Alyssha & Daiyu

Daiyu

Nekiállok a táskámban matatni, és előszedem a pálcámat. Az ujjaim között forgatom, na nem mintha attól jobban működne. Unalmamban rábökök vele egy közelben lévő kőre, és elmotyogom a lebegtető bűbájt. Szerencsére ezúttal működik, legalábbis a kő felemelkedett, úgy egy méternyire. Mehetne magasabbra is, de semmi baj, legalább ez is fejlődés. Nem tudom, hogy jót tenne-e a pálcával való kapcsolatomnak, ha elkezdeném átkozni, de nem biztos. Valami gonoszabbat kellene kipróbálni vele, de itt a nyílt utcán ki van zárva. Talán megint felkeresem a Longbottom fiút. Arcom persze magabiztosságot tükröz, a másik lánynak nem kell tudnia róla, hogy épp a legelemibb varázsigét gyakorlom a szófogadatlan pálcámmal. Aki kitalálta a "minden kezdet nehéz" mondást, az erre gondolhatott. Még ha mugli volt, akkor is.
Azt az egyet nem tudtam soha megérteni, hogy itt Nagy-Britanniában miért van kötelező egyenruha minden iskolában, legyen az mugli-, vagy varázslóiskola. Ez olyan rossz, nem ártana változtatni rajta. Miért kellene mindenkinek egyformának lennie? és akkor hogy derül ki az egyéniség? Hogy lehet megállapítani valakiről, hogy milyen, ha mindenki egységes színű zsákba van öltözve?
Csodálkozva nézek a lányra, mikor azt látom rajta, hogy örül, mert megengedtem, hogy itt lerajzolja a ruhámat. Nem is értem, hogy ha valaki divattervező akar lenni, az miért nem elképzel egy ruhát, miért egy meglévőt akar lerajzolni és átalakítani. Mondjuk furcsa lehet látni, ahogy egyik érzelem átmegy a másikba az arcomon, de hát ez van, mindig meg tudnak lepni az emberek, aztán vagy így reagálok, vagy úgy. - Igen, ebben igazad van. Viszont nem minden áll jól mindenkinek, bár ezt valószínűleg te is tudod - teszem hozzá. Hogy célozgatok-e? Áh, soha. Tekintetem elidőzik a lány ruháin. Szeretem megfigyelni az embereket. Ő nyilván rengeteg időt fordít a külsejére, ami jó dolog, ha nem viszik túlzásba. Persze én sem vagyok az a típus, aki reggel csak felkap valamit, ami a keze ügyébe esik, meg hát az én ruháimat elég körülményes felvenni. De a legtöbb időt mindig a hajam elkészítésével töltöm. Az első dolog, amit a szökésem után vettem, egy olyan újság volt, amiben különböző hajstílusok voltak. Közben fél füllel hallgatom a lány magyarázatát. Nem tudok egyszerre több dologra figyelni, és saját magam mindig előnyt élvez. - Ez azért érdekes. Ennek mi értelme van? Mármint honnan lehet ezt tudni? Hat éves korában a gyerek, mikor tudatára ébred, megkérdezi az anyjától, hogy milyen a vére? - nevetek fel. Micsoda hülyeség. Komolyan van, aki itt ilyenekkel tölti az idejét? Úgy látszik, sokan is. - Nekem amúgy fogalmam sincs - osztom meg vele. Végülis, mit számít? Kinyomozni se akarom, nem igazán érdekel. A pályaválasztási elképzeléseit figyelmesebben hallgatom, mint ezt a vér dolgot. Az is érdekelt, csak hát nem tudom megfékezni a gondolataimat. - Jó ötlet - bólintottam, mikor a szalonos tervet mondta. - Az ember foglalkozzon azzal, amivel szeretne. Én kutatni szeretnék - teszem hozzá, de egyelőre nem fejtem ki bővebben. - A politikus is érdekesen hangzik, de én nem tudnék annyit beszélni. Viszont ha már odakerülsz, tehetnél valamit a köztelező páros dologgal. Én például azt se tudom ki ez a - előveszem az értesítő levelemet a táskából (vagyis Wendy levelét), és még egyszer elolvasom a rajta álló nevet, mert már elfelejtettem - Stan Shunpike. Akkor miért kéne hozzámennem? Akkor inkább megyek haza, ahonnan jöttem - nevetek ismét, pedig egyáltalán nincs jó kedvem. Aki ezt a marhaságot kitalálta, be kéne zárni a Titkok Kamrájába. Erről is a múltkor olvastam, szerintem nagyon izgalmas a története. - Az én nevem pedig Wendy Wang - biccentek, mikor Alyssha bemutatkozik. Már egész megszoktam az új nevemet, nem esik nehezemre magabiztosan bemutatkozni. - A Mardekárból, mint kiderült. Amúgy nem tudom, miért kerültem oda. Nem vagyok kimondottan sem ravasz, sem becsvágyó - egész belelendültem a beszélgetésbe. Kellemes változatosság ez ahhoz képest, hogy évekig csak kérdésekre válaszoltam.

