Merlin C. Price

Merlin Conrad Price || Merlin, Price || 15 || Sterling Knight

Teljes név: Merlin Conrad Price
Születési idő: 1981. 05. 12.
Születési hely: Canada, Manitoba, Dauphin
Élőhely: Roxmorts
Átváltozási idő és hely: 1992, október, 20 - Canada, Brandon
Pálca: 15 hüvelyk, Tölgyfa, Főnixtoll
Foglalkozás: tanuló

Ilyen vagyok....

Milyen is vagyok? Hát... Meg kéne kérdezni mást, vagyis nem tudom. Nekem nem mennek az ilyen bemutatkozós maszlagok. Nem bírom a tömeget, főleg, ha mindenki engem néz, nem szeretek a figyelem középpontjában lenni. Inkább meghúzom magam valamelyik sarokban, az jobban áll nekem, és ezt már mások is megmondták. Mint amikor úgy gondoltam, hogy kipróbálom milyen felzselézve a hajam, de mindenki lehurrogta, azt mondták, hogy túl menő hozzám, így letettem róla, biztosan igazuk volt. Amúgy régen rengeteget szekáltak a nevem miatt, mindenki szerint hülyén hangzott, így végül sikerült nekem is megutálnom, viszont senki sem hajlandó a második nevemet használni, ez olyan idegesítő... De inkább nem teszem szóvá, nem akarom, hogy leszóljanak, vagy esetleg megbántsak vele valakit. Szeretek segíteni másoknak, főleg a tanulásban, mert leginkább csak abban tudok segíteni, mivel csak abban vagyok jó. Vagyis, mondták már páran, hogy jó a hangom, de nem tudom. Én nem érzem úgy és soha nem is mernék énekelni senki előtt, attól túlságosan is félek. Azt hiszem lámpalázas vagyok.
Külsőre, hát, azt hiszem átlagos vagyok, de remélem ezzel nem mondok sokat. 187 cm magas vagyok, és elég vékony. Nem szoktam a tükör előtt időzni, néha még arra sem jut időm, hogy egy-egy tincset, ha véletlenül elfekszem és égnek áll, akkor valahogyan a helyére zselézzem, mert valamiért mindig futásban vagyok. Szőkés barna a hajam, ami nyáron már nyugodtan mondható szőkének. A szemem kék, anyáék szerint szép tengerkék, mint apáé. Az öltözködésem, hát... Szeretem a barnát, a zöldet és a kéket, de inkább csak a sötétebb árnyalatokat. Nem szoktam túlzásba vinni az öltözködést, egy egyszerű farmer és egy póló. Soha nem voltam a divat híve, nem is igazán tudom követni, túl gyorsan változik, így inkább megmaradok annál az örök elvemnél, hogy ha méretben jó, kényelmes és még tetszik is nekem, akkor tökéletes lesz rám.

Az én történetem....

