Bellatrix & Scabior

Jó üzlet volt. Már-már dudorászva léptem ki az egyik felső szoba ajtaján, mikor is észrevettem a két társamat. Kis félmosollyal feléjük dobtam egy-egy erszénykét, míg egyet látványosan zsebretettem - nagyjából azonos méretűek lehettek, így joggal gondolhatták, hogy ugyanannyi a jussuk mint nekem. Arról persze nem kell tudniuk, hogy volt egy negyedik erszény is, mely valamelyest kövérebb a többinél.

Kicsit feltartottam feléjük a kezemet, ahogy beszéltem.

Jót mosolyogtam a saját tréfámon, bár élek a gyanúperrel, hogy a nevezett valamelyik felmenője egy hegyi troll, úgy pedig a szagán maga Merlin sem segíthetne.

Ahogy a mellvéden járatom ujjaimat, van szerencsém kihallgatni egy beszélgetést - persze ez nem olyan nehéz, mert a Nagyúr nevére úgy általában mindenki elhallgat, sőt, van pár patkány, aki inkább megpattan, ameddig nem történik valami katasztrófa.

Mielőtt azonban nagyon elharapózna a dolog, a nő - szerintem csodák csodájára - türelmet tanúsított, így ez a nyomortanya sem szakadt a fejünkre. Mesébe illő! Vidáman, táncos mozdulatokkal siettem le a lépcsőkön, az utolsó fokot átugorva pedig két lábbal érkeztem a talajra, s már fordultam is a távozó után, hogy az ajtóban lecsaphassak rá.

Széles vigyorral szólítottam meg, de nyomban folytattam is.

Jó mondja jónak, de hát le sem tagadhatnám, hogy úriember vagyok. Zsabós mandzsettámmal a galérián álldogáló társaimra mutattam, akik szintén nem az erkölcsi bizonyítványukról híresek. Nem kellett odanéznem, hogy tudjam, még mindig ott állnak, mert bizony az eszükkel és a gyorsaságukkal sem szoktak hódítani.

Az a mocskos sárvérű úgy felidegesített, hogy legszívesebben tomboltam volna és minden szembejövőre átkot szortam volna, vagy megkínoztam volna. A fájdalmasan összegömböjödő, Cruciatus-átok súlytotta testek gondolatára kissé lehiggadtam, de mindezektől függetlenül módfeletti örömömre szolgált volna, ha a boldog-boldogtalanra átkot szorhatok. Önuralom, Bellatrix... nem kell ennél nagyobb felfordulás - gondoltam, mivel láttam, ahogy a csehóban lévő emberek félelemtől reszkető tekintettel néznek az asztalunk felé és hallottam, ahogy elhal a beszélgetések halk duruzsolása.
Épp távozni készültem, mikor egy ismerős arccal találtam szemben magam, szavaira gonosz vigyorra húztam vörösre rúzsozott ajkaimat és tekintetemet a férfi arcán járattam.
Scabior rossz ember volt. Nekem pont jó. Eddig 'hűséget' tanúsított, mind a Nagyúr, mind az én irányomba. Gyanítottam, inkább a pénz miatt, de amíg a segítségemre volt, nem óhajtottam fájdalmat okozni neki. Reméltem - már csak az ő érdekében is -, hogy ez nem fog megváltozni, sem most, sem a közeljövőben. Sőt... szívesen bosszantottam volna Rodolphust is azzal, hogy összegabalyodok a férfivel - ez persze csak elméleti síkon futott.
- Scabior - biccentettem neki. Szavai mosolyra késztettek és nem löktem félre az utamból, mint ahogy azt terveztem. - Épp indulni készültem, de még akad egy kevés időm önre - érdekelt, miért állított meg. Bárhova is akart menni, nem nyomába szegődtem, hanem mellé léptem. Egyetlen varázslót vagyok hajlandó követni - akár fizikailag, akár szellemileg - és az nem Scabior.

- Véletlenül se szerettem volna feltartani.

