Sinistra & Scabior

Annyira elmondhatatlanul utálom ezt a falut, hogy azt szinte fáj kimondani. Sehol az a leharcolt elegancia, amiért odavagyok, csak az a képeslapra illő, gyomorforgatóan kedves látkép, amitől normális embernek fintorba rándul az arca.
Ideértem, és ez történt velem, egészen, míg el nem jutottam a Vadkanba. Idejét sem tudom, mikor jártam itt utoljára, ráadásul még mindig kecskeszagú a hely.

Pár napja már hogy megszállok itt, és a legtöbb betérővel ellentétben nemigen kell magam rejtegetnem. Kétes hírnevem ellenére jól elvagyok itt, a kérdezőknek ugyanazt a kamut adom be, reggelente későn kelek, esténként levánszorgom reggelizni, inni, kártyázni, éjjelente portyára indulok.

Szerencsém van, több roxfortos is jár ide koccintani, így nyugodt szívvel hallgatózhatok a legújabb pletykákról, szóbeszédekről, sőt, van, aki egy-két korsó után önként és dalolva is beszél az életéről. Ma is egészen jó kedvre derültem egy ilyen fogástól, s mire teljes a sötétség, itt az idő, hogy áttegyem székhelyem a Seprűbe. Reményeim szerint ott is van az én madárkám.

A hét, bár egy pillanattal sem volt hosszabb, mint bármelyik másik, különösen fárasztó volt. Nem is vágytam másra, csak egy pohár, testes vörösborra. Még mielőtt lemennék a faluba, nekiállok dolgozatokat javítani. Már csak azért is, hogy a hétvégémet értelmesebb dolgokkal is eltölthessem, mint lusta, nem a tanulásról híres diákok macskakaparásait bogózzam ki.
Lassan sötétedni kezd, gyújtok egy gyertyát, de a pergamenek nem fogynak túl gyorsan, hosszú órákig tartó javítgatások árán sem. Nem bírom, elegem van a sok félkegyelműből, aki azt hiszi, hogy a Nagy Kutya csillagkép legfényesebb csillaga a Sarkcsillag! Ideges mozdulatokkal kihúzom az asztalom fiókját és besöpröm a papírosokat - csak ne lássam őket! Dühösen húzom fel a fekete szövetkabátomat és indulok el a főbejárat felé, egészen a Roxmorts-ban lévő Három seprűig meg sem állok. Kell egy pohár bor és egy szál cigaretta.
Leülök az egyik asztalhoz a sarokban és kérek egy pohár Portóit és egy hamutartót is. Épp a cigarettát keresem, amikor a helyiség túloldalán megakad a tekintetem egy ismerős alakon, aki akkor lép be a kocsmába. Ő is észrevesz. Megindul felém. Ismerem.

- Hello, hölgyem.

Széles jókedvvel, meg persze mosollyal lépek közelebb, hogy aztán hátratett kézzel megálljak mellette, és kicsit le is hajoljak hozzá.

- Ugye tudja, hogy maga a legelbűvölőbb errefele?

Vidáman kérdezem, de nem állom meg, hogy hozzá ne tegyem.

- Ami persze nem vall nagy tehetségre, de azért mégse vegye sértésnek.

Intek is a kocsmárosnak, hogy adjon valami ihatót, és kényelembe is helyezem magam a nővel szembeni helyen.

Köszöntésére csak egy biccentéssel reagálok. Miközben beszél, megtalálom azt a szál cigit, amit úgy kívántam. Rágyújtok, s nem sokkal ez után hozzák a boromat. 'Bókjaira' nem mondok semmit, helyette felvont szemöldökkel, megvető tekintettel nézek rá, beleszívva a cigibe, majd a borba kortyolva.
Scabior szeret borsot törni mások orra alá, hétpróbás gazfickó hírében áll. Nem ismerem olyan jól, de talán nem is akarom. Nem tartom az ellenségemnek, de barátként sem kellene. Gondolom, hogy ő sem azért jött, hogy összebarátkozzunk, esetlegesen 'mindörökké legjobb barátok' legyünk. A gondolat abszurd. Másról lesz szó... és vajon tudni akarom, miről? Ha jól tudom, kapcsolatban áll egy-két halálfalóval. Emiatt jött volna? Eme feltevés hatására egy pillanatra megáll bennem az ütő, gyomrom öklömnyire szorul. Arcomra nem ül ki a kétségbeesés, nem reszketek, helyette újra a cigibe szívok és nyugodt hangon szólalok meg:
- Mi szél hozta erre? - gondolom, nem az ital vagy az étel miatt tért be ide. Miközben ajkam halovány mosolyra húzom, hogy palástoljam félelmemet, miszerint a halálfalók keze van a dologban, azon gondolkodok, hogy ezután mi tévő leszek. Eléggé valószínűtlennek tartom, hogy Scabior csak úgy, pusztán jókedvében csatlakozzon hozzám.

