Jason & Clara - When I first saw you...

Jason & Clara

We were both young when I first saw you...

F
ogalmam sem volt, mi lesz. Minden nyár kínszenvedés volt számomra, s bár igyekeztem szinte semennyi időt sem otthon tölteni, valamennyit mégis csak muszáj volt. Idén nyáron például beálltam Florean Fortescue Fagylaltszalonjába segédkezni, így egy kis zsebpénzt is szerezhettem, de sajnos a munka csak augusztus közepéig tartott ki. Hiányzott Eve, hiánya kínzón mart a szívembe. Minden szünetet nála töltöttem, így, mivel most nem lehettem ott, csak még jobban felerősödött bennem a vágy, hogy újra láthassam, hogy hallhassam a nevetését, hogy sírhassak a vállán a fájdalom miatt... De Eve nincs többé, Voldemorttal együtt elpárolgott a föld színéről, de velem itt van és mindig is itt lesz, míg emlékszem rá, mélyen bezárva a szívembe.
A nyár végét félig a Rendnél, félig egy távolabbi rokonnál töltöttem, aki hasonló nézeteket ápolt a családomról, mint jómagam. Már vártam a szeptembert, szomjaztam a Roxfort látványát... és akkor megjött a Rendelet. Jason. Hirtelen már nem is vágytam olyannyira az ismerős falak közé, mint annak előtte. Fogalmam sem volt, mit tehetnék majd. Minden egyes nap látni fogom, akarva-akaratlanul is, úgy, hogy fogalmam sem lesz, mit kéne most csinálnom...
Olvasás, kedvenc elfoglaltságaim egyike. Ó, hány meg hány történet szól arról, hogy gyerekkori  barátok szerelmesek lesznek és boldogan élnek, míg meg nem halnak...! Bár ez is egy ilyen mese lenne. De nem az. Jasonnel nem is akármilyen barátok vagyunk...voltunk. Fene se tudja. Nem engedhetném meg, hogy egy ilyen hülyeség közénk álljon! De sajnos az érzéseim mást szeretnének. Ötletem sincs, tényleg, halvány fogalmam sem, mit kéne csinálnom, illetve hogyan fogom kezelni a helyzetet, ha bekövetkezik.
Pedig ki kéne találnom. Már vagy negyed órája ácsorogtam itt, a Roxfort Expresszt és a füstbe burkolózott peront bámulva. Ha így haladok, még a végén bele fogok botlani, az pedig csak nekem lenne rossz. Így hát fogtam magam és felszálltam a vonatra, felvonszolva magammal tekintélyes súlyú ládámat is, majd bekucorodtam az első üresen talált kupéba. Normális esetben nem egyedül lennék, hanem lennénk vagy négyen, kettőnk közül ugyanis mindig Eve volt a szociálisabb, ő rángatott a többiekhez, ő intézte, hogy ne érezzem magam annyira kívülállónak. Vagy, ha nem is annyian, de nem honolna néma csend, hanem pezsegne az élet, ugyanis, mikor ketten voltunk, megállíthatatlanok voltunk. Közelebb volt hozzám, mintha a testvérem lenne. De minden megváltozott...
Egy utolsó síp után döccenve elindult a vonat és kizakatolt az állomásról. Tudtam, hogy minden másodperccel közeledik a pillanat, mikor szembe kell majd néznem vele.