Vendég
Vendég
 |  Tárgy: Nathaniel Price Kedd 27 Május 2014, 01:37 | |
|
Nathaniel Price || Nate || 15 || Connor Jessup
Teljes név: Nathaniel Price
Születési idő: 1981.02.14
Születési hely: London, Anglia
Élőhely: London, Anglia
Pálca: 6 hüvelyk, éger, egyszarvúszőr
Foglalkozás: Tanuló
Ilyen vagyok....
A látszat mindennél fontosabb, mondta mindig anyám. A tudás hatalom, ismételgette naponta az apám. És mindennek megvan az ára, tanultam meg eddigi rövid életem során.
Nos milyen is vagyok én, vegyük sorra, kezdjük mondjuk a jó tulajdonságokkal, mert azon hamar túl leszünk: átlagon felüli a memóriám. Bármit hallok, látok azt szinte azonnal megjegyzem és minimális energiával felidézem. Esetleg még megjegyzendő az önuralmam. És körübelül ennyi, igen.
Térjünk át a rosszabb jellemvonásaimra: Hiú, érzéketlen, túl objektív, mérhetetlenül kíváncsi és tudásszomjas. Talán így elsőre ennyi. Hogy jobban kifejtsem: A hiúság egyértelműen anyámtól származik, és az is, hogy bár általában megértem mások érzelmeit, de csak objektív szemszögből, és nem tudok velük azonosulni, ahogy a sajátjaimat se tudom másoknak kifejezni, hiszen úgyis nekem kell megoldanom ha épp például nyugtalanít valami, így feleslegesnek érzem. A nagyszüleim nyomása mellett, talán ezért is alakult ki a simulékony, jó modorom, na meg mert igyekszem kerülni a konfliktust. Arra jutottam, hogy sokkal könnyebb udvariasnak és segítőkésznek lenni mindenkivel, mivel az embernek általában haszna van belőle, ráadásul rengeteg energiát megspórolok vele, hisz elkerülöm az emberi természetből fakadó vitákat és a konfliktusokat. Mondhatni energia minimumra törekszem. Ez a stílus pedig nagyban elősegíti, hogy kielégítsem a belülről marcangoló vágyam a tudásra és a fékezhetetlen kíváncsiság, mivel az emberek többsége szívesen oszt meg velem dolgokat, egyrészt mert nem viselkedem ellenszenvesen, másrészt meg még soha nem hallottak vissza semmit, mivel nem érzek késztetést az információ továbbadására, pusztán azért, mert nem tartom érdekesnek. És itt el is értünk a kifordult személyiségem csavarjához.
Minden udvariaskodás és jó modor ellenére, nem szeretek emberekkel foglalkozni. Nem azért, mert utálnám őket, vagy irritálnak, egyszerűen mert nem kötnek le túlzottan, nem érdekel valójában mit éreznek vagy gondolnak. Ez pedig az a kettősség, ami olyanná teszi amilyen vagyok, és mindenkinek magának kell eldönteni, milyen jelző is illik az "olyan" helyére.
Az avatatlan szemek, egy 175 cm magas, szőkés barna hajú, zöld szemű, átlagos alkatú srácot látnak, és mindenki más is, akinek ép a látása, vagy elég közel áll.
Az én történetem....
1981. Február 14. London, Anglia. Még mielőtt bármit mondanák megjegyezném a bántóan csontig hatoló iróniát, mely a személyiségemből, és abból a tényből fakad, hogy Valentin napon születtem.
Tehát a születésem... ugyan olyan volt, mint a többi gyereké, legalábbis azoké akik egészségesek és, finoman fogalmazva élnek. Tömören: Felsírtam, az egész család jelen, nagy "boldogság".
Bővebben a családról: Kezdjük az egyszerűbbel, vagyis William Price-al, az apámmal. Varázsló család, jó névnek örvend, elég nagy vagyonnal rendelkezik. Beleszeret egy mugli nőben és összeházasodnak, a szülei ellenzésére, akik származásuk ellenére felküzdötték magukat, vagyont szereztek és most felsőbb körökben mozognak.
Az anyám, Emily Price, szegény mugli családból származik, az apja és az anyja munkakerülő, lusta, felelőtlen emberek, akik minden vagyonuk elverték, így az anyám szegénységben nőtt fel. Egyetlen szerencséje, hogy szép arca és éles esze volt és van, így sikerült gazdag férjeit fognia magának, ami kiemelte a nyomorból. Mondhatnánk, hogy ez álnok dolog, és nem is igazán szereti az apámat - amit én magam nem tudok teljesen biztosra eldönteni, de aki ilyen témában rám támaszkodik, az nem gondolta át túl jól a döntését - de ha végig gondoljuk a dolgot, sokan ezt tették volna, ha lehetőségük adódik. Persze a semmirekellő nagyszüleim (anyai ágról) rögvest többet foglalkoztak az anyámmal, és a házasságtól kezdve rajta, apámon és annak szülein élősködnek. Apai ágról se épp a sütit sütő, kedves nagyit és nagyapát kaptam, inkább a vérbeli, büszke britt nagyszülők jutottak. Nagyon komolyan veszik az etikettet, a megfelelő viseletet és életmódot. És bár édesanyám és apám is hasonlóképp gondolkozik, de édesanyám szülei kevésbé, ami sokszor konfliktushoz vezet a családon belül. Na nem mintha olyan összetartó lenne az, inkább nevezném közösségnek, akik együtt élnek, mintsem családnak, de nem panaszkodom.
