Daniel & Szvetlana

Daniel & Szvetlana

Hogy őszinte legyek tippem sincs miért mutattam meg neki a rajzomat. De éreztem, hogy megbízhatok benne, s hogy nem kell előtte titkolnom. Én mindig feltétel nélkül megbízok a megérzéseimben. Főleg amióta Olivander tanonca lettem. Sosem csapnak be a megérzéseim, s ha úgy érzem megbízhatom benne, akkor meg is fogok benne bízni.
Jól esett, hogy tetszettek neki a rajzaim. Bár fogalmam sem volt miért van úgy elképedve tőle, mikor nem is sikerült olyan jól, mint mondjuk az a főnix a borítón. Viszont nagyon örültem neki, hogy ezt gondolja a rajzomról. Utoljára kislányként voltam teljesen magabiztos. De akkor még szüleim és a sötét oldal befojása alatt álltam. Csak áldani tudom a sorsom, hogy elvezetett arról az útról.
- Nagyon szívesen tettem. Jó néha megosztani valakivel a gondolataink, vagy a rajzaink. Jelen esetben. - Mondtam kedves hangon, majd a mosolyára én is egy mosollyal válaszoltam. Nagyon kedves embernek tűnik, s én érzem, hogy nem fogom megbánni, hogy megmutattam neki. Vagy hogy beszédbe elegyedtem vele.
Láttam a szemében valami furcsa csillogást, ahogy hallgatta, amit mondok neki. Nem zavart, sőt éppen ellenkezőleg felvidított ez a látvány. Bár nem gondoltam, hogy el bírja viselni kicsit fanatikus monológomat. Hát igen ez vagyok én. Nem tudom meghazudtolni magam, ha egyszer szeretek valamit, akkor azt tökélyre fejlesztem.
Szerintem van egy olyan egészséges fanatizmus, egy olyan amiben nem lépi át az ember az ész és a valóság határait. Én ilyennek gondolom magam. Pontosan tudom mi az a határ, amit már nem szabad átlépni, mert akkor már meg fogok őrülni. Ezt pedig nem hagyom megtörténni, én nem vagyok olyan.
Bár igaz, hogy volt egy két eset, mikor olyan dolgokba keveredtem a szeretett pálcáim miatt, amik kicsit sem voltak kellemesek. Mint például az a mocskos várbörtön az Urál-ban. Na jó az igazából a szüleim miatt volt, de ott is kitértek a tudásom rejtelmeire. De én nem mondtam semmit sem. Nem vagyok egy idióta, ami az én titkom azt megtartom magamnak.
- Pontosan. Én éppen ezért szeretek ennyire ide járni. Látja ott azt a fát? Azt a magas tölgyet! Kora tavasszal tőle kértem ágat egy pálcához, ami mostanra már ott pihen a polcon egy kényelmes dobozban várva a gazdáját. A fa pedig újat növesztett ahelyett az ág helyett. S ezt fogja tenni jövőre is. Ezt a kisebb fát itt! Amelyik alig nagyobb a tesztráloknál. Na azt láttam mikor még csemete volt. Itt sokkal gyorsabban nőnek a fák, mint a mugli erdőkben, de az élet körforgása ugyanúgy megvan bennük is.
Hát igen úgy tűnik megint megeredt a nyelvem. De ha egyszer van miről beszélgetnünk, akkor miért ne tegyük. Én amúgy is élvezettel hallgatom a férfi beszámolóit. Teljesen egyetértek a nézeteivel és nagyon jól esik a tudat, hogy nem vagyok ezekkel egyedül. Mert itt van előttem az élő példa arra, hogy nem csak én gondolkodom így.
- Ahogy Olivander szokta mondogatni. Nem a mennyiség, hanem a minőség számít igazán. Szerintem így van ez az erdőknél is. Nem az számít mennyi van, vagy milyen nagy, hanem az hogy milyen az állatvilága. Mennyi fajta fa nő benne, mennyire van összhangban az egész ezek mind többet jelentenek annál minthogy mennyi van.
Fogalmam sincs miért mondom el ezt neki. Nem szoktam másokkal megosztani a nézeteimet. De maguktől jönnek a szavak és olyan lelkesen mondom, hogy magamon is meglepődöm. Viszont tudom, hogy Dany megérdemli, hogy ezeket elmondjam neki. Azonban ha rákérdezne nem tudnám megmondani miért gondolom ezt így.
Halványan elmosolyodtam, mikor észrevette, hogy végig követtem a tekintetét, ahogy megnézett magának. Nem gondolok rosszra, de nem is zavar, ha megnéz. Hozzászoktam már, hogy megbámulnak. Arról viszont nem tehetek, hogy ilyen kinézettel áldottak meg. Én ellenben nem vagyok olyan, aki kihasznál másokat, legfőképpen a férfiakat, azzal ahogy kinéz.
