Laureen Taggart

Laureen Taggart || Laurie || 16 || Miranda Cosgrave

Teljes név:  Laureen Taggart
Születési idő: 1980. július 25.
Születési hely: Skócia, Edinburgh
Élőhely: Skócia, Edinburgh
Pálca: tizenhárom hüvelyk, ébenfa, sárkányszívizomhúr
Foglalkozás: tanuló

Ilyen vagyok....

Mielőtt magamról mesélnék, talán nem árt, ha leszögezek néhány dolgot a családommal kapcsolatban. Először is, elméletileg mugli származásúak vagyunk, ez biztos, hiszen a nagyszüleimnek tudtommal egyáltalán nincsenek varázsképességeik. Aztán nem tudom hogyan, de a szüleim és a testvéreik már képesek voltak varázsolni. Utána pedig úgy házasodtak, hogy mindenképpen megmaradjon a vérünkben a mágia.
Másodszor, eléggé lököttek, de felettébb összetartóak vagyunk, tehát ha egyikünket megsérted, akkor számíthatsz arra, hogy az egész Taggart, Ainsley, Lester és Chancellor família haragját sikerült kivívnod ezzel. Minden sértést megjegyzünk, és nehezen bocsájtunk meg másoknak, ellenben, akiket kedvelünk, azokért bármit képesek lennénk megtenni.
A családban az enyém a második generáció, akik a Roxfortba járnak. És akkor itt szeretnék is áttérni magamra.
Szeretném megjegyezni, hogy én nem azért kerültem a Hugrabugba, mert olyan „nyomi” lennék, hanem azért, mert az összes házhoz tartozó tulajdonságot képviselem, de nem annyira egyöntetűen, hogy el lehessen dönteni melyikbe is tartozok valójában. Így hát elmondhatom magamról, hogy olyan ravasz vagyok, mint egy mardekáros, olyan bátor, mint egy griffendéles, olyan erős az igazságérzetem és a hűség iránti elkötelezettségem, mint egy hugrabugosnak és nem utolsósorban elég éles eszűnek tartom magamat, ezzel a tulajdonsággal pedig akár hollóhátas is lehetnék.
De ha csak úgy általánosságban beszélek magamról, akkor azt mindenképpen tudni kell, hogy nagyon sok minden után érdeklődöm. Többek között az egyik unokatestvérem, Gordon megtanított karatézni, és sokak eléggé furcsán néznek ránk, amikor szabadidőnkben kint a tóparton gyakorlunk. De ez engem nem izgat. Gordon testvére, Alan pedig a japán nyelvet és kultúrát szerette meg velem, ezt pedig rendszerint ki is használom, ha idegesíteni akarok valakit, mert a legtöbb embert bosszantja az, ha olyan nyelven beszélnek hozzá, amit ő nem ért meg.
Egy másik unokabátyám, Ian pedig nyaranta sokszor el szokott rángatni Edinburgh-ben táncfesztiválokra, így az éneklés mellett már a tánc is a hobbijaim közé tartozik.
A negyedik unokatestvérem, Kendrick, aki mardekáros, pedig arra tanított meg, hogy hogyan szóljak vissza a kötekedőknek, és e mellett jó néhány trükköt is mutatott, amellyel meg lehet nyerni néhány párbajt.
Függőségeimet tekintve, Kendrick húgának, Elise-nek köszönhetem, hogy eléggé édesszájú vagyok és hogy annyira ellustultam, hogy ami nem érdekel, azzal jóformán nem is törődök, így van, hogy a házijaimat mások írják meg helyettem, és az is gyakran előfordul, hogy az unalmas órákat azzal teszem izgalmassá, hogy jókat szundikálok rajta.
A másik unokanővéremnek, Grace-nek pedig a közvetlenségemet köszönhetem, hogy mindenkivel el tudok beszélgetni, és persze ő mutatta meg, hogy nem kell félni a mardekárosoktól. Ezért nem is értem, hogy miért rettegnek tőlük annyian, hiszen van, hogy simán kiütöm őket.
Sokak szerint eléggé feltűnő személyiség vagyok. Nagyon sokat jártatom a számat, de ez néha előnyös tulajdonság, pláne, amikor más a szerelmi életével akar zaklatni, de mivel jó a beszélőkém, ezért nem tud megszólalni mellettem. De ha kell – és persze érdekel is, amiről a másik akar beszélni –, akkor tudok hallgatni.
Néha vannak elég merész, már-már elmebeteg ötleteim is, de szerencsére azok sose okoznak különösebb bajt.
Talán az egyik legnagyobb hibám a makacsságom. Egyszerűen nem vagyok hajlandó engedni, még akkor se, ha tudom, hogy nincs igazam. Konkrét elképzeléseim vannak a világról, és nem hagyom, hogy bárki is beleszóljon a dolgaimba.
Azt hiszem, ennél többet most nem tudok a jellememről mesélni, én ilyennek látom magamat, de lehet, hogy ennek a fele se igaz.