Sárkányrúgást innék, de tudom, hogy errefele nem tartanak olyan italt, aminek az alkoholtartalma súrolná akár a tíz százalékot is.
Mintha látnék valami riadalmat a tekintetében, de még magamhoz képest is elég szelíden mozdulok, hogy el ne riasszam a madárkámat.

- Vadászom. Tudta, hogy a környéken rengetegféle-fajta érdekesebbnél érdekesebb lény van?

Kis mosollyal tartom fel a kezem, ahogy hátradőlök.

- Ugyan kedves, ha bármi mást akarnék, miért nem hoztam volna a kis pajtásaimat? Én már nem vagyok ugyanaz, mint hajdanán.

Szélesen mosolygok, és kicsit meg is igazgatom a zsabót a mandzsettánál.

- Na és kegyed, hogy van mindig? Hallottam, meggyűlt a baja a halálfalókkal. Látom, hamar kiheverte.

A felszálló füst mögül nézek a férfire. Arcom rezzenéstelen, nyugodt maradok, hiszen nincs mitől tartanom. Scabior nem jelent számomra veszélyt.
- Izgalmasan hangzik - fújom ki a füstöt, közömbös arckifejezéssel, a vadászatra értve. - Most épp mire feni a fogát? - vonom fel egyik szemöldökömet. Attól tartva, hogy esetleg megsejtette, mitől tartok, elmosolyodom. Ez egy, a védelmi mechanizmusaim közül. Légézsemet csillapítom, nyugodtnak hatok. Pedig nem vagyok az annyira. Minél többet járatom rajta az agyamat, hogy Scabiort a halálfalók küldték, hogy keressen fel, annál jobban összeszorul a gyomrom.
Kérdésére először a borba kortyolok, majd a cigibe szívok.
- Milyen jól informált, Scabior! - mosolyodok el, hasonlóan szélesen, mint ő. Úgy csevegünk, mintha csak egy teapartyn ücsörögnénk és épp az élet nagy dolgait beszélnénk át. Holott erről szó sem volt. - Jól hallotta, megtámadtak, de már jól vagyok - a 'jól' persze nem foglalja magába azt a tényt, hogy a sebek még nem teljesen gyógyultak be és olykor eszméletlenül sanyargatják testem egyes részeit. Ezt persze nem mondanám ki hangosan, de még csak az arcomra sem ülne ki a fájdalom. Nem, azt nem hagyom.

- Madarakra.

A válaszom egyszerű és mosolygós - hiszen így is igaz. Figyelmem érezhetően nem egészen a nőé, igyekszem lazán és természetesen viselkedni. Kicsit hátradőlök, és már-már unottan hintáztatom magam a széken.

- A szakmámban elengedhetetlen. Kegyed még gondolom tanít. Mit is? Jóslástant? Esvékát? Számmisztikát?

Az utolsónál azért rásandítok, de vidám hanglejtésem töretlen.
Hangom csevegős-derűs, egy biccentéssel pedig nyugtázom hogylétét.

Válaszára csak bólintok egyet. Nem nagyon érdekel, hogy virágnyelven beszél arról, hogy épp a munkáját végzi. Viselkedése zavar. Résen vagyok. A pálca a kezem ügyében, nem moccanok. Csak a cigarettát emelem ajkaimhoz, szívok bele, hagyom, hogy szétáradjon a tüdőmben, kissé megmarja, hogy érezzem, élek, majd kifújom a füstöt. Nem iszom bele a borba, annak ellenére, hogy eredetileg azért jöttem. Józan akarok lenni. Nem bízom a véletlenre.
- Asztronómiát - javítom ki. Hangom éles. Nem kérdezek többet, kíváncsi vagyok, hogy folytatja a 'beszélgewtést', hogy végre a lényegre tér-e, mert kezd elegem lenni az ilyen jellegű csiki-csukiból.
Arcomra türelem ül ki, vörös ajkamat gonosz kis félmosolyra húzom.

- Asztronómiát. Az sokkal hasznosabb, mint az asztrológia. Csillagok, meg minden.

Vigyorogva gesztikulálok, és iszom is. Sajnos nem eléggé alkoholos, hogy a hangulatom tényleg felhőtlen legyen.
Lusta pillantással mérem végig a nőt, és mint aki jól szórakozik, úgy pillantok le a másik keze fele.