Láttam pillantásán, hogy elszégyellte magát. Pedig nincsen rá oka. Attól, hogy végig nézett még nem fogom azt gondolni, hogy csak az számít neki, hogyan nézek ki és nem is érdekli más csak a maga vágyai. Én is megnéztem őt magamnak, mégis jobban érdekelnek a történetei, mint a kinézete. Mint mondtam ez az a tipikus hernyó-pillangó szindróma.
- Most megnyugtatott. Eszemben sincs tehernek lenni. Csak élvezem a beszélgetést. - Mondtam halványan elmosolyodva. Mikor megjegyezte, hogy nem vagyok a terhére. Én már csak ilyen vagyok. Mindig azon idegeskedek, hogy mások terhére leszek, mikor lehet, hogy nincs is erre alapos okom.
- Hát igen a sztyeppék is nagyon szépek. Én viszont jobban szeretek eltűnni a világ elől. Bár Szibériában volt mikor hosszú heteket töltöttem el a sztyeppén, puszta kedvtelésből. Nem kell aggódnia, ritka ha valaki nagyon jó abból a tárgyból. Én is csak azért értek hozzá jobban, mert mikor animágiát tanultam az átváltoztatás minden részletét kitanultam.
Mi a jó Merlin ütött belém, hogy hirtelen elkezdem elmesélni az életemet neki. Hiszen még alig ismerem. De az ösztöneim, a megérzésem... A fenébe is, én azokra fogok hallgatni. S azok azt mondják, hogy nyugodtam és őszintén beszéljek ezekről a dolgokról is neki. Érzem, hogy nem lesz semmi baj sem.
Ekkor megint belekezdtem a mondokámba. Hosszan ecseteltem az éltetem egy kis darabkáját. Egy külső személő azt hiheti, hogy nem is veszek közben levegőt, s hogy meg fogok fulladni. Pedig ez nem így van egyszerűen csak izgatott vagyok egy kicsit. Amint befejeztem elvörösödtem a szégyentől. De hamar magamhoz tértem.
Így amikor megemlítette, hogy járt Oroszországban is, megint kitörtek belőlem a kérdések. Fogalmam sincs honnan jöttek, csak úgy bennem voltak. Én pedig mindet kimondtam. Láttam Dany-n, hogy nem tudja melyikre feleljen, s ezert kicsit hezitál. Viszont mikor vett egy mély levegőt és belekezdett elmosolyodtam.
Csillogó tekintettel hallgattam, ahogy mesél. Ezt sokáig el tudnám hallgatni. Hiszen érdekes dolgokról beszél és teljes átéléssel, ami csak még jobban emel az előadása színvonalán. Most ő beszélt annyit, mintha meg akart volna fulladni. Engem viszont nem zavart. Élveztem hallgatni a hangját.
- Én is jártam arra. Igaz még nagyon kicsinek. De voltam ott, akkor még csak egy nyelven tudtam beszélni. Ez azért furcsa, mert ahogy iskolába kerültem már beszéltem angolul és egy kicsit németül is. De ez nem lényeg. Hiszi vagy sem egyszer én is láttam azokat a kentaurokat. Szerettem fogócskázni a madarakkal és az egyik ilyen alkalommal majdnem beleszaladtam egybe. A szó szószoros értelmében. Képzelheti hogy meg voltam ijedve. De nem bántottak, azóta tudom, hogy sosem a külső számít igazán.
Meséltem el neki a régi történetemet. Annyira furcsa volt belegondolni, hogy lehet, hogy ő pont azokkal a kentaurokkal kötött szövetséget Voldemort ellen, akikbe én belefutottam anno. Már akkor sem szerettek emberekkel kapcsolatba lépni, de nem bántottak egy olyan kisgyereket, mint amilyen én voltam.
- Nagyon szerencsés, hogy maga ennyi mindent láthatott. Én is szívesen utazgattam volna, de a helyzetem nem engedte meg. Ez azt jelenti, hogy magának rengeteg története van. Majd esetleg elmesélhetne párat, ha tényleg nem zavarom ezzel. - Mondtam kedvesen mosolyogva, mikor leírta milyen is utazni a világ körül.
- Hát igen! Ebbe még nem gondoltam bele, de igaza van. Én egy ilyen természtjáró vagyok. Bár közel sem olyan jó, mint te lehetsz. Neked valószínűleg sokkal több tapasztalatod van nálam. Én csak a pálcákhoz értek igazán. De azokhoz nagyon. Kezembe ad egy pálcát és megmondom milyen a tulajdonosa. Miket szeret, miket nem. Hogy hívják, hány éves. Régen mindig ezzel ijesztettem meg a diákjaim elsőben. Amikor a pálcájukból kitaláltam a nevüket.
Mondtam kuncogva, ahogy visszagondoltam a sok kis elsős arcára. Akik mind meg voltak szeppenve, hogy honnan tudom a nevük mikor meg se mondták. Pedig ők is ugyanúgy tudnák, ha figyelnének a környezetükre és nem csak magukkal lennének elfoglalva. Viszont ezt nem kérhetem senkitől sem.
