Alyssha és Jacob

Vendég

Hosszú órákon át dolgoztam a gyógynövénytan beadandómon, amit bár hamar megírhattam volna, de egy kisebb veszekedés tört ki a klubhelyiségben – ez elég ritka volt nálunk –, így a nagy zajban képtelen voltam koncentrálni, utána pedig teljesen elkalandoztak a gondolataim, és keserűen meg kellett állapítani, hogy a következő lesz az utolsó év, amikor ide fogok járni.
Ez pedig kissé elszomorított, hiszen imádtam ezt a helyet és a barátaimat mind itt ismertem meg. Ráadásul szerettem, szeretek itt tanulni, és biztos voltam benne, hogy nehéz szívvel fogom elhagyni ezt a helyet.
Aztán a mélázásomból az zökkentett ki, hogy végre elcsendesültek a kiabálók, így megírtam az utolsó bekezdéseket, majd feltápászkodtam, és elindultam az üvegházak irányába. Ha akartam volna, akár le is rövidíthettem volna az utat azzal, hogy repülök, azonban most jobban esett a séta. Általában a nagyobb távolságokat sólyom alakban szoktam megtenni, hiszen ki az a lökött, aki ne használná ki, hogy animágus? Most viszont valóban kellemesebb volt, hogy a lágy szellő simogatja az arcomat, és kivételesen a földön kellett maradnom, hogy merengjek még több szomorú dolgon.
Útközben összefutottam egy-két barátommal, de amikor mondtam nekik, hogy merre tartok, inkább nem csatlakoztak hozzám. Nem túlzottan kedvelték Bimba professzort. Így magányosan tettem meg az utamat az üvegházakig. Az utolsó üvegházban találtam rá a tanárnőre. Udvariasan köszöntem neki, majd átadtam neki a pergameneket. Összeráncolta a homlokát a hat pergamen láttán, majd megjegyezte, hogy ő csak kettőt kért. Erre én azt a feleletet adtam, hogy nem szeretek a kezem alól kiadni igénytelen munkát, és különben is el kellett foglalnom magamat valamivel.
Valahogy olyan hatással voltam a felnőttekre, hogy mindegyikük beszélgetni kezdett velem, ha hagytam nekik lehetőséget. Bimba professzor pedig nagyon jókedvűnek tűnt, s bár eleinte a tanulmányaimról faggatott, később valahogy áttértünk a kirendelt párokra. Próbáltam elterelni a témát, és végül sikerült is, csak az lett a vége, hogy kirángatott az üvegházból, és a kint lévő növényekről kezdett magyarázni.
Nagyon halkan felsóhajtottam, és minden figyelmemet az apró virágú, pöttyös levelű növényeknek szenteltem. A tanárnő arról magyarázott, hogy valamilyen bájitalnak a hozzávalója, de szobanövénynek se utolsó, mert nagyon szép. Igyekeztem úgy figyelni rá, ahogy az órákon szoktam, és bár érdekelt a dolog, most valahogy mégsem akartam bővíteni a tudásomat helyette azt kívántam bár elhallgatna a tanárnő.
A kívánságom néhány perc múlva teljesült is, mert az egyik üvegházból óriási csörömpölés szűrődött ki, a tanárnő pedig riadtan kapta fel a fejét, és indult meg a zaj forrása felé. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy itt az ideális alkalom a szökése, aztán végül úgy döntöttem maradok, mert a professzor biztosan segítségre szorul majd, így megiramodtam a felé az üvegház felé, amerre ő is indult. Sejtelmem se volt, hogy mit fogok majd ott találni. Eleinte arra gondoltam, hogy biztos magától esett le valami, aztán arra, hogy talán az egyik mardekárosnak támadt kedve hülyéskedni. Mindkettő elég valószínűnek tűnt, de mégis elvetettem ezeket a találgatásokat, és inkább utánajártam.
Az épület felé közeledve láttam valakiket a kastély felé szaladni, de nem láttam rendesen az arcukat, viszont a némaság burkolódzó üvegház sejtette, hogy a tanárnőnek egyik bajkeverőt se sikerült elkapnia. Ekkor megint arra gondoltam, hogy elmehetnék, vagyis inkább utolérhetném a rendbontókat, de ismét arra jutottam, hogy Bimba professzornak nagyobb szüksége lehet rám. Igazam is volt, mert amikor beléptem az üvegházba, akkor a látvány olyan érzést keltett bennem, mintha egy tornádó söpört volna végig. A cserepeket leverték, a növények kifordultak a helyükről, a padlót föld borította, és azok a virágok, amik végül a cserepeikben maradtak se úszták még szárazon, mert azoknak a leveleit tépkedték meg.
