* : Hozzászólások : 142 Vér : Aranyvérű Iskolai ház : Halálfaló Tartózkodási hely: : London Kirendelt pár : Leonard Zorner Avataralany : Bree Turner Karakterlap : A bed fairy tale Karakterzene : Where is the edge Suddenly ¥ : "It's always the dark things with you never the light!"
"Színpad az egész világ, s színész benne minden nő és férfi!"
Éjfél volt, sötét az este és minden néma, csak a színházból mentek kifelé az emberek. Haza indultam, siettem. Jobban, mint általában! Nem aggasztott semmi, otthon sem várt senki. Legfeljebb a kígyóm, nem itt másról volt szó. Szagot fogtam, de nem akartam utána menni, amíg egy két dolgot magamhoz nem veszek. Szinte futottam az utcán. Hajamat kapkodta a szél, s a kabátomat is majdnem lerángatta. Nem zavart, egyetlen egy dolog járt a fejemben. A szag! Megmozdult bennem a farkas, vadászni akart. Mikor hazaértem, gyorsam felkaptam az a kis táskát, amiben egy váltás ruha és egy rongyok vannak. Majd mintha haza se jöttem volna kiviharoztam a házból, vissza a színházhoz. Nem kellett sokat keresnem hamarosan megéreztem a mámorító illatot. Összeszorult a gyomrom, most nem tudtam mérges lenni a farkasra. Egyszerűen sokkal jobban vágytam a vérre és a gyilkolásra. Követtem a szagot és hamarosan megláttam. Jámbor, ostoba ember. Mit keres ez itt ilyen későn? De mindegy is, ha rajtam múlik nem marad itt sokáig. Megfeszültek az izmaim és átváltoztam. Pár pillanattal később, már egy vérrel áztatott emberi tetemen lakmározott a farkas énem. Most biztosa gyomorrontást kapok! Ahogy ez eszembe jutott, leszálltam az áldozatomról. Majd úgy ahogy volt elvonszoltam egy olyan helyre, ahol puha volt a föld. Varázsolhattam volna, de a farkas úgy akart minden csinálni, ahogy kell. Így hagytam neki, hadd dolgozzon. Mikor elástam a tetemet visszaváltoztam. Arcomon széles gonosz mosoly ült. Letöröltem magamról a vért és átöltöztem. Ezután mintha mi sem történt volna hazamentem. Az ajtóban egy bagoly fogadott. Elvettem tőle a levelet, majd beléptem. Rendbetettem a véres ruháimat, megetettem Hérát, végül pedig vettem egy jó fürdőt. Amikor mindennel megvoltam elterültem a kanapén és kezembe vettem a levelet. Megforgattam, s hirtelen felültem. Nem hittem a szememnek ez a pecsét a családomé, ráadásul az egyetlen személyé, aki tudja hol vagyok és hogy élek, a húgomé. Hirtelen feltéptem. Életemben nem olvastam még ilyen gyorsan. - Látod Héra, ennek is csak akkor kellek, ha valakit el kell tenni lábalól! Szépen vagyunk! Mi vagyok én? Házi fejvadász? Hát nem éppen! Legszívesebben vele végeznék, de ha már ad lehetőséget arra, hogy mással tegyem. Csak nem dobom el! - Mondt a kígyómnak, mikor befejeztem az olvasást és elmosolyodtam. Szóval ki kellene iktatni azokat a jómadár Silverstone-ékat. Persze én csak ilyenkor vagyok jó! Amúgy meg rám se hederít, na nem mintha sajnálnám, de akkor is ez kicsit zavaró tud lenni. Elgondolkodtam azon, hogy kit és hogyan kell megölnöm. Nem volt hozzá nagy kedvem, megint egyedül ugrálni semmi értelme. Ekkor eszembe jutott egy pompás ötlet. S abban a pillanatban meg is valósítottam. Levelet írtam egy bizonyos Bellatrix Lestrange-nek. Úgyis régen láttam már és nem hiszem, hogy visszautasítana egy ilyen páratlan lehetőséget arra, hogy gyilkoljon. De ami a legfontosabb én sem unatkoznék és legalább nosztalgiáznánk kicsit. Úgyis szerettem Bella-val dolgozni. Mindig kész élmény volt, ezen felindulva még aznap este repült a bagoly, hogy jöjjön el hozzám a hét folyamán, ha benne van a buliban.
Szívből utáltam az új életemet, melyből végleg eltűnt mindenfajta izgalom és a szürke hétköznapok úgy peregtek le egymás után, mint homokórában a homokszemcsék. A Nagyúr bukása után újból eltöltöttem egy rövidke kéjutazást Azkabanban, jó öreg cimboráim, a dementorok társaságában, míg egyik nap minisztériumi emberek nem jöttek. Meglepettségemnél csak undorom és megvetésem volt nagyobb, ugyanis a fehér oldal hű harcosai némi pénzbeli juttatás hatására szabadlábra helyeztek engem, azt a személyt, akinek kezéhez megannyi nemesszívű, háborús hős, ártatlan sárvérűek és muglik vére tapad. Ki hitte, hogy Bellatrix Lestrange-nek egyszer maga a nagy miniszter úr fog könyörögni segítségért, cserébe pedig prédaként kínálja emberek sokaságát? Hiszen ő sem gondolhatta, hogy fenyegetőzése arról, hogy a visszaesés első, legapróbb jelére megkapom a dementorcsókot, vissza fog tartani. Ennyire még ő sem lehet hülye. Azóta végeztem az áruló férgekkel, akik ocsmány módon halálfalónak merték nevezni magukat, de a veszély közeledtére fülüket-farkukat behúzva iszkoltak biztonságos menedékükbe, majd égre-földre esküdöztek, hogy sohasem tartoztak a Nagyúr seregébe. Megtagadták Őt, ezért fizetniük kellett – az életükkel. Természetesen előbb eljátszogattam velük, csak hogy legyen idejük leszűrni a tanulságot, mielőtt a pokolra lököm hitvány lelküket. Mind azt hiszi, hogy egy zöld villanással véget ér minden, de tévednek. A halál számukra megváltás, én pedig nem adom olcsón azt. Az ablak felé kaptam fejem, amikor az üvegen halk kopogtatás hallatszott. Egy bagoly ütögette csőrével, lábára egy boríték volt kötözve. - Ismerős bagoly – biccentett Rodolphus az állat felé, majd újra a Reggeli Próféta aznapi számába temetkezett. Eközben kibontottam a borítékot és végigfuttattam tekintetem a sebtében odavetett sorokon. Az első betűk elolvasása után felismertem a cirkalmas, nyújtott betűket, a lendületes írást. Ördögi vigyor terült szét arcomon, amikor a levél végére értem és egy gyors pálcamozdulattal lángra lobbantottam a papírt. Férjem rám pillantott, de egy szót sem szólt; tudja ő, hogy jobban jár, ha nem avatkozik a dolgomba. A kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatunka a kíváncsiskodás amúgy sem fért volna bele. Még aznap, amikor besötétedett útnak indultam. Nem küldtem válaszlevelet, azt elfoghatják vagy elkallódhat, biztosabb, ha magam járok el az ügyben. Kalestina Tellanora háza elé hoppanáltam, tudniillik, van annyi sütnivalóm, hogy nem próbálok a házba betörni, és fekete, csuklyás köpenyem takarásában végigsiettem az udvaron, majd udvariasan, ahogy illik megkopogtattam az ajtót. Nem volt okom félelemre, az aurorok, akik elméletben a nyomomban jártak még sohasem mutatkoztak, és feltehetőleg nem is léteznek. Különben nem hinném, hogy végignézték volna, ahogy egyesével halálra kínoztam egy öttagú mugli családot, kezdve a két gyerekkel, a nagymamával, végül a megőrült szülőkkel zárva a sort. De mivel senki sem avatkozott játékomba, így csak azt tudom feltételezni, hogy nem volt, aki beleavatkozzon. Az aurorok többsége úgy fél tőlem, mint a tűztől, a maradék, akik egy fokkal rátermettebbek nyúlszívű barátaiknál, pedig gondolom, csinálnak valamit és nem érnek rá napi huszonnégy órás őrszemi poszt betöltésére. Végeredményben, szabadon garázdálkodhatok, és szórakozásomnak senki és semmi sem szabhat gátat.
* : Hozzászólások : 142 Vér : Aranyvérű Iskolai ház : Halálfaló Tartózkodási hely: : London Kirendelt pár : Leonard Zorner Avataralany : Bree Turner Karakterlap : A bed fairy tale Karakterzene : Where is the edge Suddenly ¥ : "It's always the dark things with you never the light!"
"Színpad az egész világ, s színész benne minden nő és férfi!"
Korán feküdtem le. Volt egy olyan halvány gyanúm, hogy kelleni fog az erőm az elkövetkező napokban. Hiszen nem lesz egyszerű bejutni abba az átok verte kastélyba. Akkor sem, ha Bellával mind a ketten profik vagyunk. Jól tudom, hogy az az egyik legvédettebb kastély Írországban. Csak tudnám miért pöccent be rájuk annyia az én édes testvérem, hogy meg akarja őket öletni. Végül is nekem mindegy. Legalább mókázok kicsit. A következő napomat a padlásom átkutatásával töltöttem. El is felejtettem milyen nagy. Fogalmam sincs hogy lehet ennyi dolgom, amit ide felhalmoztam. Legalább azt tudtam mit keresek pontosan. Kicsinek is imádtam rosszban sántikálni, egyszer pedig lemásoltam a titkos könyvtár összes kastély alaprajzal foglalkozó könyvét. Ugyanis egy két barátommal kastély rongálási túrát szerveztünk. De senkinek sem volt mersze ellopni az alaprajzokat. Már akkor is nyámnyilák voltak mind. Természeteseb az egészet lefújtuk, de csak mert azok a dilisek beijedtek az első védelmi rendszernél. Persze az alaprajzok azóta is megvannak. Csak azt nem tudtam hol! Már majdnem besötétedett mire megtaláltam. Az egyik régi tankönyvembe volt belerejtve. Hogy erre miért nem gondoltam? Mindegy az a lényeg meg van. Így legalább azt tudjuk merre kell menni. Lementem a nappaliba és kiterítettem az alaprajzokat. Hamar megtaláltam azt, amelyik kellett. Összehajtottam és zsebretettem. Koromfekete ruha volt rajtam. Fekete nadrág és hosszúujjú fölső, kapucnival. Így azzal se lesz bajom, hogy az arcom eltakarjam. Na meg persze a fekete csizma sem maradhatott ki. Nálam ez a csizma alap, ha ilyen helyekre megyek. Nem pakoltam össze semmit. Csak három dolog kell. A térkép, a pálca, meg én. Semmi más, na meg persze Bella, de ő valószínűleg nemsokára itt lesz. Biztos voltam benne, hogy amint kézhez kapja a levelet rögtön idejön. Ismerem, egy ilyen lehetőséget nem hagyna ki. S ahogy hallottam, úgyis garázdálkodós kedvében van. Ami nekem kifejezetten jól jön. Hiányzik mostanában az aktív hozzáállás az életemből. Kell valaki, aki ugyanannyira szeret ölni, mint én. Erre a célre pedig Bellatrix-nál nem lehet jobb személyt találni. Már besötétedett, mikor éreztem valami változást a házam védelmi rendszerében. Elmosolyodtam, vendégem jött. Nem mozdultam, mindenki tudja, hogy hozzám nem a legokosabb betörni, mert ő húzza a rövidebbet. Ekkor hirtelen kopogás hallatszott. Lassan felálltam, majd az ajtóhoz mentem. Kinyitottam, s megpillantottam a fekete csuklyás Bellát. - Gyere beljebb Bella! Egy két dolgot meg kell még beszélni mielőtt indulnánk. - Azzal bevezettem a nappaliba és hellyel kínáltam. Majd kivettem zsebemből a pergament és kiterítettem az asztalra. Apró pontok jelentek meg rajta. S belekezdtem a beszédbe. - Azt írtam, hogy valakiket el kellene tenni lábalól. Először is leszögezem, hogy legszívesebben magam végeznék a megbízómmal, viszont mivel azt ígérte, hogy lesz még egy két ilyen orvgyilkos munkája a számomra, így jobbnak láttam életben hagyni. Egyelőre! Azért kételek, hogy segíts, mert nincs kedvem egyedül menni. Kettesben pedig úgy is izgalmasabb a dolog. Na de a lényegre térve. Egy hat főből álló család a célpont. Írországban, de gondolom ez nem nagy baj. A család neve Blueriver, ha érdekel. Ebbe a kastélyba kell behatolnunk és végezni a családdal. Egyszerű rutin munka, csak a védelmi rendszerrel lehet egy kis bajunk. Nagy hírű, erős varázsló család. Számítanunk kell az agyafurt csapdákra. Így is benne vagy a dologban? Kérdeztem az alaprajzot elé tolva. Reméltem, hogy nem riasztja el ez a kis apróság. Nem tudok más, akivel megtenném. Ha nem megy bele egyedül kell elmennem. Vagy visszamondom a megbízást és inkább végzek a rokonnal a célpontok helyett. Most minden Bellán múlik, bár szerintem ő is vágyik az izgalomra, mint én, úgyhogy csak belemegy.
Mocorgás hallatszott bentről, majd egy csizma sarkának ütemes kopogása, végül zár kattanása és az ajtó hangtalanul kinyílt, mögötte pedig egy jól ismert arc jelent meg. Aprót biccentettem és invitálásra nem várva beléptem az elővigyázatosan csak félig kitárt ajtón. Jobbra-balra nézegetve, néhány dolgot alaposabban is szemügyre véve követtem Kalestinat a nappaliba, ahol otthonosan elterpeszkedtem az egyik fotelban. Az arcomat fedő csuklyától már az ajtóban megszabadultam, de fekete köpenyemtől nem váltam meg. Ujjaim közt egy gyűrűs tincsemet csavargattam, miközben a nő hosszas szónoklatba kezdett, ami nem volt annyira érdekes, hogy minden figyelmemet neki kellett volna szentelnem, így magam elé húztam az asztalra terített pergament és behatóan tanulmányozni kezdtem, miközben néha felsandítottam a nőre. Miután mondandója végére ért, felálltam és egyik faltól a másikig sétálgatva, hajammal játszadozva mérlegeltem a hallottakat. Már rég döntésre jutottam, annak ellenére is, hogy néhány részlet nem volt tiszta számomra, de hagytam, hogy csend telepedjen közénk. Megálltam a szemközti fal előtt és elmerengve szemléltem egy darabig a szemmagasságomban függő festményt, mely híven tükrözte tulajdonosa ízlését és egyértelműen Kalestinára vallott. - Megfordult a fejedben, hogy nekem gondot jelenthetne pár gyengécske csapda? Hogy engem megállíthatnának ilyenek? – perdültem meg hirtelen tengelyem körül és összecsücsörített ajakkal, oldalra biccentett fejjel pislogtam Kalestinara. Ő sem hihette, de azért szeretném a szájából hallani, amit amúgy is tudok, hogy nekem, Bellatrix Lestrange-nek, a Nagyúr jobb kezének senki és semmi sem állhatja utam, főleg nem egyszerű birtokvédő varázslatok. - Azt mondod, erős nagyhírű varázslócsaládé lesz az áldozati bárányka szerepe. De kérdem én, miért kell meghalniuk? A Nagyúr szerint minden csepp tiszta vér érték, melyet vétek eltékozolni – idéztem szó szerint a Sötét Nagyurat, akivel természetesen mélységesen egyetértettem. Kiskorom óta tudom, hogy Neki minden szava szent, minden tette helyes, és hogy feltétel nélküli engedelmességgel tartozunk neki. - Mindezek ellenére, mivel rólad van szó, hajlandó vagyok segíteni. A viszontagságos időkben, amiket most is élünk, a halálfalók tartsanak össze, nem igaz? - mosolyodtam el.