- Köszönöm ez nagyon kedves tőled. Nem tudom igazából hanyadik helyen állok, de én igyekszem, ahogy tudok és amennyire a lehetőségeim engedik. Azt pedig remélem is, hogy nem a zsebem tartalmát nézik, mert akkor be sem mehetek. De nekem drágább kincs az a pár őszinte mosoly a gyerekek arcán, mikor a kezük rákulcsolódik a pálcájukra. Olyankor érzem azt, hogy része vagyok egy folyamatnak. Hogy valami nagyon jót indítottam útjára. Nekem ez minden pénznél többet ér.
Feleltem mosolyogva. Annyira jól esett a bíztatása. Nagyon felvidított vele és nagyon élvezem ezt a beszélgetést. Kifejezetten örülök, hogy összefutottunk mi ketten. Mennyi mindenből kimaradtam volna, ha nem találkozok most vele. Hát azt hiszem sajnálnám magam, ha nem találkoztam volna Dany-vel.
- Ez nagyon kedves tőled. Köszönöm a bizalmat. Pedig ki sem érdemeltem igazán. - Mondtam mosolyogva, s még szélesebben mosolyogtam, mikor rám kacsintott. Tényleg nagyon kedves, annak ellenére, hogy első pillantásra milyen ijesztőnek tűnt. Mostmár sokkal inkább tűnik egy őszinte, kedves, barátságos embernek, mint ijesztőnek.
Leült mellém, éreztem, ahogy megremegek. Furcsa volt ez nekem, de nem zavartattam magamat. Inkább eltereltem róla a figyelmemet. Láttam, ahogy valamit keres a zsebében, majd elővesz egy ostyaszerű valamit. Elfelezte, kíváncsian néztek a folyamatot. Ekkor felém nyújtotta az egyiket. Kicsit meglepődtem, azonban ahogy magamhoz tértem mosolyogva szólaltam meg.
- Igen! Nagyon köszönöm Dany! - Mondtam azzal az ostyáért nyúltam. Direkt úgy vettem el, hogy hozzá érjek a kezéhez. Pusztán azért, mert kíváncsi voltam rá, milyen az érintése. Mosolyogva kezdtem el eszegetni az ostyát közben pedig megint a férfire figyeltem. Gyorsan lenyeltem az utolsó falatot is, majd válaszoltam.
- Igazán kedves vagy! Nagyon jól esik, hogy ezt mondod a legtöbbek mind elmebetegnek gondolnak. Hogy lenne-e kedvem tanítani. Igen lenne. Persze nem főállásban, de néha beugrani egy-egy órára azt bevállalnám. Jól érzem, hogy emögött a kérdés mögött volt valami más is. Csak nem szeretnél gyakrabban látni? Mert szerintem az biztos, hogy évente minimum háromszor látni fogsz ezután. Majd mindig felkereslek, ha itt járok. Persze csak, ha nem baj. - Mondtam neki mosolyogva nézve a szemeibe.

Daniel & Szvetlana

Van egy olyan érzésem, hogy a férfi észrevette, hogy megijedtem tőle egy pillanatra. Azonban koránt sem tartottam félelmetesnek, az ijedtségem inkabb a pillanat heve miatt volt, s nem a kinézete miatt. Nem szokásom a külső alapján ítélni. Hiszem a legrondább hernyóból is pillangó lesz, miért nem lehet az, hogy az emberekben bent lakozik ez a pillangó.
Le merem fogadni, hogy a férfi kissé vademberes kinézete mögött egy érző szív dobog. Ha jobban megnézzünk nem is olyan ijesztő, a hosszú rasztahaj és a kissé rendezetlen arcszőrzet ellenére. Ahogy mindig mondom nem nézni kell, hanem látni! S ez nem abból áll, hogy a borítót nézed mindenen. Ha valamit látsz, akkor annak a belső elrejtett részeit is tisztán látod. Akkor már igazán látsz.
Abból a mosolyból, amit felém mutat látom, hogy rá is úgy kell tekinteni, mint egy hernyóra, akiben ott van a gyönyörű pillangó is. Ebben az emberben is biztosan ott van a kedvesség, a szeretet és le merem fogadni, hogy a lelke ezerszer gyönyörűbb annál a buroknál, amit testnek nevezünk.
- Igazán kedves! Pontosan igaza van, jó ha az embernek van egy kis magányos zuga. Nem szeretem mutogatni a műveim. Általában szörnyűnek találom őket. De tudja mit győződjön meg róla maga. Ez az utolsó szerzeményem. Az a két tesztrál ott. - Mutattam ujjammal az állatokra, miközben a kinyitott jegyzettömböt megmutattam a férfinak. Meg se fordult a fejemben, hogy lehet hogy nem is látja a tesztrálokat. De akkor majd mondja, hogy nem tudja miről beszélek.
