, mely telibe találta a férfit. Társam holtan esett össze, én pedig egyedül maradtam. Vak dühvel estem a gyilkosnak, szememet elborította a vörös köd, látásom elhomályosult a visszafojtott fájdalom- és dühkönnyektől. Kedveltem a fiút, talán szerettem is, csak három évvel volt idősebb, és ő sem volt éppen közömbös irántam - de az igazság nem derült ki. Legszívesebben odarohantam volna és zokogva a földre hullottam volna, de tudtam, hogy nem tehetem meg; ha akkor összezuhantam volna, elveszünk. Másik társam ott volt tőlem öt méternyire, határozottan emelkedett és süllyedt a mellkasa; meg kellett mentenem.
A szemeimet elborító fátylon keresztül nem láthattam, miket lövök, gondolni meg nem is gondoltam rá; vaktában céloztam és tüzeltem, a túlélés mélyről jövő ösztöne hajtott, ereimben zubogott az adrenalin. Nem is érdekelt már akkor, mit használok és mit nem. Egyszer csak az egyikük összeesett, száján sötét folyadék - vér - bugyogott ki, majd egy utolsó, félreismerhetetlen hanggal felakadtak a szemei; meghalt. Megtántorodtam és a szemem elé rántottam a kezemet. Nem, az nem lehet... Megöltem egy embert...
Felületeseket lélegezve pillantottam fel és farkasszemet néztem az állva maradt egy darab ellenséggel. Láthatóan ő is össze volt zavarodva. Nem tétlenkedhettem tovább. A pálcám egy gyors mozdulatával egy patrónust bocsátottam útjára; a velem szemben álló, mikor rájött, hogy mit csinálok, vicsirogva emelte fel a pálcáját, és nekem már nem volt időm hárítani...
A mozdulat félbe szakadt, a pillanat megfagyott, a másodperc törtrészéig mindketten mozdulatlanul álltunk, mintha belefagytunk volna az időbe, mikor meghallottuk a hangot. Hajszálra egyszerre néztünk fel az égre, ahonnan a telihold éles fénye ragyogott le ránk.
Feketeség. Vonyítás. Harapás. Sikítás. Vér. Fájdalom. Üresség...

Annyira belemerültem az emlékeimbe, hogy először észre se vettem, hogy az asszony kérdezett valamit, majd mikor észbe kaptam, kissé rekedtes hangon, kapkodva válaszoltam neki.
- Szimplán elkerültük egymást, gondolom. - Megvontam a vállamat, és megráztam a fejemet, hogy teljesen kitisztuljon. - Én már láttam itt magát párszor, csak akkor nem vett észre.
Felsóhajtottam, és megpróbáltam rendezni a gondolataimat. Általában nem szoktam magamnak megengedni, hogy társaságban így magával ragadjanak az érzelmek, ugyanis akkor fent áll a veszélye a Legillimentációnak, vagy hogy az érzelmeim kiülnek az arcomra annyira, hogy bárki le tudja majd olvasni azokat...
- Igen, az én családommal - feleltem vontatottan. - És higgye el, az nem jó. Nagyon nem. Ha valaki, ezt én igazán tudom.

gazából tudom, hogy amint sikerül megtudnom valami fontosat, ami a Rendre tartozik, nem szabad késlekednem a továbbításával. Mégis, nem szándékoztam szombatnál hamarabb jönni, azonban, mikor reggel a tükörbe néztem, meg kellett változtatnom az elhatározásomat. A szemem vörösebb volt, mint legutóbb ilyenkor, és most csak fél óra után sikerült eltűntetnem. Sürgősen beszélnem kellett Remusszal, hátha többet tud erről, hátha hallott már valamilyen extrém esetről, ami, ha csak minimálisan is, de legalább hasonlít ehhez.
Mikor Mrs Weasley leostobázta Siport, akaratlanul is a védelmére keltem.
- Nem ostoba. Higgye el, sokkal okosabb, mint hinné, és éppen ez a baj... - néztem a nő szemébe, majd elkaptam a tekintetem, ő pedig kisietett a helyiségből.
A folyadék meleg volt, bár kissé keserű, de mégis jól esett. De nem csak a tea, a gesztus is - időnként borzalmasan érzem magam, mert másoknak megadatott az, ami nekem nem: egy gondoskodó és szerető család.
Hirtelen ismét hiányérzetem támadt, de elhessegettem az érzést. Miután biztos voltam benne, hogy nem fog belefulaldni a teájába, folytattam.
- Nem kell ezen úgy meglepődni, az én hátteremmel akár tizenkét évesen is felvettek volna, ha másnak nem, informátornak - nevetek fel egy pillanatra. - Már másfél éve benne vagyok. Arról az esetről biztos hallott, mikor három halálfaló egy mugli házra támadott, majd jött egy csapat átváltozott vérfarkas... - Hangom elcsuklott egy pillanatra és bizseregni kezdett a tarkóm. - Akkor, ott, az egyik Rendtag én voltam.
Elhallgattam és a kezemben tartott csészét kezdtem el tanulmányozni.
A kérdésére félmosolyra húztam a számat.
- Na, mostmár hirtelen nem egy kislány vagyok? - kérdeztem keserűen és megemeltem a szemöldökömet, majd lehalkítottam a hangomat. - A halálfaló Harper-család készül valamire. Nem tudom pontosan, hogy mire, de az bizonyos, hogy nem épp tisztességesen. Ezt az is bizonyítja, hogy a Flowersekkel szövetkeztek. - Igyekeztem, de mégis kicsit nehezemre esett kimondani a családom nevét, azt sem tudom igazából, miért, de egy pillanatra megakadtam előtte.