Tanner Nathaniel Hue

Hol is kezdjem? Azt hiszem az a legjobb, ha már a legelején tisztázom, hogy nagyon hülye vagyok. Mármint nem olyan hülye, aki nem tud semmit, hanem csak szimplán játszom a fejem, mert amúgy egy rohadt nagy zseni vagyok. Igen, tudom, hogy nem hiszed el, de akkor is az vagyok, és talán a kiváló elmémet így kompenzálja az univerzum. Meg hát Albert Einstein se volt százas, na! Bizonyított tény, hogy bárkivel képes vagyok összebarátkozni, a nővérem így írta ezt le: "Te hülye, hát te minden vadállatot képes vagy megszelídíteni!", mert például az egyik legjobb haverom, Mark is elég érdekes egy arc, elég érdekes élettel, valamint Daiyu, a kirendelt párom is egy elég antiszociális alak, mégis megvisel maga mellett! Jó a szívem, szeretek másoknak segíteni, meg amúgy is elég kotnyeles vagyok, valamint a hülyeségeimmel bárkit fel tudok vidítani, vagy legalább elterelni róla a figyelmét egy darabig. Nem mellesleg, imádok sportolni, és szeretem a szurkolós részt is, de én tipikus sportember vagyok, fociztam már, kosaraztam, de ami nagyon lekötött az a baseball! Végül meg is maradtam ennél, profi ütőjátékos is lett belőlem.
Külső, hmm. Fél hosszú, na jó, inkább negyed hosszú szőkés barna haj, kékes zöld szemek és egy imádni való mosoly! Na jó, csak vicceltem, nem olyan imádni való a mosolyom, de az biztos, hogy jól áll nekem. Az arcom kissé fehéres, de az abból fakad, hogy enyhén vérszegény vagyok. És igen, én a vérszegénységemmel együtt sportolok, anyám is megmondta, hogy nem jó ötlet, de hát csak enyhén vagyok az, ami szerintem még szebbé is teszi az arcomat. Az öltözködési stílusom egyedi, szeretek kilógni a tömegből, de az biztos, hogy rémesen jól szoktam kinézni. Annyira nem rajongok a világos színekért, de van, hogy éppen azt kapok fel magamra reggel, attól függ, hogy mennyire van kedvem rikítani a ruhámban a fehérségem miatt. Tehát így már érthető, hogy miért szeretem a sötétebb darabokat Általában farmert hordok, rühellem a melegítőket, engem idegesítenek, de csak rajtam. Még három érdekesség rólam: van egy tetoválás a jobb alkaromon, valamint egy piercing az orromban, és a bal fülemben egy fülbevaló.

Hát, kedves olvasóm, én 1979. december másodikán láttam meg a napvilágot, pontosabban az orvosi szoba lámpafényét, de a részetekbe ne menjünk bele. Átlagos a családom, összesen négyen vagyunk, ha a nagyszüleimet nem számoljuk a ház másik felébe. A nővérem Emma Hue, édesanyám Julia McWarren, aki nem volt hajlandó megváltoztatni a nevét a nevelőapánkéra, a nevelőapám Howard Hue, valamint én alkotunk egy családot.
Az egyetlen, ami nem átlagos bennünk az a vagyonunk és a szüleim állása. Édesapám, vagyis a nevelőapám, de én így fogok rá ezentúl hivatkozni, nos, ő két repülőtér büszke tulajdonosa, amiből rengeteg pénz befolyik a bankszámlájára. Édesanyám már szerényebb, de még mindig jól kereső könyvelői állást tudhat magáénak. Ő is ugyanúgy imádja a munkáját, mint az apám és ugyanúgy imádják is egymást. Igaz, ez édesanyám második házassága, de állítása szerint jobb döntést azon kívül, hogy minket megszült a nővéremmel, még sohasem hozott az életében. Az apám, mármint a vér szerinti apám, viszont az ellenkezőjét állította, amikor egyszer, és utoljára találkoztunk. Akkor döntöttem úgy, hogy igazándiból semmi közöm ehhez a férfihez, mivel nem is ő nevelt fel, magától sohasem akart meglátogatni, és az én szeretett anyámat is verte, valamint még csak azt sem akart, hogy a világra jöjjünk. Szerintem egyértelmű, hogy ezentúl megszakítottam vele minden kapcsolatot.