A kérdésére megeredt a nyelvem, s hosszan kezdtem el prédikálni a számomra fontos dolgokról. A harmóniáról, az egyensúlyról és a természet közelségének fontosságáról. Mikor eszembe jutott, hogy nagyon sokat jár a szám és hagynom kellene, hogy ő beszéljen, hiszen azt se tudom érdekli-e ez a téma. Mi van, ha csak koloncnak tart az miatt amit mondok.
Nehezen de befogtam a számat és inkább hagytam, hogy a férfi folytassa. Pontosan tudom mi az átlag varázslók véleménye a munkámról. Vagy megszállottnak, vagy őrültnek tartanak esetleg a kettőnek együtt. De semmiképpen sem néznek normális embernek. Pedig semmi rossz sincs abban, ha az ember egy kicsit jobban figyel a világra maga körül. Vagy rossz?
Kezdetben kíváncsian, majd izgatottan figyeltem ahogy a férfi beszélt. Kellemes meglepetés volt, hogy ő sem bírja a meleget. Legalább tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Sőt abban is egyet értünk, hogy a nagy hajtás előtt jó a kikapcsolódás. S szerintem erre a Tiltott Rengetegnél pompásabb helyet nem is lehet találni.
Viszont mikor a legjobban kezdtem élvezni a meséjét abba hagyta. Lehet, hogy ő is azt gondolja, hogy túl sokat beszélt és engem nem érdekel, amit mond. Pedig nagyon szívesen elhallgatnám még egy ideig. Jó nézni ahogy beleéli magát a mondandójába, így tudod, hogy minden egyes szava komoly, s mindben teljesen biztos.
- Hát igen jobb, ha addig kipiheni magát az ember, amíg megteheti. Aztán jön a nagy hajtás és forog az élet kereke, amiből nem tud kiszállni. Viszont mindenkinek szüksége van néha egy kis pihenésre, arra hogy csak magával foglalkozzon. Vagy azzal, ami neki fontos. Azt mondta Skót-felföldről jött. Biztosan gyönyörű hely lehet. Bár nekem minden hely gyönyörű ahol van erdő. Szeretem a természetet, a megújulás mintaképe, s mindig másmilyen arcot mutat. Egyszerűen lélegzetelállító.
Ekkor kaptam megint észbe, hogy túl sokat beszélek. Be kellene ragasztanom a számat. Azzal csak rossz benyomást keltek Dany-ben, ha folyton jártatom a számat és kis prédikációkat tartok neki a természet fontosságáról és gyönyörűségeiről. Azokról a dolgokról, amik általában csak engem érdekelnek.
Láttam, ahogy a tekintete feljebb kúszik a lábaimról. Lehet, hogy csak azért nem jegyezte meg eddig a haspólóm, mert nem is figyelte, hogy mi van rajta. Megeshet, ettől függetlenül azért jól esett, hogy nem jegyezte meg, hogy mi ez a ruha rajtam. Mikor ennyire nincs is meleg. Azért azt várná az ember, hogy gyorsan hozzászokik az idegen éghajlathoz. Hát sajnos ez egyáltalán nem így van.
A halvány mosolyából és a szeme csilkogásából szinte ki tudtam következtetni gondolatait. Fogadjunk, hogy tipikus férfi szemmel nézett meg magának. Engem viszont az ilyen mindig hidegen hagyott. A legtöbbek ha meg is néztek az első hosszabb pálcákról való bemutatóm után szinte ordítva hagytak magamra. Így most is hidegen hagy, ha megnéz magának.
Áhitattól csillogó tekintettel hallgattam, ahogy mesélni kezdett. Lelkemen megnyugvás lett úrrá, mikor mondta, hogy ő az erdőt tartotta egyetlen igaz barátjának. Ez viszont azt jelenti, hogy mind a kettőnk számára ugyanannyira fontos hely ez. S mind a ketten ugyanannyira tiszteljük és szeretjük.
Amikor elmondta, hogy mit tanít nem lepődtem meg rajta. Illik hozzá ez a tantárgy. A mágikus állatok varázslatos világa tényleg egy olyan tárgy, amit sosem lehet megunni. Bár én átváltoztatástant tanítottam, ettől függetlenül mégis más tárgyak jobban vonzottak engem. S végül a varázspálcák mellett kötöttem ki.
- Ennek igazán örülök. Nem akarok a terhére lenni a kérdéseimmel. Azt mondta az erdő volt az egyetlen igaz barátja. Nekem az otthont jelentette az erdő. Minden bajom elől oda menekültem. Nekem az erdő a biztonságot jelenti. Egy olyan helyet, ahol semmi rossz sem történhet velem. S amikor kicsit voltam az álmaim megvalósulását láttam benne. Mind a három tárgy különleges, bár én egyiket sem tanítottam. Az én szakterületem az átváltoztatás tan. Persze a pálcamágiához ezerszer jobban értek, de régebben még tanítottam. Nem pálcákat készítettem.