- Lazíts szépségem, ha már itt vagyunk, ennyi ember között, gondolod, verekedésbe kezdenék? Nem mondom, hogy nem hemperegnék veled, de semmiképp nem így.

Nem térek a tárgyra, hisz nincs. A drága Bella azt mondta, ijesszek rá. Ha-ha, jó vicc! Már akkor is azt mondtam, hogy nem hiszem, hogy ijedős, és láss csodát! Tényleg nem az.

Bizony - gondolom, de nem mondok semmit, helyette marad a gonoszkás mosolygás és egy kurta biccentés. A csillagászat rettentően hasznos tudomány, konkérten sehol a világban nem tévedhetek el. Csak felpillantok a csillagos égre, ha olyan van - nem, mintha fényes nappal nem tudnék tájékozódni... - és tudom, hol vagyok. Ehhez persze rengeteget kellett tanulnom és állandóan figyelemmel követni a csillagok mozgását. Nem mindegy ugyanis, hogy mikor pillant fel az ember az égre: télen, vagy ősszel. Viszont ezt nem fogom Scabior orrára kötni.
Ha ő elég okos, akkor tudja, hogy én még okosabb vagyok.
Észreveszi a pálcámat.
- Amíg nem hozol ki a béketűrésemből, nincs mitől tartanod - szememben valami ördögi vadság csillanhat. - Nyugodt vagyok - teszem hozzá mosolyogva, és nem is hazudok. Nyugodt, ugyanakkor óvatos. Nem úgy viselkedem, mint az űzött vad, de nem is akarom, hogy azt lássa belém - nem adom meg neki ezt az élvezetet. Nem menekülök.
- Csak óvatosan a hempergéssel - vonom fel az egyik szemöldökömet -, nagy falat lennék neked - és ezzel nem a termetemre és a méreteimre gondolok - és ezt ő is tudja -, a magam 165cm-ével és 50kg-jával... sokkal inkább a domina jellemvonásaimra.

Kicsit bánom, hogy nem csicsereg a témáról - egyrészről mert akkor saját gondolatait is lekötné, másrészről pedig nemtörődöm stílusom ellenére igenis érdekel a csillagászat. Na nem az, hogy mikor milyen űrállomást hová pakolnak fel a muglik - nem, korántsem. A tájékozódáshoz elengedhetetlen, bár én elsősorban erdőkben, nem pedig vízen utazom, ahol tényleg nincs más lehetőség a hely feltérképezésére.

- Nagylelkű.

Egyszerűen és jókedvűen kinevetem. Ugyan kérlek.
Az utolsóra azonban már csak némán rázkódik a visszafojtott kuncogástól a vállam.

- Nem tudom eldönteni, hogy a leendőbelid szerencsés lesz-e vagy éppen hihetetlenül szerencsétlen veled.

Nevetésére a cigibe szívok és megvonom a vállamat. Komolyan gondoltam, amit mondtam, de úgy sem kerülne rá sor. Így is egy hűtlen ribancnak tartom magam, lévén, Siriusszal 'vagyok együtt' - nem kevés túlzással állítom ezt -, miközben a tanáriban kefélek a vadidegen kollégámmal úgy, hogy Black-kel már vagy egy hete nem is beszéltem, egy árva szót sem. Néha én is megdöbbenek érzéketlenségemen.
- Nem megyek férjhez - bukik ki belőlem, annak ellenére, hogy nem akartam hangosan kimondani és a velem szemben ülő orrára kötni. De, ha csevegni akar, ám legyen.
Valóban nem tervezek ilyesmit. Az... egyszerűen nem én lennék. A házasság olyan kötelezettségekkel járna, amiket nem tudnék elviselni. Nem vagyok olyan típusú nő. A 'született feleség'. Nem sütök-főzök, képtelen vagyok otthon ülni. Gyereket szülni meg pláne nem akarok.
Elnyomom a dekket és a borospoharat forgatom szabad kezemmel.
- Te viszont biztosan nagyon jó férj lennél - kúszik gonosz kis mosoly az arcomra, hangom kissé éles és csöpög belőle a szarkazmus.

Egy pillanatra elgondolkodom rajta, hogy milyen arcot is kéne vágnom erre. Meglepett? Hitetlen? Derűs? Aztán hagyom az csudába az egészet, és kimutatom véleményemet: megvonom a vállam.

- Én meg azt hittem, Kingsley Shacklebolttal jóban van az iskola és annak dolgozói, és nem tagadnák meg a parancsot.