A hozzászólást Bellatrix Lestrange összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd 24 Jún. 2014, 09:18-kor.
* : Hozzászólások : 142 Vér : Aranyvérű Iskolai ház : Halálfaló Tartózkodási hely: : London Kirendelt pár : Leonard Zorner Avataralany : Bree Turner Karakterlap : A bed fairy tale Karakterzene : Where is the edge Suddenly ¥ : "It's always the dark things with you never the light!"
"Színpad az egész világ, s színész benne minden nő és férfi!"
Már akkor tudtam,hogy megjött, mikor a lába talajt ért a kertemben. Elmosolyodtam, de meg se mozdultam. Tudtam, hogy ki az és mit akar tőlem. Nyugodtan ültem és vártam, hogy eljusson az ajtómig. Messziről éreztem a szagát, ez Bella. Mérföldekről ki lehet venni a belőle áradó sötétség szagát. Nem tud meglepni, nem vagyok az a meglepődős fajta. Mikor elérte az ajtót kopogott. Én szépen nyugodtan felálltam és kinyitottam neki az ajtót. Minden invitálás nélkül belépett, hát igen a jómodort nem várom el tőle. Kicsit sem lepett meg, hogy mindent alaposan megfigyel. Egy idegen helyen én is ezt tenném először. Levette a fekete csuklyát, de persze a köpenytől nem vált meg. Mondjuk engem cseppet sem zavart, ahogy az sem, hogy a nappaliban egyszerűen fogta magát és elterpeszkedett az egyik fotelben és egy hajtincsét kezdte el piszkálni. Viccesen fest így, de most nem azért vagyunk itt, hogy rajta nevessünk. Komolyabb dologról van itt szó. Nem akartam teljesen beavatni a részletekbe így pontosan, de igen csak nagy vonalakban magyaráztam el neki a lényeget. Néha fel pillantott az előtte heverő alaprajzról. Láttam, hogy az sokkal jobban érdekli, mint az amit közlök vele. Szinte tudtam, hogy a negyedét sem figyeli annak, amit mondok. De én elmondtam, legalább nem mondhatja, hogy nem tettem meg. Lehet hogy egy kicsit túlságosan is sokat beszéltem a semmiről. Az ilyen megesik nálam, de érthető ritkán szoktam beszélgetni. Mikor befejeztem Bella rögtön felállt és egyik faltól a másikig járkált, közben a hajával játszott. Én pedig egyszerűen hátradöltem a fotelben és egy érmét forgattam az ujjaim közt. Nem szeretem a felesleges hatásszüneteket, de ezt már csak nem kötöm az orra alá. Ha húzni akarja az időt, ám legyen. Engem hidegen hagy, a munkát akarom elvégezni, s jelen esetben lehet kicsit tologatni az időpontot is nem határidőre dolgozom. Megállt az egyik fal előtt és az ott függő festményt kezdte el tanulmányozni. Komolyan mondom most fogok a plafonra mászni, minek ide ekkora szünet. Mondja ki mit akar meg mit nem aztán haladjunk tovább. Időhúzásért hosszabbítás jár. Csak neki lesz rosszabb, ha belemegy tovább fog tartani. Ami ha jobban belegondolok lehet jó is. Bár én nem szeretem húzni vonni a munkát, de nem tudom Bellának mennyire hiányzik az akció, hogy mennyire fogja elnyújtani a dolgokat. Ekkor megszólalt, majd hirtelen megpördült a tengelye körül. Rámnézett és csücsörített ajkakkal és félrebillentett fejjel nézett rám. Arcomon a megvetés jelei futottak át. Elnevettem magam, már nem tudtam visszatartani. Vettem egy mély levegőt és lassan kifújtam. Előre dőltem a fotelben, majd kezemet összekulcsoltam és könyökeimet a térdeimre helyeztem. - Ennyire ostobának néze Bellatrix?! Pontosan tudom, hogy nem akadályoznak téged az apró csapdák! Csak azért említettem meg, mert te is tudod, hogy a kelta varázshagyományokat máshogy kell kezelni, mint azt amit mi használunk. Nem akartam, hogy meglepetésként érjen téged! - Mondtam teljesen nyugodt és magabiztos hanglejtéssel. Engem hidegen hagy, hogy milyen magas rangja van. Ugyanúgy nem érdekel, mint ahogy a Nagyúr egyes parancsai sem. Ha az amit mond vagy tesz ellenkezik azzal, ami nekem jó, akkor nem teszem meg és nem szólok róla. Na tessék most jön az erkölcstanóra! Mert a Nagyúr szava szent! Feláll a szőr a hátamon az ilyen megrögzött talpnyalóktól. Hogyan képesek megalászkodni és úgy viselkedni mint a kutyák egy másik ember előtt? Persze elismerem a Nagyúrnak tényleg hatalmas ereje van, de szerintem kicsit kóros, hogy folyton azt a gyereket hajkurássza! Pedig mennyi gonoszságot el tudna követni, ha nem kergetné folyton azt a kölköt. Milyen aranyéletünk lenne akkor, de ez van a főnök megrögzötten végezni akar azzal a Potter gyerekkel. - Én is csak annyit tudok, hogy a megbízóm szerint megsértették a varázsló nevet! Hogy mivel, meg hogyan azt nem tudom. Viszont ha jól gondolom a Nagyúr se nézné szép szemmel, ha kigúnyolnák azt, amivel mi többek vagyunk a koszos mugliknál! Jobb az ilyen személyeket eltávolítani, nem gondolod? - Kérdeztem kicsit félvállról. Nem elég az, hogy meg kell őket ölni? Miért kell ezen így lovagolni? Kicsit megnyugodtam, mikor közölte, hogy ennek ellenére segít nekem. Nyertem! Nem kell egyedül csinálnom és nem unatkozok! Viszont egyetlen apró bajom azért van, lehet hogy meg akarjuk őket ölni, de ha azt akarjuk, hogy sikerüljön hamar el kell indulnunk. Nem tudom milyen időközönként vannak otthon. Vagy hogy mikor érdemes lecsapni rájuk, de szeretek improvizálni. Abban mindig is jó voltam, hiszen a tudás éles helyzetekben jön csak felszínre. - Pontosan úgy van ahogy mondod! Tartsunk össze mi halálfalók! Már csak az a kérdés, ma intézzük el, vagy ráér holnap is? A pergamenen minden védelmi vonal rajta van, sőt ha megbűvöljük még a célszemélyek is ott vannak. Lehet, hogy jobb lenne kicsit megfigyelni és kitervelni a behatolást! Viszont tőlem akár improvizálás szinten is mehet a játék! Most rajtad áll mit teszünk. Neked melyik jobb? - Kétdeztem, majd én is visszamosolyogtam rá. Persze a megszokott gonosz mosolyommal.
Pár pillanatig élveztem a társalgásban beállt csöndet, majd szórakozva hallgattam, ahogy hangom belehasított a szétterülő némaságba, hangom, melyből eltűnt a fiatalkori finomság, mely élesen és vadul, olykor rekedtesen csengett. Mondhatni fülsértő volt, mint ördögi kacajom, és mindkettő egy félember hangjai voltak, valakié, aki átélte Azkabant, akit megcsonkított a több mint egy évtizedes tetszhalál, akit későn húzott ki a megmentő kéz sírjából, későn, amikor már végleg oszlásnak indult. De megérte, a Nagyúrért megérte elviselni mindezt. Az Ő oltárán áldoztam fel életem virágát, egészségemet, egész lényemet. Minden egyes szívdobbanásomat Neki ajánlottam, nem számít milyen árral járt. A másik oldalra döntöttem fejem, amikor Kalestina felkacagott, és szemeimet nagyra tárva, ártatlanul néztem rá. Bal mutatóujjamat lassan végighúztam ajkamon. - Igazán kedves tőled, hogy nem feledkeztél meg rólam és figyelmeztettél, de kár volt szavakat pazarolni rá – rántottam meg vállam egy mosoly kíséretében, majd újra sétálgatni kezdtem a szobában. Mindig is utáltam az ilyen egzotikus dolgokat, akkor is, ha csak a nevükben voltak különlegesek, mint a kelta varázshagyományok. De nem számít, milyen érzelmekkel viseltetem irántuk, a lényeg, hogy a szükséges ismeretekkel rendelkezem, mondjuk úgy egy megbízatás folytán, ami megkívánta, hogy viszonylag otthonosan mozogjak a témában. Másképpen egy Rend tag kiiktatásáról volt szó, aki botor módon úgy hitte, ha ilyen módszerekkel próbálkozik, távol tud tartani minket. Hinni persze a templomban kell, és nekem köszönhetően ezt már ő is megtanulta, amikor cruciatusom béklyójában ordítozott. - Bizony, az ilyeneket ki kell iktatni. – helyeseltem hevesen bólogatva. Gyanítom, Weasley féle aranyvérűekről van szó, ebben az esetben pedig semmivel sem érdemelnek jobb bánásmódot a mocskos sárvérűeknél, vagy mugliknál. Sőt bizonyos értelemben ők még a csőcseléknél is alantasabbak, hiszen családjuk és vérük ellenére ilyen mélyre süllyedtek. Soha nem hittem volna, hogy egyszer az egyik húgom is a megvetettek közé fog tartozni; Andromeda, akinek ereiben ugyanaz a vér folyik, ami az enyémekben is, aki olyan tiszteletreméltó házba született, mint a Black ház képes volt maga mögött hagyni addigi életét, és egy undorító sárvérűvel összeállni. Csak kerülne a kezeim közé ő vagy az elfajzott lánya, kitörölném a szégyenfoltot, ami családunk ősi nevén esett! - Nem csevegni jöttem, úgyhogy menjünk! A meglepés erejét nem szabad lebecsülni, többet ér bármilyen komplikált tervnél, és ez az ügy nem is kíván komolyabb felkészülést – mondtam arcvonásaimat rendezve, komolyan, de ajkamon közben ördögi vigyor terült szét.
* : Hozzászólások : 142 Vér : Aranyvérű Iskolai ház : Halálfaló Tartózkodási hely: : London Kirendelt pár : Leonard Zorner Avataralany : Bree Turner Karakterlap : A bed fairy tale Karakterzene : Where is the edge Suddenly ¥ : "It's always the dark things with you never the light!"
"Színpad az egész világ, s színész benne minden nő és férfi!"
Csend van köztünk. Szeretem a csendet, s ezt az sem zavarthatja az sem, hogy Bella itt mászkál velem szemben. A csend teljesen megnyugtat. Kicsit sem zavar ilyenkor ha mások itt vannak körülöttem. Egy dologra kell csak figyelni ilyenkor. Magamra! Semmi másra. Na nem mintha máskor nagyon figyelnék Bellára. Ekkor azonban megszólalt, hangja olyan volt mintha valami macskát kínoznának! Komolyan fülsiketítő a hangja. Ha nem szoktam volna már meg, akkor most biztosan befogtam volna a fülemet. Viszont sikerült hozzászoknom ehhez a kriptaszökevény hanghoz. Kicsit sem zavat, sőt inkább derülök rajta. Persze tudom, hogy ez a hang annak a nagy megrázkódtatásnak a következménye, amint keresztül ment. Viszont ez engem hidegen hagy! Ő volt olyan hülye, hogy mindent megtett Voldemortnak. Fogadok, ha a nyomottarcú azt mondaná neki ugorjon a kútba megtenné. Gondolkodás nélkül. A kis talpnyaló. Eldöntötte a fejét a másik oldalra és nagy ártatlan szemekkel nézett rám. Na persze én meg be is dőlök neki. Egy fenéket, nem vagyok olyan hülye! Nem dőlök be a Bellatrix féle ártatlan vagyok arcnak! Bal mutatóujját végighúzta ajkain. Komolyan, mint egy kislány! De én nem veszem ezt be. Nevetve válaszoltam neki, amire gyorsan reagált is. - Miért szerinted mire nem kár szavakat pazarolni?! De mindegy csak elővigyázatos vagyok, nem akarom, hogy nyom maradjon utánam! - Jegyeztem meg gúnyosan mosolyogva. Arra a váll rántásra, amit Bella intézett felém. Mert ő a Nagyúr kedvence. Aztán, akkor mi van? Megint sétáni kezdett a szobában. Tessé most megint húzzuk az időt! Komolyan, akarunk csinálni valamit még ma. Mert nekem nem úgy tűnik! Ha így haladunk reggel lesz, mire elindulunk. Akkor pedig lőttek a meglepetés erejének. Persze tudom Bella mit gondol a kelta mágiáról, de nem szabad alábecsülni. Pár nap vagy hét tanulás után még nem tud semmit az ember belőle. Én tizenhét évig tanultam és még így sehol sem vagyok a profikhoz képest. Csak egy előnyöm van, ismerem a feketemágiát. Jobban, mint bármelyik kelta varázsló. Kicsinek mindent megtanultam róla, amit csak lehetett. S mióta halálfaló vagyok, még magasabb szinten használom a tudásomat. Gyakran megesett, hogy egy egy áldozatomat az iskolában tanult varázslatok furcsa keverékével tettem ártalmatlanná. Viszont egy biztos, ha ezek a druidák tudnak valamit akkor az a védekezés. Aki sokat tanul az olyan praktikákat tanulhat meg, amiket még maga Voldemort se tudna megtörni! A driudamágia haszonos oldala. Mikor megkérdezte miért kell megölni a családot azt hittem felrobbanok. Hogy ennek mindig kell valami ok! Szerencsére pontosan tudom mi az ok. Meg azt is, hogy ezzel az okkal meg lehet fogni a Nagyúr feltétlen híveit. A vérárulás! Ezek egyenesen a plafonon vannak, ha megemlíted ezt nekik. S jelen esetben ez hasznos is. - Sértik a varázsló nevet! S amilyen befolyásuk van, rávehetnek másokat, hogy kövessék őket. Csírájában el kell folytani ezt a gondot. Még mielőtt túl messzire mennek el! - Mondtam komoly arccal. Mintha a szüleimnek beszéltem volna. Azok voltak ennyire rákattanva az aranyvérű témára. De ez van jobb, ha nem zargatom a múltat. Biztos voltam benne, hogy Bella ennek hallatára ugrani fog. Ha jól tudom itt Angliában is vannak ilyen varázslók. Valami Weasley-k. Mondjuk engem nem zavarnak. Engem sose zavartak az ilyenek. Én csak azokat bántottam, akik ártottak nekem, vagy az utamban voltak. Az ilyen nyámnyila varázslók nem szoktak nekem gondot okozni. Viszont most láttam Bellán, hogy közelebbről érinti a dolog. Talán valami rokon ügy? Megeshet! Nem tudom pontosan milyen családból való! Csak azt, hogy mindig is vonzotta a családját a sötét oldal. Nem is csoda, ha beálltak halálfalónak. Egy olyan család mást nem is tehet. Csak csatlakozik. Ekkor azonban megszólalt. Némán hallgattam végig. Én is pontosan így gondoltam. Mikor befejezte és próbált arcára valami komolyságot erőltetni elmosolyodtam. Szinte villám gyorsasággal felálltam. Zsebre raktam a pergament az asztalról. Fejemre húztam a kapucnim, majd villogó szemekkel megszólaltam. - Helyes! Kihasználjuk a meglepetés erejét! Akkor induljunk is! A kapu előtt találkozunk! Majdcsak nem tévedsz el! - Mondtam egy gonosz kacagást megejtve. Azzal rögtön hopponáltam. Imádom ezt az érzést. Már akkor megszerettem, mikot először csináltam. Pár pillanat múlva egy bokorban kötöttem ki. - Merlin szakállára! Miért imádják az írek a sövényt? - Morogtam, miközben kikecmeregtem az ágak azorításából. Aztán leporoltam magam és elindultam a kastély kapulya felé. Néma csend volt, minden sötét. Arcomon gonosz mosoly futott át. Mindenki alszik odabenn és nem is tudják mi vár rájuk. A kastély hatalmas volt, szerintem egy egyész hadsereg elfért volna benne. Viszont a térkép szerint összesen hat ember és két manó van csak a várban. Ezt a könnyelműséget, szinte tálcán kínálják magukat. Ez már szinte vicc, percek alatt értem a kapuhoz. Majd csípőre tett kézzel vártam a Nagyúr kedvencét, hogy ide ér-e még ma!