Ebben a pillanatban komolyan láthatóan a fülem hegyéig elpirultam. Nem szoktam a múltamról beszélni senkinek, még Olivander-nek se mondtam szinte semmit magamról. Most pedig itt van ez a tanár, aki ugyanannyira kedveli a természetet, mint én. S hirtelen kitálalok neki mindent. Még a tanári pályámat is, ami azért már nagy szó.
Szerencsére az utolsó kérdésemre is adott választ, ami elmulasztotta a fülemig való elpirulást. Ámulattal néztem, nem hittem volna róla, hogy bejárta a világot. Az utolsó mondatán eltátottam a számat. Viszont hirtelen észbe kaptam, s örömtől és kíváncsiságtól csillogó tekintettel szólaltam meg újra. Megint megfeledkezve arról, hogy visszafogjam magam.
- Oroszországban? Melyik részén? Mikor járt arra? Milyen lény után kutatott? Megtalálta végül? Meséljen kérem. Lehet, hogy még ismerem is a helyet, vagy a lényt, amit keresett. Nagyon kíváncsi vagyok rá. Nem fogja elhinni, de éveket töltöttem Szibériában a vadonban. Egyedül a természettel és az állatokkal. Akkor tanultam meg animágiát használni. Tényleg, milyen érzés körbeutazni a földet?
Fel se fogtam, hogy most annyi kérdést szegeztem neki, hogy szinte meg se tud szólalni. Hiszen egy élet mire kiválasztja melyikre felel először. Ez miatt egy picit el is szégyelltem magamat. Megint sikerült ilyen helyzetbe hoznom. Azt hiszem teljesen elástam magamat előtte. Főleg, ha annak ellenére, amit mondott van benne kicsit az átlag varázslókból is. Aggodalmamból egy kérdés zökkentett ki.
- Nem! Nem ide jártam. Oroszországban nőttem fel. Ott jártam iskolába, ott tanítottam. S onnnan költöztem iden, hogy az egyik legnagyobb pálcakészítőtől tanuljak. Olivander tanonca voltam. Tőle tudok erről a helyről, ő mutatta meg melyik fa merre van, mikor kell érte jönni. Egyszóval mindent tőle tudok. Most már viszont van elég tudásom a saját üzletemhez is. Igaz nincs akkora forgalmam, mint Olivander-nek, de én sosem a pénz miatt készítettem pálcát. Már kicsinek is folyton a természetet jártam. Számomra világos volt, hogy nem az anyagi dolgok miatt kell az erdőt járni. Sokkal inkább a lelki boldogság miatt. Ez az erdő emlékeztet az otthonomra. Van, hogy még énekelek is, olyankor tényleg otthon érzem magam. De miket is beszélek itt. Magát biztosan nem érdekli egy ilyen pálca őrült beszámolója, mint amilyen én vagyok.
Sütöttem le a tekintetemet. Nagyon elszégyeltem magamat. Viszont a beszélgetés során most először kimondtam, amit gondoltam, mikor mindig megakadtam. S csak remélni merem, hogy nem nevet ki miatta. Bár már megszoktam, hogy kinevetnek. A magamfajtát nem tartják sokra. Sehol sem, de az angolok egyenesen rühellik, persze csak azokat, akik nincsenek olyan szinten, mint Olivander. Viszont sajnos én még nem vagyok azon a szinten.

Daniel & Szvetlana

Teljesen belemerültem a rajzolásba. Annyira, hogy minden mást kizártam a fejemből. Szoktak ilyen pillanataim lenni. Leggyakrabban pálca készítéskor veszik el így körülöttem a világ. Most viszont csak magam szórakoztatására munkálkodtam. Nálam furcsa dolog az ilyen. Nem szoktam csak magammal törődni.
Fel-fel emeltem fejemet a jegyzettömbből. Nem néztem semmit az előttem hancúrozó tesztrálokon kívül. Olyanok voltak, mint a testvérek, s ugyanúgy marakodtak is. Mégis varázslatos képet mutattak, ahogy a lapra kerültek. S már éppen csak sötítítenem kellett a háttéren, mikor egy hang szólított meg.
Hirtelen azt se tudtam élő vagyok-e vagy holt! Reflexből becsaptam a jegyzettömböt. Majd tekintetemmel, amilyen gyorsan csak tudtam megketestem a hang forrását. Ami hatalmas meglepetésemre egy férfi volt. Persze kicsit meglepett a kinézete, amióta itt vagyok nem láttam ilyen embereket. Mondjuk otthon mindennaposak voltak.
Talán ezért sem rohantam el ijedten sikoltozva. Ehelyett inkább eltettem a dolgaim és illedelmesen bemutatkoztam. Megszoktam már, hogy az angolok nehezen ejtik ki az orosz szavakat, így a nevemet is. Erre való tekintettel felajánlottam a férfinak, hogy hívjon Szveta-nak. Azt már csak ki tudja ejteni, ha a teljes nevemet nem is.
