Katie és Jordan, egy kis baráti sörözgetés

Vendég

Végre kiszabadultam az irodából. Baromira utáltam, amikor egész nap odabent gubbasztottunk és intézkedtünk, ezért is szerettem jobban, amikor össze-vissza kellett mászkálnom és intézkednem, csakhogy a mai egy bazi unalmas nap volt. Ezerszer rosszabb, mint Binns órái, esküszöm, még a vén szivart is felül tudta múlni egy degenerált munkatársam.
Igaz, csak alig két hónapja dolgozom itt, de hamar beszoktam a munkába, ami, mint már említettem, marhára unalmas tud néha lenni. Viszont a Nyomorékon kívül – így hívom azt a kis hülyét – mindenkivel jól kijövök. És mivel baromira ráértünk, megbeszéltük, hogy elugrunk a Foltozott Üstbe sörözni egyet.
El is indultunk, és út közben a hat fős csapat – a franc se tudja hogyan – a duplájára duzzadt. Na, nem mintha engem különösebben érdekelt volna, én csak inni meg nevetni akartam. Az már mindegy volt, hogy kikkel.
Szóval megérkeztünk a fogadóba, és el is foglaltunk egy nagyobb asztalt, rendeltünk, és miközben vártunk, végignéztem a kis csapaton. A legtöbben nálam idősebbek voltak, azonban kitűnt egy lány, aki velem egyidős lehetett, és furcsán ismerős volt.
Azonban, amikor kihozták a sörömet, elfeledkeztem a lányról, és jól meghúztam az üveget. Jól esett, ahogy a hideg pia végigcsorgott a torkomon. Amióta befejeztem a sulit nem is ittam. Talán épp itt volt az ideje bepótolni a lemaradásomat.
Valaki kérdezett tőlem valamit, azonban mielőtt feleltem volna az illetőnek ismét a lányra esett a pillantásom, és azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon ki lehet ő. Bocs emberiség, de nagyon szar a memóriám. Az üveget markolva fürkésztem a csajt, de egyszerűen nem akart eszembe jutni a neve, pedig itt volt a nyelvem hegyén. Idegesített, hogy elfelejtettem, ezért ittam még a sörből, hátha az alkohol beindítja az emlékezetemet.
Igazam is lett. Néhány perc múlva kissé erősebben ugyan, de az asztalra ejtettem az üveget. – Basszus, Bell! Hirtelen meg sem ismertelek. Hát te hogy kerültél ide? És egyáltalán mi a helyzet veled? – kiáltottam fel hirtelen, majd kissé nyugodtabb hangnemben folytattam. – Valami olyan fura rajtad…
– Ezek szerint sikerült elérned a kis tervedet? – kérdeztem. A többiek nem nagyon figyeltek rám, elvégre nemrég kerültem oda, így nyilván nem fognak egy taknyossal foglalkozni. Jelenleg a ranglétra alján állok, és majd onnan kell feltornásznom magam.
Most viszont ittam még egy keveset, és homlok ráncolva figyeltem a lányt. Tényleg mintha kicsit változott volna… Csak tudnám miben.
Hirtelen eszembe jutott az is, hogy Lerwickkel együtt ő is utálja a kirendelt párját, így gondoltam kicsit ugratom. – Egyébként mi történt? Hol van a gyűrűd? Már rég házasnak kéne lenned, nem? Csak nem eltetted a srácot láb alól? – vigyorogtam rá. Tudom, kicsit gonosz volt, de megszokásból hecceltem. Esküszöm, majd kinövöm ezt a hülye szokást is! Amint eltelt pár év…
Újabb kört rendeltünk, és fél füllel hajlandó voltam a kollégáimra is figyelni, de leginkább a jó öreg Bells csacsogását hallgattam. Elvégre, az ezerszer érdekesebbnek tűnt első hallásra, mint a gyomorpanaszokkal küzdő anyós, a fogfájós gyerek, vagy a család fekete bárányáról szóló sztorik. Komolyan, az összes felnőtt egy ilyen begyöpösödött hadnemondjamki?!