Ami talán még jelentős pillanat volt az életemben, hogy megismertem a mai napig is legjobb haveromat, Mark Keiscert. Olyan 8 éves lehettem, amikor a szüleim beírattak a helyi baseball csapatba. Mindig is imádtam ezt a sportot és nem is kellett őket sokat győzködnöm, hogy elkezdhessem, bár mindig is nagyon féltettek a vérszegénységem miatt, na de már megint elkalandoztam a tárgytól! Szóval ott tartottam, hogy éppen beírattak a szüleim, és először a kezemben foghattam azt az ütőt, ami már lassan 7 éve velem van minden mérkőzésemen. Akkoriban még nagyon béna voltam, inkább dobójátékosként léptem a pályára, viszont nagy meglepettségemre valamiért az edző egy ütőt nyomott a kezembe, és fellökdösött a helyemre. Pozícióba álltam, kicsit megszorítottam az ütőmet, és készen voltam, hogy elüssem a labdát, de a fiú nem az ütőnek dobta, hanem a labda egyenesen a fejemnek száguldott. Én annyira meg voltam lepődve, hogy az összes reflexem kikapcsolt, és a labda hatalmasat koppant először a fejemen, majd mellettem a földön. Kiütött a srác, pontosabban dobott, és úgy kellett az elkapónak lecipelnie a pályáról, majd csak annyit hallottam, hogy a srác erős német akcentussal azt hajtogatja, hogy bocsánat. Először azt hittem, annyira sajnálja, hogy más eszébe sem jut, viszont amikor angol kezdtem hozzá beszélni csak értetlen pillantásokat kaptam. Nem tud angolul, én meg németül, hát ez ciki. Az elkövetkezendő egy évben visszatértünk az őskorba, lényegében mutogattunk, és tőszavakban kommunikáltunk egymással, majd ahogy Mark sikeresen elsajátította magának az angol nyelvet, azután már csak a hülyeségeinket nyomattuk egymásnak, pontosabban én neki, de azt éjjel-nappal. Láttam rajta, hogy valami nincs rendben vele, így próbáltam felvidítani a saját kis hülyeségeimmel, néha több, néha kevesebb sikerrel. Olyan 10 éves lehettem, ő pedig 9 körül volt, amikor elárulta nekem, hogy rengeteg a családi problémájuk. Elgondolkoztatott az amit mondott és sajnáltam is őt. Valahol a saját helyzetemre emlékeztetett, csak olyan ötszörös szorzóval, viszont továbbra is folytattam a stratégiámat, annyival kiegészítve, hogy mindig meghallgattam, ha volt valami, és segítettem neki ott, ahol csak tudtam. A végére már ott tartottunk, hogy volt nálunk egy saját szobája az enyém mellett. A szüleim úgy fogadták őt már az elején, mintha valami rokon lenne, majd az évek során már a fiukként üdvözölték, amikor csak átjött hozzánk. Még a nagyszüleim is úgy kezelték, mintha valamelyik unokájuk lenne, az ünnepek alatt mindig fenn volt tartva neki egy hely és legalább 5 csomag ajándék. Én nagyon szerettem, amikor ott volt nálunk, egyrészt mert nincs fiú tesóm, csak egy lány, így hatalmas felüdülés volt végre egy sráccal tölteni az időmet, bár a nővérem sem volt semmi, főleg a playstation-ös játékokban.