- Áh nem zavat meg! Már éppen végeztem. Csak nem szeretem mutogatni a rajzaim és hirtelen jött. Nem vettem magát észre. A meglepettségem oka ilyen formán én vagyok, nem kell ez miatt aggódnia Dany! - Eresztettem el egy kedves mosolyt az irányába, mikor bemutatkozott. S én komolyan gondoltam, hogy az én hibám, hogy majdnem szívrohamot kaptam.
- Az Abszol úton vagyok árus. Becsületes munkám a varázspálca készítés. Viszint most szabadságra küldtem magam. Kell egy kis pihenő a csúcsforgalom előtt. Azért jöttem ide a Tiltott Rengetegbe, hogy kipihenjem magam. Persze más okai is vannak. Például az, hogy ez a kedvenc beszerző helyem. Tudta, hogy innen kerülnek ki a legjobb tölgy pálcák? Egy másik ok pedig az, hogy az erdő emlékeztet az otthonomra. De gondolom ez nem érdekli!
Ahogy befejeztem elpirultam. Már megint sokat beszéltem. Túl sokat, ez van, ha valamibe beleélem magam. S most még viszonylag hamar magamhoz tértem. Ha nem jut eszembe, hogy lehet, hogy untatom a férfit, akkor képes lettem volna holnap reggelig beszélni. Bele se merek gondolni, mi lett volna szegény Dany-vel akkor.
- Jól látja! A kedvenc helyeim közé tartozik. - Feleltem szélesen mosolyogva. Észrevettem, hogy végig nézett egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy biztosan bolondnak nézek ki. Nem minden napi látvány vagyok az biztos, de  mit tegyek. Nekem Anglia olyan meleg, mint nekik a Karib szigetek. Nehezen szokom meg a melegebb éghajlatott.
A kérdésére elnevettem magamat. Szóval neki ez tűnt fel a legjobban. Mondjuk ő sem mindennapi figura. Azokkal a könnyű szövet anyagú ruhákkal. Tényleg úgy néz ki, mint egy erdőjáró, aki jobban kedveli a fák és állatok társaságát, mint az emberekét. Viszont vicces, hogy pont a cipő hiánya tűnt fel neki. Másoknak az újatlan haspóló feltűnőbb lett volna. Azért az angoloknak még nincs ilyen meleg.
- Dehogy is! Én mindig így járkálok, ha ide jövök. Tudja ennek két oka van! Az egyik az, hogy nekem szörnyen meleg az angliai éghajlat, nehezen viselem el a cipőt! A másik pedig inkább spirituális. Szeretem érezni magam körül a természetet. Ezt pedig a legkönnyebben úgy érhetem el, ha lábbeli nélkül járok. Nekem sokat jelent, hogy harmóniában legyek a környezetemmel. Hiszen minden él és mozog, én pedig érezni akarom. Ha máshol nem, legalább itt érezzem!
Na tessék megint megeredt a nyelvem. Komolyan kicsit idegesítő, hogy nem tudom befogni azt a locsogós számat. Pedig lehet, hogy halálra untatom Dany-t! Az milyen kínos is lenne. Amikor nincs is benne a tervben. Ekkor eszembe jutott, hogy illene nekem is kérdeznem valamit, szóval mosolyogva újra megszólaltam.
- Mondja csak, ön miért kedveli ezt a helyet? Ugye azt mondta, hogy tanár. Mit tanít? És milyen régóta van az iskolában? Hogy lehet, hogy még nem láttam? Bocsánat a kíváncsiskodásért, meg a sok kérdésért, csak kicsit szétszórt vagyok! - Mondtam arcomon halvány pírrel nagyon kínosnak éreztem a helyzetemet. S csak remélni mertem, hogy nem ijesztettem el Dany-t.

Daniel & Szvetlana

Hát igen a fagyasztóból a mikróba kerülök esetből hamar megszabadultam, ahogy beléptem a Tiltott Rengeteg biztonságot adó hatalmas lombjai alá. Kellemes érzés volt belépni, bár nekem még az árnyékok másoknak kellemes hűvöse nekem még mindig olyan,  mintha púlóverben lennék. Viszont kezdem megszokni ezt a melegebb, csapadékosabb klímát.
Az erdő kellemes illata boldog emlékeket ébresztett bennem. Ez a frissesség ez a kellemes, nyugtató illat egyszerűen elvarázsolja az embert. Legalábbis engem teljesen elvarázsol. Mindig is imádtam az erdő biztonságát, s minden egyes alkalommal feltölt mikor itt járok. Szeretem érezni, ahogy körbevesz az erdő, ahogy az egész magába ölel és nem enged el.