Vendég

Hát igen, néha Mr Binns órái tényleg izgalmasabbnak ígérkeznek, mint egy irodában kuksolós nap, de mit lehet ellene tenni? Ilyen az élet. Én személy szerint egész jól elvagyok a saját osztályomon, néha iratokkal futkosok, néha csak görnyedek az íróasztalom felett, de valahogy mindenben feltalálom magam, még ha néha a kollégák nem is olyan segítőkészek...
A műszak lejártával, éppen lefelé tartottam, amikor a liftbe egy kisebb csapat tömörült be. Mit ne mondjak, elég szorult helyzet volt, de azt hiszem ennek köszönhető, hogy az estémet ennek a 12 fős csapatnak a társaságában tölthettem el. Hogy miért is? Mivel néhányuk a tömörült helyzet miatt elég közel került hozzám és volt szerencsém kifogni az egyik ismerősömet, aki lelkesen hívogatott, hogy csatlakozzák hozzájuk a Foltozott Üstbe, csak egy kis munka utáni lazulás. Őszintén szólva az elején még ellenkeztem, de amint elkezdte felsorolni, hogy kik jönnek, felcsillant a szemem és szinte rögtön benne voltam. Nagyon reméltem, hogy nem érti félre, vagyis inkább, hogy a lényegre nem jön rá és csak úgy fogja fel, mintha kérettem volna magam. Azt hiszem így is történt, ennek köszönhetően pedig jelenleg is ott ücsörgök, a jobbomon Tod-dal, a meghívómmal, a balomon pedig egy idegen fószerrel, aki egymás után nyakalja a sört. Vagy jól bírja, vagy rossz napja volt, de nem is volt időm rá, hogy erre rájöjjek, mivel Tod állandóan szóval tartott. Azt hiszem nagyon félreértelmezhette a liftben történteket, de amíg nem tesz komolyabb lépéseket, minthogy állandóan járatja a száját, azt hiszem nem lehet gond belőle. Valamint egy kicsit ki is használtam a helyzetet, mivel feltűnt, hogy Jordan kiszúrt a tömegből. Igen-igen-igen! Elmondani sem tudnám, hogy mennyire repestem az örömtől, amikor először feltűnt ez.
A fogadóban üldögélve szó szerint szóval tartottak, így csak néha tekintettem Jordan-re, ha nagyon magamon éreztem a tekintetét, olyankor pedig csak felvontam a szemöldökömet és visszafordultam ahhoz, akivel éppen beszélgettem. Kicsit még mindig kételkedtem benne, hogy fel fog ismerni, de amikor az asztalra ejtette a sört, kicsit összerezzentem, majd elvigyorodtam. Látszatra ilyen voltam, bár belülről inkább egy 5 éves, aki most kapta meg, amire annyira vágyott és körbe-körbe rohangál a lakásban. Na, pont így éreztem magam jelenleg.
- Parish, képzeld, már vagy 2 hónapja, hogy én is a Minisztériumban dolgozok. - Nevettem fel, bár kicsit elkeserített, hogy ennyire nem emlékezett rám... - Pedig még párszor beszéltünk is. - Ráztam meg a fejem, miközben ciccegtem. - Még mindig rémes a memóriád Parish. - Mosolyogtam és végre! Végre a szemébe nézhettem és nem csak a szemem sarkából leshettem az arcára a pillanat töredékéig. - Semmi különös, dolgozom, ahogy te is. - Vigyorgok, és azt hiszem az este folyamán ezt a vigyort nem fogják tudni letörölni az arcomról. Talán még holnap reggel is ezzel a vigyorommal fogok felkelni. A következő szavaira felvonom az egyik szemöldökömet. - Mégis mi lenne rajtam fura? Tudtommal nem változtam semmit ez alatt a két hónap alatt. - Hmm, azt hiszem nem éppen a legjobb jel, ha álmaid pasija lefuráz, ugye? Na mindegy, a vigyorom nem lankad, hisz Jordan Lloyd Parish emlékezett rám!
Elvigyorodtam és bólogattam. - Te képes voltál egy percig is kételkedni benne, hogy sikerül? - Tettem fel a költői kérdést a megsemmisíthetetlen vigyorommal egy kis hitetlenkedést színlelve. Én azt hiszem elértem, hogy legyen közönségem, legalább is Tod néha rám néz és a liftes félreértelmezett jelenet után talán a nyakamba is kapom, amíg meg nem világosodik szegény, hogy valamit nagyon elnézett.
A homlokráncolást nem igazán értettem, de kihasználva a szünetet én is ittam pár kortyot. Körbe pislantottam és sikerült felfedeznem a tényt, miszerint elnyomó többségben férfiak vannak itt. Kissé furcsa, de azt hiszem megszokható dolog, bár az én osztályomon java részt nők dolgoznak. Ami nem meglepő dolog.
Jordan kérdése kissé meglep, a jegygyűrű hallatán pedig sikerül félrenyelnem és egy kisebb köhögés rohamot előidéznem, de amint azt sikeresen leküzdöttem ismét elvigyorodom, de ezúttal elégedetten. - Eltűnt. Nem tudni, hogy hová és miért, de eltűnt. Így szabad vagyok, mint a madár. - Leszámítva ugye azt, hogy drága Jordan-em én beléd vagyok szerelmes.
Kissé elégedetté tett, hogy immáron én is nyugodtan henceghetek a szabadságommal és valahol nagyon mélyen a szívemben egy hang erősen sugallta, hogy talán Jordan-nek is megfordulhat egy bizonyos gondolat a fejében. Természetesen én tudtam, hogy ez lehetetlen, hiszen ez az idióta erősen elkötelezettségi problémákkal küzd...