Annyira azért nem vagyok merész, hogy Rendet mondjak, de az iskola is megfelel. Elvégre.. Mintha Shacklebolt is része lenne a kis játékuknak - s bár a rendeletet nem ő adta ki, hivatalba lépésekor nem is vonta vissza.

- Temzének mennének az ifjú hölgyek, ha megtudnák, hogy elköteleztem magam. Ráadásul engem ez a maguk kis rendelete nem is köt. Egy év nagy idő, ha valami alól ki lehet bújni.

Nem veszem fel a gúnyt, inkább jót mosolygok én is a dolgon - kivételesen teljesen legális az, hogy valamit nem akarok megcsinálni. Másrészről jóval fiatalabbnak gondolom magamnál a nőt, olyannak, aki beleesik ebbe a korhatárba.

Szavaira felvonom egyik szemöldökömet, kifújva a füstöt, majd elnyomva a dekket. Én sem vagyok természetesen 'rosszban' Shacklebolttal, de azt nem tűröm - soha nem is tűrtem és nem is fogom -, hogy megmondják, mit tegyek. A muglivilág ennyivel jobb: nincs az ostoba rendelet.
Gúnyosan elmosolyodok:
- Az egyik állítás nem zárja ki a másikat, Scabior - mondom halkan, de határozottan. Biztos vagyok benne, hogy meg tudnám fűzni Kingsley-t, hogy járjon el az ügyemben, hogy én képezhessem az első - és talán egyetlen - kivételt a rendelet alól. Megvannak a magam, hatásos eszközei, amikkel élni is fogok, ha kell.
- Megvannak a magam módszerei... - bújik meg egy mosoly szám szegletében.
Bár úgy nézem, nem jelent rám veszélyt a férfi, nem teszem el a pálcámat. Mostanában kifejezetten óvatos és gyanakvó vagyok.

- Lám-lám. Még a "jó" oldal sem olyan makulátlan, amilyennek be akarják állítani.

Gonoszkás vigyorral figyelem a nőt - értem a célzást, hiszen mindig is így volt. Vannak egyenlők és vannak egyenlőbbek.
Eközben csak békésen dülöngélek a széken, tarkóm mögött nyugodt magabiztossággal fűzve össze kezem. Ott az italom az asztalon, de még csak meg sem böködtem - megszokott alkoholmérgezésemhez képest ez csak csapvíz lenne úgyis.

- Na de.

Abbahagyom a ringatózást, és előrecsattanok a székkel, feltéve az asztalra bal kezem. A jobbal megérintem a derekamra kötött tarisznyát, kitapintva a rését. Közelebbhajolok, és úgy mosolygok a nőre.

- Talán nem említettem, de egy közös ismerősünk üdvözletét küldi.

- Nem, én legalábbis nem - kúszik gonosz kis mosoly arcomra. A többiek nevében nem beszélhetek, de ahhoz kétség sem fér, hogy én nem vagyok jó. Persze, a jókat támogatom, mindazzal, amim van, amit adhatok és a rossz ellen harcolok, de... a francba is! Nincs csak fehér, vagy csak fekete! Mind szürkék vagyunk. Ki világosabb, ki sötétebb, de mindannyian, egytől egyig szürkék.
Szavaira felfigyelek és nem is kell sokat gondolkodnom kire gondol. Nincs túl sok közös ismerősünk, aki Scabior által üzengetne nekem.
- Mit akar már megint Bellatrix? - vonom fel kíváncsinak tűnően egyik szemöldökömet. Természetesen tudom, hogy mi lehet Scabior jöttének oka... még egy féleszű is könnyen kitalálná. - Te vagy most a bagoly, amellyel üzenget? - kérdezem, mosolyra görbítve ajkamat. - Esetleg azért küldött, hogy elvigyél neki? Vagy miért, Scabior? Mondd el kérlek, annyira érdekel! - támasztom állkapocscsontomat a tenyerembe, az asztalon könyökölve.

Erre azért kicsit felhorkantok, de aztán csak megvonom a vállam. Végül is nem az én dolgom.

- Csak nem ennyire vártad már, hogy hallhass róla?

Ezen azért jót kell derülnöm, nem mintha egy szóval is említettem volna, hogy valóban ő küldött.

- Csak nem gondoltad komolyan, hogy besétálok ide, meghívlak egy italra, utána a hónom alá kaplak, és elviszlek neki! Ugye nem?
Ellenben érdekelne a ti kis személyes afférotok. Csinosnak csinos vagy, azt is elhiszem, hogy konyítasz a mágiához. De áruld már el nekem, mégis mi miatt kellesz neki ennyire?

Közelebb hajolok, ahogy rámosolygok.