Persze, hisz kedves nekem az életem. És mivel még a karomra is igényt tartok, nem nyújtottam a nő fele, helyette inkább széles mozdulattal hátrakulcsoltam, és keszeg hátam mögött zongoráztam az ujjaimon.
Nem is utasítottam volna magam mögé, szerintem ugyanis mérhetetlenül hülye az, aki hagyja, hogy a Nagyúr követői a hátában legyenek - egyszerűen, hosszúra nyújtott léptekkel haladok mellette, míg elhagyjuk a porfészket.

Többnyire persze nem vagyok ilyen gyáva, de azért akár egy élesített bombával, úgy egy halálfalóval is inkább tartom a távolságot. És mivel Bellával rögtön jár még egy, inkább meghagyom a futó hölgyikéknek a bókjaimat. Ez mondjuk nem jelenti azt, hogy a vidám hangnemem bármit változott volna.

- Gondoltam, érdekelné a legújabb munka, amit szeretett kormányunk kitűzött. Olyan híveket kéne elkapni, akiknek nem volt.. hogy is mondjam csak.. lehetősége zsebretenni a bírákat.

Nem csak halálfalókról, úgy összességében hozzám hasonló tagokról beszéltem.

- Helyes, helyes... - biccentettem a férfinek, majd oldalamon vele, elindultam. Nem, mintha olyan sok dolgom lett volna és Rodtól is szerettem távol kerülni. Még a végén megölném szerencsétlen Lestrange-t. Élvezettel... nem volt konkrét tervem, hova, csak úgy vittek a lábaim. Érdeklődve, összevont szemöldökkel figyeltem a szavaira.
- Hogy jövök én a képbe? - tettem fel a legkézenfekvőbb kérdést, miközben a férfi arcát fürkésztem, tekintetét kerestem. Érdekelt a dolog, mivel úgy tudtam, a Minisztérium a 'megfigyelésen' kívül - amit előszeretettel mulasztottak el - nem igazán tettek lépéseket az érdekünkben. Nem állítom, hogy szabadjára engedtek minket, hogy minden gazságunk fölött szemet húnytak, de nem foglalkoztak velünk oly' nagyon, mint korábban, amikor a Nagyúr hatalmon volt. Azt szeretnék hinni, hogy nem jelentünk akkora veszélyt, mint korábban. Tévedés. Nagyobbat is. Elég tekintélyt és hatalmat szereztünk magunknak ahhoz, hogy a látványunkra is megborzongjon a varázslónép, hogy hangunk hidegrázásként fusson végig a hátakon.
Szóval kíváncsian néztem a férfire, várva a válaszát, hogy bővebben kifejtse a dolgot.

Na, el is érkeztünk a legkényesebb témához, én pedig sanda félmosollyal vakargattam borostás állam, míg a dolog részleteibe próbáltam bepillantást engedni. Na de fogalmazunk csak óvatosan!

- Le merem fogadni, hogy bizonyos embereket más is szívesen látna, és nem csak az előzetesen vagy azkabanban, hanem például a saját kínzókamrájában vagy darabokban is. Például azért, mert elárulták a Nagyurat, és volt képük túlélni a csatákat.

Előrenyújtottam, és ki is roppantottam ujjaimat, ami nem az idegességem jele, egyszerűen csak sosem tudok mit kezdeni a karommal. Ezután úgyis a lengetés következik, majd a babrálás a sállal vagy a mandzsettával, de amint észreveszem majd újra a hátam mögé utasítom.

- Szóval amint kikerült ez a lista, rögtön kegyed jutott eszembe, mert hát tudvalevő, hogy elkötelezettsége még mindig igen erős, és esetleg nem lenne rest honorálni szolgálatkészségemet, kegyesebben, mint azt a minsiztérium tenné.

Ezt bóknak szántam, amit vidám mosolykám megerősíteni látszott. És hogy mit akartam? Ugyan, kérlek! Pénzt!