Daiyu&Alyssha

Miközben várom hogy válaszoljon, elgondolkodom, mi lenne ha nem tenné, egyszerűen csak bámulna rám. Nos, az kínos lenne. Szerencsémre visszamosolyog, bár.. eléggé bizonytalanul, mint aki nagyon megerőlteti magát, csak azért, hogy 'rámosolyogjon erre a szerenycsétlenre'.. Ez az Alyssha, ez szép volt. Pff. Máskor is oda kéne menni ismeretlen, magányos lányokhoz, elkérni a ruhájukat! Szép munka!
De legalább a ruhákkal kapcsolatban ugyanaz a véleményünk. Bár ez nem meglepő, a legtöbb lány utálja a kötelező 'egyszerű fekete talár viselését, nehogy kisebbségi komplexusa legyen szerencsétlen szegényebb gyerkőcöknek'.. Mekkora baromság! Akiknek nincs pénzük, amúgy is használtakat vesznek, és ezeket mindenki kiszúrja. Ráadásul, ha megengednék hogy díszesebb, egyedibb talárokat hordhassanak a diákok, akkor az igazi kékvérűek úgy is a tervezői darabokat vennék meg, és így, azok amiket most hordanak.. khm hordunk, szóval a kissé színesebb, apró mintákkal elátottak olcsóbbak lennének. Így mások is megengedhetnék őket maguknak. Logika! Persze a tanároknak nem ezen jár az eszük, csak azon hogy tanuljunk. Pedig ha tudnák hogy hányszor hallok síró lányokat a WCben.. Nem a boldogsától sírnak..
Mikor megkérdezem hogy kölcsön adja e a ruháját, amint befejezem a mondatot érzem hogy ez egy marha rossz ötlet volt. Ez a gyilkos arckifejezésén is látszik. Bár nem csoda, ha tőlem kérnék ugyanezt, én se lennék túl kedves. De szokásosan csak járt a szám, nem gondolkodtam előre.
De csodák csodájára, megengedi hogy most lerajzoljam. Érzem, hogy ennél többet soha sem engedne. Mégse vallottam teljes kudarcot. De jó!..
- Rendben, az tökéletes lenne! Jobb is, mintha úgy magában rajzolnám le a ruhát, mert a viselője,a kiegészítők meg ahogyan viselik sokat dob minden ruhán. - mondom, miközben a muglivilágban élő, tizenéves kislányokra gondolok, akik felveszik az anyjuk gyönyörű magassarkúját egy neonszínű ruhacsodával és szilikonkarkötőkkel. Igazi divatdiktátorok..pff.
Soha sem értettem azokat a lányokat akik nem adnak a megjelenésükre. Persze, egy olyan stílus kialakítása mint az enyém, időbe tellik, de az alapvető tisztálkodás+ egyetlen egy egyszerű kiegészítő felvétele nem.. Ha tudnák mennyit el lehet érni magabiztos és csinos megjelenéssel.
Mi?Milyen a vére.. Várjunk csak.. Óh, hogy arra gondolt.
- Mardekáros vagy ugye? Nos ott persze hogy azt kérdezik először. - húztam el a számat, arra gondolva hogy mennyi időmbe és energiámba tellett míg elértem hogy ne nézzenek le a mardekáros lányok - Azért kérdezik, mert arra kíváncsiak hogy milyen a származásod. Ha aranyvérű vagy, akkor minden családtagod varázsló, egyáltalán nincsenek mugli felmenőid. Félvérnek azokat a varázslókat vagy boszorkányokat nevezzük, akiknek egyik szülője mugli volt, a másik pedig mágus, vagy tágabb értelemben bárkit, akinek a felmenői közt varázslók és muglik is találhatók. Tehát lehet az Édesanyád boszorkány, ha mugliszármazású, te már félvér vagy. Nos, a mugliszármazásúaknak, vagy gúnyvekükön a sárvérűeknek - mondtam, miközben megint a hülye mardekárosokra gondoltam.. Nos, azóta hogy egy igen csúnya átok miatt elkezdett hullani a hajuk és óriási ragyáik lettek, a nevem és a sárvérű nem szerepel egy mondatban - pedig csak varázstalán felmenői vannak, ő mégis tahja a varázslótársadalomnak. - fejeztem be. Nos, azt hiszem mindent elmondtam. Furcsa, én az első alkalommal amikor betettem a lábam az Abszol útra, utánanéztem ezeknek. Mindegy, nem fogom tőle megkérdezni.
Hogy mi? Őőő.. Vajon ezt hátsó szándékkal kérdezi? Talán.. Jaj, nem ez hülyeség. Ne legyél már ilyen paranoiás.. Csak érdeklödik, megpróbál csevegni.
- Jó kérdés. Hiába vagyok a pályaválasztás határán, még nincsenek konkrét terveim. Elég jó ruhákat tervezek, mugliknak és varázslóknak egyaránt. Talán nyitok egy szalont. Bár azt csak inkább hobbibóll. Valószínűleg politikus leszek. - mondtam egy szuszra, arra gondolva, ez milyen hülyén hangzik. Egy divattervező politikus? Ilyen se volt még.
- Amúgy, én Alyssha Hackett vagyok, Hollóhátas - mutatkoztam be, mikor rájöttem hogy még a lány nevét sem tudom.