Úgy tettem, mintha elgondolkoznék kérdésén, és pár másodpercig lágy mosollyal hallgattam a falióra ütemes ketyegését. - Lényeges dolgokra – feleltem egyszerűen, kellemesen mulatva a helyzeten, hogy válaszommal önmagamnak mondok ellent. Éppen eléggé ismerem az előttem álló nőt, hogy felismerjem, gúnyos mosolyát nem csak véleményemnek, hanem inkább a hozzáállásomnak köszönhettem. Ha valaki szavakkal tagadja meg a Nagyurat kétség kívül nevezhetem árulónak, ezzel szemben pedig ott áll Kalestina Tellanora, aki sem tetteivel, sem szavaival nem vívhatta ki a megbélyegzést, mégis az én szememben áruló. Nem az a fajta, akit szívesen látnék cruciatusom béklyójában fetrengeni, és furcsamód még tisztelném is, ha nem tartanám úgy, hogy ezzel magam is árulóvá válok. Jól tudom, hogyan vélekedik a Nagyúrról, és bár tiszteli – az más kérdés, hogy milyen mértékben -, a vérbeli halálfaló mentalitás hiányzik belőle. Tökéletes, kegyetlen gyilkos, de ez nem jelenti azt, hogy méltó a jegyre. - Ott leszek, ne félj – küldtem felé egy sötét vigyort, majd a nyomában kiléptem az ajtón. Megvártam, míg eltűnik, majd én is megpördültem a sarkamon; és alakom beleveszett az éjszaka sötétségébe. A pillanat törtrészéig vészes sebességgel pörögtem a semmiben, majd lában hirtelen talajt ért Írország helyett a Lestrange kúria szalonjában. Zárójelben megjegyzendő, hogy a ház mindenkori Urán és Úrnőjén kívül senki sem tud a birtok területén hoppanálni. Muszáj volt megtennem ezt a kis kitérőt, ugyanis botor módon itthon fejeltettem kedvenc segédeszközömet, a tőrömet. Hasznos tárgy, az egyetlen valamirevaló családi ereklye, lévén koboldmunka és pengéje baziliszkusz méreggel van átitatva, amit egy bizonyos bűbájjal lehet feloldani. A tőrt csizmámba rejtettem, majd újra hoppanáltam, immár oda, ahova mennem kellett. Sejtésem nem csalt, bár hátulról közelítettem meg a várakozó nőt, ő úgy helyezkedett, hogy az ablak üvegén bármikor észrevehesse, ha valaki hátulról ’támad’, de őt ne láthassák. Legalábbis gondolom, hogy szándékosan tette, hiszen ezért is neveztem tökéletes gyilkosnak. Pár lépéssel Kalestina mellett termettem, ajkaimon halvány mosoly jelent meg, amit a gyér fényben talán észre sem vett. - Tőlem kezdődhet a vadászat.
* : Hozzászólások : 142 Vér : Aranyvérű Iskolai ház : Halálfaló Tartózkodási hely: : London Kirendelt pár : Leonard Zorner Avataralany : Bree Turner Karakterlap : A bed fairy tale Karakterzene : Where is the edge Suddenly ¥ : "It's always the dark things with you never the light!"
"Színpad az egész világ, s színész benne minden nő és férfi!"
Komolyan néha a falra mászok Bellatrix szokásaitól! Még ő mondja, hogy ne húzzuk az időt. Akkor ő mit csinál, vajon? Nem lenne egyszerűbb most elindulni. Letudni ezt az egészet aztán ki-ki megy a maga útján tovább. Ez a nő élvezi, hogy az idegeimen táncol. Most megfordult a fejemben, hogy eltűntetem azt a faliórát, hiszen jelen pillanatban kifejezetten idegesít a hangja! - Nagyon vicces volt Bella! - Jegyeztem meg egy lenéző pillantás társaságában. Méghogy fontos dolgokra! Amit ő tart fontosnak az a világon egy személynek fontos rajta kívül és az a Nagyúr! Ha nem tudnám, hogy milyen lehet, hogy durvábban szóltam volna vissza. Viszont tudom, hogy nincs értelme Bellatrix-el ilyet csinálni. Csak a magam hekyzetén rontok. Na nem mintha alapból kedvelne! Mondjuk teszek róla, hogy ne kedveljen. Engem nem kell kedvelni és tisztelni sem. Vagy megtűrnek, vagy elállnak az utamból, vagy meghalnak. Ez a három lehetőség van. Szinte tudom, hogy Bella egy pillanat alatt rájött gúnyos mosolyom igazi okozójára. De ez engem nem zavart. Az számít, amit én látok és nem az, amit mások. Tisztában vagyok vele, hogy a mi imádott Nagyurunk jobb keze, aki éppen itt játszadozik az orrom előtt, engem is árulónak tart. Megértem én rosszabb vagyok, mint a vérárulók! Bár sose tagadtam meg, ami vagyok. De sem tetteim, sem pedig a kimondott szavaim nem támasztják azt alá, hogy én a Nagyúr parancsait követném. Persze mert én majd ott fogok neki ugrálni. A kútba ne ugorjak fejest? Nem vagyok Voldemort talpnyalója! S bár tudom, hogy így elég furcsának találhatnak engem a többiek én nem fogok változni. Mindig is önfejű voltam. Nem fogom hagyni, hogy befolyásoljanak. Főleg nem egy olyan nyomott arcú fazon nem, mint amilyen a Nagyúr! Lehet, hogy nagyobb varázsló, mint mi, de attól még nem fogok neki mindent megtenni, amit éppen akar. Tisztelem, úgy ahogy senki mást. Elfogadom, hogy gyengébb vagyok nála és felettem áll. Viszont nem fogom beadni a derekam harc nélkül. Ezt pedig ő is jól tudja! Bella nem egyszer volt jelen olyan eseteknél, amikor kicsit sem kedves szavakkal illettem a Nagyurat. Viszont mind tudják rólam, hogy akármennyire is magamnak való vagyok. A hűségem a Nagyúr iránt megkérdőjelezhetetlen. Nem tagadom nincs meg bennem az a mentalitás, ami a legtöbb halálfalóban megvan. Viszont azt, amit kell, én végzem el a legjobban. Tudom, hogy nem is egy halálfaló kérdőjelezte már meg a helyem köztük. Ellenben azt ami a talpnyalásból hiányzik, azt kompenzálja a szakmai tudásom! Nem hiába engem nem csuktak le, pedig sose tagadtam le, amit tettem! Szinte biztos vagyok benne, hogy Bella szerint nem érdemlem meg a jegyet. Hogy őszinte legyek egyetértek vele! Nekem nem lenne szabad viselnem. De nem én akartam, a Nagyúr égette a karomba. Én azt kértem tőle, hogy hagyjon engem segíteni a céljai elérésében. Gyilkolni akartam, hiszen ehhez értek a legjobban. Ő pedig csak úgy engedte, ha halálfaló leszek. Ekkora árat megér a szenvedélyem. Na nem igaz? - Én félni? Na ne viccelj! - Kacagtam miközben kiléptem az ajtón. Ez még viccnek is rossz! Én Kalestina Tellanora félni bármitől is?! Nem, az nem én lennék. Sosem féltem semmitől és még most sem félek. A legnagyobb gonosz hatalommal feleselek, embereket ölök és kínzok meg már majdnem tíz éve! Nem fogok elkezdeni félni pont most! Csettintettem az ujjammal, majd eltűntem. Élveztem a hopponálást. Azóta imádom mióta először csináltam. Mások rögtön a mozsdóba szaladtak az első után, én nem. Én még kétszer megcsináltam. Igyekeztem minél távolabbi helyekre menni. Szeretem, ha körbe vesz a sötétség. Olyan, mintha otthon lennék. Magával ránt én pedig hagyom hogy vigyen, ahova akar. Sajnos gyorsan megérkeztem. Igaz kicsit elvétettem a célt és egy sövény kellős közepén landoltam. Tipikus, nem akartam nyomot hagyni, így a pálcámmal bírtam mozgásra a sövényt, hogy biztonságosan kijussak a szorításából. Magamban vagy négyszer átkoztam el az összes ír kertépítőt. Amint kijutottam elindultam az egyik ablak felé. Úgy áltam, hogy én mindent lássak, de engem ne lássanak. Bevett módszerem volt ez. Jobb felkészülni az esetleges hátbatámadásra. Igaz engem még sosem lepett meg senki hátulról. Valahogy mindig rajtakaptam az elkövetőt. Csípőre tett kézzel nyugodtan vártam Bellát. Fogalmam sem volt, hol késik ennyit. Ekkor hirtelen mellettem termett. Ajkaim gonosz félmosolyra húzódtak. Amikor megpillantottam a halvány mosolyt a nő ajkain. Következő mondatára bólintottam egyet, majd előkaptam a pergament. Nem tudtam pontosan merre is kell bemenni. Viszont egy pillanat múlva már helyén is voltak fejemben a dolgok. - Itt hátul van egy bejárat. Ha azon megyünk egyenesen a szobáikba jutunk. Úgy könnyen rajtuk üthetünk! - Suttogtam, azzal elindultam szorosan a fal mellett. Gyorsan lépkedtem, szemem már régen hozzászokott a sötéthez. Már éppen átléptem azt a kis kerítést, ami elválasztott az ajtótól, mikor orromat megcsapta valami különös szag. Bella szorosan mellettem jött, így szinte tudtam, hogy bosszúsan néz, mikor megálltam és körbenéztem. Figyeltem a szagokra is. Ekkor pedig megpillantottam a fal mellett a valamit. Eddig azt hittem valami bokor, vagy szemétdomb. De ez nem az! Ez egy sárkány! Honnan a fenéből szedtek ezek sárkányt. Ráadásul a farka pont az ajtó előtt van! - Szerintem nem lenne ajánlatos felkelteni egy sárkányt! Viszont jócskán útban van! - Jegyeztem meg Bellának, mikor elkezdett hunyorogni a fal irányába. Gondolom meg akarta tudni mit nézek annyira. Nekem mondjuk könnyű, mert este alapból átálok farkas módra, így sokkal jobban tudom megfigyelni a dolgokat. Viszont biztos vagyok benne, hogy most már a társam is látja a hatalmas lényt.
Olyan bájos, hogy mindketten nagyon is jól ismerjük egymást, mégis óvatosan kerülgetve egymást, játszunk, és hiába ütközik véleményünk vagy ezer ponton, ezt egyikőnk sem mondaná ki, hiszen azzal egy csapásra véget érne a játék. Ismerem magam, tudom, hogy egy apró szikra elég ahhoz, hogy a parázs pusztító tűzzé lobbanjon fel, melynek emberi erő nem szabhat gátat, és nem állhatja útját. Ha kell magát is felemészti, de elpusztítani nem lehet. - Rossz vicc lenne – bólintottam megállapítására. Tisztában vagyok vele, hogy Kalestina Tellanora számára a félelem ismeretlen fogalom, vagy nem éppen olyan, ahogy más emberek szótárában szerepel. Egyik legnagyobb erősségének tartom ezt; olyan mesterien rejti el gyenge pontját, hogy az ember meggyőződéssel véli, hogy valójában nincs is neki. Ha nem lett volna ilyen profi, és nem hajtott volna nagyobb hasznot a Nagyúr számára, mint tíz Lucius Malfoy, már nem élne. Legalábbis nagyon szeretném hinni, hogy a Nagyúr elintézte volna, hogy alulról szagolja az ibolyát, ugyanis nem egyszer az ájulás kerülgetett a viselkedésétől, a hangsúlytól, amit megengedett magának a Nagyúrral szemben, az alázat teljes hiányától. Egyetlen halálfaló sem merte volna ezt megtenni, leginkább én nem, de ő nagyon okosan játszotta ki a kártyáit, pontosan abban a sorrendben, hogy botorság lett volna az illem hiányán fennakadni. Mikor elindultunk eszembe villant, hogy kedvenc játékszeremet – ezüst tőrömet – otthon hagytam. Gyors kitérőt tettem a Lestrange kúriába, mely üresen ásított Rod nélkül, aki nagy eséllyel valami kocsmában veri el éppen rengeteg szabadidejét, de legalább nincs láb alatt. Nem mintha máskor a terhemre lett volna, csupán utálom, ha valaki túl sok beleszólást enged meg magának a magánügyeimmel kapcsolatban. Sietve hoppanáltam, sejtve, hogy Kalestina, aki a pontosságáról – is – híres, már türelmetlen. Pár lépéssel mellette termettem, közben alaposan szemügyre vettem a birtok elém táruló képét. Az írek szokásához híven nem volt hiány sövényből; annak egyik fajtája a teleket szegélyezte, a másik a macskakővel kirakott út mellett húzódott, megint egy másik a fal mellett nőtt, ágai felkúsztak az első emelet teraszáig, regényes mintát szőve a ház köré. Igazán impozáns látványt nyújtott a zöld növények valóságos szövedéke a falakon, rajta tölcséres, világos rózsaszín virágok, melyek éjszaka lévén bezárták hatalmas kelyheiket. A fehérre meszelt villát díszes oszlopok, a sarkokban szobrok tarkították, egyszóval, anyám odalenne a ház lakóiért. Gazdagok, ízlésük alapján ítélve nemesi származásúak, és gyönyörű szökőkútjuk van, ami anyám szemében döntő érvnek számítana. - Remek, menjünk – indultam el, amint Kalestina közölte a tudnivalókat. Először úgy terveztem, okosabb lenne, ha egyikőnk elől, a másik hátul menne be, így felmérve, hogy nem csal a térkép és véletlenül nincs- e olyan helyiség, mely le van védve a feltérképezhetetlenséget biztosító varázslattal. De elég ezen benn aggódni. Kalestina mellett haladtam, míg hirtelen meg nem torpant, aminek következtében egy lépéssel előtte álltam meg. - Egy sárkány. Eredeti ötlet – bólintottam elismerően, miután szemeim megtalálták megtorpanásunk okát. – Átengeded nekem? – pillantottam egy féloldalas vigyorral a nőre, majd nem sokat tétovázva még egy lépést tettem előre. Jó nagy dög – állapítottam meg, jobban szemügyre véve a szörnyeteget. - Pherecitius mangicus – suttogtam, mire az állat ütemesen hullámzó mellkasa megmerevedett, hasonlóvá téve a szörnyet a ház sarkaiban gubbasztó faragott, fehér márvány, sárkányt mintázó szobrokhoz. A fagyasztó átok egy ekkora állatot mindössze rövidebb időre bénít meg, de ez bőven elég, és a sóbálvány átokkal ellentétben, nem fogja tudni, mi zajlott körülötte. - Nem lenne okosabb előbb szétnézni a házban? Nem tudhatjuk nincs-e pár dolog feltérképezhetetlenné téve, és számolnunk kell a védelmi bűbájokkal is; aki sárkányt tart, az nem érzi magát biztonságban – húztam el a számat. Pár jelző, védelmi és hatástalanító varázslatot gondolkodás nélkül, nonverbálisan kiszórtam, követve azt a módszert, amit főképp fénykorunkban - amikor a Nagyúr hatalmon volt - alkalmaztunk, majd később Longbottomék házán is használtunk.