És akkor itt át is térnék a gyerekkoromra. Nem volt rossz, egy szavam sem lehet, hiszen mindig kaptam enni, viszonylatokban minőségi ételeket, mindig volt mit viselnem, amire persze külön figyelmet fordítottak a szüleim és a nagyszüleim és szép házunk van, egy több emeletes tégla épület, vidéken. Mondhatni gazdag, vagy inkább újgazdag gyerek vagyok, nem tagadom, bár engem magam sosem érdekelt túlzottan se a vagyon, se a presztízs, de mivel körülöttem mindenkinek ez a legfontosabb, így alkalmazkodtam. Most jön az életem legnagyobb kliséje, az elhanyagolt gyermek története, akinek nem volt rendes gyerekkora. Mindenki sokszor hallotta már: Anya, apa dolgozik, hogy fenntartsa a többi, gazdag barát kedvéért lévő magas színvonalú életet, a nagyszülők kemény neveléssel a saját képükre formálják a gyereket, hogy ne hozzon szégyent a családra és ezért nem kap elég szeretetet stb. Akkor itt jöhetnek a pszichológusi elméletek, hogy ezért lettem kissé "összetett" személyiség, de felesleges. Mindenkinek megvannak a maga kis kori traumái, és az az igazság, hogy a Voldemort féle hajcihő alatt voltak, akik sokkal rosszabbul jártak és teljesen más féle sebet viselnek magukon. Nekem és a családomnak is nagy szerencsénk volt, megtudtunk lapulni, és nagyobb veszteségek nélkül túlélni a háborút. Így én lettem az újgazdag, elkényeztett aranyifjú, és bevallom nem zavar, mert tudom lehetett volna ennél sokkal rosszabb sorom is. Mindennek megvan a maga ára, és a szüleim is megfizették, ahogy én is megfogom egyszer.
Mikor megkaptam a levelem, a családom nem örült, sokkal inkább megkönnyebbült. Vagyis a maguk sajátos formájában örültek, mert végre biztos volt, hogy nem mugli gyermekük született. Annál nagyobb volt a csalódás, mikor a hollóhátba kerültem, és nem egy úgymond nagyobb presztízzsel rendelkező házba, mint a mardekár, vagy a griffendél. Egyrészt ezzel annyira mégsem lehet dicsekedni - bár szerintem pont ugyan olyan ház ez is, mint a többi - másrészt nehezebb lesz kapcsolatokat kiépítenem, ahogy azt a családom reméli. Az eddigi iskolás éveim alatt átlagosnál kicsit jobb teljesítményt sikerült produkálnom, a tanárok kedvelnek, de ha nem is, nincs velem problémájuk, a diákokkal pedig általánosságban jó kapcsolatot építettem ki, háztól függetlenül, noha nincsenek szoros barátságaim. A rendelet eléggé bosszant, mivel arra kényszerít, hogy mindenképp összekössem az életem valakivel, ami napi szintű, a felszínesnél mélyebb kommunikációt igénylő, belsősége kapcsolat létesítést jelenti egy másik emberrel. Ha kicsit konkrétabban fogalmaznám meg a véleményem a törvényről... nos az nem illene egy úriemberhez, így ezt most mellőzöm. Az egyetlen ok, amiért hálát adok az égnek, hogy nem mugli származású boszorkával párosították össze. Nem azért, mert bármi problémám lenne velük, egyszerűen csak tudom, annak folyamatosan nyaggatás, és indokolatlan konfliktus és dorgálás lenne a végé, holott nekem semmi beleszólásom nincs ebbe és a családom nem mondható feltétlen ostobának. Egyszerűen csak a tehetetlenséget nem viselik jól. Egyenlőre sikerült elkerülnöm a kirendelt párom, noha nem azért teszem ezt, mert bármi nemű fenntartásom lenne személye ellen, egyszerűen kerülöm a "konfliktust".
Összegezve a Roxfort számomra, talán kevesebbet jelent, mint másoknak, pont a könnyű múltam miatt. Az én szememben ez a mérhetetlen tudás tárháza, és a kissé bosszantó, kényszerített emberi kapcsolatok színhelye. De azért mondatni szeretem.
|
|