Vendég

Komolyan nem értettem, hogy mégis hogyan lettünk ennyien, de nyilván a liftben ragadt ránk egy-két ember meg útközben. Mindegy, az osztályomon lévők imádtak minden ismerőst magukkal rángatni, csoda, hogy már elég kevesen voltak bent, mert tuti, hogy a fél Minisztérium velünk jött volna piálni. Azt pedig nem akartam. Nagyon nem.
Szóval, térjünk vissza a tárgyhoz. Éppen felmértem a társaságot – a csapat fele a kollégáimból állt, volt, akit életemben nem láttam, és ott volt ő. A lány, akinek nem jutott eszembe a neve, de tudtam, hogy ismerem, sőt, hét éven keresztül láttam ezt az arcot, és mégsem jutott eszembe. Idegesítő, hogy ilyen szar a memóriám, de hát a csajokra sose szoktam különösebben odafigyelni, mert a többségük azzal volt elfoglalva, hogy rám másszanak így korán megtanultam figyelmen kívül hagyni őket, viszont ezt a lányt többször is láttam már. Először a neve ugrott be, majd végre az arcát és a nevét össze tudtam kötni a ködös emlékeimmel: kviddics, évfolyamtárs, Lerwick. Hát persze! Ez volt az a kis lázadó griffendéles csaj, aki még a haverommal is képes volt szövetkezni.
Minél inkább figyeltem, annál inkább feltűnt, hogy a mellette ülő egyik pasi nyomul rá. Felsóhajtottam. Nem akartam megint hősködni, hiszen azokból mindig csak a baj lett.
Helyette megpróbáltam beszélgetni vele, majd a megszólalására halványan elmosolyodtam, és zavartan a hajamba túrtam. – Az feltűnt, hogy sokat mászkálsz ott, de nem tudtam, hogy azért, mert ott dolgozol. Azt hittem, valami ügy miatt járkálsz be – válaszoltam. Ó, emlékeztem én azokra a beszélgetésekre, csak sose került szóba a munka.
– Tudom. Arra emlékszem – válaszoltam, majd kortyoltam egyet a sörből. Annyira nem szar a memóriám, mert valóban halványan derengett róla valami, és most végre teljesen összeállt a kép.
Felnevettem. – Sose volt jó, mit akarsz? – Valóban így volt. Ráadásul vannak olyan dolgok, amikre nem akarok emlékezni.
– Én? Dolgozni? Inkább halálra unom magam. Nem szeretek egy helyben ülni, de néha muszáj. Remélem, legalább holnap mozgalmas napunk lesz – húztam el egy kicsit a számat, és továbbiszogattam a sörömet.
Megrándítottam a vállamat. – Fogalmam sincs. A hajad talán… Vagy más parfümöt használsz? Nem tudom, de valami más rajtad – felsóhajtok. Valami tényleg más volt rajta, csak nem tudtam megmondani mi az.
Aztán a vigyorgó bólogató-kutya mozdulatokra, de főként a kérdésre felvonom a szemöldökömet. – Őszintén? Aki Jarrettel agyal eszement dolgokon, annak nem sok esélye van rá, hogy sikerre is vigye a tervét. – Szóval igen, kételkedtem benne, bennük. Ráadásul engem annyira nem érdekelt, mert nincs kirendelt párom. Szerencsére.
Az az idegen még mindig Katie-t bámulta, engem meg frusztrált a képe, ezért megkértem az egyik haveromat, hogy pakolja odébb a seggét, és megveregettem a magam mellett lévő helyet. – Mégis csak jobb úgy beszélgetni, ha rendesen halljuk egymást, nem? – emeltem meg picit a hangomat, mintha a zsivajtól nehezen lehetne hallani. És igen, már megint hősödök, bár ez még nem olyan vészes.
Amikor félrenyel, és köhécsel halkan felkuncogok, és ha már mellettem ülve fuldoklik, akkor finoman megpaskolom a hátát, hogy abbahagyja.
– Tehát kinyírtad. Értem én – állapítottam meg vigyorogva, aztán ismét a sörömhöz nyúltam. Jól döntöttem, amikor elhatároztam, hogy inkább Bells-re figyelek, a többiek mind unalmas, hétköznapi témákat pedzegettek.