* : Hozzászólások : 142 Vér : Aranyvérű Iskolai ház : Halálfaló Tartózkodási hely: : London Kirendelt pár : Leonard Zorner Avataralany : Bree Turner Karakterlap : A bed fairy tale Karakterzene : Where is the edge Suddenly ¥ : "It's always the dark things with you never the light!"
"Színpad az egész világ, s színész benne minden nő és férfi!"
Ritka, hogy teljesen őszinte vagyok viszont most képtelen vagyok nem az lenni. Egyszerűen imádom ezt a játékot, amit mások életnek hívnak. Áldom a sorsot, hogy találtam egy olyan kivételes játékost, mint Bella. Mind a kettönknek a maga szerepe, s mesterien játszuk. Meg lenne az okunk arra, hogy akkor vitát csapjunk, hogy az örökre emlékezetes maradjon, de nem tesszük. Túlságosan szeretjük mind a ketten a játékot. Én mindig is a végletek embere voltam. S mikor Bellával kell dolgoznom, mindig óvatosnak kell lennem. Hiszen velem ellentétben neki elég egy apró rossz szó és felrobban, mint a bomba a szikrától. Én ennél sokkal nyugodtabb vagyok. Ahhoz, hogy én felrobbanjak, minimum az kellene, hogy a becsületembe gázoljon, de még akkor sem biztos, hogy abban a szent pillanatban robbannék. Csendes gyilkos típus vagyok. A megállapításomra bólintott egyet. Viszont nem láttam értelmét tovább szaporítani a szót. Ahogy ő is tudja, hogy én nem félek semmitől a megszokott értelemben. Úgy én is tudom,hogy ő egyetlen személytől fél a földön és az a Nagyúr. Nem az a fajta boszorkány, aki az első cruciatus átok után sírva szalad haza. Néha rosszabb tud lenni a fiúknál. Talán ezért is van az elsők közt azok közül, akiket nagyra tartok a halálfalók csapatában. Persze hülye lennék ezt megmondani neki. Azzal oda lenne minden tekintélyem, amit nagy nehezen felépítettem. Márpedig tekintély nélkül nem ér semmit az az önbizalom, amivel meg vagyok áldva. Persze tudom, hogy Bella is szívesen látna holtan, de nem adom meg neki ezt az örömet. Igaz, hogy ha nem lennék ilyen hasznos, akkor valószínű, hogy már régen el lettem volna küldve. Azt nem hiszem, hogy a Nagyúr végzett volna velem, bár ki tudja. Abban viszont biztos vagyok, hogy ha nem is annyira vagyok neki hasznos, mint Bellatrix, azért sokkal jobb vagyok, mint a Malfoy félék. Nehéz megközelíteni. Ez a családom praktikája, mesterei vagyunk az érzelmeink és gyengéink teljes elrejtésének. Így első pillantásra azt a benyomást keltjük, hogy nincs is gyengepontunk. Pedig mindannyiunknak van. Még nekem is, de hogy mi az az én kis titkom. Pontosan ez lehet az oka, hogy megmerek engedni magamnak olyan hangnemet és viselkedést, amitől a többiek álla szószerint a földet súrolja. Pofátlan vagyok, ez tény! S olyan tényeket vágok mások fejéhez, hogy tátognak, mint az aranyhalak. Ennyivel vagyok több náluk, nekem nem számít semmi, magamon és a céljaimon kívül, s ezt mind jól tudják. Mosolyogva indultam el, hiszen kedvenc játékom kezdődött. Hopponáltam, viszont kicsit mellé találtam. S igen rossz néven vettem az írekre jellemző sövény létezését. Mikor kikászálódtam és az ablakba álltam szememmel körbepillantottam a villán. Arcomon halvány fintor jelent meg, majdnem olyan mint a miénk volt. Bár annak a kertjében két szökőkút volt és a sövények az ajtóhoz vezető ösvény két oldalán olyanok voltam, akár két labirintus. Emlélszem mekkora volt a riadalom, mikor anyám macskáját elrejtettem az egyik labirintus legtávolabbi sarkában, ahol a nagy kőtigris állt. Persze rajtam kívül más nem találta viccesnek a dolgot. Pedig mi értelme a labirintusnak, ha nem használja az ember? Bella hirtelen mellém lépett, majd ő is szemügyre vette a villát. Úgy nézte végig, ahogy egy műértő szokta. Engem nem nagyon érdekelt a birtok. Hiszen én is ilyenen nőttem fel, s apám jóvoltából gyakran mentünk más gazdag családokhoz, ahol mindig csak a kertátalakításról folytak a beszélgetések. Én mindig halálra untam magamat közben. Elmondtam Bellának a tudnivalókat, mire biccentett és elindultunk. Kicsit furcsállottam, hogy nem ajánlja fel, hogy másfelől megy be. Viszont jobbnak láttam, ha nem kérdezek rá a dologra. Nem szoktam mások dolgaival foglalkozni. Elég nekem magamra is figyelni. Rá pedig nem is kell, hiszen majdnem annyira profi, mint én. Ha nem is annyira, de az biztos, hogy ezerszer jobb a többi talpnyalónál. Furcsa szag csapta meg az orromat. Először nem tudtam honnan olyan ismerős, viszont ahogy jobban körülnéztem rájöttem mi ez. Egy sárkány volt, azt hiszem ezek számítanak betörésre. Talán jobb lesz, ha kicsit vigyázunk. Nem lenne jó, ha rajta kapnának minket idő előtt. Mindennek megvan a maga sorrendje, nem kell hogy hamarabb vegyenek észre. Hirtelen megtorpantam, Bella pedig egy lépéssel előttem állt meg. - Eredeti. Bár nem sokat ér, ha úgy alszik, mint a tej! Természetesen átengedem! Szórakozz egyet Bella! - Kuncogtam egyet, ahogy a nő előrébb lépett. Én innen is tisztán láttam, hogy termetes barátunk hím. Igaz fogalmam sincs hogyan szerezték be. A nagyapám mindig egy sárkányról álmodott, de ide csak befolyással vagy kitűnő kapcsolatokkal lehet elhozni. Úgyhogy szinte teljesen biztos, hogy ez a sárkány még kölyökként került ide valahonnan. Azonban Bella gyorsan elintézte egy fagyasztó átok és máris mozgásképtelen lett. Igaz, hogy ekkora állatokon nem használ olyan hosszan, mint alap esetben viszont annyira pont elég, hogy mi bejussunk a kastélyba. Onnantól pedig nyogodtan aludhat tovább. Ennyit a házörző sárkányokról, ennek már rég meg kellett volna éreznie a szagunkat, de úgy alszik, mint a bunda. Ennek az átoknak az a hatalmas előnye van, hogy az áldozat nem tud semmit arról, ami körülötte történik. Így esélytelen, hogy felkeltsük. Elégedetten néztem Bellát én is ezt használtam volna a helyében. Viszont most hagytam neki, hadd játszon egyet. Ki tudja mit hoz még a mai este, minden alkalmat ki kell használni. - Jó gondolat! Nézzünk körül! Bár nem hiszem, hogy félemből tart sárkányt. Erre ritkák, ez hamarabb lesz hatalom fitkoktatás, mint félelem. De jobb biztosra menni. Lehet, hogy tényleg vannak feltérképezhetetlen helyek. - Biccentettem Bella felé, ahogy kimondtam a gondolataimat. Egyelőre nem foglalkoztam a különböző bűbájok kiszórásával volt egy olyan érzésem, hogy Lestrange megtette helyettem. Én azonban túl jól ismerem az íreket. A legtöbb aranyvérű család nem foglalkozik holmi védelmi rendszerek kiépítésével. Ha egy védőbűbájt feltesznek az már sok. Azt hiszik a hatalmukkal mindenkit megfélemlíthetnek. Azonban most bánni fogják, hogy nem voltak óvatosabbak. Ma este eljön hozzájuk a halál. Két fiatal nő képében! Mosolyogva mentem az ajtóhoz, ahogy sejtettem. Ezek csak a mugli betörtésre készültek. Meg se fordul a fejükben, hogy varázslók is betörhetnek? Mit nekem a primitív mugli riasztórendszer? Egy mozdulattal kiiktattam és a kilincs halkan kattanva fordult el. Ahogy beléptem körbepillantottam. Belül is olyan volt, mint amilyen kívül. Csicsás és undorító, legalábbis az én szememben. Intettem Bellának, hogy induljon el az egyik irányba. Mind a ketten csináltunk már ilyet, tudjuk mi a dolgunk. Én pont az ellenkező oldalra indultam. Folyosók ezrei, még mindig ugyanolyan utálatos, mint régen. Valahonnan viszont nagyon ismerős volt a hely. Csak arra nem jöttem rá honnan. Azonban ekkor megpillantottam egy portrét. Hirtelen elfogott a nevetőgörcs, de csak hang nélkül gúnyosan elmosolyodtam. Egyenesen a kurta bajuszos kép arcába. Gondolhattam volna! Silverstone familia, ezek már akkor is azt hangoztatták, hogy a muglik világa jobb, mikor még kicsi voltam. Legalább tudom hol vagyok. Agyamban megvilágosodott minden. A szobák képei felvillantak előttem, ahogy a titkos folyosóké is. Amiket még az én kedves kis barátnőm mutatott meg nekem. Viszont így teljes biztonságban el tudunk jutni a hálóba. Hirtelen sarkon fordultam és Bellatrix után siettem. Ezeknek nincsen semmi levédett szobájuk, mégcsak varázslatot sem használnak, ha nem muszáj. Gyorsan útolértem, persze teljesem hangtalanul. Éppen egy zárat tanulmányozott. Gondolom csak mulatságból egy sima Alohomora is elég lenne ennek. Megfogtam a vállát, mire egy pillanat alatt torkomhoz nyomta a pálcáját. Megcsillant a szemem, majd megszólaltam. - Itt aztán kereshetünk levédett szobát! Ez a Silverston kastély, régen sokat jártam ide. Normális varázslók lennénének, ha nem imádnák a muglikat. Mindig a hidegrázott attól, hogy itt úgy kellett viselkedni, mint a mugliknál. Ezek még pálcát is csak végszükségben használnak. Viszont a titkos utakban gazdagok. Innen simán be lehet jutni a hálószobákba. Most, hogy rájöttem hol vagyunk nincs semmi baj. Ismerem az utakat. A lányuk volt olyan kedves és mind megmutatta a szülők nem is tudtak a létezésükről. Én meg voltam olyan kedves és a kisasszonyt is megszabadítottam ettől a tudástól. Mondtam mosolyogva, hát igen már akkor is a rossz útját jártam. Pálcámmal mutattam a fal felé, majd megkoppintottam a pálcámmal, s hirtelen szinte teljesen hang nélkül kinyílt egy ajtó. Korom sötét volt odabenn. Elmormoltam egy Lumust és beléptem, megvártam, amíg Bella követett, s becsuktam a bejáratot. Aztán pedig egyenesen a gyerekek szobájához mentem, ahol előreemgedtem Lestrange-t. Ne mindent én csináljak!