Nem húzódok el, ahogy közelebb hajol. Az arcába nézek, a szempárt fürkészem, ajkam mosolyra húzódik.
- Nem. Ha el akarnál vinni neki, más módot választanál... - töprengek - Megvártad volna,amíg elmegyek és a sötét utcán váratlan támadást indítottál volna ellenem. Hátulról.
Amikor a Bellatrix-szal való 'csatározásomra' kérdez rá, arcom kissé elkomorodik. Sebekkel éktelenített testemre gondolok, a hegekre, melyek ki tudja, mikorra tűnnek el. A fájdalomra. Felejthetetlen, ha az embert telibe találja egy nagy erejű, gonosz átok. Elfeledtetheti, hogy ki is vagy valójában. Megváltoztatnak.
Fejemet nem mizdítom, tekintetemet elkapom, majd újra a férfi szemébe nézek és halvány mosoly jelenik meg arcomon, palástolva reszkető lelkemet.
- Gondolom, mert jártas vagyok a mugli- és a varázsvilágban is egyaránt - vonok vállat. - Talán új embereket akar maga köré, megfélemlíteni a muglikat, hogy segítsék valamilyen módon. A képességeim is nagyon jók, ami a mágiát illeti, minden területen kiváló vagyok. De csak sejtésem van róla, mit akarna a segítségemmel. Nem tudom, mi jár a fejében - őszine vagyok.
- Miért érdekel ennyire?

- Látod? Te magad is abszurdumnak tartod, hogy idejövök, és majd szemtől szembe megtámadlak.

Azt már nem kötöm az orrára, hogy ez nem egészen az én műfajom, becsület ide vagy oda, én inkább a nehézfiúkra hagyom az ilyen munkákat.

- De azért a helyedben én nem érezném magam biztonságban. Bőven van elég pénze a kis ellenlábasodnak, hogy nálam ijesztőbb figurákat is megvegyen magának.

Ezt azért egy kaján mosolykával teszem hozzá, de a kérdésére csak megvonom a vállam.

- Az értelmet próbálom keresni a dolgokban. Tapasztalataim szerint könnyebb valakit akkor irányítani, ha azt ő is akarja.

Vigyor be - meglepő, hogy mennyire sokan akarják, hogy irányítsák őket. Néhányan valamiért cserébe, de olykor csak a hovatartozás illúziójáért is.

- Ráadásul... ha jól tudom, van olyan, aki önként és dalolva is jelentkezne arra a posztra, amit ő akar tőled.

Mondatára, miszerint szemtől szembe nem támadna meg, el kell mosolyodjak. Persze, hogy nem bízok a férfiben! Senkiben sem, mostanában. Üldözési mánia? Lehet. De ez még az 'egészséges' kategória, nem? Kizárt. De azért azt valljuk be, Scabior azon varázslók táborát erősíti, akik hazudnak, lopnak, csalnak. És egyéb, törvénybe ütköző dologgal foglalatoskodnak szabadidejükben. Egyértelmű, hogy nem bízok benne! - ismétlem magam, gondolatban.
- Még jó, hogy nem vagy a helyemben, különben reszkethetnél, mint a nyárfalevél... - szám sarkában gonosz kis mosoly játszik. - Nem félek - jelentem ki, szilárd határozottsággal.
Az irányításról mondottakra bólintok. Mint domina, talán én tudom ezt a legjobban... bár - még, ha furcsán is hat a dolog -, megértem Bellatrix-ot: egy másik szituációban, ha egy férfi nem akar engedelmeskedni, attól csak még elszántabban próbálom 'megnevelni', saját akaratom érvényesíteni rajta, míg be nem töröm. Általában sikerrel. De én nem vagyok egy alárendelt-fajta, sőt! Próbáljon csak meg valaki irányítani... csúfos kudarc vár az illetőre.
- Nem sajnálom, hogy csalódást kell okoznom neki, és egy jóval csekélyebb képességű varázslóval vagy boszorkánnyal kell beérnie Bellatrixnak - mondom, felvonva egyik szemöldökömet, bújkáló mosollyal.

- Dehogy is reszketnék. Tudod, az megzörgeti az egész bokrot.

Nevetve adom elő a teóriámat - nem érdekel, ha gyávának gondolnak. Ellenben arra, hogy ő nem fél, megvonom a vállam. Még ha számomra szomorú is a dolog.

- Pedig jobban tennéd. Na mindegy, nem az én életem, nem is nekem kell félteni. Amúgy meg mondtam neki, hogy van nálad is vagy ezer jobb, de hát fene az ízlését..

Itt azért egy kis vigyorral pillantok rá.