Ki lehetett ilyen szörnyű alak, hogy ezt tette? A tanárnő már javában azon dolgozott, hogy megmentse a növényeit, és amikor kicsit oldalra fordította a fejét, láttam, hogy piszkos arcán könnyek csorognak le. Ez volt az a pillanat, amikor végérvényesen eldöntöttem, hogy maradok. Felsóhajtottam, elővettem a pálcámat, és a cserepekre Reparo-t olvasva megjavítottam azokat, majd hoztam egy nagyobb zsák földet, letérdeltem a földre, és segítettem a tanárnőnek visszaültetni a növényeket. Nem szólt egy szót se, én se beszéltem, csupán csendesen dolgoztunk azon, hogy valamelyest helyre állítsuk a kárt, és közben reméltem, hogy majd valaki elkapja a rendbontókat. Megérdemelnék a büntetést.

Jacob&Alyssha

El sem hiszem hogy végre egyedül vagyok! Még egy órát már nem bírtam volna ki biztosan ellógtam volna - gondoltam mosolyogva. Mióta reggeli közben megkaptam a csomagomat (négy testes bagoly cipelte) nem volt nyugtom. Mindenki azt akarta tudno hogy mi lehet benne. Persze én nem kötöttem senki orrára. Biztosan azt hiszik valami méregdrága tervezői ruha, vagy ilyesmi. Ha tudnák..
Lassan fél év levelezés, sok szivesség és két hét büntetőmunka (mert egyszer ki kellett szöknöm Mrs Norris észrevett..) volt az ára titokzatos küldeményemnek. Természetesen a csillagászati összeg mellett amit kifizettem érte, miután végre rátaláltam. De megérte!
Órák után rögtön az üvegházak felé indultam, csomagomat szorosan magamhoz szorítva, a láthatatlanná tévő köpenyem alatt. Nem kockáztathattam meg hogy meglássanak. Az egyik régi, alig használt üvegház felé vettem az irányt. Végre nyugalom! Gyorsan leszedtem a csomagolást, és megpillantottam a könyvemet. De ez nem akármilyen példány! Ezer oldal tömény varázsige és bájitalrecept, melyeket a pletykák szerin egyenesen Merlin keze vetett papírra. Ebben én nem nagyon hiszek, de az tény, hogy a leírtak nagyrészét a publikum már rég elfelejtette, és csak olyan nagy varázslók gyakorolják mint Dumbledore. Nekem pedig most pont erre van szükségem. Tele van nyomkövető és megtaláló igékkel, olyan bájitalokkal amik segítségével egy hajszál alapját sok mindent ki lehet deríteni. Természetesen nem angolul.. Hiába beszélem a görög nyelvet, ez ógörögül van írva, amivel gondjaim lesznek. De nekem ez nem akadály, ha kell lefizetek egy nyelvészt vagy megtanulok ógörögül (ez valószínűbb..) de én meg fogom ezeket tanulni! Egy nagy lépéssel közelebb kerültem Apu megtalálásához, és ezen a ponton már nem fogom feladni!
Már legalább két órája próbáltam kibogarászni az első pár oldal értelmét, de eddig nem nagyon haladtam. Lassan be kellene látnom, hogy segítségre lesz szükségem..
Már éppen rájöttem volna hogy milyen átokról olvasok, amikor valami csörömpölést hallottam az egyik szomszédos üvegházból. Azonnal kiszaladtam, és megnéztem mi a fene történhetett. Az a három nagyszájú mardekáros gólya szaladt el röhögve. Szánalmasak.. Most ez meg miért volt jó nekik? Ha valami hasznuk lenne ebből, azt megérteném, de az értelmetlen rombolásnak soha sem voltam híve. Hát.. talán most lenne ideje távoznom mielőtt rám keni valaki.. De várjunk csak! És ha valami ritka növénynek esett baja, amire nekem is szükségem lenne egy főzethez? Ki tudja mennyi idő mire Bimba prof. szerez újabba(ka)t! Nekem pedig mindenem van, csak időm nem. Ki tudja merre lehet most, és lehet hogy ha nem lesznek hamar visszaültetve, reggelre elszáradnak vagy valami a növények.