Ja, igen, nem is meséltem róla, de olyan 10 éves lehettem, amikor nekem először megmutatkozott a varázslat a véremben. Épp a PlayStation-ön játszottam a tesómmal és végre, végre sikerült legyőznöm! Ujjongtam örömömben, és az asztalon lévő poharat akartam megfogni, de lusta voltam felkelni, hogy odamenjek érte, így csak hülyeségből azt mondtam, hogy „Pohár, gyere ide!”. Nagyon megijedtem, amikor a pohár tényleg megindult felém, majd végül közém és a nővérem közé landolt, egyenesen a kanapéra a vízzel együtt. Amikor felnéztem a tesómra ő is ugyanolyan ijedt fejet vágott, mint én. Egyikünk sem számolt ezzel. Anya sem éppen örült, amikor megtudta, mert nem rég vettük a kanapét, de nem is szidott le érte. Tudta, hogy nem direkt csináltam, így annyiba hagytuk a dolgot.
De amúgy ott tartottam, hogy végül is Mark-ról is megtudtam, hogy varázsló. Ez az év csupa érdekességeket tartogatott nekem, főleg mikor betöltöttem végre a 11-et, decemberben. Két levelet kaptam, az egyik a Roxfortból jött, hogy felvettek, a másik pedig a Minisztériumtól. Egyik sem lepett meg, várt levelek voltak, mivel engem anyáék felvilágosítottak erről a kirendelt párosdiról. Először annyira nem érdekelt, hiába néztem a lány fotóját és nevét valamiért nem fogott meg rögtön, pláne, hogy ázsiai. Az sokkal inkább foglalkoztatott, hogy mi lesz így a baseball-al, a csapattal, akikkel annyit buliztunk, Mark is itt marad, igaz csak egy évre, de akkor is teljesen más lesz.
Nos, igyekeztem kiélvezni a nyarat, majd augusztusban mindent bevásároltunk, hogy szeptemberben lelkesen indulhassak neki az iskolának. A vonaton nem voltam egyedül, néhány ismerősömmel utaztunk együtt, majd a beosztásnál is egy kupacban álltunk sorba, és vigyorogva lökdöstük egymást előre, amikor a nevükön szólították valamelyikünket. Az öt fős bandából ketten Hollóhátasok lettek, én és a későbbiekben Mark, egy ember Mardekáros, és a másik kettő meg Hugrabuggos, de ettől függetlenül ugyanúgy összejártunk hülyülni. Mondjuk az én helyzetem vicces volt, mert a Teszleg sokat gondolkozott, hogy Hollóhátas vagy inkább Hugrabuggos legyek, viszont a szék kényelmetlen volt, így közöltem vele, hogy csak bökjön rá valamelyikre, had mehessek végre, így én most a Hollóhátasokat boldogítom ezerrel. El lehet képzelni, hogy mennyire örülnek nekem.
Tetszett a suli, tetszettek a lányok. Elszédítettünk jó néhányat a haverokkal, de be kellett, hogy valljam, nagyon vártam, hogy Mark is becsatlakozhasson hozzánk. Mondhatjuk, hogy hamar eltelt ez az év és nyugodtan mondhatom, hogy a komolytalanság jegyében. Úgy gondoltam, hogy ezt az évemet arra szánom, hogy kiélhessen a fiatal koromat és majd jövő évtől szentelem magam a kirendelt páros kötelességeimnek. Nos, ez tökéletesen összejött, már csak azért is, mert most nyár elejéig még csak nem is találkoztam vele. Érdekes, de ez van, annyira nem tud érdekelni. És tudod, hogy miért? Mert fura. Szépnek szép, csak... Csak fura. Váó, elképesztően tudom leírni a dolgokat! De azért nem bírom annyira, mert kihozza belőlem a komoly, és komor énemet. Márpedig én imádok komolytalan lenni, szóval ne tessék megkomolyítani! Valamint, ő teljesen ellene van ennek az egésznek, ami még egy mínusz pont a javára. Na, nem mintha zavarna, de akkor is, mégis mi baja van velem?! Na mindegy, az elején elég sokat veszekedtünk, amit én személy szerint nem szeretek, szóval kompromisszumot kötöttünk. Ő megpróbál elviselni, nekem meg általában komolynak kell lennem vele, de néha - amikor fura szokott lenni - egész jól viseli a poénjaimat. Elképesztő lesz így a hetedik évem, nem?

KÓD: Hollóhát 7/5 fiú
KIRENDELT PÁR: Daiyu Qian
PLAY BY: Jamie Campbell Bower