Adaira Taggart

Adaira látszólag egy önző, beképzelt liba, akit a saját céljain kívül más nem túlságosan szokott érdekelni. Bátyját és nővérét megveti, ostobának és primitívnek tartja őket, az öccsére pedig inkább cinkosként tekint, mint barátra. Nagyon kevesek vannak vele jóban, mert gőgös és öntelt, viszont ezeket a tulajdonságait meglepően jól tudja leplezni. Ha akar rendkívül nyájas és barátságos tudni. Felettébb értelmesnek és intelligensnek tartja magát, ezért sem szokott „lesüllyedni” a többiekhez. Az igazi arcát egyedül a kirendelt párja láthatta, Josh Nathaniel Hue. Az igazi Adaira igazán szerethető. Akik nagyon közel állnak hozzá, azokkal rengeteget törődik, gondoskodó és kedves. Sőt, nagyon ritkán, de tud viccelődni is. Mellesleg titkon nagyon romantikus alkat, de ezt az énjét mások előtt sose fedi fel. Kár, hogy ezt az Adairát csakis egy ember ismeri…

Először külsőre az embereknek az tűnik, hogy fel irtóra alacsony a maga 164 cm-jével. Aztán másodjára az, hogy mennyi indulatot képes belevinni egyetlen pillantásba, vagy ha kinyitja a száját, akkor utána biztosan valakinek a lelkébe gázol. Hatalmas negatív aura lengi körül, ami nyilván a kisebbségi komplexusából fakad, ezért akar mindenáron uralkodni mások felett, mert irritálja, hogy még az az öccse is magasabb nála.
A bőre nagyon fehér, mert viszonylag keveset van kint a napon, barna haja pedig a háta közepéig ér. A tekintete nagyon kifejező, de általában két féle érzés tükröződik a szemeiben: vagy nagyon utál valakit, vagy odáig van a kirendelt párjáért.
A külsejére nagyon sok időt áldoz, ha nem kell talárt viselnie, akkor mindig csinosan öltözködik. Róla valóban el lehet mondani, hogy hatalmas ruhatárral rendelkezik, de a többi lánnyal ellentétben ő hamar eldönti, hogy mit akar felhúzni.

Meséljek az életemről? Nos, véleményem szerint a családomhoz képest egészen hétköznapi vagyok. Bár, amikor négy éves voltam majdnem megölt minket egy erlking, de az én drágalátos nővérkém és bátyuskám persze hősök voltak, és megmentettek minket. Aztán volt egy összetűzésünk a későbbiekben a drága Nessi-vel, ami azzal végződött, hogy megjelentek a Minisztérium emberei törölni a muglik emlékeit. Lényegében ennyi közös emlékem van az ostoba családi ünnepeken kívül a családommal kapcsolatban. És nem is akarok többet.
Szóval, mint mondtam az őrült testvéreimhez képest én ezerszer normálisabb vagyok, ugyanis nem szokásom feltűnősködni, órákon kívül nem szeretek a középpontban lenni és nem megyek bele semmilyen ostobaságba.
Nyolc éves lehetettem, amikor jelentkezett a varázserőm. Hogy miként? Az utcánkban lakó egyik öreg nő macskáját varázslattal kilöktem egy kocsi elé miután az a dög megkarmolt. Megérdemelte. Egy cseppet sem sajnáltam, főleg, hogy semmi rosszat nem tettem ellene, csupán finoman megpróbáltam odébb rakni, ugyanis allergiás vagyok a szőrére. Erre megtámadott. Örülhet neki, hogy ennyivel végződött a dolog. Persze, anyámnak nem ezt mondtam, hanem azt, hogy véletlenül méterekre eltaszítottam a kukát. Elhitte. Anya mindent elhisz, amit mondok, hiszen én vagyok a kedvence. Ezért velem szemben engedékenyebb is, mint a többiekkel. Jó, Cameronnal nem, mert ő is a szíve csücske, de mivel én lány vagyok, ezért engem jobban szeret.
