Piton & Sinistra

Szemeimet jobb kezemmel dörzsölgetve nézek a pislákoló gyertya mögötti szöveghallomra… a hátra lévő dolgozatok. Helyesbítve egy nagy pergamenkupac telepacsmagolva ostoba feleletekkel, melyek minden téren meggyalázzák a bájkeverés tudományát, bár tekintve, hogy kik írták: ez számomra nem túlságosan meglepő tény. Éppen egy botrányosan hanyag munkát javítottam, mikor belefáradt a szemem a rengeteg alpári, találomra odafirkantott sötétségbe, és inkább letettem a fekete hollótollat az asztal mellé.
„Ron Weasley” – olvasom el a nevet a lap tetején. Ó, gondolhattam volna, hogy az a vörös hajú szerencsétlenség fogja a bezoár követ egy értékes ércnek nevezni, amit alkimisták állítanak elő… legalább egy állatot írt volna, hogy kicsit közelebb kerüljön a kecske gyomrához. Bár ha meggondolom, nem bemutatkozást kértem tőlük, hanem szintfelmérést, így nem várhatok tőle ilyen önérzetes válaszokat. Nem foglalkozva a többi badarsággal ráírom határozott betűkkel: Troll.
Ahogyan leemelem a következő dolgozatot a kupacról, elgondolkozom a dolgon: egyáltalán hogy került be hatodik évfolyamon az osztályba Weasley? Ilyenkor már nem kötelező a bájitaltan tanulása… sőt ha Weasley-ről beszélünk, erősen nem is ajánlott, mind a saját önérzete, mind a tanár idegeinek érdekében. Amúgy is: emlékezetem szerint, sikerült letennie valami égből jött csoda folytán az RBF-jét, de nem Kitűnőre. Akkor meg minek rontja itt a levegőt? Majd holnap eltársalgok vele a témáról. Ezzel is csak szívességet teszek a jelenleg betegeskedő Lumpslucknak.– jegyzem meg magamnak, és rápillantok az előttem fekvő, eddig nem látott számonkérésre.
„Harry Potter” – veszem ki a felettébb olvashatatlan kézírásból a nevet… Hát minden tehetségtelen, a bájitaltan tanításában való kudarcom meg fog ma jelenni nekem? De hiszen ő sem tette le a vizsgáját Kitűnőre…
Biztosan Lumpsluck keze van a dologba. Miután átvette tőlem a „szívéhez oly közel álló tantárgyat”, levitte a követelményeket. Elég valószínűnek tartom, hogy csak Potter kedvéért. Annak a vén kecskének biztos hiányzik a drágalátos polcáról a kis Túlélő. Tudom, hiszen egykor jómagam is ott voltam azon a polcon. Horatius hogy is törődne bele, hogy nem sikerül a Kiválasztottat, a Sötét Nagyúr Legyőzőjét beszerveznie a klubjába… innen fúj hát a szél. Azonban tartok tőle, hogy a drága professzornak csalódnia kellett a mi kis Üdvöskénkben. Ezt bizonyítandóan hozzáláttam a dolgozata javításához.
Ahogy olvasom a válaszokat, egyre inkább meghökkenek. Az első helyes… bár ezt csak afféle "bemelegítőnek" adtam fel, így érthető… majd a második helyre teszi a képet. Az ugyanúgy helyes. „De nagy szerencsénk van ma Potter úr.” – gondolom magamba gúnyosan, és tovább megyek. Helyes, helyes, helyes… Az utolsó válasz második felét "nem tudom elolvasni", így sikerül belekötni, de ez feltűnően nagy haladás Potter szintjéhez képest… hiszen soha nem volt bájitaltanból az a nagy tehetség, akiről a válaszok árulkodnak… mintha én magam írtam volna őket a papírra.
Gondolat menetemet kopogás zavarja meg. Nem szólók, hogy bejöhet… ha annyira fontos, úgyis benyit. Lehetséges, hogy Lumpsluckot keresik… a tanárokon és a hatodik, ötödik évfolyamon kívül nem igazán tudja más, hogy jelenleg én tartózkodom itt, mivel egész nap ki sem mozdultam a teremből. Ahogy megpillantom Sinistra tanárnőt egy tálcával, először nem is tudom mire vélni a dolgot… ételt hozott… és két személyre. Nem szokásom csak úgy elfelejteni vacsorainvitálásokat… az pedig másoknak nem szokása, hogy csak úgy megvendégeljenek hirtelen felindulásból. Biztosan üzent nekem… lehet, hogy a tanáriban, vagy a tantermemben… csak hát én nem voltam ott a reggeli óta. A tanáriba meg be se mentem. Lényegtelen… ezzel már nem tudok mit kezdeni úgysem.