Warning! Erőszakos tartalom! A Hold fényes sarlója egy pillanatra kibukkant az előtte elúszó sűrű felhők alkotta sötét lepel egy aprócska résén, gyér fényt vetve a tájra, a hófehér falaknak enyhe ezüstös csillogást adva. Az előttem álló nő szeme is ezüstösen villant fel a csuklya alatt a ráeső fényben, majd újra beleveszett a sötétségbe, mialatt én közelebb léptem az alvó sárkányhoz. Nem okozott nehézséget a megbénítása, sokféle és fajta szörnnyel volt már dolgom, ezt az egyedet pedig nem is lehetett a veszély mintaképének nevezni. Felfoghatatlan, hogy még most sem vett észre minket, pedig reménykedtem benne, hogy ha késve is, de azért be fog következni reakciója, akkor jelentett volna valamicske szórakozást. Egy apró sóhajjal vettem tudomásul, hogy nyugodtan besétálhatunk, még ez a nyomorult sárkány sem állja utunkat. Ennek pár évvel ezelőtt, egy akció során bizonyára örültem volna, de most, mikor szinte bizsergett a tenyerem, szavakkal leírhatatlanul vágy tombolt bennem a pusztítás, a gyilkolás ígérete iránt, lelombozott a tény, hogy ilyen egyszerű dolgunk van. - Ahogy gondolod – bólintottam megállapítására. Végtére is az ő ismerőseiről és hazájáról van szó, úgyhogy joggal remélhetem, hogy tájékozott a szokásaikat illetően. Nem tartanám elképzelhetetlennek, hogy valaki önmaga fényezésére, hatalmának kézzelfogható bizonyítékaként tartson sárkányt, bár az ilyen tett, ha bizonyítja is az illető gazdagságát, nem feltételez túl sok észt. Egy megvető pillantásra méltattam csupán a mugli riasztórendszert, bár ennek hatására eltökéltem, hogy közel sem leszek olyan kegyes a házban tartózkodókkal, mint amúgy lettem volna. Undorító, mocskos mugliimádó népség! Nevetséges, az ajtóban egy – valószínűleg - illegálisan tartott sárkány fekszik, de azért a mugli riasztórendszerről sem feledkeztek meg. Felhúzott orral, de vigyázva lépteimre, hogy ne keltsek zajt, beléptem az ajtón, majd pár méter után leereszkedő pillantásomat körbehordoztam a szobán. Vajszín falak, hasonló színű leheletkönnyű függönyök, szépen faragott, rózsafa bútorok, fényesre súrolt, tükörszerű padló. A helyiségben tökéletes rend uralkodik, sehol egy oda nem illő tárgy, pornak nyoma sincs. Mindez pedig egyre pontosabb képet formál a tulajdonosokról, életformájukról és felfogásukról. Tanácsomra körbeszaglásztunk a házban, bár pár perc elteltével, a látottak után már magam sem hittem, hogy találunk valamit. Bűbájaim nem mutatták, hogy bármilyen komolyabb védelmi rendszer működne a házban, a szobák nagy része pedig még csak kulcsra sem volt zárva. Azért nem akartam rögtön feladni, így tovább nézelődtem, igaz ez már inkább szemlélődés volt, mint feltérképezés. Egy hosszú folyosón kedvtelve, oldalra biccentett fejjel megcsodáltam a falon függő festmények sorát, mely a család egykori tagjait ábrázolhatta. A festett alakok békésen szunyókáltak, messziről hallottam lélegzetvételeik szabályos ritmusát, de a biztonság kedvéért egy bűbájt kiszórtam, mely az éppen nem alvó alakokat is mély álomba ringatta. A folyosó végén újabb szoba nyílt; ajtójának zárjával szöszmötöltem egy ideig, bár nem számítottam különleges eredményekre, mikor gyors léptek halk zaja hangzott fel mögöttem, mire tengelyem körül megpördülve éppen a közeledő torkához nyomtam pálcám. Sejtettem ugyan, hogy Kalestinával találom szemben magam, de nem árt az elővigyázatosság, és jobb, ha ő is tudja, hogy résen vagyok. Szándékosan lassan eresztettem le pálcám, nem sietve el a dolgokat. - A mugli riasztó után ez igazán nem nagy meglepetés. – Arcom sötét, undorodó kifejezést öltött. Tekintetemmel követtem Kalestina mozdulatát, majd amikor a falon egy ajtó jelent meg, teljes alakommal a mozgás irányába fordultam. Kalestina válaszra nem várva előrelépett, majd miután a nyomába értem, és kikerültem őt, hogy becsukhassa az ajtót, halkan megjegyeztem: - Dicséretes, hogy már akkoriban is a helyes utat jártad – villantottam ki fogsoromat egy elismerő mosolyt intézve a nő felé. Hasonló, de prédára éhes vigyorral fogadtam előzékenységét, amivel láthatóan átengedte nekem az akció első élvezetes részét. Egy nonverbális alohamorával hatására kattant a zár, majd pálcámat az ajtónak nyomva belöktem azt. Halkan besurrantam, és mikor tekintetem találkozott az egyik gyerekével, aki ébren, plüssmackóját szorongatva ült az ágyán, és riadtan meredt az ajtóra, majd a mögötte feltűnő sötét alakra, rám, arcomon sátáni vigyor terült szét. Tettem pár lépést, de a gyerek meg sem mozdult, halottsápadt arckifejezése arra utalt, hogy a rémület egészen megbénította tagjait, és egy hangot nem képes kiejteni. - Légy jó kislány és gyere ide! – Hangom parancsoló, ellentmondást nem tűrő volt, de amikor a kislány ennek hatására sem mozdult meg, közelebb lépve a karjánál fogva rángattam ki az ágyból. Erre halkan felsikoltott, egy pálcaintésemmel elhallgattattam, ám addigra a többi gyerek is nagyokat pislogva feltápászkodott. Pillantásuk hamar észrevett, és az idegen láttán, aki testvérüket tartja fogva, mindannyian másképp reagáltak, de cselekedeteikben volt egy közös vonás: a rettegés, mely az összes kölyök arcára kiült, megszépítve undorító lényüket. Hamar káosz uralkodott volna el a szobán, ha hagyom, de egy imperioval engedelmességre kényszerítettem őket, majd magamban megfogalmazott parancsomra, a három kölyök – az első kislány kivételével – egyenes sorba rendeződtek előttem. Leguggolva a mellettem álló kislányhoz fordultam, akinek így arca egy vonalba került az enyémmel és, akit láthatóan az ájulás környékezett pusztán a tekintetemtől is. - Rajtad a sor, Aranyom. Válassz közülük! – susogtam füleibe, testvéreire mutatva. Ő tétovázott, mire erőteljesen megráztam. – Válassz, ha mondom! – rikácsoltam, elhagyva behízelgő modoromat. Tengerkék szemeiben erre már könnyek gyűltek, és bő patakokban csorogtak le arcán. Remegő kezét kinyújtotta, követtem mozdulatát és egy hétéves forma kisfiúra esett pillantásom, aki két húga vagy nővére közt állt. - Crucio! – szegeztem pálcám a kölyökre, mire az éles hangon sikoltva összeesett, és szánalomra méltó módon vergődött a földön, a padlót csapkodva, karmolva vonaglott, sikoltott, zokogott, de kiállítását senki sem hallhatta, aki segíthetett volna rajta. A szobát bűbáj védte, semmilyen hang nem szűrődött ki – még. Alig fél perc múlva a fiú száján vér buggyant ki, majd egy utolsó nyöszörgés után végleg elhallgatott. Kicsavarodott végtagokkal, üveges tekintettel feküdt a padlón. A többi kölyök továbbra is egy helyben állt – átkom hatására – és csak arckifejezésük árulta el, hogy az idegösszeroppanás határán állnak. A kislány mellettem, remegett, néha megrázkódott, de könyvei már elapadtak. Újra hozzá fordultam. - Válassz még egyet! – Most sem engedett egykönnyen, de fülébe suttogott fenyegetésem megtette hatását. Riadt pillantású testvérei halálraváltan álltak – mondhatni – ítélőbírójuk előtt. Amikor a második, egy fiatalabb kislány is sikoltva rogyott a padlóra, rá testvére hullájára, kacagva kényszerítettem a kislányt, hogy végignézze húga haláltusáját, aki bátyja testén vergődött, összerugdalva, végleg elcsúfítva a fiú arcát. Mennyi fájdalom! Mennyi szenvedés! Mennyi kéj! Mennyi élvezet! Leginkább a karomban vergődő kislány tetszett, elégedetten, falva szenvedését néztem a kíntól eltorzult arcát, szinte vérben forgó szemeit, melyben őrülettel vegyes fájdalom csillogott. A többi gyerek, bár szenved, míg beköszönt haláluk megváltó pillanata, de közel sem élnek át olyan kínokat, mint a kislány, aki csak nézi az eseményeket. Ő, ha életben is hagynánk, már végleg elpusztult. Valóban, az ő sorsa százszorta rosszabb a halálnál. Micsoda gyönyörűség!
* : Hozzászólások : 142 Vér : Aranyvérű Iskolai ház : Halálfaló Tartózkodási hely: : London Kirendelt pár : Leonard Zorner Avataralany : Bree Turner Karakterlap : A bed fairy tale Karakterzene : Where is the edge Suddenly ¥ : "It's always the dark things with you never the light!"
"Színpad az egész világ, s színész benne minden nő és férfi!"
Szerintem nem én voltam az egyetlen, akit lesulytott az a tény, hogy ez a bizonyos házörző sárkány rosszabb egy pincsikutyánál. Már régen ki kellett volna minket szúrnia. Megfordult a fejemben, hogy túl egyszerű lesz ez a feladat. Sose szerettem, ha valamin gyorsan túl voltunk még a Nagyúr idejében sem. Viszont most egyenesen rühellem! Van egy olyan érzésem, hogy Bella is jobban örült volna egy kis csetepaténak, mint annak, hogy simán begyaloglunk a házba. Minden nagyobb gond nélkül! A mugli riasztó rendszer viszont már szinte a nevetséges szintet súrolja! Ennyire lealacsonyodni az ostoba, tudatlan, kutyák szintjére! Még egy jófajta védőbűbáj sincs sehol! Megszoktam már a stílusát, így nem lepett meg a reakciója a megállapításomra. Én csak gonosz mosollyal figyeltem ahogyan dolgozik! Egy ilyen házikedvencnek semmi értelme. Még az én szüleim is, pedig hangsúlyoznom kell, hogy a jóság mintapéldái! De még ők is komoly házörzőnek akartak beszerezni egy sárkányt. Ez viszont csak alszik itt és az ég világon semmit sem vesz észre. Szerintem simán fel lehetne mellette robbantani a házat is, akkor is tovább aludna! Ezen a sárkányon látszik, hogy pusztán hatalom fitoktatásból van itt! Amúgy semmi haszna, de kérdem én, akkor mi a jó Merlinnek tartanak sárkányt! Ezek se okosabbak, mint a muglik! Azok is csak ahhoz értelen, hogy a vagyonukkal kértkedjenek, pedig mennyivel jobban lehet egy csinos ki gyilkossággal felvágni. Nem értem ezeknek a logikáját. A riasztó rendszer szinte ugyanabban a pillanatban kapta meg mind a kettőnktől a megvető pillantást! A vicc az, hogy ez még a mugli fajta riasztók közt is rossz! Láttam én már párat, volt hogy puszta szórakozásból nézelődtem a tájékukon. Úgyhogy ezek nincsenek jól felszerelve, még a mugli rendszer szerint sem! Persze én nem vélekedek úgy a dolgokról, mint Bella. Nekem más az értékrendem. A szememben az az igazi varázsló aki megmutatja, hogy tud. Az pedig hidegen hagy, hogy milyen vérű! Ismerek olyan aranyvérűt, akinek az agyi szintje egy mugliéval egyezik! Azok nyugodtan viselkedhetnek is úgy, legalábbis szerintem. Viszont a Nagyúr és a többi aranyvérű szerint már ezek is vérárulónak számítanak. Igaz attól függetlenül, hogy nem egyezik a véleményünk, még hasznos is szokott lenni ez a fanatikus ragaszkodásuk a vérük "tisztán tartásához"! Van, hogy igen szép gyilkosságok jönnek ki belőle. Vagyis régen az volt, ma már nem ez a helyzet. Ma már visszafogják magukat. Már akik, én még mindig van, hogy meglátogatok egy két családot és ha úgy van kedvem megcsonkítom! Nem vagyok hatalom éhes! Számomra ez puszta szórakozás. Nincs is szebb látvány, annál mint mikor látsz egy ember kínok közt kűzdve azért a nyomorult kis életéért! Felemlelő érzés és én élvezem. Már egész kis korom óta. Otthon mindig a madarakat kínoztam, persze az koránt sem olyan felpezsdítő érzés, mint mikor egy emberrel teszed ugyanezt! Mikor látod az arcukon a szenvedést! Mintha a mesékben járna az ember! A házba belépve Bella tanácsára elindultunk körbe szaglászni. Nekem nem tetszett a hely. Túlságos ismerős volt. Ezek a vajszín falak, meg a sejem függönyök. A fényesre tisztított padlóról nem is beszélve. Feláll a szőr a hátamon. Ezek tipikusan olyanok, mint apám beszélgető partnerei voltak. Finom úri emberek akiknek csak a rangjuk számít, közben pedig megvannak a nézeteik, amiktől nem válnak meg! Ahogy haladtam a folyoson majdnem szívrohamot kaptam az egyik oldalfolyosótól,aminek a végén egy nagy tükör volt én pedig hirtelen azt hittem van ott valaki. Viszont ahogy megpillantottam a zölden megvillanó szememet az üvegben elmosolyodtam. Alapjában inkább szürkén csillog, de most a farkas szemével néztem biztos akartam lenni a dolgomban. Mivel semmi fontos nem volt ott tovább haladtam. A falakon ott szunyókáltak a festmények. Ekkor megpillantottam egy ismerős alakot. S minden megvilágosodott előttem. Ha nem tudtam volna, hogy a házban alszanak és nekem az kell, hogy úgy is maradjanak hangosan nevettem volna. Így viszont pusztán sarkon fordultam és mosolyogva indultam el Bella után. Pontosan tudom, hogy mindenre fel van készülve ezért sem lepett meg a tette. Gondolom már távolról hallotta, hogy jövök. Nyugodtan jöhettem volna némán is, de minek mikor pontosan tudom, hogy Bellatrix van olyan elővigyázatos, hogy mindenkit