Vendég

Igen, Jordan-be, mint a villám, úgy csapott a felismerés, belém pedig az örömteli pezsgés. Már, hogy ne örülnék, ha egyszer a rajongásom tárgya felismer? Fú, asszem kicsit úgy gondolkodom, mint valami kamasz, aki éppen a kis tinisztárját rajongja körbe... Na mindegy, ilyen a szerelem. Még egy mosoly is felkúszott az arcomra. Nem tudom, hogy a tinisztáros elméletem, vagy a szerelem gondolatán, de azt hiszem mindegy is.
Beszélgetni kezdtünk, mikor kissé zavartan a hajába túrt, kicsit meglepődtem. Legalább is külsőleg, de amúgy belül visítva kiabáltam, hogy milyen cuki. Hmm, ez a tinisztáros elmélet egyre valószínűbbnek tűnik...
- Reménytelen vagy Parish. - Vigyorogtam rá. Azért ez egy kicsit ciki. Legalább is a részemről biztosan. Hogy nem tűnt fel neki, hogy egy munkahelyen vagy? Ennyire láthatatlan lennék? Azért remélem nem... A következőre felnevettem. - Kész csoda! - Oké, ez lehet kicsit gonosz volt, de megérdemli, amiért nem ismert fel. - Semmit nem várok tőled, nyugi. - Kuncogtam. Ó, ha tudnád, hogy miket is szoktam gondolni! Még szerencse, hogy nem vagy gondolatolvasó Lloyd... Azt hiszem, akkor lehet elásnám magam szégyenemben, ha tudnál.
Felnevettem. - Nálunk legalább van munka is. - Hmm, biztos, hogy ez egy pozitív dolog? Elvégre nem szokás annak örülni, hogy az embernek dolgoznia kell... Na mindegy, legalább nem unatkozom, ez is valami, meg remélem azért nem tűnök valami munkamániásnak...
Elgondolkoztam Jordan szavain, majd megcsíptem az ingem gallérját és megszagolgattam. Kicsit elgondolkoztam, majd csettintettem egyet. - Tényleg! Parfümöt cseréltem olyan másfél hete. - Lelkesedtem, majd hirtelen tova szállt ez a lelkes lendület. - De ez, hogy tűnne fel neked? - Vontam fel a szemöldökömet és hirtelen még csak eszembe sem jutott, hogy az én drága szívszerelmem egy aranyos kis vérszomjas döggé változik minden egyes teliholdkor. Pedig az egy elég ésszerű magyarázat lett volna, de Merlinre, hogy most pont nem ugrott be!
Ciccentettem egyet. Be kellett ismernem, hogy tényleg igaza van. Az a gyökér semmire sem képes, csak a szája jár, nem csoda, hogy bennem is kételkedett... - Oké, be kell ismernem, hogy van némi realitás abban, amit mondasz. - Nevettem fel és tovább bámultam abba a hipnotikusan barna szemeibe. Még szerencse, hogy bírom tartani magam, különben itt helyben olvadnék el ettől az imádni való tekintettől. Bár, ha elesnék talán még fel is segítene, figyelne rám... Katie! Fogd vissza magad! Ne nézz a szemébe, veszélyes!!
Látom, hogy Jordan elfordul az egyik haverjához és amikor megveregeti maga mellett a helyet, kissé leesik az állam. Jordan Lloyd Parish maga mellé ültet?! Te jó ég, Merlin én imádlak téged! Felálltam és lehet kaptam érte pár értetlenkedő pillantást, de inkább válaszra sem méltattam azokat, csak átültem Jordan jobbjára, kissé értetlen pillantással, belülről pedig szinte visítozva rohangálva. Amikor a volt helyemre pillantottam, akkor szinte rögtön megvilágosodtam. Csak Tod enyhén rosszalló tekintetét kellett elkapnom, hogy megvilágosodjak. Igaz, ez kissé elkeserített, de nézzük a jó oldalát: legalább gondolt rám Jordan és segített, amiért cserébe csak kuncogtam és halkan megjegyeztem. - Milyen kis lovagias vagy. Ezt nem is gondoltam volna. - Kuncogtam még egy kicsit, majd megköszörültem a torkom. Azért remélem nem néznek hülyének, amiért csak úgy magamban kacarászok, de majd ráfogom arra, hogy sokat ittam. Oh, igen, az italról jut az eszembe. Újra a helyemre pillantottam és egy sóhajjal nyugtáztam, hogy ott hagytam az innivalómat. Egy kicsit a homlokomra csaptam és megkértem a volt helyem mellett ülő másik fickót, hogy passzolja már ide, aki mintha morgott volna valamit, de nem igazán értettem, így csak megköszöntem neki és újra magam elé raktam, mint valami díszítőelemet, ami nem hiányozhat előlem. Azután ugye kortyolok egyet és a jegygyűrűs megjegyzésre köhögni kezdek, amikor pedig Jordan megpaskolja a hátam, még a szívem is kihagy egy ütemet. - Kösz, de ezzel nem igazán segítesz! -Köhögcséltem, most már egy kissé kipirulva is a gondolat után. De jó! Mindjárt kicsattanok az örömtől... Miután nagy nehezen legyűröm a köhögést, mintha mi sem történt volna, megköszönöm, hogy segíteni próbált, majd igyekszem a szavaira koncentrálni, ami nem lesz nehéz, mert határozottan felháborodást keltett bennem. Igaz, a belső Katie most felpattant és rácsapott az asztalra és lelkesen magyarázott, hogy ő sosem tenne ilyet! De én, a visszafogott külső Katie csak megmaradtam a kisebb felháborodáson, a felugrást és az asztalra csapást inkább kihagyva. - Dehogy nyírtam! - Támaszkodtam az asztalra, miközben felé fordultam, de ahogy ránéztem, közelről, premierplánból valahogy minden dühöm és felháborodásom is elszállt. A francba Jordan! Minek nézel ki ilyen jól?! - Lelépett, szerintem egy csajjal, de a részleteket nem tudom. Valahogy nem is érdekel, legalább szabad vagyok, amúgy sem tudtam volna beleszeretni. - Dőltem hátra a székben, karba font kézzel és inkább elfordítottam róla a tekintetemet. Nem-nem, nem szabad azokba a hipnotikus szemekbe néznem, főleg nem ilyen közelről!