Nem vagyok egy nagy kertész, és utálok piszkos lenni, de van amikor muszáj. Elndultam az üvegház felé, közben arra gondolva mekkor pusztítást fogok látni. De amikor beléptem, egyáltalán nem azt láttam amire számítottam. Szinte az összes növény ott feküdt a földön, megtépázva, rengeteg cserépdarab között. A kertész felszerelések össze-vissza hevertek, nagyrészük elcsorbítva. Nem mondanám magam természetmániásnak, de azért ez szerintem is szomorú látvány.
Habár számítottam rá hogy Bimba professzor bent lesz - hiszen szinte mindig meg lehet itt találni - arra azért nem gondoltam hogy könnyes arccal.. és egy helyes sráccal fogom találni, miközben éppen rendet próbálnak raknii. Mi a fene? Jaj, remélem nem gondolják hogy én voltam!
- Khm.. Én csak .. Szóval nem én voltam, én csak be akartam jönni rendbe rakni a felfordulást amit azok az idióták csináltak - mondtam. Nem túl meggyőző, de ennyi tellett tőlem. Utálom a síró nőket, mindig Anyu jut eszembe.. És a tanárnő arca igazi szenvedésről árulkodott. Nem éppen tökéletes a tanár-diák viszonyunk, de én mindig is tiszteltem amiért ennyire elkötelezett. Ráadásul egyike azoknak az embereknek, akik tényleg szeretik a munkájukat.
Odamentem a tanárnőhöz, és mosolyogva adtam neki egy zsebkendőt. Senki sem szereti ha sajnálják, de azért ezért csak nem fog haragudni rám. Remélem.

Vendég

Rettenetesen sajnáltam a tanárnőt, hiszen tudtam, hogy ezek a növények majdnem olyan fontosak neki, mintha csak a gyerekei lennének. És korábban bármennyire is szerettem volna, hogy elhallgasson, hogy aztán visszamehessek a kastélyba, azért nem ilyen áron akartam. Kicsit bűntudatom is volt, hiszen lehet, hogy semmi közöm nem volt a rendbontókhoz, de mégis véletlen egybeesés volt a kívánságom és az ő rongálásuk.
Éppen visszahelyeztem egy növényt a cserépbe, és földet kotortam rá, amikor egy ismeretlen hangot hallottam a hátam mögött. A tanárnővel szinte egyszerre fordultunk hátra. Bimba professzor motyogott valamit, de én se értettem tisztán, és inkább továbbfoglalatoskodott azzal, hogy minél több növényt mentsen meg. Ha tippelnem kellett volna, akkor talán valami olyasmit dünnyöghetett, hogy tudja nem a lány volt, és örömmel venné a segítségét. Legalább is, az ő helyében én ezt mondtam volna.
A lány szavaira halványan elmosolyodtam. Engem annyira nem sokkolt le a pusztítás, mint a tanárnőt meg amúgy is meglepően higgadt tudtam maradni krízishelyzetekben. – Tudod kik voltak azok? Én is láttam őket a kastély felé szaladni, de sajnos az arcukat nem tudtam kivenni – fordultam hozzá, majd feltápászkodtam, és amennyire csak lehetett lesöpörtem a kezemről a földet, hogy kezet foghassak vele. – Mellesleg Jacob vagyok. Azt hiszem, tényleg elkelne a segítséged – mutatkoztam be, majd a fejemmel a felfordulás felé intettem. Elég sokáig tartott volna a rendrakás, ha csak ketten vagyunk a tanárnővel.
Szóval egy percig se hittem azt, hogy a lány azok közé tartozott, akik ezt a rumit hagyták maguk mögött. Különben se lenne túl logikus, hogy a tettes visszatérjen a helyszínre… Szóval könnyen lehet, hogy nem volt túl meggyőző a hangja, de mégis hittem neki, elvégre nem szokásom rosszat feltételezni másokról, és valóban nem lett volna ész szerű, hogy visszatérjen, ha ő lett volna.