1981. május 12-én születtem Canadában, Manitoba államban, azon belül pedig Dauphin-ban. A szüleim, Catrine Price és Nathaniel Price, valamint az öcsém Bertold Price és a nővérem Miranda Sofia Price társaságában nőttem fel. Pontosabban, inkább csak az öcsém és a szüleimében, mivel a nővérem 4 évvel idősebb nálunk és még 7 éves koromban ő bekerült a Roxfortba. Emlékszem, anyuék nagyon büszkék voltak rá akkor, főleg, hogy ő is a Griffendélbe került be, ahová anya és apa is még anno. Akkor határoztam el, hogy én is be fogok kerülni abba az iskolába, még hozzá ugyanúgy a Griffendélbe. Mondhatni életcélommá vált, hogy anyáék büszkeségét én is elnyerhessem és sokszor mondogattam anyuéknak, hogy én is az ő nyomdokaikba fogok lépni.
Oh, igen. Azt hiszem elfelejtettem megemlíteni, hogy mi egy mugliszármazású család vagyunk. Nagyon gyakori a mi családfánkban, hogy néhány ágon kimarad a mágia vonala. Ez a nővérem esetében nem történt meg, viszont anyáék aggódni kezdtek, amikor nálam nem akartak jelentkezni a varázsképességek. Ők is nagyon csalódottak voltak, de engem sokkal jobban lesúlytott ez a hír, mint őket magukat. Még az is rátett egy lapáttal, hogy Bertoldnak, aki 1 évvel volt csak fiatalabb nálam, már 9 évesen megmutatkoztak ezek a jelek. Mondhatni már depresszióba süllyedtem, amire rájátszott az is, hogy egy mugli iskolába jártam, ahol mindenki csak csúfolt a nevemmel és azzal, hogy jó tanuló voltam. Hiába próbáltam menőn viselkedni, az sem segített, talán még rontott is a helyzetemen. Általában csak annyiból álltak a barátságaim, hogy néhány osztálytársam elkérte tőlem a házit, vagy megkért, hogy írjam meg helyettük a beadandójukat, én pedig megtettem. Mi mást tehettem volna? Ha nem csinálom meg, lehet, hogy megvertek volna...
Viszont hatalmas meglepetésemre ez a jószívűségem, vagy inkább gyávaságom, nem tudom, meghozta gyümölcsét. Egy Patrick nevű osztálytársam, akinek gyakran szoktam segíteni, mivel rendes gyereknek tűnt, csak szegénynek nagyon nem ment a matematika, meghívott a születésnapi bulijába. Nagyon meglepődtem, először csak hebegtem-habogtam, fogalmam sem volt róla, hogy komolyan gondolja-e vagy csak meg akar viccelni, de mint kiderült komolyan gondolta. Szombat-vasárnap, két napos buli volt, ezen a hétvégén.
Amikor elmeséltem anyáéknak, ők nagyon megörültek. Lehet, hogy még jobban is, mint én. Bár meg tudom érteni őket, soha sem voltak úgy igazán barátaim, biztos örülnek neki, hogy a fiúknak mégis vannak barátaik, és ők már valamennyire belenyugodtak a gondolatba, hogy lehet nem lesznek varázsképességeim, akkor pedig igazán nem árt, ha vannak egyszerű varázstalan barátaim.
Még nem töltöttem be a 11-et, pontosan 2 héttel előtte volt Patrick születésnapi bulija, amin viszonylag sokan voltak. Én igyekeztem elvegyülni a tömegben, vagy éppen Patrick mellett maradni. Minden rendben ment egészen este 10-ig, amikor is éppen készülődtünk lefeküdni aludni, mivel akármennyire is próbálták erőltetni az ott lévő szülők, a gyerekek hajthatatlanok voltak és kikönyörögtek maguknak még fél órát. Ez alatt a tábortűz köré gyűltünk és rémtörténeteket kezdtünk mesélni. Joanne-on volt a sor, aki eggyel mellettem ült. Nagy, vicsorgó farkasokról és más-más vérszomjas állatokról mesélt. Nem igazán ijedtünk meg, legalább is nem a történettől, inkább csak a zörgő bokroktól a háttérben, amik, ahogy haladt előre a történet, egyre többször zörrentek meg. Én nagyon féltem. Sokan nevettek, úgy gondolták, hogy biztos csak beküldtek oda valakit, hogy ijesztgessenek minket, viszont én megszámoltam magunkat. Mindannyian itt voltunk, a bentről szűrődő zajokból ítélve pedig a felnőttek bent beszélgettek, ők sem lehettek azok. Féltem, nagyon rossz volt az előérzetem és ahogy végül Joanne is felnevetett a meséje végén, beigazolta minden gyanúm. Három hatalmas sötét szörny ugrott elő a bokrokból vicsorgó fogakkal és egy farkasvonyítás keretében. Joanne eltűnt mellőlünk, az egyikük... Megette. Szinte mindenki fülsüketítően ordított és egymást hátralökdösve rohant a bejárati ajtó felé. Én is sikítottam, de igyekeztem nem a tömeggel sodródni, mert úgy talán csak lassabban haladtam volna, viszont megbotlottam az egyik madzagban, amivel a sátor ki volt rögzítve. Ez mondhatni végzetes volt a számomra, mert az egyik farkas csak egy ilyen potenciális áldozatra várhatott. Rögtön belekapott a vállamba, belőlem pedig csak még hangosabb ordítás tört ki. Azt hittem meghalok, de csak elájultam. Másnap, talán harmadnap tértem magamhoz, nem emlékeztem, hogy mi történt, csak arra, ahogy Joanne eltűnik mellőlem, rohanni kezdek, majd elesek...