Daiyu

Szeretnék a könyvemre koncentrálni, de nem megy. Nem hagynak a gondolataim, amik még mindig akörül forognak, hogy új társaim miért nem képesek befogadni engem. Végülis, odaosztottak hozzájuk, beszélem a nyelvet, nem teszek semmit ellenük (legalábbis eddig nem tettem), ezt az egy évet csak kibírják. Kivéve, ha vissza kell jönnöm jövőre is. Év végén állítólag nehéz vizsgák lesznek, én meg semmit nem tudok, de addig szerencsére még van idő gyakorolni. Mondjuk bosszant, hogy a tanárok nincsenek tekintettel arra, hogy én csak ebben az évben érkeztem, és az itteni tananyagról fogalmam sincs. Legalább a házvezető tanárom elnéző, tőle eddig nem kaptam házit, csak gyakorolnom kell a varázslatokat. Igen, ha működne a pálcám. Egyébként valamivel már jobb, mint eddig, de még nem az igazi. Azon a Longbottom gyereken próbáltam ki, kezdetnek a lefegyverező bűbájt. Kiesett a pálca a kezéből, de nem tudom, hogy azért, mert hatott a varázslat, vagy pedig mert betojt a hirtelen támadástól. Szóval ezt még nem könyvelhettem el sikerként, tovább kell hát próbálkoznom.
Félreteszem az ezzel kapcsolatos gondolataimat, és magamra parancsolok, hogy igen is a könyvvel foglalkozzak, mert gondolkozni tudok este elalvás előtt is, vagy helyett, az esetek többségében. Épp felpillantok, mikor azt látom, hogy egy lány közelít felém. Ó, csodálatos, hogy már itt sem hagyják az embert nyugodtan olvasni. Persze csak magamat okolhatom érte, minek kellett a legforgalmasabb utcán leülnöm. Végülis, bárki idejöhetett volna. Na mindegy, ha már így alakult, meghallgatom, mit akar. Á, szóval tetszik neki a ruhám. Akkor biztos jó az ízlése. Rámosolygok, persze még mindig nem kedvesen, csak úgy. Még mindig gyakorolnom kell, utoljára szerintem háromévesen mosolyogtam, akkor még nem tudtam, hogy nem kellek senkinek. Tovább hallgatom, és tetszik, amit mond. - Igen, egyetértek. Tényleg nagyon unalmasak. Ezért is töltök több időt idekint, ahol nem azt kell hordani - szólalok meg végre. A könyvet még mindig nem csuktam be, lehet, hogy hamar megszabadulok tőle. Vagy felőlem maradhat is, nekem aztán mindegy, amíg nem kezd el idegesíteni. A kérésére megütközve meredek rá. Komolyan ilyenek az emberek? Jó hogy már nem most azonnal kéri el. - Nem igazán van időm az ilyesmire - közlöm vele higgadtabban, mint amilyen valójában vagyok. - Ha le szeretnéd rajzolni, tessék, itt most lerajzolhatod - ajánlom fel, de ez a legtöbb, amit megteszek. Nem igazán bízom senkiben, de egy olyanban, akivel csak most találkoztam, pláne nem. Viszont, ha már itt van, megkérdezek tőle valamit. – Mondd csak, mire vonatkozik az a kérdés, hogy milyen a vérem? Ez volt az első dolog, amit a többiek kérdeztek, miután beosztottak, és már nagyon kíváncsi vagyok – mondom a lánynak, miközben a gyűrűmet forgatom. Be is mutatkozhatnék akár, de nem… megvárom, amíg ő teszi meg előbb. Ő jött ide hozzám, én meg amúgy sem bánom, hogy ha kevesebben tudják a nevemet. Elég, ha a tanárok tisztában vannak vele. Mondjuk egyszer összefutottam az igazgatóval a folyosón, és olyan gyanakodva nézett rám. Nehogy már tudjon róla, hogy nem is én vagyok Wendy. De minden esetre még itt vagyok, úgyhogy biztosan nem szólt senkinek, aztán majd kiderül, meddig maradhatok. – Te mi leszel, ha végzel a Roxfortban? – kérdezem hirtelen. Nem tudom, milyen varázslószakmák vannak, csak a gyógyítóval vagyok tisztában, meg ez olyan kézenfekvő, hiszen a varázslók is lehetnek betegek. Amúgy fogalmam sincs, hogy ez a lány hanyadéves, de gondolom vannak tervei.