Amikor legutoljára megméredzkedtem, olyan 186 centi magas voltam, és nem hinném, hogy azóta ez sokat változott volna. A családban sokan emlegetik, hogy örököltem anya szépségét. Lehet, van benne valami, mert amikor egymást mellett állunk, és belenézek a tükörbe, akkor nagyon sok hasonlóságot vélek felfedezni közöttünk: az állam vonala, a szemem formája és a mosolyom is az övé hajaz. Ezzel szemben apától csak a szörnyű orrát, és a hajszínét örököltem.
A hajam viszonylag hosszú, elöl a vállamig, hátul a derekamig ér. A frufrumat szándékosan megnövesztettem, mert zavar, ha a szemembe lóg a hajam.
Nem nagyon szokásom kisminkelni magam, általában ezt csak akkor teszem, ha valami fontos esemény, vagy ünnep van, mert jobban szeretem a természetes kinézetemet, bár tény, hogy egy új orral biztosan boldogabb lennék.
Mivel nagyon sokat vagyok kint a szabadban, főként nyáron, ezért általában halvány barna színű a bőröm. Megfigyeltem már azt is, hogy valamiért nem nagyon tudok leégni, de ezt nem is bánom annyira.
Az öltözködésem – ha nem kell azt az átkozott talárt viselni – akkor elég változatos. Nagyon szeretem az élénk színeket.
És egy utolsó apróság a kinézetemmel kapcsolatban: van egy tetoválásom. A bal oldalamon húzódik, és nem is igazi tetkó, hanem egy japán közmondás: „Ne kövessük az ösvényt, bármerre vezet. Inkább arra menjünk, amerre nem vezet ösvény. És hagyjunk nyomot.” Szerintem ez tökéletesen bemutat engem.

Az én történetem....

