Adaira és Merlin "kalandjai" a klubhelyiségben

Vendég

A hollóhátas klubhelyiség egyik kanapéján ültem, a cipőmet levettem, és felhúztam a lábaimat magam alá. Éppen J. R. R. Tolkientól olvastam a Gyűrűk Ura trilógia második kötetét, Emeline pedig mellettem írogatott valamit a kis könyvébe, amikor egyszer felpillantottam az olvasmányomból, és belelestem a jegyzeteibe, láttam, hogy valamilyen árvaházakról firkálgatott, én pedig úgy éreztem, hogy a lelencek sorsa pont nem érdekel, ezért inkább nem kérdeztem rá, hogy miért foglalkozik ezzel.
Lapoztam egyet, és ismét elmélyedtem Tolkien csodálatos világába. Már vagy ötvenszer olvastam ezt a könyvet, de egyszerűen képtelenség megunni. Néha, amikor – nagyon utáltam az embereket, és ez elég gyakran megesett – mindig Tolkien tündéi közé vágyódtam, mert tudtam, ők megértenének engem és egy szellemi szinten lennének velem. Olyan boldog lehetnék közöttük! Ha belegondolok abba, hogy milyen hosszú életem lehetne ott és milyen hasznosan eltölthetném! Egyedül azt sajnálnám, hogy Josh nem lehet velem, bár lehet rávenném, hogy ő is csatlakozzon hozzánk.
Emeline el kezdett satírozgatni, mire kizökkentem a történetből. Engem sajnos nagyon könnyen vissza lehet rángatni a valóságba. Túlságosan is könnyen. Bosszúsan rápillantottam a barátnőmre, majd olyasmit morogtam, hogy örülnék, ha halkabban firkálgatna. Szegény összerezzent mellettem, és nem győzött bocsánatot kérni, leintettem. Érdekes, hogy mennyire hallgatott rám. Elképesztő, hogy néha milyen hatással tudok lenni az emberekre. Most is, ahogy ott ülünk a kanapén, érzem, ahogy egy láthatatlan burok körbevesz minket, és senki nem meri a mi kis kettősünket háborítani. Csak azok mertek a közelünkbe férkőzni, akik tisztában voltak vele, hogy nem nyársalom fel a tekintettemmel. Ilyen emberből pedig alig egy-kettő akadt, tehát valóban nem nagyon nyaggattak minket.
Felsóhajtottam, és megpróbáltam a könyvre összpontosítani, azonban mindig azon járt az eszem, hogy az én kis hülyém vajon merre járhat, mert ma még nem hallottam felőle, bár elméletileg később találkozni fogunk. Nagyon vártam már azt a találkozást, mert eddig szinte egész végig unatkoztam, és már hiányoznak a hülye poénjai, az édes kis mosolya, és az, ahogy mindig körülugrál engem. Jó, nem ugrál, de mindig a közelemben van, és nyüzsög. Annyira megszoktam már, hogy jelen pillanatban nagyon hiányzott.