Talán ezért is járok itt mindig mezitláb és könnyű ruhákban, hogy minél könnyebben érezhessem az erdő lágy ölelését. S persze a pálcafa gyűjtésnél nem hátrány, ha az erdő magába fogadja az embert. Hiszen akkor sokkal egyszerűbben megtalálja azt, amit keres és könnyebben meg is kapja azt.
A napom lassú sétálással és egy kis tisztáson való hosszas pihenéssel telt el. Sőt énekeltem is egy kicsit nosztalgiáztam. Az erdőben ugyanis szabadon szárnyalhat a hangom, senkit sem zavar. Ennek hatására pedig lelkemben felelevendtek a régi emlékek. S a tanulási folyamatom minden egyes apró pillanata. Szinte látom magamat, ahogy Olivander-el sétáltunk a fák közt én pedig csodálattal és áhitattal ittam a szavait.
Észre se vettem ma az idő múlását. Csak hagytam, hogy menjenek a dolgok a medrükben. Mikor meguntam a kis tisztás védelmét elindultam az egyik irányba. Alig egy fél órás séta múlva eljutottam egy hatalmas tisztásra. Akkora volt, hogy nem is láttam a másik felét. S tele volt varázslatos lényekkel.
Tesztrálok voltak egy egész kis kolónia. Emlékszem még mikor tavasszal itt jártam ők éppen akkor kezdtek el járni. Milyen kis esetlenek voltak még akkor. Most viszont már majdnem kész felnőttek. Hamarosan már maguk is el tudják látni magukat. Csodálatos dolog az élet, s ezzel én is tisztában vagyok.
Mindennek megvan a maga körforgása. Születik, él és meghal. De nem szabad a végen gondolkodni, mert azzal nem jutunk semerre sem. Nekem szerencsém van, hiszen én mindig jelen vagyok egy körforgás kezdeténél. Sőt én segítek ezt előidézni, mivel ott vagyok a pálcák születésénél. Ők az én gyermekeim, s mindel úgy is foglalkozok.
A tesztrálok igen különleges állatok, s nehezen engednek be bárkit a bizalmukban. Szerencsére nekem ez nem ment nehezen. Gyorsan meg tudtam nyugtatni őket, így el bírtak viselni maguk mellett. Leültem egy kiálló kőre. Egy ideig csak néztem őket, majd óvatosan elővettem a jegyzettömbömet, meg a pennámat. Aztán elkeztem lerajzolni, ami a szemem előtt volt.
Igyekeztem kizárni a fejemből azt a gondolatot, hog ezeket a gyönyörű lényeket szörnyű áron lehet csak látni. Számomra nem is kicsit volt jelen a halál az életemben. Folyamatosan ott volt a sarkamban, s eleinte csak nevettem a szemébe. Viszont mikor megtaláltam azt az utat, amire végül ráléptem azóta szinte nem is foglalkozok ezzel a gondolattal.
Már éppen befejeztem a rajzomat. Csak az utosló simítások voltak hátra. S akkor már azt mondhattam volna, hogy tökéletes. Azonban még mielött mindennel végeztem volna egy mély, mégis kedves férfi hang zökkentett ki a munkámból. Ijedten csaptam be a jegyzettömböt, majd kezemet rátéve felpillantottam.
- Jó estét! Estét? Ennyire eltelt az idő? Pedig csak most jöttem! Oh, elnézést de udvariatlan vagyok! Szvetlana Ivanovna Katajev! De szólítson csak Szveta-nak! Mi járatban az erdőben ilyen későn? - Na jó ez most viccesen hangzott, de jobb nem jutott az eszembe. Így ezt kellett mondanom. Felálltam, s a dolgaim eltéve, kezet nyújtottam a férfinak.

Daniel & Szvetlana

Nyár eleje van, most vettem ki a szabadságomat. Nem hittem, hogy ennyire hiányozni fog a bolt. Folyamatosan csak a pálcákon kattog az agyam. Viszont ki kell ürítenem a fejemet, kell egy kis pihenés! Mondhatnám, hogy kényszerszabadság, de az erős kifejezés lenne. Csak jól tudom, hogy a nyárra szükségem lesz egy kis erőre. Így jobb, ha most megyek el szabadságra, mikor nincs vásárlóm.
Nem lepődtem meg magamon. Teljesen az agyamra mentek a pálcák. Ugyanis ma reggel mikor felkeltem, úgy döntöttem, hogy a napot azon a helyen töltöm el, ami a szívemnek az egyik legkedvesebb. Ahova annyi emlék köt az én szeretett pálcáimmal. Ahol az ő életük kezdődik. Ahol úgy érzem részese vagyok valami megfoghatatlan hatalmas dolog alakulásának.
