Perselus Piton

A Sötét Varázslatok Kivédése tanterem kongott az ürességtől. Megnyugtató, kellemes volt ez a kísérteties csönd. Egyetlenegy idegesítő hang sem zavarta a fülemet, ahogy végighúztam kezemet az egyik megviselt, régi pad felületén. A bútordarabba számtalan unatkozó diák belevéste már a nevét. Jack, Tom, Lee, Emily, Hanna, Edward - fürkészem ki sorban a véseteket az idő vasfoga által mélyen barázdált fa anyagából. Nem is tudom, hogy minek olvasom ezt… lehetne hangyányit értelmesebb időtöltésem is néhány destruktív diák rongálási kényszerérzéséről tanúskodó jelek vizsgálatánál… esetleg felkészülhetnék a következő órámra. Mivel elég alapos ismereteim vannak a patrónus bűbájról, el is vetem az ötletet, és inkább a padnak hátat fordítva megindulok a terem végéből nyíló kisebb tanári szobába, mikor megakad a szemem egy másik padra vésett szövegen.
- Lily… - olvasom a feliratot hangosan, olyan hangon, mit igen sok diák elkerekedett szemekkel figyelne. Nem félek, hogy bárki is itt lenne a közelemben, mivel elvégeztem egy személykimutató varázslatot, de azért nem beszélek túlságosan fennhangon. Már ha beszédnek lehet nevezni azt, hogy kimondtam egy nevet… vagyis inkább a Nevet.

Még most is pontosan emlékszem, hogyan ismerkedtem meg vele… habár hogy is feledhetném el valaha is azt a boldog pillanatot… életem talán egyetlen derűs momentumát. Még csak nem is jártunk a Roxfortba, mikor megtörtént a dolog.
Apám, Tobias Piton mugliszületésű férfi volt, míg édesanyám, Eileen Prince tehetséges boszorkány. Így aztán én félvér lettem… innen gyermekkori nevem is: Félvér Herceg. Apám egyszerűen gyűlölte a mágiát, és ezt előszeretettel hangoztatta is… Agresszív, erős férfiként emlékszek vissza rá, aki rendre bántalmazta anyámat és jómagamat is. Anyám persze könnyen tehetett volna ellene… de túlságosan szerette Tobiast, így csak tűrte, amit az a szörnyeteg művel.
Azonban én nem voltam ilyen toleráns a viselkedését illetően. Mivel móresre tanítani tíz éves fejjel nem tudtam, egy idő után egyszerűen nem bírtam tovább a veszekedést, az állandó konfliktusokat a családomban, és csak úgy elmentem otthonról délutánokra, akár egy egész napra is. Ilyenkor mindig egy helyre menekültem: a lakóhelyünkhöz közel fekvő játszótérre. Persze nem játszani… az utcánkban lakott egy gyönyörű lány, Lily Evans az ő szokatlan hosszú nyakkal megátkozott mugli nővérével. Ők ketten naponta kijártak a játszótérre, és… szerettem őket… pontosabban őt nézni. Oly sokszor elhatároztam magamban, hogy megszólítom Lily-t, de ahogy tettekre sarkaltam volna az elutasítástól remegő lelkemet, a félelem mindig eltántorított a cselekvéstől. Míg egy nap végre sikerült.
Láthatóan ő és Petunia összevesztek, és az idősebb lány hazasietett, Lily pedig egyedül maradt… nem értette, hogy mi történik vele, hiszen családjában senki sem volt varázsló… Lily Evans sárvérűként nyert felvételt a Roxfortba. Ő volt az egyetlenegy sárvérű, akit nem vetettem meg… sőt. Tehát erőt vettem magamon, és végre megszólítottam. Elmondtam neki, hogy boszorkány, és hogy én is ugyanolyan „furcsa” vagyok, mint ő. Így lettünk rövid időn belül barátok… s akkor azt hittem; ez így marad örökre.