A tanárnő kissé szipogva, de elfogadta a zsebkendőt, sőt még egy nagyon halovány mosolyt is sikerült az arcára varázsolnia, miközben elrebegett egy köszönömöt. Én is elmosolyodtam, de én azon vigyorogtam, hogy szerencsére léteznek még jószívű és segítőkész emberek.
Ismét letérdeltem, nem különösebben érdekelt, hogy koszos lesz a ruhám. Az üvegház rendbe tétele sokkal fontosabb volt az én kinézetemnél – amivel amúgy se törődtem annyit.
Még egy cserepet megjavítottam egy Reparo-val, és elkezdtem visszaültetni egy másik növényt. Sajnos, gyógynövénytanból csak „várakozáson felüli” voltam, bár nem csodáltam, hiszen nem túlzottan értettem a növényekhez. Bezzeg anyám milyen jó kertész… Kár, hogy nem örököltem az ilyesfajta képességeit.
Miközben dolgoztam halk szavakkal csitítottam a professzort, aki lassan lenyugodott. Ekkor a lány felé fordultam, vagyis inkább csak neki címeztem a szavaimat, mert a szememet se vettem le az előttem lévő cserépről, és rendületlenül tapicskoltam a növény körül a földet. Sose féltem bepiszkítani a kezemet, bár azt sejtettem, hogy ennek a jó cselekedetemnek az lesz az utóhatása, hogy hetekig nem bírom majd kiszedni a körmöm alá szorult földet. – Egyébként mit kerestél errefelé? Nem sokan szoktak erre járni: csak a növényfanok; azok, akik a tanárnőt keresik – ilyen vagyok én is – meg a rendbontók, de nem hinném, hogy te bármelyik kategóriába is beillenél – érdeklődtem felőle, de nem gyanúsítottam semmivel, csak kíváncsiskodtam. Nos, abban már most biztos voltam, hogy nem olyan agresszív nőszemély, mint a kirendelt párom, vagy Wendy. Kicsit titkon örültem is, hogy végre valahára normálisan el tudok beszélgetni valakivel anélkül, hogy az mindig apróság miatt közel álljon a felrobbanáshoz.
Bimba professzor még mindig némán serénykedett mellettem. Azt hiszem, már nem volt kedve beszélgetni. Legalább is, addig nem, amíg nem végeztünk a munkával, de könnyen lehet, hogy az beletelik egy órába, vagy akár kettőbe is. Szóval, ha a lány csevegni akart, akkor kénytelen volt elfogadni engem társnak, mert kötve hiszem, hogy a tanárnőből most egy szót is ki lehetne húzni.
– Lehet utánuk kellett volna mennem… Elkaphattam volna őket, visszacipelhettem volna őket, és akkor büntetést kaptak volna. Hihetetlen, hogy egyesek mennyire nincsenek tekintettel a szabályokra – csóváltam a fejemet kicsit bosszúsan. Már megint azon agyaltam, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna sólyom alakot ölteni, úgy könnyedén utolérhettem volna őket, majd mivel egész jó vagyok párbajban simán lefegyvereztem volna őket, aztán Bimba professzor kiszabta volna rájuk a büntetést. Aztán kicsit megráztam a fejemet, és igyekeztem ismét a jelenre összpontosítani, mert kár azon ábrándozni, hogy mi lett volna, ha utánuk megyek, hiszen én úgy döntöttem, hogy maradok, tehát kár is keseregni a történtek miatt.

Jacob&Alyssha

Hát ez se sikerült túl fényesen. Bimba professzor válaszolt valamit, de mintha inkább magának mondta volna, vagy csak nem érdekelte hogy itt vagyok. Ráadásul totál idiótát csináltam magamból egy nagyon aranyos fiú előtt. Pedig soha sem voltam az a szerencsétlen fajta, egyszerűen csak utálom ha sírnak a közelemben. Nagyon. Ez az egyik oka amiért nem látogatom túl gyakran Anyát.Szerintem csak rosszabb lenne a helyzete.. Meg az enyém is. De nem ezen kellene most gondolkodnom. Nem kalandozhatok el, mert annak csak rossz vége lehet.
Szerencsémre a srác megszólal amivel tudta nélkül kirángat az egyre kétségbeesettebb gondolatok közül. Hirtelen észreveszem hogy meredten bámultam a tanárnőt, úgyhogy gyorsan káprázatos mosolyt varázsolok az arcomra és válaszolok.