Amíg nem kaptam meg a roxfortos levelemet, addig mugli iskolába jártam, ahol nem bővelkedtem barátokban, ugyanis mindegyiket lenéztem, mert ők nem tudtak varázsolni, és játszották a fejüket, mintha képesek lennének a varázslatra, pedig fogalmuk sem volt róla hogyan működik! Így hát a könyvek és azok főhősei váltak a legjobb barátaimmá, na meg a zeneiskolában lévő zongoratanár, akihez szinte minden héten jártam. Csodálatos volt, amikor ott ültem az emberek előtt, és az az édes muzsika, amit én csaltam elő a hangszerből, szerte áradt a teremben, és mindenkit elvarázsolt! Sokszor visszavágyódom a hangversenytermekbe, ahová most már csak nyaranta van időm elmenni. A zongorázás az élet részévé vált, így hát nagy csapás, hogy a Roxfortban nincsen rá lehetőségem, mert a zene mindig megnyugtat engem.
Tehát az életem összegezve a tizenegyedik születésnapomig: Párszor megkíséreltek megölni, de túléltem, belevesztem a könyvek és a muzsika világába és e mellett egyetlen barátra tettem szert, Miss Holloway-re, a zongoratanáromra, aki szintén boszorkány. Vele a mai napig tartom a kapcsolatot, mert ugyanolyan intelligens, mint én, ha nem jobban. Vele élvezet eszmecserét folytatni.
Aztán, amikor megérkezett a levelem – meg egy másik valami kirendelt párral kapcsolatos –, akkor nagyon izgatottá váltam. A kirendelt páros levél nem különösebben izgatott, mert úgy hittem, hogy senkit nem leszek képes szeretni, így hát nem is érdekelt ez a dolog. Lelkesen készülődtem hát, hogy végre én is odajárhassak – bár nem a rokonaim miatt, hanem kizárólag az oktatásra voltam kíváncsi és arra, hogy találok-e még hozzám hasonlóakat.
Ezért se csatlakoztam a vonaton a rokonaimhoz, hanem egy külön kabint foglaltam el, ahová nem sokkal azután, hogy elpakoltam, megjelent egy lány. Pontosabban, beesett, mert valami ostoba fajankó belökte őt hozzám. Felsegítettem őt, aztán valahogy beszélgetésbe elegyedtünk. Azóta Emeline Lauwens a padtársam, és néha a barátomként is tekintek rá, amikor éppen nem mereng szentimentális dolgokról.
Aztán egy fiú bukkant fel, akkoriban még nem voltam annyira kőszívű, így hagytam, hogy csatlakozzon hozzánk. Hihetetlen volt, hogy a nyakamba szakadt két másik – enyhén önbizalomhiánnyal küszködő – gólya. Megsajnáltam őket. Nekem volt elég önbizalmam helyettük is, és mivel a normálisabbak közé tartoztak, ezért úgy döntöttem a szárnyaim alá veszem őket. Majd egy másik srác csatlakozott hozzájuk, aki nem volt annyira beszédes, és a későbbiekben úgyse tartottam vele a kapcsolatot, emlékeim szerint a Hugrabugba került, de már annyira nem figyeltem rá.
Sokkal jobban lekötött a saját kis életem felépítése, Emeline és Merlin pátyolgatása, az állandó acsarkodás a nővéremmel és a tanulás. Finlay és Laureen nem tartozott a jó tanulók közé, ezért ilyen téren meg akartam előzni őket, meg akartam mutatni a tanároknak, hogy nem minden Taggart lusta. És sikerült is, háromból egynek sikerült színkitűnőn végeznie, bár ez nem volt nehéz, mert véleményem szerint az első éves anyag nagyon könnyű volt.
Aztán az első nyaram olyan könnyedén elreppent, mint a zongorából előcsalt hangok, és megkezdődött a második évem. Október tájékán aztán életjelet adott magáról a kirendelt párom is, ami konkrétan úgy nézett ki, hogy én olvasni próbáltam, ő meg odajött hozzám, és zaklatott hülyeségeivel. Eleinte nagyon nem örültem neki, de miután sikeresen befejeztem az adott oldalt, hajlandó voltam ráfigyelni, és meg kellett állapítanom, hogy a maga hülye felhőkarcoló módján aranyos. Bár örültem volna, ha úgy tíz centivel alacsonyabb, de hát nem lehet mindenki tökéletes… Aztán a nyakamon maradt. Állandó felkeresett, ajándékokkal és virágokkal halmozott el, bókolgatott, és előbb-utóbb a jégszívem annyira megolvadt, hogy belé zártam ezt a fiút, majd ismét megdermedt, és csak akkor olvadt meg kissé, amikor Josh-sal töltöttem a szabadidőmet. Josh, Emeline és Merlin kivételével mindenkivel rideg és lekezelő voltam. Viszont Josh-t a hülyeségei ellenére nagyon megszerettem, főleg azért, mert amikor komoly dolgokról beszéltünk, akkor mindig el tudott kápráztatni, hogy mennyire jártas a témában. És lényegében ezt meg a figyelmességét szerettem meg benne.