elaltatott. Amint elég közel értem megpörtült a tengelye körül és torkomnak szegezte a pálcáját. Mozdulatlanul álltam, majd teljesen nyugodt hangon megszólaltam, mintha ott se lenne a pálca a nyakamnál! Láttam, hogy direkt visszafogja a mozgásának a sebességét, mikor elvette a torkomtól. Nem zavart, kicsit sem. Tisztában vagyok vele, hogy ha okot adnék rá gondolkodás nélkül megölne. Ilyen formán pedig semmi okom félni tőle. Kinyitottam a titkos átjáró ajtaját. A mellettem álló nő eleinte csak a kezem mozdulatát követte szemével. Azonban mikor megjelent az ajtó teljesen odafordul. Meg se vártam, hogy feleljen csak beléptem az alagútba. Ő pedig követett, majd elállt az utamból, hogy be tudjam csukni. Mikor megszólalt elmosolyodtam. - A helyes út választott ki engem. Én csak engedtem a vágynak, ami felé hajtott! Akkor is ha ez másoknak nem tetszett! Ostobák! - Jegyeztem meg, úgy hogy hangomból tisztán kivehető volt az undor, amit a saját családom iránt érzek. Hatalmasabbá, retegettebbé tettem a Tellanora nevet, mint amilyen valaha volt, alig kilenc év alatt. Erre pedig büszke vagyok. Láttam Bella arcán azt a vágyat, ami bennem is tombolt. Igen már mind a kettőnk vágyik rá! Szenvedést akarunk, gyilkolni és látni, ahogy az aldozataink rettegnek. Ez a vágy motivál mindannyiunkat. Bár vannak a halálfalók közt olyanok is, akiket kevésbé. Azonban mintket ugyanannyira hajt ez a vágy. Igaz nem volt kedvemre a dolog, de átadtam a mai akció kezdő lépését Bellának. Prédára éhes vigyorral lépett az ajtóhoz. Amihez utána a pálcáját nyomta hozzá, majd belökte és besurrant. Én még kint maradtam. Nem kell, hogy egyszerre érkezzünk meg. Kezembe vettem a térképem és megnéztem merre vannak a szülők. Mennyire meglepő két szobával arrébb. Nem lesz itt semmi gond. Ekkor meghallottam egy elfojtott sikolyt. Arcomon gúnyos mosoly jelent meg. Bella belekezdett a mókába. Bekukkantottam az ajtón, s mikor megpillantottam a szép egyenes sorban álló három gyereket, na meg a halálfaló karjában szorongatott kislányt, széles mosollyal beléptem. Valószínűleg az a kislány sikított, akit Lestrange tart a markában. A többi gyerek meg a testvére. Gonoszul mosolyogva mentem el az ágyig. Persze Bella nem foglalkozott velem. Fogtam magam és behuppantam az egyik ágyba, ahol előbb még egy gyerek aludt. Majt karjaimat keresztbe téve, mosolyogva néztem végig a gyerekeken. Mindegyik arcán ott virított a rémület és a rettegés. Mennyire félhetnek most, szinte érzem rajtuk. Milyen szépek, ahogy megvannak béklyózva és nem bírnak se remegni, se sírni. Arcomon széles vigyor terült el mikor Bella kimondta a cruciatus átkot, sőt előre is dőltem, hogy jól láthassan a kínok közt vergődő fiatal kisfiút. Elbűvölő látvány, ahogy kapálózik, hogy nem tud mit tenni ellene. De gyenge a gyerek, gyorsan vége lett. S száján kibuggyant a vörös vér. Aztán üveges tekintettel és kicsavart tagokkal élettelenül feküdt testvérei közt. Arcomon csalódottság jelent meg. Azt hittem tovább bírja. Azonban ez el is múlt, mikor orromat megcsapta a vére szaga. Vissza kellett fognom magamban az állatot, ami most azonnal rávetette volna magát és szétmarcangolta volna. Szerencsére Bella nem tétlenkedett. S a kislány tiltakozása ellenére belekezdett még egy gyermek kínzásában. Csillogó tekintettel figyeltem, ahogy a testvérén vergődik. S ahogy a fiút szinte felismerhetetlenül elcsúfítja. Milyen csodálatos látvány is ez. Nem pusztán a haláltusájukat átélő testvérekről van itt szó. Már az is élvezet, ha a Bella karjaiban szenvedő kislányt nézem, akinek egyenként kell végignéznie testvérei halálát. Mikor a halálfaló végzett a harmadik kölökkel is felálltam az ágyból. Majd lassan elé lépkedtem. Tekintetemből könnyen kiolvashatná most gondolataim. Semmire sem vágyom jobban, mint hogy azt is végignézzem, ahogy a szülők szenvednek. Felemeltem fejem, hátradobtam a csuklyám, majd megszólaltam. - Ezt hagyd még életben! Legalább addig, amíg idehozom a drága szülőket! Nem járja, hogy csak te szórakozz! - Nevettem fel, azzal sarkon fordultam és elindultam egyenesen a szülől szobája felé. Benyitottam, olyan mint régen volt. Az ágyban pedig ott feküdt az én régi barátnőm. Arcomon gonosz mosoly lett úrrá. Hirtelen késztetést éreztem arra, hogy barátnőm külön kínokban részesítsem, de mivel nem egyedül voltam így elvetettem az ötletet. Némán az ágyukhoz léptem. Aztán fejükbe ültettem az előbb általam végignézett műsor képeit. Ezek után mosolyogva ültem le a fotelbe az ággyal szemben. A bűbájom megtette a hását pillanatokon belül, forgolódni kezdtek az ágyban. Megfeszültek az izmaik és már majdnem verejtékeztek. Ekkor szinte ugyanabban a pillanatban felriadtak. Észre sem vettek először. Csak ijedten pillantottak egymásra és nem tudták mi történt. Hirtelen teljesen nyugodt hangomon megszólaltam. - Régen láttalak Carolina! Gyönyörű gyermekeid voltak! Nekem nem is szóltál, hogy gyereket nevelsz! Ejnye! A férjedet sem említetted! Azt felejted el! Imperio! Nem hagyom, hogy varázsolj ki ostoba! - Nevettem, s közben felálltam a helyemről. Barátnőm arcán láttam a gyűlölet és rettegés kellemes keverékét. - Mindjárt meghatódom! Életedben nem néztél még rám ilyen szépen! Gyertek bemutatlak titeket egy barátomnak. Megnézhetitek a gyerekeket is, a legjobb kezekben vannak! - Arcomon önelégült mosoly jelent meg. Majd gyorsan megfogalmazott parancsokkal visszamentünk Bellatrix-hoz. - Látom vigyáztál a kölökre! Bella a barátnőm Carolina Silverstone. Meg a férje nem tudom, hogy hívják, de az lényegtelen. Carolina, ő pedig Bellatrix Lestrange! A legkiválóbb halálfaló, akit ismerek! Én mondtam, hogy jó kezekben vannak a gyerekeid. Csinálod te vagy csináljam én? - Fordultam Bellához arcomon a széles gonosz mosolyommal, szememben pedig a gyilkos csillogással. Láttam, hogy az anyuka már majdnem sír a látványtól, de nem tud mozdulni. Az átkomat képtelen megtörni. Nem is tudom mikor szórakoztam utoljára ilyen jót!
A gyermekek sikoltása lágy dallammá olvadt össze fülemben, felpezsdítve vérem, felgyorsítva szívverésem. Látni a szenvedést finom arcukon, elkerekedett szemeiket, a rettegéstől kitágult pupilláikat, érezni a kislány reménytelen vergődését karomban – mindez együttvéve felemelő érzés volt. Sorra hulltak ki a kölykök a sorból, hogy egymás hegyén-hátán leljék halálukat. Végtelenbe tekintő üveges szemeikből túlvilági nyugalom áradt; haláluk pillanatában eltűnt belőlük minden rettegés, a félelem béklyójában megcsillanó csúf torzulat és már csak valami harmonikus belenyugvás tükröződött arcukon. Ellenben a kislánnyal, ki kővé dermedve állt mellettem, csendesen, könnyek nélkül zokogva, siratva testvéreit; számára a borzalom már sosem múlhat el. A kín beitta magát csontjaiba, elapasztotta könnyeit, úgy fogja elpusztítani, mint egy féreg, ami belülről rágja el a még élő részeket. Kár érte, pedig a négy kölyök közt ő tűnt a legértelmesebbnek és még most is, miután nemcsak, hogy végignézte testvérei halálát, de ő maga lökte őket sírjukba, ő választotta a következő áldozatot, még most is képes egyenesen állni. Úgy érzem, ösztönei görcsösen ragaszkodnak az élethez – még annak torzult változatához is, ami megmaradt neki -, az utolsó gyenge fűszálba is megkapaszkodna, ami ide láncolja, ezért is engedelmeskedett parancsomnak, pedig ha megtagadta volna a választást, magát feláldozva, ha nem is a testvéreit, de önmagát megmenthette volna. Fiatal kora ellenére tudom, hogy úgy érzi, testvérei halála őt terheli, aki kimondta halálos ítéletüket, mégis csupán csendes, de végtelenül mély szomorúsággal figyelte őket, kerülve segélykérő, talán vádló tekintetüket. Legutoljára hagyta nővérét, de amikor az összeesett, lehunyta szemeit. Hagytam, tegyen úgy, ahogy jónak látja, hiszen jól tudtam, a panaszos, szívettépő hangokat nem zárhatta ki és azok kísérteni fogják, míg rövidke életében utolsót üt az óra, de még akár azután is. Ha lenne lelkem, mellyel képes lennék érezni, ha nem csak sötét üresség tátongna mellkasomban, gépiesen lüktetve, azt mondanám, hogy sajnálom. Nem a lányt magát, hanem a sorsát, mely tőle függetlenül pecsételi meg tiszta, szűzi lelkét, vet örök, letörölhetetlen fekete fényt szívére. Jelen esetben pedig én vagyok a sors keze, aki kegyetlenül, rezzenéstelen nyugalommal tesz pontot a mondat végére, vágja el a bimbózó virágszálat. A sors keze, mely egykor engem is megérintett, most én magam vagyok. - Ne aggódj, élni fog, amíg szükséges – válaszoltam Kalestinának, miközben ujjamat a kislány álla alá nyomva fordítottam magam felé falfehér arcát, ördögi mosollyal fürkészve tengerkék íriszeit, a kínok végtelen tengerét. Míg Kalestina vissza nem tért a kislánnyal szórakoztam, akit – mint megtudtam – Lilynek hívnak, pont, mint azt a mocskos sárvérűt, aki mindennek a kezdete volt, az első mérföldkő a véghez vezető úton; ez a felismerés pedig a gyűlölet egy új, erősebb hullámát indította meg bennem. Vészjósló hangon suttogtam a kislány fülébe, látni akartam, ahogy újra meg újra eltorzul gyermeki arca, ahogy halványul, majd nyoma vész az ártatlanságnak, mely oly széppé, szinte angyalivá tette a gyermeket. Ezüst tőrömmel játékosan karcoltam végig fehér bőrét; ajka alatt, pirospozsgás orcáján vörös nedű serkent ki és keskeny patakokban folyt végig arca szép ívén. Még most sem sírt, ajkait keskeny vonallá szorítva, fel-felszisszent, de egy más természetű fájdalom túlszárnyalta a testi kínokat, amikkel szemben mintha érzéketlenné vált volna. Amikor Kalestina belépett a szülőkkel és bemutatott barátainak, a kislány jobb csuklóját megemelve, majd megrázva, bájos mosolyra húzódó ajkaimat végignyalva, integettem a belépőknek. Fürkésző tekintetem az anyán állapodott meg, akinek arca szavakkal leírhatatlan módon változott, torzult el, kislánya véres arcát, üresen fénylő tekintetét látva. Lily már nem is hasonlított arra a lányra, aki akkor volt, mikor az ágyon kuporogva, plüssmackóját szorongatva először találkozott riadt, de érdeklődő pillantása az enyémmel. Az a kislány élt, ez lélegzik, dobog a szíve, de mégis halott. - Neked is kijár a szórakozás – mosolyodtam el nagylelkűen.
* : Hozzászólások : 142 Vér : Aranyvérű Iskolai ház : Halálfaló Tartózkodási hely: : London Kirendelt pár : Leonard Zorner Avataralany : Bree Turner Karakterlap : A bed fairy tale Karakterzene : Where is the edge Suddenly ¥ : "It's always the dark things with you never the light!"
"Színpad az egész világ, s színész benne minden nő és férfi!"
Mennyek! Körülbelül ott éreztem magamat, ahogy hallgattam a gyerekek édes, ártatlan, de mérhetetlen fájdalommal csengő sikításait. Mennyei muzsika, ezt nem lehet máshogy nevezni. Ezt az isten is azért teremtette, hogy az ember élvezze. Élvezze, ahogy mások szenvednek, lássa ahogy a fájdalmuk már elviselhetetlen, s hogy sikoltásuk már a megváltásért való könyörgés, s nem a fájdalommal átitatott kétségbeesett segélykiáltás. Lelkemben kellemes emlékeket idéztek fel ezek a hangok. Az eddig nyugalomban lévő testem, hirtelen hatalmas késztetést érzett arra, hogy mozduljon, hogy ne hagyja annyiban a dolgot. Hogy még nagyobb fájdalmat okozzon az alapból szenvedő gyermeknek, ki oly édesen szenved Bella karjaiban. Érzem, ahogy a vérem pezseg, érzem az erőt, ami bennem lakozik. Ki akar törni, tombolni akar; kínt és halált hozni. A szívem egyre gyorsabban ver, s szinte vágyom is rá, hogy ezt tegye. Évekig el tudnám nézni ezeknek a szerencsétleneknek a szemeit. A fájdalom, a rettegés és a halálvágy mindent felülmúló, szemet gyönyörködtető keveréke tükröződik a gyerekek szemeiben. A kezdetben pompás színekben csillogó íriszek egyre halványodnak, ahogy a fájdalomtól eltorzul az arcuk, s ahogy a szemekbe könnyek költöznek. A sor hamarosan megbomlott. S a barátom porontyai egymásra rogyva lelték halálukat. Én pedig mindegyik után halkan felkuncogtam és tapsoltam egyet. Nagyon régen nem láttam már ilyen szép dolgot. Úgy el voltam ragadtatva a látványtól, mint gyermek a születésnapi tortától. Viszont míg az gyermeki ártatlanság, addig az enyém egy gyilkos kedvtelése. Erre nem lehet mást mondani, egy gyilkos álmainak beteljesülése. A kölkök azonban nem élvezik annyira egymás haláltusáját, mint én. De bennem ezek a képek beindítják a vágyat is, gyilkolni akarok, hogy vér tapadjon az ujjaimhoz. Azt akarom, hogy végig follyon a karomon, hogy érezzem, ahogy