Vendég

Sokáig fürkésztem a lány arcát, mire végre beugrott. Valóban eltartott egy ideig, de nem tehettem róla, nem szoktam figyelni a lányokra, azokat meg kevésbé jegyeztem meg, akik más házba tartoztak, de végül mégis sikerült valahogy megjegyeznem őt. Bár ez számomra is kérdéses hogy történt. Valószínűleg azért lehetett, mert valahogyan mindig bekerült a látóterembe, ami eleinte idegesített, majd megtanultam félig-meddig őt is figyelmen kívül hagyni, legalább is, ez addig tökéletesen működött, amíg nem kezdett el haverkodni Lerwickkel, utána már képtelen voltam ignorálni őt.
Szóval egyáltalán nem esett rosszul a megjegyzése, hiszen tisztában voltam a saját „reménytelenségemmel”, így csak visszavigyorogtam rá. – Tudom – feleltem. Elvégre arról nem tehettem, hogy sose hoztam szóba a munkát, és valóban azt hittem, hogy valami hivatalos ügy miatt mászkál ott. Végtére is a Párkapcsolati Osztályon nem szoktam kódorogni, sőt életemben nem jártam még ott.
A nevetésén elmosolyodtam. – A fontos dolgokat nem szoktam elfelejteni, csupán a részletek felett szoktam átsiklani – válaszoltam. Mert valóban emlékeztem rá, valóban emlékeztem arra, hogy már párszor beszéltünk, sőt a beszélgetéseink tartalmának a nagy részét is tudom, csupán az olyan apróságokat szoktam elfelejteni, mint a nevek, telefonszámok, lakcímek és ilyesmik.
– Még szerencse, mert a magas elvárásoknak nem tudok megfelelni – válaszoltam, majd ittam a sörömből, és mivel a figyelmemet lekötötte az alkohol, ezért a kuncogását meg sem hallottam.
A következőre elhúztam a számat. – Hát, ha van is, nem hiszem, hogy túl élvezetes lenne. Elvégre ki olyan beteg állat, aki élvezi megnyomorítani mások életét azzal, hogy pusztán poénból összepasszint két személyt? Nyugtass meg, hogy te tényleg nem tartozol közéjük! – A munka mennyiségével nekem se lett volna problémám, ha olyat csinálhatok, amit szeretek. Persze, szeretem ezt a melót, de élvezetesebb lenne, ha élesben foglalkozhatnánk a többi vérfarkassal, vagy éppen nem lennének unalmasak a munkatársaim…
Aztán érdeklődve figyeltem, hogy megszagolja a gallérját, érdekes, hogy én innen is éreztem a parfümjének az illatát, sőt az összes szagot el tudtam különíteni a kocsmában. Bizonyára, ez annak köszönhető, hogy vérfarkas vagyok. – Na, látod! Tudtam én, hogy valami fura benned. Mellesleg, az előzőnek szerintem jobb illata volt – jegyeztem meg, majd ismét kortyoltam a sörömből. Majd a kérdésére csintalanul elmosolyodtam. – Elég jó a szaglásom. A te illatodat különben sem nehéz elfelejteni, elvégre sokszor előttem ültél, és a nagy buci fejed párszor kitakarta a tanárt – nevettem fel halkan. Abba már nem akartam beavatni, hogy minek köszönhetően élesek az érzékeim, elég annyit tudnia, hogy eleget volt ahhoz a közelembe, hogy az illata egy életre beivódjon az orromba.
