Vicki & Lily - Ellentétek háborúja

emek - gondoltam magamban, mikor úgy tűnt, maradni akar.
- Vicki - konstatáltam egy biccentéssel a köszönését.
Évek óta ez megy. Azóta a kis vitánk óta elsőben folyamatosan ez van. Köszönés gyanánt kimondjuk egymás nevét, majd figyelmen kívül hagyjuk a másikat. Kölcsönösen megorroltunk egymásra.
Most is, elég volt ránéznem, és azonnal elfogott a hányinger. Rózsaszín köntös, rózsaszín hálóruha, rózsaszín napló, rózsaszín toll... Blöáh. Azt hiszem, hányni fogok.
Talán jobb is, hogy nem beszélünk - gondoltam magamban -, egyáltalán miről tudnánk? Ha esetleg találunk is valamit,tuti, nem egyezne a véleményünk.
Hogy is mondta mindig apa? Tartsd közel a barátaidat, az ellenségeidet pedig még közelebb.
Nem mintha Vicki annyira ellenség lett volna. Az Emma volt. De Emma előszeretettel buzdítja a követőit a piszkálásomra. Így, mikor a közelben van - vagy gyakran akkor is, ha nincs - egy szót sem tudok váltani azokkal, akik esetleg egy kicsit is kedvelik.
Ránéztem Vickire - látszott rajta, hogy valami nyomasztja. De mit érdekel az engem? Jelen pillanatban kisebb gondom is nagyobb annál...
A tenyerembe temettem az arcomat, hogy erőt gyűjtsek, majd leengedtem a kezem. Elhatároztam, hogy figyelmen kívül hagyom az émelyítően rózsaszín tolla sercegését, miközben undorítóan rózsaszín tintával ír a naplójába.

át elmúlt ez a nap is. Álmatlanul hevertem a klubhelyiség egyik kanapéján, a plafont bámulva. Március közepe volt, két hete már, hogy apa...nos, elutazott. Vehetjük így is. Elutazott. Szebben hangzik, és kevésbé fájdalmasan. Ma volt a temetése. Egy könny se sok, annyit sem hullajtottam, amíg kettesben nem maradhattam vele. Akkor egy könnycsepp végig gördült az arcomon, és a sírra pottyant.
Mikorra visszajöttem, már késő volt, egy árva lélek sem tartózkodott a klubhelyiségben. Éppen akkor ütötte el az óra az éjfélt. Most, már három órája hevertem itt, anélkül, hogy megmozdultam volna. Néha jót tesz a magány, ezért maradtam idelent. Valahol egy óra elütötte a hajnali hármat.
Lábak kopogását hallottam, de nem igazán törődtem vele. Csak annyira fordítottam el a fejem, hogy megnézhessem, ki az.
Victoria...
Szobatársam. Ő az, aki teljesen rá van akaszkodva Emmáékra. Még elsőben összevesztünk, azóta nem beszéltem igazán vele. Ő túl lányos nekem - igazi cicababa -, én pedig túl fiús vagyok neki. Ilyen egyszerű.
Száműztem a fejemből a gondolatokat. Ez a nap apáé, és a vele közös emlékeimé.