az utolsó csepp élet is elhagyja azokat a gyenge vázakat, amiket testnek neveznek. A bennem élő állat viszont még ennél is többet akart, azt hogy mind aki elhull a prédája legyen, hogy semmi nyoma se legyen a gyilkolásnak. Ezt viszont nem fogja megkapni. Nem magam kedvére gyilkolok, hanem megbízásból. A megbízónak tudnia kell, hogy az áldozatok halottak. S hogy már semmi sem hozza vissza őket. Mert mi profik vagyunk, a legjobbak a legjobbak közt. Ezt pedig senki sem kérdőjelezheti meg. Mi csak tökéletes munkát végzünk. Nem hagyunk egyetlen élőt sem magunk után, ha az a feladat, hogy mindenkit eltávolítsunk. A földön kupacban heverő gyerekek üveges, semmibe bámuló tekintetét figyeltem. Olyan elbűvőlő látvány. Miért nem tudnak így szenvedni is, akkor lehet, hogy megúszták volna a hosszú és fájdalmas halált. Semmi félelem nincsen rajtuk. Egyedül az utolsó pillanatukban arcukra fagyott keserű belenyugvást lehet rajtuk látni. Azt hogy elfogadták, hogy életüknek ezzel vége. Semmi értelme a harcnak akkor is meghalnak. Azonban a Bella által kipécézett kislány még érdekesebb. Szinte vágyik rá az ember, hogy elé álljon és elmerüljön azokban a fájdalommal, s mérhetetlen bűntudattal telt szemekben. Teljesen kővé van dermedve. Arcán egyetlen izom sem rezdül. Könnyek nélkül siratja a semmirekellő testvéreit. Némán áll, még egy halk nyögés se hagyja el az ajkait, csak áll Bella mellett és bámul. Csendben, hogy senki se hallja a fájdalmát, de mi látjuk, s nekünk ez is elég. Ha életben hagynánk, lehet hogy magát ölné meg. Esetleg a kín, amit el kell viselnie, a teher, amit hordania kell megölné egy idő után. Számára ez az egész sokkal fájdalmasabb. Meg kell hagyni Bellatrix tökéletesen választott. Idővel a fájdalom, ami most rátelepedett a lelkére belülről pusztítaná el. Ez is egy igen kellemes és csodálatos megoldás a mérhetetlen kínok közti halálra, de mivel meg van fogva a kezünk ezért még az este folyamán a lánnyal is végezni kell. Olyan elbűvölő látvány ahogy egy intéssel a halálba küldi testvéreit. Ahogy egy mozdulattal megássa nekik a sirt és a következővel egyenesen az aljára parancsolja őket. Az is elég szenvedés lett volna neki, ha végig kell néznie az egészet, azonban Lestrange tett róla, hogy amekkora kínt csak tud, akkorát akasszon a gyermek vállára. Megáll az eszem még most sem rezzen meg. Úgy áll, mint a cövek. Pedig van már olyan okos, hogy felfogja mit tesz. Már el tud jutni a tudatáig, hogy részben az ő műve a haláluk. Igaz akkor is meghalnának, ha ő nem lenne. Viszont a gyermeki agy csak annyit lát, hogy felemeli a kezét, s a következő pillanatban az illető, akire mutat halott. Ebből pedig arra következtet, hogy ez miatta van. S a lelkiismerete elkezdi furdalni. Nem értem a lányt csak egy szavába kerülne, hogy ellenkezzen Bellával. Mondjuk a testvérei akkor is ugyanrre a sorsra jutnának, csak neki nem kellene végig néznie. Megkönnyíthetné a dolgát. Véget vethetne ennek az egésznek. Egyetlen intésünkbe kerül és máris halott, akkor már nem kell a testi fajdalakon rágódnia. Akkor csak a lelkét ért sebek maradnak nyíltan. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy kiváló halálfaló lenne belőle. Azzal a magabiztossággal, amivel ott áll. Azzal a türelemmel, hogy csak áll és tűri a rá irányuló egyszerre vádló és segítségért esdeplő tekinteteket. Pusztán nézi őket, bár látom a szemén a fájdalmat, ennek nem ad hangot. Kivételes tehetség lenne, de amit meg kell tenni azt meg kell tenni. Végül meg kell ölni. Legbelül tudtam, hogy a nővére fog maradni legutoljára. Most nem a szenvedő gyereket néztem, hanem azt, aki Bella karjaiban állt. Lehunyta a szemét, nem értettem egy darabig, hogy a hálálfaló ezt miért hagyja. Azonban hamar fény derült a dologra. Minek nézze, ha a hangok úgy is kizárhatatlanul eljutnaka az agyáig. S gyenge kis lelkébe taposnak, ezzel gyógyíthatatlan, örökké megmaradó sebet ejtve a gyermekben. Nem vagyok olyan, mint Bellatrix én képes vagyok érezni, bár nem mondom,hogy úgy tudok, mint bárki más. Bennem egyes érzelmeknek más a nevük. Meg se fordul a fejemben, hogy sajnálnom kellene a kislányt. Arra nem vagyok képes, nem mellesleg okom sincs rá, hogy sajnáljam. Ez csak egy gyerek, aki szenved sem több, sem kevesebb. Bár tényleg kegyetlen vele a sors. Azonban a sors nem az a fajta dolog, ami szereti, ha az ember boldog. Gyakran olyan fájdalmas dolgokat hoz, amiknek a kiheveréséhez egy élet is kevésnek tűnik. Mindannyiunka útol ér a sors keze. A gyerekeknek jelen pillanatban Bella jelenti a sors kegyelmet nem ismerő kezét, ami minket is megérintett, mikor kicsik voltunk, de mi követtük is a helyes utat. A kis ártatlan gyermeki szívre ez a sötét sors fekete árnyat vet. Akaratán kívül pecsételi meg a lelkét. S írja alá ugyanabban a pillanatban a halálos ítéletét is. Szegény gyermek oda a boldog élet, a hancúrozás a testvérekkel, a békés élet, a sok szép emlék. Ebben a percben, mikor itt áll a halál kapujában ezek mind eltűnnek, mindnek nem lesz már jelentősége. Biccentett egyet Bellának, mikor a gyermek állát ujjával maga felé fordítva felelt a tényközlésemre. Tudom, hogy életben hagyja. Benne van a legnagyobb fájdalom őt lesz a legjobb elpusztítani. Még a gondolattól is bizsergés jár át. Mennyi felbecsülhetetlen értékű fájdalom fogy majd szét áramlani a gyermek testéből. Önelégült mosollyal léptem be a szülőkhöz. Elméjükbe ültettem a kis műsort, amit végig néztem, majd ahogy Bella szokott, úgy vetettem le magam a fotelba. Egy ideig csak némán néztem, ahogy egyre gyorsabban fordgolódnak. Aztán pedig megjelentek az első verejték cseppek. Szinte láttam a fajdalmat álmukban eltorzult arcukon. Hirtelen égtelen vágyat éreztem, arra hogy régi barátnőm külön kellemes kínokban részesítsem. Bevett szokásom ez, szeretem a házaspárokkal eljátszani ezt. Viszont most volt egy hatalmas hátráltató tényező a képben Bellatrix Lestrange képében. Ha túl sokáig maradok azt fogja hinni baj van. Nem szabad kockáztatnom, ha egyedül lennék semmi gond sem lenne, így viszont lemondtam a dolgoról. Majd adok nekik más szenvedni valót. Ebben a pillanatban felriadtak. Hagytam, hogy felfogják mi történt, majd megszólaltam. Persze Carolina rögtön pálcáért nyúlt, mire én kimondtam az Imperius átkot. Megálltak, mint két báb. Arcomon gúnyos mosoly ült, ahogy végignéztem az előttem álló párocskán. Szememben viszont megcsillant valami, s nem bírtam már visszafogni. Végülis, amiről Bella nem tud az nem fáj neki. Biztosan ő is jól elbeszélget a kislánnyal. Én meg megkínzom egy picit, de tényleg csak picit a barátnőm. Ugyanis abban a pillanatban, ahogy a fény megcsillant szememben. Carolina arca felém fordult. A férje előtt álltam, kezem a hátam mögött volt. Egy gonosz vigyort eresztettem meg volt barátnőm felé. Szinte egy szempillantás alatt cselekedtem az egyik karmommal mély barázdát vágtam a férfi arcára, majd kezemmel megfogtam az állát és forgatni kezdtem fejét. Megnyaltam a szám szélét, a fenevad már kívánta a vért, de nem adom meg neki. Most kínzok, nem a vérszomjam elégítem ki. Csillogott a szemem barátnőm már majdnem elájul a látványtól. Mikor közel húztam férje arcát magamhoz lehunyta a szemét. Erre megparancsoltam, hogy nézzen ide. Megadom a kegyelemdöfést, ami személyes kínzásom végét jelenti. Tipikus házastárs, nem bírja elviselni, ha más csókolja a párját. Én meg évezem, ahogy szenved. Azonban még mielőtt eljutottam volna oda, hogy most meg is ölöm a férfit visszamentünk Bellához. Nem akarom, hogy a legjobb részről lemaradjon. Meg persze t nem tudhatom, hogy nem akarja-e ő csinálni. Amint beléptünk arcomon széles mosoly terült el. A halálfaló kezében ott volt a tőre, a kislány falfehér, kínoktól eltorzult arcán pedig vékony kis ösvényeken folyt a vér. Hát igen gondoltam, hogy ki fog tenni magáért. Ismerem már ennyire a Nagyúr jobb kezét. Fogadni merek, hogy már a gyermek nevét is megtudakolta. Igaz ez engem hidegen hagy, nem vagyok kíváncsi az ilyenekre. Bella a kislány jobb kezével integetett a szüleimek. Arcán pedig bájos mosoly ült. Merlinre ettől a képtől felfordul az ember gyomra. Viszont, mikor megnyalta a száját, arcomra gonosz mosoly húzódott. Színjáték az egész, s ő profi ebben. Hiszen mi is legyen, ha nem büszke, arra amit a gyerekekel tett. Carolina arcára pillantottam. Szemében könnyek gyűltek. Nem is nézett a földön heverő három gyerekre. Őt csak az az egy érdekelte, aki szinte már élőhalottként ott állt Bellatrix karmaiban. Mennyire fájhat neki ez a látvány, szörnyű lehet ilyen állapotban látni azt, akit szeret. Viszont én nem sajnálom, nekem ez puszta kedvtelés. Majd tekintetem a férjére vándorolt. Ő igyekezett nem a gyerekekre nézni. Viszont ez lehetetlen volt. Kicsit megkönnyítettem a dolgát. Fejét a padlón heverő gyermekei felé fordítottam. Arcán keserű szomorúság, gyűlölet és bosszúvágy lett úrrá ugyanabban a pillanatban. Most elnéztem volna egy darabig, de dolgounk van. Így Bellához fordultam. Válaszán elmosolyodtam. - Nagylelkű vagy Bella! Akkor hogyan csináljuk? - Kérdeztem meg szinte magamtól. Puszta költői kérdés volt. Csak azt akarom, hogy a pár mégjobban az érzelmeik hatása alá kerüljön. Hirtelen a halálfaló karjaiban raboskodó lányhoz fordultam. Leguggoltam vele szemben. Úgy helyezkedtem, hogy egy vonalban legyek az arcával. Mélyen a szemébe néztem. Tekintete már nem mutatott semmit, szinte túlnézett rajtam. Viszont nekem nem is a tekintete kell, hanem az emlékei. Ha olyan lennék, mint az átlag most bűntudatom lenne, hogy annak ellenére, hogy min ment keresztül ez a szegény gyerek. Én még nagyobb kínokkal akarom megjutalmazni. Arcomra gúnyos mosoly húzódott. A kérdésemre a választ az emlékei nélkül is ki tudtam volna találni, de biztosra akartam menni. Apás kislány, az apját egy hajszálnyival jobban szereti. Itt az ideje, hogy megutáltassuk vele. Felemeltem a jobb kezem mutató ujját, mire az ajtón keresztül berepült egy pálca a kezembe. - Számítottam arra, hogy a papád jobban szereted. Remélem nem baj Bella, hogy végeztem egy kis magámakciót. A barátnőm adósom volt. Gondolom te is úgy látod a legjobbnak ahogy én. Igyekezzünk a lehető legnagyobb kínt okozni, s azt hagyjuk utoljára. Na kisasszony nézd mit tesz apuci, ha a kezébe adom a pálcáját. Arcomon kaján mosoly lett úrrá, ahogy a kislány már kicsit üveges tekintete rám szegeződött. Ezzel a mosollyal léptem oda az apjához. Lassan kezébe csúsztattam a pálcát, majd rászorítottam az ujjait. A parancsom csak fejben hangzott el. De a férfi arcáról és az én vigyoromból Bella már tudhatja, mi a következő lépés. Barátnőm párja akarata ellenére lassan rászegezte a pálcát. Szó nem hagyta el az ajkait, azok csak mozogtak. Viszont én pontosan tudom mit mondtak. S ekkor már a kislány számárs is világos lehet a kép. Ugyanis anyja felsikítva rogyott térdre, ahogy azelőtt az ő testvérei tették szép sorban. Az apa már majdnem sírt, én meg már a nevetőgörcs határán álltam, ha más nem, én legalább jól mulatok. - Csalódtam benned kedveském! Ennél még a gyerekeid is tovább bírták. - Mondtam savanyú arccal, s egyet az oldalába rúgtam. Erre persze a férje szemében megcsillant a bosszú. Arcomon megint mosoly lett úrrá, ahogy ezt megpillantottam. - Ide nézz Bella, ez bosszúra vágyik! Milyen édes! Bosszút akarsz? Legyen a fenevad már úgyis idegbajt kap, hogy mikor élheti ki magát. Mikor is láttál utoljára farkasként Bella? Négyéve vagy volt már az öt is? Mondtam vigyorogva, s ugyanebben a pillanatban átváltoztam. A dolgok gyorsan haladtak. Ugyanis hagytam a férfinek, hogy azt tegye, amit akar. Meglepett, az első varázslata. Gyilkos átokkal kezd? De persze velem szemben ez hatástalan. Úgy kerülöm ki, hogy a szele sem ér el hozzám. Fél pillanat múlva már a földön hevert, én pedig rajta álltam. A farkas egyenesen a torkát harapta ketté, s élvezte, ahogy a vér mindent elborít. Alig egy percen belül felismerhetetlen lett az arca. Ekkor leugrottam róla, leültem a gyerek elé, megnyaltam a számat, majd visszaváltoztam. Törökülésben ültem előtte, s mivel szemeiből semmit sem tudtam meg Bellára néztem. - Szerinted ő is úgy élvezte, mint én? Mellesleg milyen voltam? Tudom, hogy nem olyan jó, mint te, de legalább voltam olyan, mint amilyenre emlékszel? - Kérdeztem arcomon kaján, önelégült mosollyal. Hátam mögött pedig öt profi módon megalkotott hullával.
