Jacob Nicholas Holmes

Kis koromban a társaimhoz képest egészen alacsony voltam, aztán amikor tíz éves lehettem, el kezdtem megnyúlni, így jelenleg olyan 194 cm magas lehetek. Engem nem zavar ez a magasság, ezerszer jobb, mintha törpe lennék. Bár sokakat most meg az irritálja, hogy hátra kell hajtaniuk a fejüket, hogy lássák az arcomat. Ez főleg a sznobokat idegesíti, hogy egy kis „senkire” kénytelenek felnézni.
Egyébként, a magasságomat leszámítva teljesen átlagos vagyok. Állítólag sötétbarna szemeim eléggé kifejezőek, de mivel én ezt sosem tapasztaltam, ezért ez a tény még nem nyert számomra alátámasztást. A hajam is barna, amit rendszerint vagy felzselézek, vagy hagyom kócosan, attól függ, mennyi kedvem van reggel még tíz percet a kinézetemre szánni.
Az öltözködést se szoktam túlzásba vinni. Sráchoz méltóan általában azt rángatom magamra, ami először a kezembe akad, én nem gondolkozom azon, hogy mit vegyek fel. Pláne, hogy reggelente gondolkozni sincs erőm, nemhogy még az értékes agysejtjeimet arra fordítsam, hogy piperkőcösödjek. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy kivételes alkalmakkor nem tudok felöltözni rendesen, csupán azt, hogy egy hétköznapon nem fogok fél órát azon töprengeni, hogy mit vegyek fel. Ezt a rágódást ráhagyom Corneliára.
Mellesleg képes vagyok átalakulni egy kerecsensólyommá, és általában elég gyakran időzök ebben a formában, mert szeretek a magasban lenni.

A jellemem… Nos, azon kívül nem sokat tudok mondani, hogy nagyon fogékony vagyok mindenre. Vagyis, már általános iskolás koromban is „szivacsagyam” volt. Könnyen felfogom a legnehezebb anyagokat is, ezenkívül pedig nagyon jó megfigyelő vagyok, és néha szoktam segíteni a szétszórt szomszédomnak, Parkernek megkeresni az elhagyott holmijait, ezért Sherlocknak szokott hívni.
Nagyon szeretek elmélyedni különféle regényekben, de én sajnos hiába próbálkozom, nem tudok megírni egy komplett történetet.
Azonban autodidakta módon tanultam meg hegedülni. Erre nagyon büszke vagyok, mert hosszú kínkeserves évekbe telt mire egyedül eljutottam arra a szintre, hogy egész tűrhetően játsszak.
Az elmúlt évek során pedig végtelen türelemről is tanúbizonyságot tettem – megjegyzem bizonyos esetekben kellett is –, ezért lehet, hogy páran túl komolynak találnak. Pedig nem vagyok az, csak igyekszem nem túlreagálni a dolgokat. Mindig nyugodt személyiség voltam, így csak edzenem kellett arra, hogy a származásom és a magasságom miatt szó nélkül eltűrjem a sértéseket.