Életem első négy évében nem történt semmi érdekes. De aztán az ötödik! A mai napig tisztán emlékszem arra a nyaralásra, pedig az ember elég kevés emléket őriz meg ebből az időszakból. A családommal nyaranta két hetet azzal töltünk, hogy elutazunk egy másik országba, és ott bepillantást nyerünk az ott élő népek kultúrájába. Így amikor ötéves voltam, akkor Németországba utaztunk, hogy pontosabb legyek, a Fekete-erdő közelébe. Az okosakat kérdezem: Milyen lények laknak abban az erdőben? Semmi? Elárulom, hogy az ott manószerű bestiákat erlkingeknek hívják, és főcéljuk, hogy a kis gyerekeket elcsábítsák a szüleiktől, hogy aztán végezzenek velük. Nos, én és a rokonaim többsége egy ilyen lény hipnotikus ereje alákerültünk. Mivel tényleg nagyon közel laktunk az erdőhöz, ezért sikerült becsalnia minket oda, úgy, hogy a szüleink nem vették észre. A mai napig nem felejtettem el a bestia hegyes arcát, és néha még álmaimban is hallom vérfagyasztó nevetését.
Viszont ez a kis kaland arra volt jó, hogy nekem és a bátyámnak, Finlay-nek először megmutatkoztak a varázsképességeink. Valahogy sikerült kitörnöm a lény hatása alól, és amikor láttam, hogy a testvéreimhez közelít az a dög, akkor valami furcsa falat teremtettem, ami odébb lökte őt. Finlay is megszabadult az erlking varázsától, ő pedig véletlenül felgyújtotta a száraz avart.
Menekülnünk kellett mind a lény, mind a tűz elől. Fiatalok voltunk, rettentően fiatalok, és kettőnknek kellett valahogy magunk előtt lökdösnünk a kábult társainkat. Szörnyű volt. A tűz elég gyorsan terjedt, a füst marta a torkunkat, a háttérben vihogó erlkingtől pedig libabőrösek lettünk.
Az volt a szerencsénk, hogy a szüleink észrevették a gomolygó füstöt, és elindultak megnézni, hogy mi okozta azt. Hallottuk a kiáltozásaikat, láttuk a távolban előtörő vízsugarakat és valami furcsa szikrákat, de meglapultunk egy kidőlt fatörzs tövénél, és nem voltunk hajlandóak megmoccanni onnan. Ha eszembe jut, még most is megremeg a térdem. Aztán anyáék megtaláltak minket, s mivel Finlay-vel csak mi ketten voltunk magunknál, ezért megpróbáltuk elmagyarázni ezt a számunkra furcsa helyzetet. Később értettük csak meg, hogy mi volt az a lény és mit is akart tőlünk.
Arra emlékszem még, hogy másnap azonnal otthagytuk Németországot.
Talán nem meglepő, hogy a félelmeim között ezért az erlking áll az első helyen.
Aztán kihevertük az erlking okozta rémületet, és visszatértek az unalmas mindennapok, csakhogy most már anyáék megbizonyosodtak róla, hogy Finlay-vel mi ketten biztosan rendelkezünk mágiával. Nem sokkal utánunk a többieknél is megmutatkoztak annak a jelei, hogy ők is varázstudóak lesznek.
A következő nyaralásunkon, immár hét éves voltam, és a család úgy döntött, hogy ezúttal ne menjünk túl messzire, csupán a Loch Ness-i tóhoz utazzunk le.
Igen ám, de nekünk mindig sikerül olyan helyeket kifognunk, ahol magunkra vonzzuk a szörnyeket. Ugyanis a Loch Ness-i tóban él a világ legnagyobb kelpije, aki, naná, hogy vízbe akart fojtani minket egy sétahajókázás alkalmával. Olyan hatalmas csata keveredett a családom – meg néhány másik mágus – és a kelpi között, hogy a Mágiaügyi Minisztériumnak embereket kellett kiküldenie, hogy elfeledtessék a muglikkal, hogy mit is láttak valójában.
De volt szerencsénk összetűzésbe kerülni egy csapat leprikónnal, bár ez Kendrick hibája volt, mert ő piszkálta fel őket. Azóta inkább elkerülöm a kis dögöket.
Láttam már Amerikában a holdfényben mooncalfokat táncolni és adódott olyan helyzet is, ahol rőtsipkásokat kellett elűzni, mert nem bírtak magukkal.
Viszont eddig egyetlen egy lény volt, aki le tudott nyűgözni, az pedig nem más, mint a kneazle. Egy gyönyörű macskaszerű kis bestia, és egyszer rá tudtam venni anyáékat, hogy szerezzenek nekem egy olyat! Rendkívül hasznos kis lény, felismeri az alattomos, gyanús egyéneket, és a mai világban, azért nem árt, ha van egy ilyened.
Mivel eddig csak a nyári élményeimről beszéltem, ezért még annyit elmondok, hogy év közben a többiekkel együtt egy edinburgh-i mugli iskolában tanultunk, és nagyon untuk az egészet. Ha pedig már Edinburgh… Nem árt tudni, hogy bár a család fő magja öt „kis családból” áll, nem kell feltétlenül azt hinni, hogy nem is érintkezünk sose, sőt olyannyira ragaszkodunk egymáshoz, hogy egy utcában lakunk. Egymás szomszédjai, vagy épp szembe szomszédjai vagyunk. Kell ennél több?