Amikor felébredtem már otthon voltam, anya szinte sírva borult a nyakamba. Annyira aggódott értem, szinte el sem mozdult az ágyam mellől. Utólag megtudtam, hogy nem csak álom volt az egész, azon az estén sokan meghaltak és ha a szüleim és még néhány varázsló nincs ott, lehet, hogy mindenki meghalt volna. Én is csak nagy szerencsével éltem túl, életveszélyes állapotban voltam, de sikerült megmenteniük. Túléltem, viszont ez engem nem vigasztalt. A halottak között volt Patrick is, pedig a születésnapja volt. Rémes egy születésnap, rémes egy este minden szülő és ott  lévő gyerek életében, amit a muglik közt sorozatgyilkosokra fogtak.
Amikor teljesen felépültem és megbizonyosodhattunk róla, hogy semmilyen fertőzést nem kaptam el, napirendi ponttá vált, hogy pszichológushoz kellett járnom, természetesen egy varázstudóhoz, aki segített nekem feldolgozni az azon éjszaka történteket és azt, hogy ezentúl én is egy ugyanolyan szörnyeteg leszek, mint ami meg ölte a legjobb barátomat...
Nem mondom biztosra, hogy felépültem lelkileg is, viszont ahogy bekerültem a Roxfortba már nem kellett hozzá járnom. Oh igen, hisz a legfontosabbat kihagytam! Nem sokkal ez után az eset után nekem is megmutatkoztak a varázsképességeim. Anyáék nagyon örültek, Miranda is nagyon büszke volt rám, még a folyton gonoszkodó kisöcsém, Bertold is velem együtt örült. Igaz, az a néhány váza, ami felrobbant, eme nemes ügy érdekében, lehet, hogy nem örül ennyire, viszont nem lett belőle probléma. Anyu túl büszke volt rám, ahhoz, hogy leszidjon egy-két váza miatt.
Ami a legjobban meglepett, az az volt, ami ezután történt. Kaptam egy levet a Mágiaügyi Minisztériumtól. Még az állam is leesett a helyéről. Eddig nem is hallottam róla, hogy van egy kirendelt párom, de nem idegeskedtem rajta. Mindig is alkalmazkodó típus voltam, így úgy gondoltam, hogy biztosan helyes, ha így döntöttek. A lány egy évvel volt nálam fiatalabb, ő majd csak utánam egy évvel kezdi az iskolát, így gondoltam addig nem is keresem meg, egyszerűbb, ha az iskolában megismerkedhetünk, meg kényelmesebb is lehet szerintem.
Félre is raktam a levelet a bőröndömbe minden mellé, amit még beszereztünk az Abszol úton. Mindent bepakoltam, amit csak találtam a szobámban, készen voltam ezzel a csomaggal is, így kiraktam az ajtó elé a többi mellé. Oh, nem mondtam? Roxmortsba költözünk. Anyáék úgy döntöttek, hogy nekünk sokkal kényelmesebb lenne, mert nem kellene annyit utazgatni haza felé és ők onnét is el tudnak majd járni dolgozni.
Még augusztus végére be is fejeztük a költözést és már izgatottan vártam, hogy megkezdhessem az iskolát. Miranda alig bírt nyugton tartani azzal, hogy folyton a suliról meséltettem, Bertold pedig csak forgatta a szemét azon, hogy hogyan viselkedek. Anyáék nagyon jól szórakoztak rajta, tetszett nekik a lelkesedésem.
És elindultunk! Hihetetlenül izgultam. Én a roxmorts-i vasútállomáson csatlakoztak a többi gólyához, sok érdekes arcot láttam, hamar megtaláltam a társaságomat, néhány csendesebb diákot, akik nem tűntek olyan fennhéjázóknak. A többségük mugliszármazású volt, mint én, ez megnyugtatott engem. Beszélgettem velük, majd a Nagyterembe érve elakadt a szavam. Hatalmas volt és gyönyörű, pont ahogy a nővérem leírta.
Alig bírtam kivárni a soromat, szinte már egy helyben toporogtam, még Miranda biztató mosolya sem segített a Griffendéles asztaltól. Aztán az én nevemet szólították! Olyan gyorsan ott teremtem, amilyen gyorsan csak tudtak. Magam előtt már láttam, ahogy  a Süveg kiejti, hogy Griffendél, amire csak felmorrant a fejemen.
- Egy ilyen éles elmét a Griffendélbe osztani? Bűn lenne, természetesen Hollóhát!
El voltam keseredve, bár ott lelkesen fogadta, de én el voltam keseredve. Lőttem az álmomnak, miszerint én is Griffendéles leszek anyuék példáján...
Amikor megírtam nekik, ők egy cseppet sem szomorkodtak, nagyon büszkék voltak rám, ami valamelyest megnyugtatott és szépen lassan beletörődtem ebbe, sőt, megszerettem a Hollóhátat. Azóta pedig itt tengetem már az 5. évemet.