Vendég

Délután 2 körül az ígéretemhez híven leindultam a házimanókhoz Adaira és Emeline kedvenc sütijéért. Ott is elég sokáig ott tartottak a manók, mivel szegényeknek mindig annyit kell beszélniük, én meg mindig megsajnálom őket, így ma is ott maradtam velük és hálájuk jeléül sütöttek nekem egy kis édességet. Nagyon aranyos volt tőlük. Már az is nagy szívesség, hogy minden héten kedden, csütörtökön és vasárnap elkészítik a sütiket a lányoknak, de hogy még nekem is készítsenek! Hihetetlen. Talán nem is létezik náluk kedvesebb kis élőlény a földön.
Mikor nagy nehezen elszabadultam onnét, siettem fel a Klubhelyiséghez. Megálltam a kopogtató előtt és tátott szájjal hallgattam a kérdését. Olyan fél órát üldögéltem az ajtó mellett, mire sikeresen megállapítottam, hogy fogalmam sincs a válaszról. Felsóhajtottam, felpattantam és a kis sütis dobozkámmal együtt lesiettem a könyvtárba. Alig bírtam elnézést kérni Madam Cvikkertől, amiért beviszem a sütit, de nagyon sürgősen használatba kell vennem a könyvtárát. Sikerült nagy nehezen meglágyítanom Friccsért dobogó szívét, így beszabadulhattam a könyvtárba, ahol eszeveszettül kerestem a kérdésre a választ. Olyan egy órás keresés után nagy nehezen megtaláltam, elrebegtem Madam Cvikkernek egy köszönömöt és már rohantam is fel a Klubhelyiséghez és dicsőség ittasan léptem be az ajtón. Nem volt nehéz megtalálni a lányokat, mert Adaira ellenséges aurája mindenkit arra késztetett, hogy még csak véletlenül se közelítsék meg a kanapé 3 méteres körzetét. Tehát mindenhol nyüzsgött az élet, csak ott nem. Elmosolyodtam, majd elfoglaltam a kanapé mellett lévő egyik fotelt. Leszedtem a doboz tetejét, majd leraktam a dobozt az asztalra, hogy ehessenek, miközben szabadkoztam a késésem miatt.
- Nagyon sajnálom, hogy csak most értem ide vele, de a manók is ott fogtak beszélgetni, majd a kopogtató is olyan nehéz kérdést tett fel...
Sóhajtottam, miközben elecseteltem nekik, hogy mi volt a kérdés és, hogy meddig kellett még Madam Cvikkernek is könyörögnöm, hogy had vihessem be azt a dobozt, amíg megkeresem a választ. A végén ismét felsóhajtottam, majd a szemem sarkából rájuk pillantottam.
- Ugye nem haragudtok rám nagyon?
Reméltem, hogy nem, tényleg siettem, de nem tehetek róla, hogy a kopogtató ma ilyen kedvében volt...

Vendég

Lustán kinyújtóztattam a lábamat, majd miután ismét éreztem, hogy megindult a vérkeringésem, újra magam alá húztam, és folytattam az olvasást több-kevesebb sikerrel. Ha éppen nem homlok ráncolva próbáltam elmélyedni a történetben és nem azon bosszankodtam, hogy Emeline mennyit zajong – számomra ugyanis a papír hangos karistolása annak számít–, vagy netán nem azon keseregtem, hogy ma még nem találkoztam a lököttemmel, akkor eszembe jutott Merlin, aki