- Igen, habár a nevüket nem tudom. De felismerem az arcukat, sokszor látni őket. Három idióta mardekáros srác, akik nagyon nagyra vannak a felmenőikkel meg a pénzükkel. - mondtam. A fenébe! Ez egyáltalán nem rám vall! Alyssha Hackett mióta játssza a strébert és segít a tanár néninek? Miért köptem be a vandálokat? Simán letagadhattam volna mindent, és kisétálhattam volna. Biztos hogy nem a fiú nyílt mosolya miatt. Nem. Ez egy komplexus. Én is mugliszármazású vagyok, ezért utálom az aranyvérmániásokat. Ezért segítettem. Nem másért. Pont. Mindenre lehet ésszerű magyarázatot adni.
- Hello, az én nevem Alyssha - mutatkoztam be a lehető legösszeszedettebben, bár amikor kezet fogtunk azt hiszem kicsit elpirultam. Dehogy is. Csak képzelődtem. - Hát, azt látom - húztam el a számat - De minél hamarabb kezdjük, annál több növényt menthetünk meg! - mondtam, és gyorsan odébb mentem és levettem a blúzomat hogy nekiállhassak dolgozni. Igaz, hogy meg kell mentenem a főzet alapanyagaimat, de azért nem kell tönkretennem a kedvenc felsőmet. Még jó hogy felvettem alá egy trikót. Bár általában nem szoktam, ma nem voltam csábos kedvemben. Pedig lehet hogy jobb lett volna.. Erre ne is gondolj Alyssha. NEM.
Szerencsémre a tanárnő elfogadta a zsepit. Utálom a síró nőket. Nekünk erősnek kell lennünk. Ennek ellenére ha nem fogadta volna el, és elkezd zokogni lehet hogy elrohantam volna. Ennyit az erős nőkről. De nem menekültem el, csak olyan távol kerültem Bimba professzorrtól amennyire még nem volt bunkó. Megjavítottam két cserepet, az egyikbe gyorsan vissza is ültettem egy növényt. Ekkor észrevettem egy különösen szép virágot, teljesen megtépázva. Habár túlélte volna, én azért elkezdtem visszanöveszteni a letépett darabkákat. Ha valami kívülről szép, hatalma van. Ezt hamar megtanultam. Meg.. nem is néz ki olyan rosszul ez a gaz. Sőt, tetszik. Lehet felhasználom, és ilyen mintás talárt fogok tervezni. Annyira elmerültem a munkában és a tervezgetésben, hogy nem is vettem észre hogy Jacob elkezdett beszélni. Elöszőr azt hittem hozzám, de nem, a tanárnőt nyugtatgatta. Erre muszáj volt elmosolyodnom. Egy átlagos tinédzser srác biztosan nem tudott volna mihez kezdeni, maximum egy váll veregetés tellik az ilyenektől, de úgy látszik ez a fiú cseppet sem átlagos. Halk szavaival viszonylag hamar elérte hogy a tanárnő teljesen lenyugodjon, és folytassa a munkát. Eközben, az én virágom már szebb volt mint újkorában, talán egy kis turbót is kapott. Éppen hogy csak várakozáson felüli voltam gyógynövénytanból. Soha sem szerettem a piszkos munkát és nem mindig jártam be az órákra, de a szépítgetéssel soha sem volt gondom. De azért elkezdtem visszaültetni a legközelebbi gyógynövényt ami nem látszott harapósnak, egy cserépbe.
Növényfanok? Erre muszáj volt megint elmosolyodnom. Nemnemnemnemnemnemnemnemnem. Elég. Inkább válaszolj, Alyssha, lehetőleg minél nagyobb hazugságot!
- Öhm.. van egy könyv amit sürgősen fel kellene dolgoznom, de iszonyú bonyolúlt, és máshol nem találtam nyugodt helyet. Bár nem vagyok egy növényfan - mosolyodtam el önkéntelenül - de itt általában csend és nyugalom van. - Minél nagyobb hazugságot, mi? Ez egyre jobb lesz! Pff.
Reméltem, hogy nem akar meggyanúsítani, de átgondolva a szavait, tényleg csak érdeklődött, úgyhogy megnyugodhatok.