Komoly arccal egyetértően bólogatok szavaira. Közben Dumbledore arca körvonalazódik lelki szemeim előtt. Őt szívesen kínoznám meg. Úgy igazán. A gondolatra halovány, kegyetlen mosoly kúszik arcomra. Aztán eszembe jut az a boszorkány, Sinsitra. Veszélyes egy nőszemély, akit inkább tudnék a magam oldalán, mint Dumbledore-én. Rossz kezekben van ott. Én adhatnék neki jövőt, a nevét megjegyezné mindenki, de az az undorító félvér inkább választja az örök névtelenséget és hagyja süllyesztőbe kerülni elképesztő tehetségét. Ritka, hogy valakiről ilyesmiket gondolok - még, ha a világ minden galleonjáért sem mondanám ki ezeket a dolgokat -, így az az ostoba kurva igazán megtisztelve érezhetné magát... ehelyett eltűnik. Van egy olyan elméletem - amit egyébként több halálfaló társam is lehurrogott, így kaptak egy-egy átkot a pofájukba -, hogy visszament a Roxfortba. De a gyáva férgek nem mennének, még csak az iskola területére sem, nem hogy a Roxfort falain belülre. Egyedül (vagy akár Scabiorral) pedig nem mehetek. Az igazgató biztosan megátkozta az iskola területét, már ránk nézve, így nem biztos, hogy jó vége lenne, ha arra merészkednénk. És, bár nagy hatalmú boszorkány vagyok, annyi emberre, egyszerre, amennyi nekem kellene, nem tudom alkalmazni az Imperiot. Sajnálatos, de a ez van. Ráadásul a nő nemzetközileg is szabadon mozoghat. Bárhol a világon. Mindenfelé kiépítette a kapcsolatait a muglivilágban töltött évei során. A francba is... nem kutathatom fel érte az egész világot! Majd csak előkerül, de ahhoz kellenek bizonyos eszközök, amikkel magamhoz csalogathatom.
- Értem - bólintok végül. - És teljesen igaza van, Scabior - mondom, arra értve, hogy továbbra is a Sötét Nagyúr elkötelezett, örökké hűséges híve vagyok. Javaslatán elgondolkodom. Talán elő tudná keríteni Sinsitrát is... valahogy. Valahonnan. Én hallgatóztam, figyeltem a beszélgetésekre, de a suttogás nem említette a nőt.
- Rendben - kezdtem, a férfire tekintve -, mit ajánl, miért fogok fizetni, ha... ha! - nyomatékosítom a feltételes módot - Megbízom valamilyen feladattal?

Kis köhögéssel, amolyan sakálszerűen nevettem fel a kérdésre, elvégre teljesen jogos. Sőt, kedvemre való ez az alaposság. Ennél kellemetlenebb azonban az a tény, hogy semmi komoly fogás nincs azon a listán, amivel akkor szolgálni tudtam.
Elő is vettem zubbonyom belső zsebéből a kurta listát - az eredeti kiadatást már amúgy is megkurtítottam, de így is van talán elegendő rajta, amit a nő magának akarhat. Felényújtottam, hadd nézegesse kedvére, míg beszéltem.

- Tudja, kedves, amíg a fehérnépek azon elégedetlenkednek, hogy milyen színű a szeme az új jövendőbelijüknek, nem igazán foglalkoznak azokkal, akik esetleg nemrég még a rendszer ellenségei voltak. Az aurorok visszatértek a bolti lopásokhoz, és szemet hunynak felette, hogy esetleg eltűnik egy-két régi.. nem kedvelt alak.

Mondani sem kell, tényleg így van, semmi neves ember nem szerepelt a lapon, de olyan igen, akiről tudom, hogy lelépett a halálfalók elől, a minisztérium mégsem fogadta kegyeibe. Két szék között a pad alá.