már jó ideje elment, ráadásul megígérte, hogy hoz nekünk süteményt. Erre a gondolatra hangosan megkordult a gyomrom. Ahhoz túlságosan lusta és kedvetlen voltam, hogy magam menjek az édességért, na meg bármelyik pillanatban üzenhetett az én drága agyamentem, és akkor már készülődnöm kellett. Így hát próbáltam mobilon elérni Merlint, viszont a telefonja a klubhelyiségben maradt, ahhoz pedig még inkább lusta voltam, hogy utána küldjem Emeline-t, így folytattam az ábrándozást a tünde-létről, ami olyan jó két óra lehetett, mire felbukkant a mi kis szőke báránykánk.
Nem győzött bocsánatot kérni a késésért, én pedig nem győztem elnyomni a gyomrom korgását, mert addigra már igencsak éhes voltam. Egy elnéző mosoly kúszott az arcomra miközben Emeline felpillantott a kis jegyzeteiből, mosolyogva köszönt Merlinnek, majd vett a süteményből. – Semmi gond, bár legközelebb vidd magaddal a telefonodat, mert ha el tudtalak volna érni, akkor kinyitottuk volna neked az ajtót – feleltem. Szerencse, hogy a Zsebpiszok közben az én drága öcsémnek sikerült valahonnan kukáznia egy olyan mobilt, ami még itt is működik. Nem tudom, mit kezdenék a nélkül a vacak nélkül. Most is itt volt az ölembe, és szinte percenként ránéztem, hátha kaptam valami üzenetet.
– Egyébként nem értem miért állsz le velük mindig beszélgetni. Én ezért se megyek oda. Nekem túl értékes ez a két óra, hogy a házimanókra pocsékoljam – szólaltam meg kissé mogorván. Még csak az kéne, hogy az a két drága óra azzal teljen el, hogy koszos manók lelkét ápolgassam, amikor a kis hülyémet néha jobban kell pátyolgatnom, főleg, amikor kedve támad verekedni, és ő húzza a rövidebbet. De hát kinek mi, ha Merlin azokkal a kis dögökkel akarja tölteni a szabadidejét, csak tessék! Nem vagyok az anyja, hogy megmondjam neki mit csináljon.
Kicsit előre dőltem, és vettem a süteményből. Beleharaptam, majd egy halvány mosoly ült ki az arcomra. Hát igen, ezért megéri, hogy házimanókat tart az iskola. – Mindenesetre, köszönöm – pillantottam rá hálásan, majd azon kaptam magam, hogy egy újabb és újabb sütemény tűnik el a dobozból, ugyanis annyira éhes voltam, hogy a saját részemet elég hamar eltüntettem.
– Egyébként miért haragudnánk? Tény, hogy a te hibád volt, hogy itt hagytad a telefont, de eléggé türelmesek vagyunk, szóval nincs gond, Merlin – feleltem miután lenyeltem a falatot, majd megtöröltem a számat. – Jó mozgalmasra sikeredett ez a kiruccanásod. És a manókon meg a vén keselyűn kívül mással nem futottál össze? – érdeklődtem, majd behelyeztem a könyvjelzőt, és becsuktam A két tornyot. Ránéztem a telefonomra, majd egy halk sóhaj kíséretében ismét Merlinre pillantottam, mert Emeline annyira elmerült a munkájában, hogy ilyenkor sose érdemes kommunikálni vele.