- Önnek is szép estét Sinistra. – köszönök vissza a szokásos, minden derűt nélkülöző, de udvarias hangomon, melyet egyesek már-már gúnyosnak hallanak. Láthatóan a tanárnő nem zavartatja magát, hisz azonnal lepakolja terhét. Biztosra veszem, hogy hagyott nekem valami üzenetet… amennyiben nem tette volna, erősen kétlem, hogy csak így benyit egy fürjjel meg némi itallal. Ugyanazon hangvétellel folytatom. – Minek köszönhetem ezt a kellemes meglepetést?

Az ostobaságokkal telefirkált dolgozatok javításánál véleményem szerint jelentőségteljes mértékben jobb foglalatosság egy vacsora, ha másért nem is, akkor önmagában az ételért. Voltszerencsém kihagyni az esti étkezést, s helyette inkább átrágtam magamat húszoldalnyi tömény okoskodáson, amit Granger kisasszony volt olyan kedves és apró betűkbe szedve beadott nekem plusz feladatként, így nem ettem egy félnapja semmit sem. Meg nem tudtam volna mondani, hogy miért fordítottam ilyen szokatlan figyelmet a lány munkájára… talán bíztam benne, hogy valamit rosszul ír… de hát az emberek nem változnak, és úgy látszik, hogy ő sem. Néha oly szívesen belekötnék abba a magánéleti komplexusokkal küzdő maximalista fruskába, de nagy bánatomra nem tudok mibe… hacsak nem akarom kérdőre vonni azért, hogy történetesen mindig tanul, és ennek megfelelően mindent tud.
Fogalmam sincsen, el sem tudom képzelni, hogy Aurora Sinistra, az új asztronómia tanár mégis mi a ménkűért akarna velem vacsorázni, de az idők során találkoztam jóval nagyobb logikátlanságokkal és furcsállandó döntésekkel, így a tanárnőhöz hasonlóan én sem zavartatom magamat. Lehetséges, hogy valamit szeretne megtudni vagy kérni tőlem, és ez csak egy jó ürügy, hogy a fürj után tálalhassa kérését is? Bizonyára ez is eldől idővel.
Egyszerű udvariaskodásnak szánt kérdésemre, melybe bevallom: vegyült egy morzsányi kíváncsiság is, egyszerűen válaszol, azonban a „Semmi más.”-ra kicsit felfigyelek. „Persze, hogy semmi más… mégis mire gondolt?” – mondom elmém egy rejtett zugában. Arcomon ennek persze semmi jelét nem mutatom, s tudom, hogy valószínűleg senki nem is tud olvasni benne beleértve a tanárnőt is… talán csak maga Dumbledore kivételével. Hónapokon, s éveken át vertem át mindenidők egyik legerősebb, legravaszabb és leggonoszabb varázslóját, a Sötét Nagyurat, akinek máig félik kimondani a nevét, és semmiféle módon nem csúfított sikerrel koronáztam ezt a vállalkozást. Ezek után már nem jelent nagy problémát palástolni az érzelmeimet bárki elől is, amit az illető már kevésbé tud kivitelezni velem szemben.
- Ön hízeleg nekem. – felelem egy felszínes mosollyal (legutóbb mintha tizennégy évesen lett volna őszinte mosoly az arcomon mások előtt), a megszokott hangszínen és hangnemben. – Reménykedtem benne, hogy nem tesz ilyet. Tartok tőle, hogy igen kínos lett volna a szakmámat tekintve, méreg általi halállal elhunynom.
Ezzel követve Sinistra példáját, én is beleittam a magam kristály poharába. Nem igazán szoktam alkoholt fogyasztani… túlságosan elbódítja az elméjét annak, aki nem bír vele, és ez mindenképpen elkerülendő helyzet… ráadásul olyan dolgokra képes rávenni, amit egyébként nem tenne meg az illető. Ilyen hibába esett gyakran az alkohol mámorától elvakult apám is, mikor csak úgy találomra belekötött anyámba, és hogy csillapítsa alkalmi rosszkedvét, megütötte. – az emlék gyorsan tör a felszínre, de ugyanolyan gyorsan sikerül el is hajtanom.
- S mi a véleménye a tanulókról? – kérdezem, mihelyst az asztalra helyeztem az immáron italban igen hiányt szenvedő poharat. – Reményeim szerint meg van elégedve a Mardekár pallérozott elméivel.
Az utóbbi mondatomban viszont van egy őszinte kis érdeklődésnek parányi szemcséje is… érdekel, hogy más tanárok mit gondolnak a mardekárosokról. Többségük nem túlzottan részrehajló, de egy másik részük, abból kiindulva, hogy a sötét varázslók mindannyian ebből a házból kerültek ki, bizalmatlanul fordulnak a házbeli diákokhoz. Micsoda badarság! Vajon Aurora melyik csoportba tartozik? A választ talán kiolvashatnám a gondolatai közül is, de most éppenséggel úgysincsen sem témám, sem pedig ötletem a beszélgetés folytatásához, így inkább a megszokott módon, szóban kérdezem meg. Itt lenn, a pincében a csönd sokkalta mélyebb és zavaróbb tud lenni egy társalgásban, mint másutt a kastélyban.