A ciccentésén jót vigyorogtam, majd hevesen bólogattam. – Általában nem szoktam képtelenségekről dumálni – nevettem vele együtt, de az én nevetésem elnyomta Katie-ét, elvégre elég mély hangom volt, és elég sokáig is nevettem. Szegény lánynak esélye sem volt kibontakozni mellettem. Aztán kicsit kezdtem feszélyezni magam a tartós szemkontaktustól, ezért oldalra pillantottam. Egy idő után mindig ezt tettem, mert kicsit zavaró volt, hogy milyen sokáig képes volt bámulni, bár nem értettem miért csinálja ezt. Az emberek többsége nem szokott ilyen sokáig mást bámulni. Vajon Katie miért fürkészi állandóan ilyen sokáig az arcomat? Egyszerűen nem bírtam kiigazodni rajta.
Aztán, amikor visszafordultam, észrevettem, hogy az a pasi szemmel láthatóan még mindig hajt rá, így mérlegeltem magamban a dolgot, és arra jutottam, hogy mégis meg kell szabadítanom attól a kéjenctől. Szóval odébb lökdöstem a munkatársamat, és magam mellé ültettem. A haverom, akit odébb piszkáltam, nős volt, így két oldalról is védve volt, elvégre, én meg nem hajtottam volna rá. Egyébként az is feltűnt, hogy ahogy telt-múlt az idő, egyre többen dőltek ki, és indultak haza.
Az értetlen pillantását pont elcsíptem Katie-nek, és alig észrevehetően a munkatársa felé intettem, arra célozva, hogy tőle akartam megszabadítani. A pasas rosszalló tekintetét pedig jómagam egy lesújtó pillantással viszonoztam, és kábé olyan lehetett a tekintetem, ami azt sugallhatta, hogy Katie az én „prédám”, pedig ez nem így volt, csupán meg akartam mutatni neki, hogy ki a főnök és meg akartam védeni Bells-t.
Katie halk szavaira lágyan elmosolyodtam. – Hát, eddig mindig a lovagiasságom okozta majdnem a vesztem, szóval ne bánjam meg, hogy kimentettelek a karmai közül – hajoltam a füléhez, és úgy suttogtam, mintha flörtölnék vele, csakhogy idegesítsem még kicsit azt az alakot.
Mielőtt a homlokára vágott volna, finoman elkaptam a kezét. Persze, most mentettem meg, erre fejbe csapkodja magát! Szép, mondhatom… Majd mielőtt visszaadták volna a sörét, én egy pálcaintéssel elé varázsoltam. Ezerszer praktikusabb volt, mint szólni xy-nak, hogy mozdítsa már meg a hájas végtagjait.
Aztán, hogy bizonyítsa, hogy tényleg meg akar halni, fuldokolni kezdett mellettem, mire finoman hátba ütögettem, de az a tény, hogy kissé kipirult az arca… Nos, az hideg hagyott.
– Meg ne fulladj, mert a végén még lélegeztetnem kell téged… – hajoltam oda hozzá egy sunyi mosollyal az arcomon. Igazából csak hecceltem őt, semmi olyat nem akartam tőle. Vagyis, akartam, de nem szerettem volna, hogy ő is csak egy legyen a sok kaland közül, és a barátsága fontosabb volt számomra. Tehát maradtam az ugratásánál, mert fogalmam se volt az érzéseiről, pedig ha tudtam volna, akkor biztosan nem piszkálom.
A kirendelt párjával kapcsolatos magyarázatára csak vigyorogva hátradőltem, és az ajkaimhoz illesztettem az üveget, majd úgy feleltem neki. – Bells, Bells, engem nem versz át! Tudom, hogy kinyírtad őt… – piszkáltam továbbra is, majd elmosolyodtam, amikor végre valahára ő fordult el tőlem.