Vendég

Visszaköszöntem Em-nek, majd Adairára pillantottam.
- Tudom, sajnálom, nekem is csak azután jutott eszembe, amikor épp megkaptam a sütiket a manóknál.
Sóhajtottam fel ismét halkan. Még csak egy éve, hogy megvan ez a kis szerkezet, de már vagy ezerszer sikeresen elhagytam. Mondjuk valahogy mindig visszakerült hozzám, hála a kedves házimanóknak és háztársaimnak.
Ahogy nézem Adairát kicsit furcsállom, hogy ennyit nyüstöli a telefonját, máskor is mindig rajta lóg, de most különösképpen. Aztán lassan rájövök, hogy mi is lehet a háttérben.
- Csak nem Josh-tól vársz sms-et?
Mosolyodtam el, miközben rápillantok a saját telefonomra az asztalon. Bárcsak én is várhatnék sms-et Leah-tól! Mindjárt szebbek lennének a napjaim. Mondjuk most sem lehet panaszom semmire, már vagy 5 éve, hogy ismerem Adairát és Emelinet, nagyszerű barátok, gondoskodóak és megértőek. Panaszra tényleg semmi okom nem lehet, hiszen boldog vagyok mellettük. Csak telihold idején kell nagyon óvatosnak lennem, soha nem akarnám bántani őket, mint ahogy Patrick-kel is történt... Felpillantok a telefonomról, ahogy a csaj megszólal, és igyekszem messze űzni a rémképeket, amik most még egy darabig nem kell, hogy üldözzenek.
- Ugyan Adaira, nagyon kedves kis lények. Segítőkészek, gondoskodóak, biztos vagyok benne, hogy ha adnál nekik egy lehetőséget, akkor te is megkedvelnéd őket.
Mosolyogtam a lányra és én tényleg biztos vagyok benne, hogy megkedvelné őket, főleg, hogy a lánynak kisebbségi komplexusa van, ezt sikeresen megfigyeltem nála az elmúlt 5 évben, és szereti ha kiszolgálják. A manók kisebbek is nála és ott ugrálják körbe, ahol csak érik. Én tényleg biztos vagyok benne, hogy meg tudná kedvelni őket.
Elégedetten figyeltem, ahogy a lányok a süteményt eszegetik. Szinte már olyan elégedett voltam magammal, mintha én sütöttem volna, pedig csak elhoztam nekik. Ez az érzet nálam csak egy apró mosolyban nyilvánult meg, miközben körbenéztem a Klubhelyiségben. Szerettem volna beszélni Leah-val, de valamiért mindig elhajtott magától. Jó lenne végre leülni és beszélgetni vele, mert úgy érzem, hogy valami rosszat tehettem ellene, amiért nem kedvelhet, így legalább csak bocsánatot szeretnék kérni tőle. Felsóhajtok, a kirendelt páromról való elmélkedés alatt valahogy lekúszott az arcomról a mosoly, de amikor Adaira megköszöni a sütit, már ismét mosolygok.
- Nagyon szívesen. Ha gondolod hozhatok még nektek.
Lelkesedtem fel, mert így akár Leah-nak is hozhatnék valamit. Ez talán egy illő bocsánatkérés is lenne, ha pedig nem lenne itt, akkor írnék neki egy levelet a szépen becsomagolt sütemény mellé. Kicsit elkalandoztak a gondolataim a lány felé, szinte fel sem tűnt először, hogy Adaira beszél, de valahogy összekuporgattam a lényeget a hallott szavakból. Legalább is remélem.
- Nem tudom, de örülök neki, hogy nincs gond. – Mosolyogtam és valahol megnyugodtam. Tényleg örülök neki, hogy nem haragudnak rám, sohasem akartam volna megváratni őket, de valamiért most így sikeredett az egész. – Nem, mással nem nagyon. Igazándiból nem is figyeltem, de mintha egy Mardekáros banda mellett elfutottam volna, de tényleg nem figyeltem, sajnálom.
Szabadkoztam ismét, azt hiszem most már teljesen kiakasztottam ezzel a folytonos bocsánatkérésemmel. Valahogy hiába próbálkozom, sehogy sem tudom ezt abbahagyni...