Kezembe veszem a listát, amin nem szerepel túl sok név. Mármint, nem annyi, amennyire én számítottam. Nyilván Scabior gondoskodott róla. Jófiú... - gondolom magamban, gonosz vigyorra húzva a számat, miközben a neveket olvasgatom. Trent. Nem fontos, manapság nem sok vízet mozgat. Benton. Nekem nem olyan fontos, sokkal inkább Carrow-éknak. Grest. A Minisztériumban van, megközelíthető, a bentlévő embereinkkel. A többiek számomra értéketlenek voltak.
A pergament visszahajtogatom, majd szavaira egyetértően bólogatok.
- Carrow-ékat keresse meg Benton miatt - ennyit mondok csak, majd visszaadom neki a pergament. - Az embereim a Minisztériumi tagokat megszorongatják majd, a többiek pedig jelenleg nem olyan fontosak, hogy az ön szolgálatait igénybe vegyem. Ezen a téren legalábbis nem, de egy másikon... - teszem hozzá, sokat sejtetően, de gyorsan tovább is mondom. Kíváncsi vagyok, hogy megjegyzie-e... - Viszont! Aurora Sinistráról nem tud esetleg valami apró... hírfoszlányt? - kérdezem, miközben a férfi vonásait fürkészem. Így nem fog tudni átverni, még egy ilyen hétpróbás gazfickó sem. Először hallani akarom, hogy rendelkezik-e információval, a nővel kapcsolatban, s ha biztos forrásnak tűnik, fizetek érte, hogy előkerítse. Különben nem. Az alapok... ez minden dolog legfontosabbika.

Visszaveszem, ezzel el is teszem a lapot. Tulajdonképpen egyszerre kellemetlen, hogy nincs munka, és egyszerre megkönnyebbülés, hogy nincs Bellától munka. Na de.. Carrowék. Elgondolkodva bólintok az ötletre, de igazságszernt az ő közelükbe sem igen kívánkozik épelméjű ember. Ez a nekem való feladat!

Sinistra..

Ízlelgetem a nevet, de aztán egyszerre belémcsap a felismerés, és nevetve vágok a homlokomra.

Á, a széphölgyike. Udvaroltam is neki rendesen, de nemigen hatotta meg, mikor a kis Jimmy tárgyalása volt. A srácot elítélték, ő pedig hálából megfúrta azt a hajót, amivel a nő utazott volna. Erre ő meg képes volt és lekéste..

Kis vigyorral, lelkesen gesztikulálva mesélem a történetet, csak a végén realizálva, hogy vélhetően nem egészen erre kíváncsi a halálfaló.

Nézzük csak.. Az a hír járja, hogy miután valaki tudása csütörtököt mondott rajta, beállt törppapa baráti körébe, és azóta is a Roxfortban tanárkodik.

Megvonom vállam, ahogy beszélek, és rögtön a tarkóm mögé is kulcsolom kezem, ahogy érdeklődő-mindenttudó mosollyal közelebbhajolok - nem egy életbiztosítás, de nem én lennék, ha ezt kihagynám.

Miért olyan érdekes a kicsike?

Figyelem, ahogy elteszi a lapot, majd továbbra is arcát fürkészem. Ahogy kimondja a nevet, türelmetlenül bólogatok:
- Igen, igen, Sinistra! - s mikor homlokára csap, megörülök. Ennek persze apró jelét mutatom csak: megnyalom szám szélét, mely gonosz kis mosolyra húzódik. A fölösleges információ nem érdekel, természetesen, de jómodorú nő hírében állok - hahaha! -, így bólogatok, hogy ő az. Mert ő az. Ugyan arról az emberről beszélünk. Harry Potter mellet a 'másik túlélő'. Hallottam róla magam is, hogy miken ment keresztül és el kell ismernem: bravúros. Mikre nem képes egy félvér boszorkány, pálca nélkül a mocskos sárvérűek világában?! Na! Ezért is kell nekem ő.
Ezt persze nem adom Scabior tudomására ilyen részletesen.
Viszont, amikor arra utal, hogy az a valaki, aki megkínozta, elrontotta a dolgot, menten felrobbanok a dühtől. Elfojtott haragom miatt remegő hanggal szólalok meg:
- Magam kínoztam meg, a többi halálfalóval, kedves Scabior. És, csak hogy tudja - vonom fel egyik szemöldökömet -, nem akartam megölni. Pont azért, mert kell. Halálfalónak. A magam szolgálatába akarom állítani. De az a mocskos szajha megszökött - itt azonban arra gondoltam - amit újfent nem mondtam ki -, hogy bár idegesít a tudat, egyszerre tekintem zseniálisnak is a nőt. Előre félek, hogy mi lesz, ha sikerül őt megszerezni. Félek, amiatt, hogy még a végén kikényszeríti belőlem, hogy megöljem. Élvezettel...
Ahogy közelebb hajol, nem távolodom el, sőt, kissé előre hajolok, úgy, hogy orrunk majdnem összeér. Először a szemébe nézek, majd arcán járatom tekintetemet, mosolyra húzva ajkamat.
- Otthonosan mozog a muglivilágban, a sárvérűek között, bűbájok használata nélkül is és eléggé jó boszorkány, a mágusvilágban is kiválóan helyt áll. Már majdnem olyan jó, mint én magam - nem gondolom, hogy olyan jó lenne, optimális esetben a 'majdnem' a 'semmi' rokona, de ez a 'majdnem' egy egészen más hangzású szó, mint az előbbi és ebben az esetben elég is.