Tekintettel a számomra nagy melegre, öltözékem egy vékony, hosszú szoknyából és egy haspólóból állt. Még cipőt se vettem, ez olyan megszokás nálam, ha a rengetegbe megyek, mindig mezitláb járkálok. A hajamat is feltűztem, mert majdnem megsült a nyakam alatta. Még mindig kicsit meleg nekem ez a hely, legalábbis Szibéria után, olyan mint a fagyasztóból a mikróba kerülni! De kezdem megszokni, igazából nem bánom. Sokkal jobb sorom van itt, mint amilyen otthon volt.
Nem siettem egy cseppet sem. Az egész napom a szabadban akartam tölteni. Felkaptam a batyumat, beletettem az eleségem, a pálcám és egy pennát meg egy jegyzettömböt, ki tudja lehet rajzolok is, majd mosolyogva elindultam a rengetegbe. Persze tudom, hogy azok a fák, amiktől még tavasszal kértem ágat, már újakat hoztak azok helyett. Hogy a kis fák egyre erősebbek és hogy az erdő állatai most sokkal aktívabbak, mint akkor voltak.
A hegyek felől közelítettem meg az erdőt. Minden fát alaposan megfigyeltem. Igyekeztem a jólbevált beszerző ösvényeimet végigjárni. Ez olyan nekem, mintha újraélném a napokat, amikor a pálcák fáit keresgéltem, meg mikor még Olivander vezetett itt körbe először. A nosztalgia kellemes boldogsággal tölt el. S sokkal tisztább képet kapok önmagamról is.
Egy kisebb tisztáson megpihentem egy ideig. Rajzolgattam. Fák, virágok, álltatok képeivel teltek meg a jegyzettömböm lapjai. Nem vagyok valami jó rajzoló, de kikapcsolódásnak pont megfelel. Mikor meguntam, elterültem a puha fűben, s tudva, hogy senki sincs a közelben, fennhangon anyanyelvemen kezdtem el először csak beszélni, majd lassan énekelni.
Van hogy teljesen megfeledkezek róla mennyire szépnek tartom az anyanyelvem az angolhoz képest. Viszont itt nem tudom rendesen használni, s csak ritka alkalmakkor beszélek rajta, nem tehetek mást, ha meg akarom magam értetni magam, akkor muszáj angolnál maradnom. Igaz mikor itt vagyok és az erdővel beszélek, mindig oroszul szólok hozzá. Az erdő minden nyelvet ért, így én kiélvezhetem az alkalmat, hogy újra otthon érezzem magam, ha csak egy kicsit is, de hiányzik az otthonom és jó néha visszaemlékezni rá.
Megebédeltem még a tisztáson. Sőt a madaraknak is szórtam egy kis kenyeret. Csillogó tekintettel figyeltem őket. Majd lassan felálltam és tovább indultam a rengetegbe. Hamarosan elérkeztem a legnagyobb tisztásra. Halkan közelítettem meg, tudtam hogy a tesztrálok erre szoktak járni. S nem akartam őket elijeszteni.
Ennyire jól ismerném az erdőt? Lehet, ugyanis hamar megpillantottam az első tesztrált. Arcom felragyogott, azt mondják csak azok látják őket, aki kapcsolatba kerültek a halállal. Ha lehet így fogalmazni,  én a halál ölében nőttem fel. S csak sokára ismertem meg a világ boldog oldalát. Ezért lehet, hogy látom őket.
Lassan kiléptem a fa oltalmazó takarásából. Óvatosan tettem egy lépést az állat felé. Viszont mikor az visszahöklött megálltam. Egyenesen a szemébe néztem. Azt hiszem hagynom kell, hogy ő kezdeményezzen, ha azt akarom, hogy megmaradjon a közelemben. Amilyen lassan csak tudtam felemeltem a jobb kezem és tenyeremmel felfelé az állat felé tartottam. Gyanakvóan szagolta körbe, mire én megsimogattam a fejét. Majdnem elfutott, de gyorsabb voltam.
- Ты как прикрасний! Шшш... Нечего плохого! Полегче! - (Milyen gyönyörű vagy! Sss... Semmi baj! Nyugodj meg!) Mondtam lágy hangon a tesztrálnak. S szerencsémre sikerült annyira lenyugtatnom, vagy annyira megszokta a szagom, hogy már képes volt elviselni. Leültem az egyik kiálló kőre és csillogó szemekkel figyeltem őket. Mindig elvarázsolnak, már akkor is így éreztem, mikor először láttam őket. Viszont ritka, hogy ennyit látok egyhelyen, akik meg is tűrnek.
Némán néztem őket, s közben a Nap egyre lejjebb kúszott a horizonton. Tudom, hogy már csak alig három óra van naplementéig, de ez nem érdekel. Addig nézem őket, amíg megtehetem. Igyekszem a lehető legjobban feltűnés mentes maradni. Eszem ágában sincs elriasztani ezeket a felséges állatokat magam körül. Ráadásul amíg őket nézem addig tudatom szabadon szállhat és kavaroghatnak az emlékeim a fejemben. Nem zavarnak, egyszer majd kitisztul minden ebben biztos vagyok.