Vendég

Bocsánatot kért már megint, pedig nagyon jól tudta, hogy nem szeretem, amikor állandóan bocsánatért esedezik. Egy gyilkos pillantás kíséretében megszólaltam – ez a tekintet csak akkor szólt neki, amikor felbosszantott: – Merlin… Tudod jól, hogy nincs semmi gond. Nyugodj meg! Utálom, amikor állandóan bocsánatot kérsz. Közbe jött valami, megesik az ilyen, és ennyi. Ne lovagolj a témán! – szusszantottam fel kissé bosszúsan.
– Legközelebb hozzád vágom, ha elmennél valahová nélküle – masszíroztam meg a homlokomat, majd a telefonra pillantottam. Elképesztő, hogy milyen könnyedén fel tudott bosszantani ezzel a rossz szokásával.
Merlinnek is feltűnt, hogy a szokásosnál többször ellenőriztem a mobilomat, és a kérdésére elmosolyodtam, de vélhetően az a mosoly ült ki az arcomra, amit csak is olyan esetekre tartogattam, amikor Josh-on járt az eszem, amikor ő éppen nem volt mellettem. – Igen, tőle. Megbeszéltük, hogy találkozunk, de még nem írt – sóhajtottam a mondat végén, mert hirtelen megint Josh-hiányom támadt. – De hamarosan üzen majd a kis lököttem, és remélhetőleg elmegyünk valahová. Ha már egész nap itt unatkoztam, akkor igazán megérdemelném, hogy kreatív legyen, és kitaláljon valami érdekes programot. – Önmagamhoz képest túl sokat szoktam áradozni az én kis idiótámról, de szerintem mind Emeline, mind Merlin hozzászokott már. Ha belegondolok, hogy lassan már három éve együtt vagyunk, mosolyognom kell.
Aztán megláttam Merlin arcát, és felsóhajtottam. – Már megint rajta rágódsz? Akarod, hogy ráuszítsam a pszichopata nővéremet? Esetleg Jacob-ot is megkérhetem, hogy beszéljen a fejével, ha már te olyan kis félénk vagy. Szórhatok rá Imperius átkot is, ha attól jobban éreznéd magad. – Soroltam a lehetőségeket, elvégre kicsit azért zavart a helyzet – jó igazából azért zavart, mert sajnáltam a fiút –, ráadásul az a lány meg sem érdemelné ezt a kis szerencsétlent, pedig annyi mindent megtenne neki.
Kicsit megemelkedtem, és körbepillantottam, ott ült egy távolabbi sarokban a barátaival, és pont sikerült kézbesítenem az egyik legrondább pillantásomat neki. Ostoba liba! Néha annyira tudtak irritálni az ilyen kis libák, akik azt hiszik, hogy mindig mindent jobban tudnak, várják a nagy Őt, és arra sem képesek, hogy leszálljanak a magas lóról, és körbenézzenek, mert akkor talán megpillantanák a szerencsétlen szőke hercegeket, akik térden állva kiskutya szemekkel könyörög nekik, hogy fogadják már végre el őket. Ostoba tyúk az összes!
Felszusszantottam, és az én drága őrültem gondolatával nyugtatgattam magam. Én legalább képes voltam észrevenni, hogy mekkora kincs szakadt a nyakamba, igaz, többrétegnyi hülyeség alatt bujkál, de épp ezért olyan értékes. Aztán Merlin a következő megszólalásával ismét felbosszantott, így halkan felsóhajtottam. – Szerintem meg nem azok, és hiába próbálsz rávenni az ártatlan kis képeddel, hogy adjak nekik esélyt, nekem éppen megfelel az a kapcsolat, amit most fenntartunk. Tehát, én vígan létezek a magam kis világában, ők meg jó messziről rendezkednek. Ez nekem így tökéletes. – Emeline motyogott valamit mellettem, de vélhetően a könyvének beszélt, ezért nem kérdeztem rá. Ilyenkor szokása magában beszélni.
Aztán a süteményt majszolgatva merengtem tovább a kis dolgaimon – néha-néha a mobilomra azért rápillantottam –, de a figyelmem nagy részét Merlinnek szenteltem.
A halvány mosoly még mindig ott ragyogott az arcomon. – Nem kell köszönöm, ez épp elég volt. A végén még elhízom – nevettem fel halkan. Persze, aztán mit szólna ahhoz Josh, ha kövér lennék?! Bár, őt ismerve elsütné néhány poént, aztán mondaná tovább a hülyeségeit meg a bókjait. De azért jobb az óvatosság, és inkább nem eszem annyi szénhidrátot nehogy a végén tényleg elhízzak.
Emeline egyébként még nem végzett a saját részével, de valami olyasmit mormogott, hogy van még a hálóban süteménye, ha kell, szóval Merlinnek nem kell fáradnia. Nem tudom milyen lehetett a tekintetem, de egy pillanatra nagyon dühös lettem Emeline-re, amiért hagyott éhezni, bár ebben az én lustaságom is benne volt, de igazán szólhatott volna! Azért még el is mentem volna.
Miután sikerült lenyugtatnom, megrándítottam a vállam. Miért lett volna ebből olyan nagy probléma? Azért én se vagyok olyan kegyetlen, hogy ezért leszidjak valakit, ráadásul ő tett szívességet nekem, és első évben megfogadtam, hogy vigyázni fogok rá meg Emeline-re, és igyekszem betartani az ígéretemet. Tudtommal őket még sose sikerült megbántanom, vagy ha meg is tettem, sose volt szándékos.
A mardekáros bandára felvontam a szemöldökömet. Biztosan nem az öcsémék, vagy Kendrick-ék voltak, bizonyára egy másik kekeckedő kígyó mániákus bandáról volt szó. Azok meg nem érdekeltek különösebben, mert semmi közöm nem volt soha hozzájuk. Majd Merlin ismét szabadkozni kezdett, és remélhetően sikeresen elhallgattattam egy figyelmeztető pillantással.

» Merlin C. Price
» Merlin & Lili - Kora nyáron Roxmorts mellett
» Adaira Taggart
» Terry & Adaira találkozása a bagolyházban
» Adaira és Josh szokásos randija - 1997. 07. 06.