Vendég

Csak vigyorogni tudtam, de legalább beismerni, így talán nem sértem meg annyira szegényt.
Tovább kuncogtam, miközben lemondóan megráztam a fejem. - Tehát pont a lényeget. - Kuncogtam tovább és azt biztos, hogy szórakoztató társaság. Bár, csak sajnálni tudom a barátnőjét, vajon az ő nevét is elfelejti? Amilyen komolytalanul kezd ki mindenkivel, még el is tudnám képzelni... Mondjuk ez csak azt jelenti, hogy nincs konkurencia, meg esélyem sem nagyon, de az már mellékes dolog.
Felnevettem, bár egy kissé frusztrálttá tett ez a mondat. Eddig is tudtam, hogy nem várhatok többet barátságnál, de ez kissé szíven döfött. Na mindegy, pár pillanat alatt összekaparom magam és a megsemmisíthetetlen vigyorom ragyog ismét az arcomon. Ha már a szíve nem az enyém, legalább a barátságára vigyáznom kéne.
Ahogy elhúzta a száját, valamiért rögtön az jutott eszembe, hogy még így is elég helyes. Oh, basszus Katie!
- Megnyugodhatsz, nem élvezem, de én legalább igyekszem ügyelni, hogy kiket rakok össze. - Legyintek és kicsit elgondolkozom. Nagy a kísértés, hogy most kicsit odahajoljak és pletykálgassak. Igaz, nem a pletykálás vonz, hanem az, hogy közelebb hajolhassak. Merlinre! Reménytelen vagyok...
Elgondolkoztam azon, amit mondott, de végül is nem tudtam dönteni. Még egyszer megszagoltam a galléromat és egy korty ital mellett tovább gondolkoztam. - Azt mondod? Én nem tudom, mind a kettő tetszik. - Hmm, ha neki az jobban tetszett, akkor lehet vissza kellene rá váltanom... De várjunk csak, ha visszaváltok, akkor azt biztosan észrevenné, akkor pedig tuti leesne neki. Te jó ég, ez egy reménytelen helyzet... Merlin, most segíts meg!
Amikor válaszol a kérdésemre a tenyerembe csapok. - Hát persze, hiszen te... Várj, mit mondtál az előbb? - Háborodtam fel, o-ó azt hiszem a belső Katie most fellázadt. - Nincs is nagy fejem. - Pufogtam és egy újabb korty mellett döntöttem. Oké-oké, nyugalom... Mély levegő, kifúj, mély levegő, kifúj, Katie, csak gondolj arra, hogy ki mondta és mindjárt nem is haragszol.
Aztán nevettünk, de mintha csak versenyt akart volna nevetni velem, amiben talán csak akkor lett volna esélyem, ha minden nőiességet eldobok és életre keltem a bennem szunnyadó versenyszellemet, de nem! Merlinre esküszöm, hogy épeszű maradok!
Ahogy elfordult, kicsit sajogni kezdett a szívem. - A francba Katie! Valamit elcsesztél, de mit? - Gondolkoztam el és kihasználtam az időt, amíg ő a munkatársával csevegett, és ezen gondolkoztam. Igaz, hogy a következő pillanatban minden összeesküvés elméletemet félredobva csüccsentem le mellé és tovább folytattam a cseverészést. Merlinre Katie, egyszerűen hihetetlen vagy...
Amikor válaszul Jordan visszasuttogott, egyenesen a fülembe, majdnem kiugrott a szívem a helyére. Merlinnek hála, hogy tudok magamon uralkodni és igaz csak egy nagyon kicsit, de odébb dőltem. Nem szabad a bűvkörébe esnem, különben a padlóról kell majd felkanalazni... - Hát, talán ezzel még nem okozom a veszted. - Nevettem halkan, de csak szépen lassan esett le, hogy mit is tettem... Visszautasítottam életem szerelme közeledését! Szinte éreztem, ahogy egy sötét aura kezd körbelengeni. A sötétség és csalódottság aurája, miközben még mindig mosolygok... Katie, te eszement idióta! Itt volt életed nagy lehetősége, erre te mit csinálsz?! Félrehúzódsz! Merlinre mondom, te egy reménytelenül idióta vagy!
Kissé értetlenül meredek rá, amikor elkapja a kezem, míg a belső Katie szinte visítozik, hogy "Második lehetőség! Második lehetőség! Hát persze, hogy értetlenkedéssel reagálod le, te idióta!", és mennyire igaza van. Azt hiszem tényleg reménytelen vagyok, és a kellő nyugalommal várom ki, hogy végre elengedje a kezem, amikor pedig elém varázsolja a sört, egy mosollyal és egy köszönömmel le is rendezem.
Amikor megint közelebb hajolt és vigyorogva cukkolni kezdett, hát... Azt hiszem lefagytam. Nagy, meglepett szemekkel pislogtam rá, miközben megint kicsit hátrébb húzódtam, mint az előbb. A belső Katie megint csak visítozott, de mintha meg sem hallottam volna. Azt hiszem tényleg teljesen lefagytam... Aztán valahogy a helyére ugrott az utolsó csavar is a fejemben és elvigyorodtam. Nem tudom meddig bambultam, de most csak nevetve vállba boxoltam őt. - Ne beszélj hülyeségeket, mert még a végén komolyan veszlek. - Nevettem rá és inkább én is a sörömért nyúltam menekvésképpen, a következő szavaira meg csak megforgattam a szemem. - A hullát úgysem találod meg. - Nyújtottam ki rá a nyelvem nevetve, majd egy újabbat kortyoltam.