A nyári szünet végéhez közeledve mindketten megkaptuk az értesítőket Roxfortból, és izgalommal vártuk az első tanítási napokat. Úgy gondoltam, hogy mind a ketten mardekárosok leszünk, de a Teszlek Süveg Lily-t a Griffendélbe osztotta be, ahol James Potter azonnal felfigyelt rá.
James Potter… az a pimasz, lusta, semmirekellő disznó, aki az iskola „nagymenőjévé” nőtte ki magát pár év alatt. Állandóan bántotta a kisebbeket, a gyengébbeket. Lily ugyanúgy irtózott tőle, akárcsak én, és mikor Potter engem szemelt ki áldozatául, a védelmemre kelt. Akkor tettem meg életem egyik legnagyobb baklövését. Ideges voltam, Potter fellógatott egy fára, és… dühömben Lilyt mocskos sárvérűnek neveztem. Ezzel az egyetlenegy sértésemmel örökre eltaszítottam magamtól a lányt, pedig olyan sokszor mondtam neki, hogy sajnálom, s hogy nem úgy gondoltam. Tisztában volt vele, hogy mindig is megvetettem a mugli születésűeket, és alsóbbrendű mágusoknak tartottam őket, így arra a következtetésre juthatott, hogy csak azért bántam meg azt a mondatomat, mert tetszett nekem. Pedig ennél jóval többről volt szó… én… szerettem őt.
Ezek után szóba se állt velem, és azzal a piszok Potterrel szűrte össze a levet. Vissza akartam szerezni... ha neki egy James Potterhez hasonló kegyetlenkedő ember kell, hát megkaphatja. Erős akartam lenni, hatalmas… részese valaminek, ami lenyűgözheti majd a lányt. Így hát halálfaló lettem, s naiv fejjel azt hittem, ezzel majd visszakaphatom Lilyt. De e helyett ő még jobban meggyűlölt, s félni kezdett tőlem. Undorodott az egykori barátjától… akkor pedig elegem lett örökre a kedveskedésből. Ha valaha volt bennem valamennyi derű, az akkor kiveszett belőlem végleg. Perselus Piton, a visszahúzódzkodó évfolyam első meghalt.
Napjaimat továbbra is a Sötét Nagyúr szolgálatában töltöttem, bár már nem olyan szívesen, ahogy az elején. Reménykedtem benne, hogy Lily meggondolja magát, és így nem akartam ott hagyni a sötét oldalt… bár a Nagyúr nem is hagyta volna ezt annyiban. A hűtlenséget mindig is megbüntette… s a büntetés tárgya nem volt kevesebb, mint az illető élete. Éppen ezért hűségesen szolgáltam őt továbbra is. Meg aztán az se elhanyagolható tény, hogy tetszett, mikor az emberek félve bújnak be az alattomos kis lyukaikba, melyeket nagy bátran háznak mertek nevezni, ha meghallják a nevemet. Végre nem az a szánalmas fiú voltam, akivel mindenki tréfálkozhatott… végre voltam valaki.
Mikor meghallottam a Jóslatot, azon nyomban tovább adtam a Nagyúrnak a hírt, de amint megtudtam, hogy a teljes Potter családot meg akarja ölni, kétségbe estem. „Kérlek, Nagyuram, könyörülj rajta… ne öld meg őt! Csak őt ne… ne gyilkold meg a fiú anyját. Könyörülj Lily-n!” – könyörögtem neki… de ő hajthatatlan volt. Tudtam, hogyha nem teszek valamit, akkor az egyetlenegy ember, akit valaha is szerettem, halott lesz, és nem más hibájából, mint a sajátomból… a gondolata ennek pedig elviselhetetlen volt. Ezért hát máshoz fordultam segítségért… az egyetlenegy emberhez, aki erősebb volt a Nagyúrnál, az egyetlenegy személyhez, aki megmenthette Lily-t… Albus Dumbledore-hoz.