Egy pillanatra megijeszt a nő, de aztán elvigyorodom. Nem úgy értettem, ahogy gondolja, de nem is számít igazán. Nevetek, ahogy a hiénák szoktak.

- És ezek után még mindig beállítanád a halálfalók közé? Én csak egyet tudok, csatlakozott valahová, és már ott van. Az árulókat pedig sehol nem szívelik.

Kicsit feltartom a kezem, és mosolyogva hozzá is teszem.

- De ez nem az én dolgom. Mindegy, látom, akarsz valamit ettől a nőtől, én meg szeretnék egy kis mellékeshez jutni. Mi lenne, ha összehoznék nektek egy randit?

Mindezt persze a jó pénz reményében - természetesen.

Egy röpke másodpercre átfut a félelem az arcán, majd szeme megvillan és elvigyorodik. Én is gonosz mosolyra húzom ajkaimat.
- Igen. Kell nekem, még szép! - emelem fel felsőbbrendűen a fejemet. Nem igaz, hogy nem érti meg...! - emelem tekintetem az ég felé. Ha kell, erőszakkal, agresszíven fellépve, rákényszerítve az akaratomat, de Sinistra halálfaló lesz.
- Nem - mondom hirtelen -, nem kell a találkozó egyelőre - emelem fel a kezemet. Azzal nem mennék semmire. Sokkal szívesebben játszadoztam egy olyan ötlettel, miszerint magam csalogatom magamhoz. Valahogy, valamivel, valakivel. Magától kell jönnie és azt akarom, hogy könyörögjön, esedezzen érte, hogy halálfaló legyen. Még, ha nem is saját akaratából, de ő ajánlja fel mindenre kész szolgálatait. Persze, ha máshogy nem megy, akkor rá lesz erőltetve a segítségre.
- Arra kérlek, hogy látogasd meg, bárhol is legyen, és ijessz rá, ha tudsz, de! - itt figyelmeztetőleg felemelem mutatóujjamat. Hangom hideg, fenyegető. - Ha megölöd, vagy maradandó sérülést teszel benne, akkor úgyis megtudom és megöllek. Épségben kell, mind mentálisan, mind fizikailag. Csak azt akarom, hogy tudja, nem felejtettük el és igényt tartunk a szolgálataira - nem voltam ellene, hogy durvuljon Scabior, hogy megszorongassa a nőt, de tényleg, komolyan, Merlinre mondom, kicsinálom, ha Sinistrában kárt tesz. Nagyon-nagy szükségem van rá, bármennyire is kínos. Van esze, jól ért a bűbájokhoz és az átkokhoz. Méltó lenne rá, hogy mögöttem álljon. Csak ne lenne ilyen hűséges ahhoz a mocskos félvér Dumbledore-hoz... plusz, ha a nő tényleg a Roxfortban van, Scabior felderíti majd a terepet jóelőre, így egy-két csapdáról is tudni fogok, ha netán nekem kellene látogatást tennem az iskolába. Két legyet egy csapásra.