Daiyu&Alyssha

Az első Roxmortsi kirándulás, amire egyedül jöttem. Hát, ennek is eljött az ideje. Nem mintha nem lett volna valaki akit elhívhattam volna.. De most jól esik egyedül sétálni ebben a kicsi, rejtett faluban. Mivel nem hinném hogy errefelé hemzsegnek az emberrablók, igy kicsit el tudom engedni magam.
És, végre nem kell azt az unalmas talárt viselnem. Már nagyon elegem van belőle. Helyette felvettem az egyik kedvenc fekete miniruhámat,az Aputól tavaly karácsonyra kapott nyaklánccal és magassarkúval. Persze tudtam hogy hűvös lesz kint, ezért az egyik saját varázslatomat vetettem be: a kb. 1 méteres körzetemben felmelegíti a levegőt. Nagyon büszke vagyok, sokat dolgoztam rajta, már majdnem tökéletes.
Vettem némi édességet és pár új pennát magamnak, sőt az Aranytalárba is benéztem, és leadtam néhány saját tervet. Nos, igen, mostanában nekiálltam talárokat tervezni. Tudom, tudom, ennél sokkal fontosabb dolgokra kellene koncentrálnom, de néha muszáj egy kicsit kikapcsolnom..
Mivel már nincsen több dolgom, akár vissza is mehetnék- gondoltam miközben sétáltam a zajos utcákban. Ekkor megláttam egy magányos, ázsiai lányt, egy káprázatos fekete ruhában, egy padon ülni. - Vagy... Muszáj lesz lerajzolnom azt a ruhát.. De mégse ülhetek le vele szembe és kezdhetek el rajzolgatni. - nem töprenghettem tovább, mert lassan feltűnt volna neki hogy ott álldogálok pár méterre tőle.- De ha egy kicsit átalakítanánk az alját, és a dekoltázst... Na jó, odamegyek.- határoztam el magamat.
Elkezdtem közelíteni felé, és pont felpillantott. Nos, nem éppen egy aranyos tekinttel nézett rám.. Inkább felmérő..kihívó. Nos, most már mindegy.
- Szia - köszöntem rá mosolyogva- bocsánat a zavarásért, de megláttalak itt ülni, és ez a ruha.. Nos csodálatos!- kezdtem el.
Gondoltam ha egy bókkal indítok, az kicsit megtöri a jeget. Bár így is fura lehet neki hogy egy csaj akivel még soha sem beszélt csak úgy odamegy hozzá..
- Szóval, nem akarlak zavarni, csak tudod, szabadidőmben talárokat tervezek, mert a mostaniak elég bénák - húztam el a számat az egyszerá fekete darabokra gondolva - és ezt a ruhát nagyszerűen át tudnám alakítani. Tehát, ha valamikor kölcsön tudnád adni egy estére hogy lerajzolhassam.. Nagyon megköszönném. Persze nem esne semmi baja,esküszöm! - mondtam neki, és közben megpróbáltam a lehető legkedvesebbnek és legmegbízhatóbbnak tűnni. Miközben vártam a válaszát, elgondolkodtam rajta hogy mekkora egy idióta vagyok hogy csak úgy odamegyek egy Mardekároshoz hogy kölcsönkérjem a ruháját... De ha megpróbál kikezdeni velem és beszólni.. Nos, nem tudja hogy egy Hollóhátos se adja magát könnyen.. Főleg én nem.