Az igazgató mintha valami befektetést tárgyalt volna, úgy beszélt Lily megmentéséről. Le kellett mondanom a sötét oldalról, és kémkednem kellett a Főnix Rendjének javára. És én örömest meg is tettem… Érte bármit. Azonban Dumbledore nem tudta megtartani a szavát. Nap, mint nap kockáztattam az életemet, elzártam a Sötét Nagyúr elől az elmémet, és minden apró hírt átadtam a Rendnek, de ő nem volt képes elrejteni a Potter családot… valaki elárulta őket. A Sötét Nagyúr pedig nem habozott kihasználni a lehetőséget. A házhoz érve már csak holttesteket találtam. A lépcsőnél James Pottert… és a gyerekszobában ott feküdt… ott feküdt Lily. Soha nem sírtam… soha, de akkor az egyszer összeroskadva bőgtem, mint valami csecsemő… elvesztettem az egyetlenegy embert, aki valaha is jelentett nekem valamit, és erről kivétel nélkül csak én tehetek. Amint magam mögött hagytam a romos házat arcom, s szívem is megkeményedett… nem sírtam többet.
Azóta is gyűlölet ébred bennem Féregfark iránt… mikor az a szánalmas torzszülött újra előmerte dugni a képét a Nagyúr mellett, kevés választott el attól, hogy ráküldjem a gyilkos átkot… vagy valami sokkal keservesebb rontást. De megint adnom kellett a szerepemet… megint el kellett hitetnem a Nagyúrral, hogy hűséges szolgája vagyok. Másodszorra is sikerült, s miután Potter megölte őt, végre beteljesült a bosszú…
Apropó Potter… az az önelégült kis kölyök sokszor gyűlöletre lobbantotta a szívemet… az arca, a szemüvege, a talárja, a tehetsége, a beszéde… mind az apjára emlékeztetettek engem, és a múltra. Arra, hogy Lily nem engem, hanem azt a szószátyárt választotta. A kéjes örömön kívül, ezért vagyok olyan Potterrel, amilyen vagyok. Viszont ez sem egyszerű, ahogyan az egész életem sem volt az… Potter nem csak az apjára emlékeztet, hanem az anyjára is. A szemei pont olyanok, mint az övéi voltak. S ezért nem bántottam őt sohasem. Ha ő nem is tudja, mindig védelmeztem őt. Védelmeztem, segítettem riválisom gyermekét, de csak az anyja kedvéért… csakis Lily kedvéért, akit - ha ezt az átlagember nem is feltételezné rólam-, szeretek… s örökre szeretni fogok.

Végig húzom mutató ujjamat a padba vésett L betűn, majd rövid gondolkodás után hirtelen előkapom pálcámat, és egy egyszerű bűbájjal eltüntetem az emléket a padról… senki… senki nem tudhatja meg, hogy mit éreztem és érzek a lány iránt. Soha.
Az ajtó felől futkározást és nevetést hallok… „Neveletlen elsősök.” – gondolom, és megfordulva a tanteremre nyíló bejárathoz lépek. Felrántva az ajtót megpillantok négy griffendéles gólyát, akik egy megbűvölt papírsárkányt kergetnek.
- Elég legyen ebből! – csattanok fel, majd egy intésre a papírsárkány a földre hull, és galacsinná nyomorodva felperzselődik. – Tilos a folyosókon rohangálni! Ezért levonok négy pontot a Griffendéltől.
Örömmel nyugtázom, hogy a diákok jókedve lelankadni látszik, és elégedetten lépdelek vissza a tanterembe. Nemsokára órám lesz az hatodikosokkal, akiket szeretnék illően köszönteni… Mondjuk egy szintfelméréssel. Köztük lesz Potter is… most majd meglátjuk, hogy hogyan forog az esze annak a kis feltűnési viszketegséggel megátkozott semmirekellőnek. Majd meglátjuk, Potter.