Aztán megkért, hogy menjek vele a karácsonyi bálra, én pedig örömmel vele tartottam, ugyanis az előzőt pár híján kihagytam – akadt volna partnerem nem azzal volt gond, azonban túlságosan is válogatós voltam. A bálon is eléggé önmaga volt, azonban nem éreztem cikinek, hogy a hülyeségeit kell hallgatnom, sőt nagyon jól szórakoztam a bál alatt. Magamhoz képest rengeteget nevettem azon az estén.
Szóval továbbra is találkozgattunk, sőt néha már felbukkant a klubhelyiségünkben is, amivel nagyon meglepett, hiszen az a kopogtató néha olyan nehéz kérdéseket adott fel, hogy volt, hogy mi sem tudtuk rá a választ.
Lényegében a második évem egyik fontos és meghatározó pillanata az volt, hogy megismertem Josh-t. Nyáron sem szakadt meg a kapcsolat közöttünk, állandóan leveleket küldözgettünk egymásnak, én titokban még akkor is írtam, amikor mugli táborokban töltöttem az időmet.
Aztán megbeszéltük, hogy találkozunk, így meglátogatott minket Edinburgh-ben, apám kedves volt mindig, anyám eleinte gyanakvó, mint mindig. De végül anya túllépett az előítéletein, és a későbbiekben már szívesen fogadta nálunk, bár azért sokat kellett győzködni, hogy engem elengedjenek hozzá.
A harmadik évem úgy folytatódott, ahol a második abbamaradt. Talán azzal a kivétellel, hogy Josh-sal minden egyes nap találkoztam már. Majd elrepült a szeptember, az október és a november, és ismét eljött a karácsonyi bál ideje. Akkor is elhívott a bálra, én pedig akkor sem mondtam nemet. A puncsos tál mellett álltunk, amikor megjelent felettünk egy fagyöngy. Én vettem észre, és finoman megböktem Josh vállát, majd a mennyezet felé böktem. Ő is felpillantott, majd megjelent az az édes mosoly az arcán, és megkérdezte, hogy szabad-e. Felnevettem. Először nem tudtam mit válaszolhatnék neki, ezért csak bólintottam. Megérintette az arcomat, majd megcsókolt. Nem nevezném röpke csóknak, sem valami túlzottan gyakorlottnak, legalább is az én részemről nem, mert nekem valóban ez volt az első csókom egész életemben, és örülök neki, hogy ennek a lökött fickónak engedtem meg, hogy ellopja tőlem.
Repestem a boldogságtól, bár kissé zavart is voltam az ügyetlenségem miatt. Vigyorogva megköszönte, hogy megcsókolhatott. Csak mosolyogni tudtam rajta. Ezután még végigtáncoltunk egy dalt, majd gavallér módjára visszakísért a klubhelyiséghez, és odakint megkérdezte, hogy lennék-e a barátnője. Hiába voltam magas sarkúban, még így sem értem fel hozzá teljesen, ezért megkértem, hogy kicsit hajoljon le hozzám, majd a karjaimat összefontam a nyakán, és lágyan a fülébe súgtam, hogy szíves örömest leszek a barátnője. Miért ne lettem volna? Aranyos, udvarias, eszes és mindig tudta hogyan mosolyogtasson meg. Jobb párt nem is kívánhattam volna magamnak.
Kicsit furcsa volt, hogy az én jégszívem hamarabb megszeretett valakit, mint a nővéremé. Érdekes volt, hogy vele ellentétben nekem hamarabb lett párom, sőt milyen fiúra tettem szert! Pedig eleinte nem érdekeltek a fiúk, de Josh-nak sikerült megszerettetnie magát velem.
Ez után édes mámorban teltek a napjaim, és nem volt olyan időszak, amikor ne találkoztunk volna.
És ettől a ponttól már nem tudok mit mesélni, mert a negyedik és az ötödik évem is nyugodtan, Josh, Emeline és Merlin társaságában telt el, akiket annak ellenére, hogy lett párom, nem hagytam magukra.