És akkor el is értünk életem egyik legmeghatározóbb pontjához, amikor megkaptam a roxfortos levelemet. Olyan boldog voltam, hogy nem tudtak lecsapni, azonnal mennünk kellett az Abszolútra, hogy bevásároljunk. Szinte már minden kelléket beszereztünk, már csak a pálcám hiányzott, viszont anya még be akart menni a Czikornya és Patzába, én pedig annyira nem tudtam türtőztetni magam, hogy Finlay elkísért magával Mr Ollivanderhez.
Első pillantásra megkedveltem az öreget, pláne, amikor olyan szeretettel kezdett el beszélni a pálcákról, hogy ilyen rajongással szerintem senki nem viszonyult még a hivatásához. Elment a bolt hátsó felébe, mert úgy gondolta, tudna nekem mutatni egy olyan pálcát, amely passzolna hozzám. Miközben várakoztunk kíváncsian húztam végig az ujjaimat a poros dobozokon, amelyekben a pálcák lapultak, és meglepetten felkiáltottam, amikor az egyik az érintésem után kicsusszant a helyéről, és a levegőben lebegett. Mr Ollivander visszasietett a kiáltásom hallatán, és mosolyogva közölte, hogy úgy tűnik megtaláltam a pálcámat. Kivette a dobozból és hagyta, hogy kipróbáljam. Egy törött polcra szegeztem a pálcát, és a bátyám meg Mr Ollivander tanácsait követve megjavítottam. Nagyon boldog voltam. Miután megvettük, rohantunk is vissza elújságolni a szüleinknek, hogy mi történt.
Az a nyár hamar eltelt, annyira vártam már a tanévet, hogy nem is tudom már voltunk-e nyaralni, és ha igen, akkor hol. Emlékszem, hogy büszkeségtől dagadó mellel beálltam Finlay, Gordon, Alan, Ian, Kendrick, Elise és Grace közé miközben Adaira és Cameron fintorogva méregetett. Most már én is teljes értékű boszorkánynak éreztem magam.
A vonaton nem ismerkedtem meg egy gólyával sem, mert én a rokonaimmal utaztam még akkor is, hogy nyomorognunk kellett, mert nem nyolc emberre terveztek egy kabint, de mi nem bánkódtunk ezért.
Mire a kastélyba értünk, Elise kivételével mindenki elszakadt tőlünk, ekkor sózta Merlin a nyakunkba egy Rita nevű lányt, aki később a háztársam lett, és nagyon irritáló, bár ezt akkor még nem tudtam.
A Roxfort teljesen magával ragadott, amikor pedig először beléptünk a nagyterembe nem bírtunk megszólalni. A diákok között észrevettem a családomat. Furcsa volt, hogy nem egy asztalnál látom őket. De nem is nagyon tudtam figyelni rájuk, mert hamarosan megkezdődött a beosztási ceremónia. Nálunk igazából tök mindegy, hogy ki melyik házba kerül, hiszen mindegyik házban vannak családtagok, így csak azon kell izgulni, hogy olyanok közé kerülsz-e, akiket kedvelsz. Mivel Elise előbb volt a névsorban, mint én, így kis hamarosan egyedül toporogtam az ideges gólyák között, majd amikor az unokatestvéremet a Hugrabugba osztották, akkor szélesen elmosolyodtam. Ő biztosan odavaló, ráadásul tudom, hogy az egyik kedvenc rokona, Ian szintén hugrabugos, így ők nagyon boldogok lehettek akkor.
És ezután csupa ismeretlen nevek jöttek, akik annyira nem is érdekeltek, hogy figyeljem őket, viszont nem hallottam meg a saját nevemet se, így kisebb zúgolódás támadt közöttünk, majd valaki meglökött, és akkor végre észbe kaptam. Kisiettem, a fejemre helyezték a Süveget, és a Süveg hosszasan gondolkozott, hogy melyik házba is oszthatna be. Már kezdtem ideges lenni, és megfordult a fejemben, hogy megtiposom párszor, de letettem róla, mert végül a Hugrabug mellett döntött. Felpattantam, átadtam a Süveget, majd két integető kéz irányába siettem.
Az első heteim szörnyű kapkodásban teltek, mert azt se tudtam mi hol van, de végül mégiscsak összeszedtem magam.
Harmadéves voltam, amikor nyáron rákban meghalt a nagymamám. Nagyon szerettem őt, és anyát is nagyon megrázta az esemény. Ott voltunk, amikor kihunyt a szeméből az élet. Akkor eldöntöttem, hogy soha többé nem akarom végignézni valaki másnak a halálát.
Jelenleg hatodéves vagyok, a legtöbb órámon szétunom magam, a hülye rendelet miatt pedig nagyon sokat bosszankodom, hiszen összekevertek valaki mással, ezért rossz párt kaptam. Pedig már mennyi mindent elértem annál a griffendéles bunkónál! És most helyette kaptam egy mardekáros srácot. Jellemző…