Vendég

Arra a megjegyzésére, hogy pont a lényeget sikerült megjegyeznem, szélesen elvigyorodtam. – Pontosan. Szelektív a memóriám, csak azt jegyzem meg, ami fontos, vagy ami érdekel, különben minden mást elfelejtek – nevettem fel, majd a homlokra mutattam. – Elég véges a kapacitásom, ezért szűröm meg az információkat – magyaráztam. Valóban így volt, én mindig is úgy véltem, hogy amire biztos hogy sose lesz szükségem, tehát haszontalan információ számomra, azt kitörlöm az emlékezetemből. Ilyenek például a jóslástan, vagy gyógynövénytan órák is. Meg annak a számtalan csajnak a neve, akikkel egyszer-kétszer találkoztam. Minek kéne tudnom, hogy pontosan kik ők?! Nem tartom velük a kapcsolatot.
Kissé kinyújtóztattam a tagjaimat. – Még szerencse, hogy nincsen kirendelt párom, mert tuti, hogy vele kapcsolatban is elfelejtenék valamit – vakartam meg az államat, majd egy vállrándítás kíséretében meghúztam az üveget.
Amikor felnevetett, kissé felvontam a szemöldökömet, elvégre, én ezt nem találtam viccesnek, de végül ráhagytam a dolgot. Nem tettem szóvá, mert nem is igazán tudtam volna mit mondani neki.
– Ez valóban megnyugtató… – jegyeztem meg, majd ittam egy keveset. Valóban jó volt tudni, hogy legalább egyvalaki nem esztelenül párosítgatja az embereket, hanem azért kicsit utánajár a dolgoknak.
Majd megjegyzést tettem az illatára is, amire azt a választ kaptam, hogy neki mindkettő tetszik. – Az első határozottan jobb volt, ettől tüsszentenem kell – fintorodtam el egy picit. Ez már valóban olyan illat volt, amit az én orrom nem bírt elviselni, de egyelőre még visszatartottam a tüsszentésemet.
Aztán majdnem mondana valamit, de végül csak eltért a tárgytól, így csupán kíváncsian meredtem rá, hogy mit is akart valójában mondani, aztán elvigyorodtam. – Hidd el, félálomban nagynak tűnt! – Oké, lehet, hogy most kicsit gonosz voltam, de valóban jó párszor kitakarta a feje a tanárt, vagy a táblát.
Mindketten nevetésben törtünk ki, és Merlinre, én nem akartam ennyire szabadjára ereszteni a hangomat, de annyira jól esett most a nevetés, hogy képtelen voltam visszafogni magamat. De még mindig jobb, hogy a nevetés tört ki belőlem, és nem a teliholdkor jelentkező vadállat.
Aztán kicsit elfordultam tőlem, mert úgy éreztem már elég ideje bámuljuk egymást, és mint már említettem, sose értékeltem, ha sokáig bámulnak. Végül aztán mellettem kötött ki, mert nem bírtam elviselni a mellette gubbasztó alakot. Féltékeny lettem volna? Á, dehogy. Ha akartam volna, bármikor megszerezhettem volna magamnak a lányt, valójában tényleg csak a fickó irritált. Szerettem volna minél távolabb tudni magunktól, de mivel páros lábbal nem rúghattam ki egy nyilvános helyről, ezért kénytelen voltam elviselni őt.
A fülébe suttogtam, aminek az lett a vége, hogy kicsit elhúzódott tőlem. Értetlenül rápillantottam, majd visszahúzódtam. Ennyire irritálná a közelségem? Akkor meg miért ült volna mellém? Nem, nem… Itt bizony valami más lehet a háttérben… De mi? Azonban hiába erőltettem az agyamat, semmi épeszű választ nem tudtam kitalálni, vagy csak szimplán nem akartam olyan témákat érinteni, amiktől irtózom.
– Hát, remélem, nem. Bár ki tudja… – mosolyogtam. Mondjuk, könnyen el tudtam volna képzelni, hogy a tag elkap egy sötét sikátorban, de igazából, mivel én vagyok az erősebb, ezért nem félek. Mondjuk, az is lehet, hogy a másik már most berezelt tőlem, elvégre elég rondán tudok nézni, ha akarok.
Amikor elkapom a kezét, az első gondolatom az, hogy milyen puha a bőre, a második pedig az, hogy hülye vagyok, hogy fennakadok ilyesmiken, így elég hamar, kicsit zavartan elengedtem. A harmadik gondolatom pedig ez volt: – Mi a franc?! Ezt meg miért csináltam?! – Szóval igen, azt hiszem, kicsit sikerült összezavarnia, de reményeim szerint ez nem látszott rajtam. Gondolkozás helyett odavarázsoltam a sörét, és a köszönetmondásra csak legyintettem. Semmiség volt az egész.
Amikor a tekintetem találkozott az ő meglepett pillantásával, már tényleg kiült a zavarodottság az arcomra. Nem értettem se a meglepett tekintetet, se az elhúzódását. Most mégis üthetett belé? Aztán ott volt az a hirtelen váltás, és nevetve a vállamba bokszolt. Felvont szemöldökkel tekintettem rá, majd megvontam a vállamat, és annyiban hagytam a dolgot. – Szerintem csak szeretnéd, ha komolyan mondtam volna… – suttogtam halkan, alig hallhatóan. Majd a hullás megjegyzésén felnevettem. – Hidd el, kiszagolnám – kacsintottam rá. – Szóval, mibe fogadunk, hogy megtalálom a kirendelt párodat? Ha nyerek, kérhetek bármit, ha vesztek, te kérhetsz bármit.
Kíváncsi voltam, hogy belemegy-e a játékba, bár őszintén szólva, nem tudtam mit kérhetnék tőle. Bár, előbb-utóbb úgyis kitaláltam volna valamit…
Közben olyan hárman felálltak az asztalunktól, és elköszöntek. Úgy tűnt, nekik ennyi elég volt ma estére. Azonban én még jól bírtam, és Bells kifejezetten szórakoztató volt. Nem is tudtam, hogy van olyan csaj, akivel lehet hülyülni.

» Savannah & Jordan
» Daniel&Katie
» Katie Bell
» Viktor és Katie
» Helene&Katie