Közben magamat is meglepvén, már a harmadik ilyen kis növényt ültettem el. Nem is gondoltam volna magamról, hogy jó kertész vagyok, de jó tudni. Amikor már éppen felálltam volna, hogy továbbmenjek, hirtelen mindhárman kiugrottak a cserepükből és rámugrottak. De, ahelyett hogy elszaladtak volna, amint kiugrottak, megint mozdulatlanok lettek. Ez meg mi? Ennyi óráról hiányoztam volna? Értetlenül néztünk össze Jacobbal, de a professzor elmagyarázta hogy mik ezek - a nevüket nem bírtam megjegyezni, valami latin szó - és ahhoz hogy a helyükön maradjanak különleges műtrágyába kell ültetni őket. Ez az én mázlim, kezdhetem újra az egészet.
Áhh, szóval nem teljesen az a 'csendben, a sarokban meghúzódó' fajta aminek gondoltam. Ez tetszik. Ráadásul, habár én is gyakran megszegem a szabályokat, nem ilyen hülyeségek miatt, és legtöbbször senkinek sem okozok kárt vele. - Nem biztos hogy jó ötlet lett volna. Ha párbajoztok, és veszítesz, akkor öntelten otthagynak, de ha nyersz is, szaladnak Pitonh.. akarom mondani Piton professzorhoz, amiért indokolatlanul bántottad őket. Ők ilyenek. De láttam őket, és ha a tanárnő ezt elmondja Dumbledore professzornak, akkor majd ő elintézi. Nem hinném hogy őt át tudják verni. - magyaráztam.
Örülhet, hogy nem ment utánuk. Piton legalább két heti büntetőmunkát osztott volna rá. Mert biztos nyert volna. Aki ilyen.. Oké, ezt már tényleg abba kellene hagynom! Attól még hogy jóképű, illedelmes és higgadt és.. Na. Lehet hogy totál béna párbajozó. Sőt. elég valószínű. Sőt, száz százalék. Bár, ha esetleg mégis.. Oké, ezt hagyjuk, koncentráljunk az ültetésre.

Vendég

Szegény professzor nem volt épp a helyzet magaslatán, és láttam a lányon, hogy kissé meglepődött a tanárnő reakcióján. Én abszolút megértettem őt, ha bármi történt volna azokkal a dolgokkal, vagy személyekkel, akiket szeretek, biztosan én is hasonlóan reagáltam volna le. De a lényeg, hogy igyekeztem a lehető legbarátságosabban viszonyulni a lányhoz, ha már a Hugrabug házvezetője annyira maga alatt volt, hogy képtelen volt értékelni.
A válaszára egy keserű mosollyal az arcomon bólintottam: – Nos, a többségük sajnos ilyen – tisztelet a kivételnek –, de ha felismernéd az arcukat… Ha végeztünk itt, akkor megkeresnéd velem őket? – kérdeztem. Mindenképpen szerettem volna, ha megkapják a magukét. Általában nem kerestem a bajt, de a haveri köröm alapból olyanokból állt össze, akik nem bírták elviselni, ha a gyengébbeket bántják, és valamiért most rajtam is eluralkodott ez az érzés.
A nevére csak halványan elmosolyodtam. – Szép név – jegyeztem meg, és ha kicsit el is pirult, nem akadtam fenn rajta, sőt igazából mivel a gondolataim hol a rendbontók, hol a kirendelt párom körül jártak, ezért nem is igazán reagáltam le. Igaz, hogy nem jártam Corneliával, de attól még ragaszkodtam hozzá annyira, hogy más lányokra szimplán csak barátként tekintsek.
Az arckifejezésén halkan nevetgéltem. – Azért nem olyan szörnyű ám – jegyeztem meg miután már túl voltam a hatodik, vagy talán már a hetedik növény visszaültetésén, majd a következő megszólalására szélesen elmosolyodtam. – Ez a helyes hozzáállás.
Amikor levette a blúzát kicsit összeráncoltam a homlokomat, majd folytattam az ültetést. Elképesztő, hogy más fiúk ilyenkor le sem vennék a szemüket a lányról, én viszont a növényekkel voltam elfoglalva meg azzal, hogy milyen lenne, ha Cornelia lenne itt helyette egy cseppet nyugodtabb kiadásban. Hihetetlen egy alak vagyok, de tényleg… Azt hiszem, ezt hívhatják reménytelen szerelemnek… Mármint, amit Cornelia iránt érzek. Felsóhajtottam erre a gondolatra.