Daiyu

Ideje volt kimozdulni kicsit a kastélyból. Persze nagyon szeretek ott lenni, mert olyan érdekes minden, és még nem is fedeztem fel a felét sem, de akkor is vágytam a friss levegőre, hiszen éveket töltöttem bezárva. Mennyivel jobb itt a faluban sétálgatni, szabadon. Különleges alkalom ez, így hát ünnepi ruhát öltöttem magamra. Hosszú, viktoriánus stílusú, fekete báli ruha van rajtam, csipkekesztyűvel. A hajamat kontyba tűztem. Ékszert ezúttal csak a fülemben viselek, azt a gyöngyfülbevalót, amit a múltkor vettem, illetve egy ezüst színű, zöld köves gyűrűt. Ha már mardekáros vagyok. Apropó Mardekár... Mikor megláttam, hogyan osztanak be minket a házakba, komolyan megijedtem. Mivel Wendyt, azaz hát engem átvettek ide, ezért nekem is túl kellett esnem a beosztáson az elsősökkel. Szerencsémre azonban kiderült, hogy a Teszlek Süveg csak a képességekkel törődik, az igazi indentitásomat nem tudja megállapítani. Vagy ki tudja. Minden esetre nem hangoztatta, így nyugodtan elvegyülhettem új társaim között. Persze ők eléggé bizalmatlanok velem szemben, de én még bizalmatlanabb vagyok. Az első kérdésük az volt, hogy milyen a vérem. Azt se tudtam, mire gondolnak, ezért nem válaszoltam. Azóta nem nagyon akarnak szóba állni velem, de hátha lesz valaki, akit majd megkérdezhetek erről, mert érdekelne.
Egyébként nagyon tetszik itt nekem, ez a falu olyan aranyos. Vagyis nem, de nem találok jobb kifejezést rá. Meglátok valahol egy padot, és leülök, hogy innen nézelődjek. Korábbi megpróbáltatásaim miatt nem bírok sokáig állni, hamar elfáradok. Szívesen laknék itt, ha végzek az iskolában. Olyan békés, és csak akkor van nagyobb zaj, amikor kijönnek a roxfortosok, az meg minden hónapban maximum négyszer fordul elő. Hoztam magammal élelmet, mert gyakran megéhezem, és nincs kedvem a pénzemet ennivalóra költeni, ha ruhát és ékszert is vehetek belőle. Illetve egy könyvet is magammal hoztam, a könyvtárból vettem ki. A varázslók történelmével foglalkozik, azon belül is a kínai varázstörténelemmel, és hát mégis csak arról szeretnék többet tudni. Végülis, onnan származom.
Kissé hűvös van idekint, ami azért jó, mert így nem sülök meg a ruhámban. Néha felpillantok a könyvemből, azért sosem árt tudni, hogy kik mennek el előttem. Nem mintha összetűzésbe akarnék keveredni, de jobb félni, mint megijedni. Mármint az féljen, aki belém akar kötni.

» Zak és ALYSSHA
» Alyssha Hackett
» Alyssha és Jacob
» Daiyu és Xue
» Daiyu és Cat