A gyilkolás egy kegyetlen, de annál élvezetesebb játék, és én rajongok a szórakozás ezen módjáért. Játékmesterként életeket tarthatok kezemben, elvághatok szálakat, úgy alakíthatom az eseményeket, hogy minél élvezetesebb műsor kerekedjen belőlük. Szadista vagyok, beteges hajlamaim is már korán kiütköztek, tulajdonképpen mások szóhasználatában, mindig is elcseszett egy kölyök voltam. Talán tényleg valami genetikailag bekódolt hiba hívott életre egy véreskezű gyilkost, aki a kertben felburjánzó gazokhoz hasonlóan szívós és elpusztíthatatlan. Nekem nem kell ürügy vagy nyomós ok, hogy gyilkoljak; ha szükség lenne ilyenre, most nem lennék itt. Adok Kalestina szavaira, de azért nem vennék mérget rá, hogy csupán a színtiszta igazság hagyta el száját. Talán véráruló a család, talán nem. Az előbbire több esély van, de mint tudjuk, a látszat néha csal, és a hazugságnak is lehet olyan színezetet adni, aminek fényében már igazságnak tűnik. Lehetséges, hogy itt minden elpusztított élet önzés, vagy hatalmi harc eredménye, de ez oly’ kevéssé érdekel. Túl szépen csengett a kölykök sikolya, túlságosan tetszett, ahogy finom ajkaik közül vér buggyant ki, túl kellemest látvány nyújtottak az egymáson heverő, kicsavarodott tagú holttestek, ahhoz, hogy érdekeljen, miért teszem. A szórakozás pedig igazán mindenkinek kijár. Én elintéztem a kölyköket, Kalestina végez a szülőkkel. Egész fair üzlet, ha úgy vesszük, hogy a gyerekek könnyebben kidőlnek, de többen voltak. Bár nem sok kihívást jelentettek. Egy rossz pont – újabb vágás a kis Lily eredetileg fehér, most már vérével vörösre festett bőrén. Tőrömet csak úgy a játék kedvéért most Lily húsába mélyesztettem, míg előbb csak a bőrét karcolgattam. Sikolya éles, de halk volt. Az anya pillantása bizonyára a szívéig hatolt volna minden érző léleknek, én viszont csak hűvös nyugalommal és valamiféle megelégedéssel szemléltem a szenvedő asszonyt. Erről eszembe idéződött egy emlék, meg nem született gyermekem emléke. A kölyök egy szenvedélyes, esztelen éjszaka sötét leple alatt fogant, csak az első tünetek jelentkezésével jöttem rá, hogy terhes vagyok Rodtól. Késlekedés nélkül végeztem a bennem növekedő élettel. A gondolattól is rosszul voltam, hogy gyereket szüljek a férjemnek. Igaz, ami igaz nem sok anyai ösztön szorult belém, és cseppent sem bánom, hogy elpusztítottam a saját véremből való magzatot. Azt mondják, anyám is mindig azt hajtogatta, hogy a gyerek teljesíti be egy nő életét, az ad neki értelmet, nélküle csak üresség tátonghat a nő lelkében. Bár az én esetemben sikerült bakot lőniük, olykor elgondolkozom, hogy más körülmények közt, más helyzetben kívántam volna-e egy kapcsolat ilyenfajta beteljesülését. Ha más lett volna az apa…, nem, erre gondolnom sem szabad! Színlelt ártatlansággal lebiggyesztettem ajkaimat, amikor kijelentette, hogy a kislánnyal végzünk utoljára. Pedig igazán megkedveltem a kicsikét, és milyen jó barátságot kötöttünk! Ha nem azért jöttünk volna, hogy kiirtsuk a családot, életben hagytam volna. Ha egyedül vagyok, akkor a feladat ellenére sem végeztem volna vele, de így kénytelen leszek a pokolra lökni bemocskolt angyali lelkét. Pedig milyen szép lett volna életben hagyni, esélyt adni neki a továbblépésre, pedig mind tudjuk, hogy neki már nincs jövője. Talán egyszer, évek múlva bosszútól hajtva beállított volna hozzám, hogy végezzen velem. Valamikor az én életem is véget fog érni, és talán nem bántam volna, ha az ő kezétől kell elszenvednem az utolsó ítéletet, ezzel feltéve a pontot az i-re. Talán megbocsátást nyert volna halálommal, talán még egy élet kioltása száradt volna lelkén. Mindez egy röpke pillanat alatt futott át agyamon, legörbült ajkaim pedig ördögi vigyorra húzódtak. - De Lily az enyém. Én végzek vele.– Szorosan magamhoz öleltem a kölyköt, mintha ezzel próbálnám nyomatékosítani szavaimat. De közben a kezemben tartott tőr újra, meg újra végigsimított a puha bőrön. Tekintetemmel követtem Kalestina mozdulatait, és a kis Lilyhez hasonlóan az én pupilláim is kitágultak, de míg ő pókerarccal, tekintetében viszont őrült fájdalommal figyelte apját, én elször elvigyorodtam, majd hangosan felkacagtam. - Látod, apuci rossz bácsi. Bántja anyucit, bizoooony – gügyögtem különleges élvezettel. A férfi láthatóan minden csepp maradék erejét latba vetve küzdött a kényszerítő átok ellen, de ellenállása hasztalan volt. Nem tehetett mást, csak amit Kalestina parancsolt. A nő nem bírta túl sokáig, mire elhúztam a számat. – Most jön apuci, nézd csak! – kommentáltam az eseményeket, miközben a kislány arcát az apja felé fordítottam, akit éppen akkor tepert le a farkas. Első, és tulajdonképpen egyben utolsó átka, a gyilkos varázslat nem messze tőlem csapódott a falba. Érdeklődve figyeltem, ahogy Kalestina megragadta a torkát, majd tűhegyes fogaival az arcát vette kezelésbe. - Ezt csak élvezni lehetett – vigyorodtam el. Megjegyzése hízelgett hiúságomnak, de ennek nem adtam hangot, csupán egy önelégült mosolyt engedtem meg magamnak. – A legjobbak egyike voltál, és az idő sem fogott rajtad. Pedig reméltem, hogy legalább puhány lettél, mint a többiek, és most gond nélkül küldhetlek a másvilágra a szemtelenségedért a Nagyúrral szemben, de nem könnyíted meg a dolgom – húztam el a számat, majd ajkaim sötét mosolyra görbültek. Amit mondtam, nem értettem szó szerint, de ez nem jelenti azt, hogy nincs is benne igazság.
* : Hozzászólások : 142 Vér : Aranyvérű Iskolai ház : Halálfaló Tartózkodási hely: : London Kirendelt pár : Leonard Zorner Avataralany : Bree Turner Karakterlap : A bed fairy tale Karakterzene : Where is the edge Suddenly ¥ : "It's always the dark things with you never the light!"
"Színpad az egész világ, s színész benne minden nő és férfi!"
A világ legélvezetesebb, legveszélyesebb és legtöbb kihívást jelentő játéka a gyilkolás! Lehet, hogy kegyetlennek tűnik ez a kis játék, de számomra nem az. Hiszen el is hozom az áldozatnak a megnyugvást. Nem vagyok kegyetlen csak egy darabig, de akkor nagyon! Nem értem az átlag miért nem élvezi ezt a pompás játékot. Viszont ha belegondolnának mennyi kihívást jelent. S hogy mennyi kreativitást lehet benne felfedezni. Én ezt a kis játékot inkább művészetnek nevezném. Nem mellesleg kitűnő erőpróba és sokat lehet vele tanulni. De ezt a kis ostobák nem látják. Nem tudják felfogni a gyilkolás örömeit! Pedig nincs is annál felemlőbb érzés, ha tudod, hogy ember életek vannak a kezdeben. Te irányítod a dolgok menetét. Te szabod meg mikor mi legyen, te kezded és te fejezedbe. Bármikor végetvethetsz egy felesleges szál létezésének és bármikor bevezethetsz helyette egy újat. Olyan ez mintha minden felett tudnál uralkodni. Ennél pedig elképzelni sem lehet pompásabb dolgot! Igaz meg van az a buktatója, hogy hataloméhes lesz tőle az ember, de ez nem lehet visszafogó erő. Én sem vagyok hatalom éhes, én puszta kedvtelésből ölök. Nekem egy nem több egy játéknál, amit megnyerek. Viszont a folyamat az érdekesebb, s ez megéri a kockázatot. Hidegvérű gyilkos vagyok. Számomra nincs értéke az emberi életnek. Nekem az ember is olyan, mint egy állat. Se nem több se nem kevesebb. Minden lelkiismeretfurdalás nélkül végzek bárkivel. A saját rokonaimmal is gondolkodás nélkül végeznék. Nem ismerem a kegyelem szót. Könyöröghetnek nekem, olyan mintha meg se hallanám. Viszont rosszabb vagyok egy átlagos gyilkosnál, hiszen én élvezem is, amit teszek. Megadom minden áldozatomnak azt a tiszteletet, hogy külön foglalkozom vele és nevetve fosztom meg attól a nyomorult életétől, mint ahogy az ember egy legyet csap le, úgy vetek véget én az embernek. Minden gond nélkül. Mindig is ilyen voltam! A családommal ellenetétben. Én rossz gyerek voltam, kicsinek is folyamatosan rossz fát tettem a tűzre. S amióta az első ártatlan kismadár nyakát kitekertem azóta sóvárogtam azért, hogy emberrel is így végezzek. Amikor pedig az első embert is megöltem rájöttem, hogy ez az, amit csinálni akarok. Gyilkolni! Mindennél jobban vágytam erre! Uralni életet és halált. Szórakozni a szenvedőkön, nézni azt a kétségbeesett csillogást a szemeikben. S aztán egyetlen mozdulattal vagy két egyszerű szóval végetvetni mindennek, ami a földhöz kötötte őket. Látni akartam az élettelen hullákat, s tudni, hogy az én művem volt. Ilyen forma gyilkod vágyaim beteljesülése volt részben, ahogy néztem Bellát munka közben. A gyermekek édes sikolyai, zene voltak a füleimnek. A halál leírhatatlanul szép, keserves melódiája. A kicsavarodott végtagjaik és élettelen testük pedig olyan hatalmas gyilkolási vágyat mozgattak meg bennem, aminek csak nehezen tudtam ellenálli. Üveges, semmibe néző szemek! Mint apró tükrök úgy csillognak. Látni bennük az utolsó képet, amit még hasztalan életük utolsó pillanatában láttak. Jelen esetben Bellatrix kaján mosolya volt ez a kép. De még így is olyan csodálatos volt nézni a padlón egy kupacban heverő holttesteket. Már nem lehetne rájuk ismerni, s pont ez bennük olyan csodás. Azt hiszem viszonylag igazságosan osztoztunk meg Bellával. Ő végez a korcsok kölykeivel én pedig végetvetek a szülőkkel. Több gyermek van így egy szava sem lehet. Bár igaz, hogy a gyerekek nem jelentenek nagy kihívást, de annál nagyobb élvezetet adnak. A szülők kihívások, de kevesebb az élvezet. Ilyen alapon teljsen fair volt az elosztás. Főleg, hogy Bella karjaiban még ott van egy gyermek, akiben annyi fájdalom van, mint amennyi minden együtt volt, mikor kínozta őket. S még végig kell néznie ahogy a szülei is kilehelik a lelküket. Az én kezem által ráadásul, milyen csodálatos dolog is ez. Ekkor halk, de éles sikoly ütötte meg fülem, s ahogy a hang irányába fordultam arcomra gúnyos mosoly kúszott fel. Bellatrix szében belemélyesztette a kislányba a tőrét. Elkuncogtam magamat, ahogy a gyerek szenvedő arcát néztem. S ahogy megpillantottam az anya sírós tekintetét. Ha valakiben lenne egy csepp jóérzés vagy jó lélek, az most biztosan sajnálná őket. Viszont bennem ez nincs meg, így az arcomon inkább egy önelégült mosoly ült és szinte faltam azokat a kétségbeesett pillantásokat, amiket egymásra vetettek az anya meg a lánya. Milyen megható, kár hogy nem tudok meghatódni. Láttam Bella arcán a színlelt csalódottságot. Lebiggyesztette az ajkait, mire én csak egy rosszalló pillantást vetettem felé. Akkor is meg kell ölni a kislányt is. Nem hagyhatjuk életben, most velem dolgozik, úgyhogy követi a szabályokat, akkor is ha nagyon nem tetszik neki. Legszívesebben én is életben hagynám a kislányt. Márha azt életnek lehetne nevezni, ami várna rá. Viszont érdekes lenne kivárni mit hozna ki belőle az idő! Vajon túltenné magát a mai estén? Vagy elnyomná magában, majd mikor elég erős lenne megkeresne minket, hogy bosszút álljon rajtunk? Szívesen megnézném, hogy melyik fog bekövetkezni, de most nem hagyhatunk hátra élőket. Így pedig kénytelen kelletlen a kislánnyal is végezni kell. Bár tudom, ha nem lennék itt akkor Bellatrix életben hagyná, viszont itt vagyok, így pedig ez nem fog megtörténni, nem hagyom, hogy megtörténjen. - Ahogy akarod Bella! Úgy oltod ki a kis életét, ahogy a kedved tartja! Nem szólok bele! A tiéd lehet! - Mondtam ördögien mosolyogva, ahogy a boszorkány magához húzta a lányt, mintegy nyomatékot adva ezzel szavainak. Közben pedig egyre több vörös csík jelent meg a kislány hófehér bőrén. Belekezdtem a munkába! Imádom befolyásolni az emberek tudatát és jól csinálom. S most ezt ki is használom. Mosolyogva mentem oda az apához. Kezébe adtam a pálcáját, majd gyengéden rászorítottam az ujjait. Hagy szenvedjen, hagy érezze még tovább, ahogy hozzá érek. Akaratomat ráerőltetem barátnőm férjére. Ennek hatására pedig az Carolina-ra szegezte a pálcáját. Bella először csak mosolygott. Majd abban a pillanatban, ahogy barátnőm összeesett elnevette magát. Hát igen csodálatos és vicces látván. Arcomon haján mosoly lett úrrá, mikor Lestrange gügyögni kezdett a kislánynak. ~Bizony, de még mennyire rossz bácsi apuci! Ha nem lenne munkatársam te is tudod, hogy sokkal nagyobb kínokban lenne része a te kedvesednek!~Mondtam fejemben, úgy hogy közben a férfi elméjében is hallhatóvá tettem a hangom. Az apuka már majdnem sírt, ahogy a felesége szenvedett. Mikor barátnőm élettelenül rogyott végleg össze ajkaimat akaratlanul is gúnyos szavak hagyták el. Ennél sokkal többre tartottam őt gyerekként. Akkor még meg volt benne a hajlam a helyes út irányában, de elfordult tőle és gyenge lett! Mérhetetlenül gyenge és szánalomra méltó. Ezt teszi a jóság az emberrel, elgyengíti. Most jön a férfi, s az a rész is, amiben szabadjára engedem a fenevadat! Elengedtem szorításomból a férfit pontosan abban a pillanatban, mikor átváltoztam. Szemem sarkából láttam, ahogy Bella a kislány fejét apja felé fordítja. Viszont ez engem hidegen hagyott. A farkas már csak ölni akart, bármilyen áron. A férfi egyetlen átka, a halálos átok Bellatrix mellett valamivel csapódott bele a falba. Ennyit a célzókájáról. Én már rajta is voltam, teljes testsúlyommal. A földre tepertem. Megcsillantak éles fogaim, s egy pillanat múlva már a torkában voltak. Szememben fellobban a tűz. Megéreztem a vér ízét, s a hatalmat az élet felett. A farkas éhes volt, húst kart, emberit. S én hagytam neki, hogy tegye, amit akar. A férfi nyaka után az arca következett, ami pillanatokon belül felismerhetetlen lett, úgy marcangoltam darabokra a húst az arcán, a lehető legnagyobb élvezettel. Mikor kielégítettem a farkast. Leugrottam a már felismerhetetlen férfiről és a gyermek elé ültem. Megnyaltam a számat. Ezzel eltűntetve a vért az arcomról. Majd visszaváltoztam, s törökülésben ültem vele szemben. Nem láttam már rajta mit érez így Bellához fordultam. - Na ugye! Nincs is olyan, aki ne élvezné! - Mondtam elégedetten vigyorogva. Pontosan tudtam abból, ahogy nézett és az önelégült mosolyából, hogy megjegyzésem csak ráadott egy lapáttal az amúgy sem kicsit hiúságára. Nem baj, megérdemli, hagyom had örüljön. Nem csak én kenegettem Bellát, amit ezután mondott az számomra hatalmas bók volt. Bár majdnem elnevettem magam a mondandójában érzett mögöttes tartalom miatt. Tudom jól, hogy szívesen megölne, de nem teszi meg! Pontosan nem tudom miért nem, de a tény az tény életben vagyok, pedig megölhetne. - Jó hallani, hogy nem jöttem ki a formámból! Nem puhulok meg Bella! Tudod, hogy nem szeretem mások dolgát megkönnyíteni. Ez veled sincs másként a te dolgod se szeretem megkönnyíteni. Képtelen leszel még egy darabig elviselni a szemtelenségemet a Nagyúrral szemben! Ez vagyok én, te is tudod! Mondtam arcomon az önelégült mosollyal, amit egy ideje nem tudok róla levakarni. De ha egyszer annyira élvezem a helyzetemet. Régen szórakoztam már ilyen jót és most minden pillanatát ki akarom élvezni. Főleg, hogy személyesen is ismertem az egyik áldozatunkat. Ennél nehezebb felemelőbb érzést találni.
by Babette Wheaton Csüt. 09 Jún. 2016, 12:59
Tárgy: Kalestina & Bellatrix - Halálfalók akcióban 