Egy októberi éjszakán két kisfiú is született. Az egyikük egy gazdag családja sarja, akinek az ereiben mágusvér csörgedezik, a másik pedig egy polgári család gyermeke, akinek semmi köze nem lenne a varázslóvilághoz. Mégis, egy véletlen baleset folytán a két gyereket összecserélték, így a kisfiú, aki varázsló lenne – a muglik közé került –, a másik gyermek pedig belecsöppent egy olyan világba, amihez nem lenne szabad, hogy köze legyen.
Így került Jacob a Holmes családhoz, Malcolm pedig Wilsonékhoz.
Senki nem jött rá a cserére, s a szülők a sajátjukként nevelték fel a két gyereket. Innentől kezdve Jacob és Malcolm sorsa külön utakon vezetett, amelyek talán soha nem is találkoznak ismét össze.
Jacob-ot imádták a szülei, s bár néha nem tudtak annyi mindent megadni neki, mint amennyit az igazi szülei adhattak volna, a fiú mégis boldog volt. Boldog volt, mert egy szerető családba került, olyan szülőkhöz, akik a dolgos mindennapok mellett nagyon sokat foglalkoztak vele. Ennek köszönhetően a fiú már ötévesen tudott írni-olvasni és összeadni.
Az óvodában – ahol Mrs Holmes dolgozott – csodájára jártak a kisfiúnak, és sokszor mondogatták, hogy még nagy ember lesz belőle. Akkoriban Jake határtalanul boldog volt, mert nagyon sok barátra tett szert ráadásul délelőttönként nem kellett megválnia az édesanyjától. Szófogadó gyermekként mindig lefeküdt délután szundítani, sőt akadt olyan helyzet is, amikor ő tessékelte ágyba a társait.
Aztán az a néhány óvodás év elröppent, s Jake iskolába ment. Az osztálytársai már annyira nem voltak odáig azért, hogy sokkal több mindent tud, ráadásul a fiú elég alacsonynak is számított – a tornasorban csak egy duci, töpszli srác követte. Ezért elég sokszor csúfolták, de ő sose bántódott meg rajta, sőt megbocsájtott a társainak. De nem kellett aggódni érte, akadtak szép számmal barátai is a csendesebbek közül, ő remekül eltársalgott velük. Így néhány piszkálódást leszámítva tíz éves koráig elég kiegyensúlyozottan teltek a mindennapjai.
Csakhogy, amikor betöltötte a tízet, furcsa dolgok kezdtek vele történni. Például, amikor az iskolai könyvtárban órák óta keresett egy könyvet, hirtelen az a könyv a kezébe reppent. Aztán történt olyan is, hogy otthon nem találta azt az oldalt, ahol a házi feladata lett volna, és odalapozódott a könyv, pedig egyáltalán nem volt légmozgás a szobában.
A fiú szinte sokkos állapotba került ezektől a dolgoktól, és próbálta eltitkolni, de egyre gyakrabban estek meg vele. Majd, amikor tizenegy éves lett, egy nap látogatója jött.
Őt és a szüleit meglepte az idegen, főleg azok után, hogy mesélt nekik a varázsvilágról, és arról, hogy Jacob varázsló. Megkérdezte a fiút, hogy vele akar-e menni egy olyan iskolába, ahol hozzá hasonlóak vannak, de először nem tudott dönteni. Végül a szüleivel megbeszélték, és közölték az ismeretlennel a döntésüket. De nem ez volt az egyetlen meglepetés Jacob számára, ugyanis az illető a kezébe nyomott egy levelet, és elmesélte a Minisztérium rendeletét. A fiú teljesen elsápadt, amikor közölték vele, hogy van egy előre kirendelt párja, akivel majd le kell élnie az életét. Először teljesen megrémült, majd beletörődött.
Egy éve volt lelkileg felkészülni arra, hogy hamarosan találkoznia kell azzal a lánnyal, akit neki szántak a Minisztérium fejesei.
Közben az idegen elvitte őt az Abszol útra, és segített beszerezni a fiú tanszereit, a szülők pedig kitaláltak egy mesét arról, hogy Jacob-ot ösztöndíjjal felvették egy távoli iskolába. Holmes-ék nagyon megértően viszonyultak az egész varázsvilághoz, és tudták, nem szabad megfosztaniuk a fiukat attól a csodától, amit a másik világ nyújthat neki, így a következő szeptember elsején könnyes búcsút vették a fiútól.
A vonaton megismerkedett három másik elsőssel – Joshuával, Tannerrel és Laylával, akikkel hamar összebarátkozott. Joshua vele együtt a Hollóhátba került, míg Tanner a hugrabugosok táborát gazdagította, Layla pedig csatlakozott a mardekárosokhoz, de ettől függetlenül tartották a kapcsolatot, sőt, hamarosan egy huszonnégy fős bandává duzzadt baráti kör tagjai voltak.
Jake remekül teljesített az iskolában, mert az is motiválta őt, hogy ne tekintsék őt egy kívülről jött valakinek, akinek fogalma sem volt erről a világról. A barátai ráadásul támogatták, így tényleg elég hamar beletanult a dolgokba.
Az első év nyugalma után azonban nagyon sok türelemre volt szüksége, mert hirtelen az életébe csöppent Cornelia Averay, a kirendelt párja.
A lány eleinte nagyon ellenszenvesen viselkedett a fiúval, de Jake kellő türelemmel rendelkezett, így nem bántódott meg Cornelia sértésein. Tetszett neki, hogy nem egy szokványos lányról van szó, és remélte, hogy előbb-utóbb mégis megkedveli őt.
Averay házaspár arra kényszerítette a két fiatalt, hogy állandóan találkozzanak, és ez hatalmas ellenkezést váltott ki az Averay lányból. Jake-t nem izgatta különösebben, bár eleinte kicsit feszélyezve érezte magát, de hamar alkalmazkodott az új szabályokhoz.
Aztán Cornelia is bekerült a Roxfortba, amit a fiú örömmel nyugtázott, ezért szinte minden nap felkereste a lányt, és érdeklődött felőle. Ez már annyira nem tetszett az aranyvérű lánynak, de Jake hajthatatlan volt. Jacob negyedévesen már szerelmes volt belé, és rendkívüli nyugalommal tűrte, hogy a szerelme körül mások legyeskedjenek, sőt a fölött is szemet hunyt, hogy Cornelia más fiúkkal flörtölgetett.
Hatodévesen Jacobnak valahogyan meg kellett osztania az erőit, mert figyelnie kellett a tanulásra, cserejátékos volt a kviddicscsapatban, a barátaival is foglalkoznia kellett és Corneliával is szeretett volna minél több időt tölteni. Pláne, hogy a lány hosszú évek elmúltával végre el kezdte emberként kezelni őt.
Arról azonban fogalma sincs, hogy mit várjon az utolsó évétől, és azt sem tudja, hogy vajon a lány megszereti-e őt valaha.