Mindenesetre miután átadta a zsebkendőt Bimba professzornak azonnal tevékenykedni kezdett. Ezen megint csak mosolyogtam, hiszen értékeltem, hogy valóban beszállt segíteni, és tényleg dolgozik annak érdekében, hogy helyreállítsuk a rendet. Majd amikor egy kis szünetet tartottam, hogy megtöröljem a homlokomat, azt vettem észre, hogy valami különösen szép virágon próbál segíteni. Ezen megint csak vigyorogni tudtam, majd a munka mellett a tanárnőt is igyekeztem lecsillapítani még mielőtt megint sírva fakadna.
Aztán Alyssha felől érdeklődtem, és viszonoztam a mosolyát. – Hát én se vagyok az, de titkon remélem, hogy a tanárnő hajlandó feljavítani a jegyemet kiválóra – viccelődtem, mire a professzor finoman oldalba legyintett. Halkan felnevettem, majd ismét Alysshára pillantottam. – És milyen könyvről van szó? – kíváncsiskodtam, mert valóban felkeltette a „könyv” szócskával az érdeklődésemet, ráadásul az előbbi kis poénom hatására a tanárnő is mintha kezdett volna helyre rázódni.
– Egyébként a csónakház környéke szerintem nyugodtabb. Legalább is, én ott szeretek olvasgatni – jegyeztem meg, majd amikor a növények kipattantak a cserépből, hangosan felnevettem. Amikor a tanárnő magyarázatba fogott, akkor már félúton eszembe jutott a növény, így ültetés közben serényen bólogattam. Én még betegen is bejártam órákra – az évfolyamtársaim nagy bánatára, mert elég gyakran ágynak dőltek utána. – Várj, majd segítek! – Feltápászkodtam, és miután a tanárnő elmondta, hogy hol találom azt a trágyát, ami ezekhez kell, elindultam a zsákért, majd egy lebegtető varázslattal odavittem, és finoman lejtettem a földre. Nem volt kedvem cipekedni.
Szóval, a lényeg, hogy segítettem neki azokat a rakoncátlan növényeket elültetni, és szerencsére most végre nyugton is maradtak. A magyarázatára elmosolyodtam. – Nem szoktam veszíteni, és különben is vagyok olyan mazochista, hogy vállaljam a büntetőmunkát meg a tanárnő úgyis segített volna, igaz? – feleltem. Ennyire alábecsült engem? Pedig valóban jól tudok párbajozni. Mellesleg a tanárnő a következő szavaimra bosszúsan morgott valamit, de azért láttam, hogy titkon elmosolyodott. Majd megjegyezte, hogy biztosan szóvá fogja tenni ezt az igazgató úrnak, viszont én ettől függetlenül nem tettem le arról a szándékomról, hogy elkapjam őket. Ezt halkan meg is jegyeztem, majd mivel már viszonylag kevés növényt kellett visszaültetni, ezért feltápászkodtam, leporoltam a nadrágomat és a kezemet, majd felkutattam az összes kerti szerszámot, hogy azokra is ráolvassam a Reparo varázsigét, majd körbejártam az üvegházban, hogy hátha akad még valami javítani való, közben pedig azon járt az eszem, hogy mindenegyes perccel egyre távolabb kerülök a bajkeverőktől, viszont ha a lány hajlandó segíteni nekem, akkor viszont még van esélyem elkapni őket.
Így amikor Bimba professzor nem figyelt, akkor félrevontam a lányt. – Akkor segítenél nekem elkapni őket? Ezt mégse hagyhatom büntetlenül… – suttogtam magam halkan, hogy a tanárnő véletlenül se hallja meg. Valóban képes lettem volna vállalni a büntetést csak azért, hogy végre egy kis igazságot szolgáltassak a mardekárosok között. Nem ártana, ha végre megtanulnának viselkedni.

» Jacob Nicholas Holmes
» Zak és ALYSSHA
» Alyssha & Daiyu
» Alyssha Hackett
» Jacob és Cornelia, azaz úton a suli felé