Egy picit elmosolyodok, ahogy hallgatom, hisz ha valakinek KELL valami, akkor azért nagyobb összeget is hajlandó általában fizetni. Engem meg nem érdekel, hogy ez jó-e vagy nem.

- Felkeresem, érdeklődöm felőle, de kötve hinném, hogy rá tudnék ijeszteni.

Őszintén szólva nem is igazán füllik hozzá a fogam. Aki kell Bellának, az valószínűleg nem egy nyuszi-típus. És amúgy is.. nem szoktam egyedül senkiben sem kárt tenni, már pedig a helyzefelméréshez trollszagú kampániám sokminden, csak nem megfelelő.

- Örömmel adom át ezt a kis üzenetecskét. Nade.. pontosan miért is kockáztatom esetleg a bőrömet, hogy bejussak, lehet, a Roxfortig?

Térjünk is rá az üzletre.

Arcát fürkészem és tudom, hogy jelen pillanatban nem érdekli más, csak a pénz. Én persze fizetek neki, hiszen annyi galleonom van a széfben, hogy akár két kézzel is szórhatnám, elég lenne akár életem végéig is. De persze beosztjuk, amink van, így a férfinek sem ajánlok sokat - kinek, mennyi a sok?:
- Hétszázötven galleon. Megfelel? - kérdezem, de nem igazán akarok többet adni. Nem vagyok valami bőkezű típus. - És, ha jó fiú leszel, talán mással is szolgálhatok... - húzom kaján vigyorra ajkamat, de nem mondok többet. Értse, ahogy akarja. Majd kiderül...
Várakozón nézek rá, hogy esetleg van-e valami kérdése, hogy alkudozna-e, avagy sem. Ha igen, arra még reagálok, majd én kérdezek:
- Mikorra tudná elintézni, Scabior? - kérdezem - Őszintén, az lenne a legjobb, ha minél előbb megejtené ezt a kis látogatást - nézek a szemébe, s mosolygok bájosan. A tőlem telhető legbájosabban.

Profi vagyok, nem akad el a lélegzetem az összeg hallatán - belegondolva, hogy csak úgy dobálózik egy ilyen összeggel..! Természetesen nem vonom kétségbe, hogy rendelkezik az összeggel, de szükségem lesz belőle valamennyire, mert lehet, hogy abban a bűzfészek szárnyas vadkanban kell majd dekkolnom pár napot, mire kirepül a kismadár az aranykalitkából.
Épp csak sötéten elmosolyodom, és picit meg is biccentem fejemet irányában. A bérkiegészítésre ellenben vigyorrá szélesedik a kifejezésem.

- Máris indulok. És.. Nem mintha bizalmatlan lennék, de egy kis előleg lehet hogy szükséges lesz, hogy fedezze... az akciót.

Annyit mondok, amennyit feltételezek, hogy van nála.

- Mondjuk húsz tallér.

Ha pedig kapok valamennyit, még egyszer meghajlok fele, és már itt sem vagyok.

- Nem fog csalódni.

Bár arca nem árul el sokat, el tudom képzelni, hogy esetleg belül, lelke legmélyén megdöbbent. Hétszázötven galleon?! Aprópénz. Nincs is rá igazán szükségem, mindenem megvan, ami csak kellhet és ettől eltekintve mégis egy nagy halom pénzen ülök - természetesen csak átvitten; a Lestrange kúriában szintén csak aprópénz van.
- Okos fiú - biccentek és talárom belső zsebéből előveszek egy fekete bőrerszényt. Nem tudom, mennyi van benne. Nem is érdekel. Szerintem éppen elég.
- Azt melegen ajánlom... - szóltam, majd egy kegyetlen kis mosoly társaságában biccentettem neki, fejemre húztam a csuklyámat és sietős, magabiztos léptekkel elindultam. Bár utam csak pár méterig tartott, akkor ugyanis dehoppanáltam.