Margaret Waldorf & Perselus Piton

Elégedetten ballagok végig a padsorok között, majd ülök le a Sötét Varázslatok Kivédése tanterem végében elhelyezkedő asztal mögé. Mellettem kétoldalt jókora stócokban tornyosulnak a megírásra váró több oldalas dolgozatok, melyeket egy griffendéles osztálynak szánok. A termen végigtekintve elnyúlok a tanári székben…
 Nem titkolom: régi álmom vált valóra, mikor végre valahára megkaptam a Sötét Varázslatok Kivédése tantárgy tanítását… a bájitaltan soha nem volt az utolsó helyen értékrendemben, de az átkok, rontások és az ellenük való védekezés mindig közelebb állt hozzám a főzetek készítésénél. Elégedettséggel tölt el, hogy Lumpsluck vette át a bájitaltant… ő volt az én tanárom is, és szerencsénkre nem olyan fejére ejtett, életképtelen félnótás, mint teszem azt; az a szerencsétlen Lochart volt. Az a féleszű nem csak rosszul tanította a tantárgyak legjobbikát, hanem még meg is gyalázta az együgyű, ostoba, tehetségtelen ténykedésével, melyet nagy merészen ”tanításnak” mert nevezni.
 Azonban végre magam vehetem kezembe az oktatását ezen rendkívüli tanoknak. Úgy gondolom, hogy én is vagyok a legalkalmasabb Dumbledore professzor után ebben az iskolában ilyen feladatokra. Ne higgye senki sem, hogy dicsekedni akarok… merő egyszerűséggel tisztában vagyok a ténnyel: már elsőben annyi átkot tudtam, mint egyes végzősök, ezen kívül a múltban számtalan alkalommal találkoztam a sötét oldal varázslataival, megtanultam őket elvégezni… de védekezni is ellenük. Nem hittem volna, hogy a halálfalóként eltöltött éveim egyszer is hasznosak lesznek az üres fejek kitöltésében, és örülök ennek a nem várt meglepetésnek.
 Bár az elején sokkalta inkább akadályoztak ezek a tapasztalataim a fekete mágiával. Hosszú-hosszú időket kellett várnom e pillanatig, hiszen Dumbledore mindig újabb és újabb embereket kért fel a tantárgy tanítására: gyenge nyámnyilákat, ostoba szájhősöket, vérfarkasokat, kiégett aurorokat… Úgy gondolom; nem bízott meg bennem, vagy legalábbis tartott tőle, hogy túl közel kerülnék az egykori önmagamhoz… bár ez szerintem ostobaság. Megbántam, hogy halálfaló voltam… mikor láttam az arckifejezését, mikor láttam, hogy mennyire elítél engem a döntésemért Lily, azon nyomban visszavontam volna a dolgot… ugyan miért akarnék újra visszatérni oda?
 Azonban Dumbledore nem tudott mit csinálni, mikor Lumpsluck átvette a bájitaltant… nem függeszthetett fel, mikor ott volt egy üresedés a poszton… így hát most itt vagyok… végre itt vagyok.
 Kedvemet a következő órában várható fejlemények rontják csak meg kissé. Rajtakaptam egy diákot, ahogy tilosban Lángnyelv Whiskey-t iszik a kastélynak egyik eldugott részén. Az illetőt már a tilosban járás miatt is jókora pontlevonással kellett volna súlytanom ott helyben, és a tiltott ital fogyasztása tovább tetőzte volna a büntetés súlyosságát, de nem tehettem. Egy másik esetben ez persze semmiféle problémát nem jelentett volna nekem, sőt (!), amennyiben az említett diák nem a Mardekár végzős tanulója. Csak sajnos a kis szabálysértőnk nem más, mint Margaret Waldorf kisasszony, aki igencsak a házamat gazdagítja kilengéseivel és rendkívüli tehetségével.
 Nem akartam levonni a saját házamtól pontokat. McGalagonynak ez igazán nem jelentett problémát, de ő a saját lábait is levágná, ha etikátlan lenne a viselésük. Jómagam ellenben gondolok magamra és a házamra is. A Mardekár házkupák terén nem áll oly fényesen, mint hat évvel ezelőtt, ez pedig igen dühítő, s én minden erőmmel azon vagyok, hogy idén ne így legyen.
 Azonban a kihágást muszáj a megfelelő módon megtorolnom, elvégre egyetlenegy diák sem élhet abban a tudatban, hogy bármit megtehet háztól, nemtől és származástól függetlenül, így aztán másfajta büntetést kellett kiszabnom rá. Ez nem jelentett túl nagy akadályt. Számtalan ötletem támadt, hogyan kéne ráncba szedni a leány viselkedését, de általában mindet elvetettem, mondván; egy más házbelinek majd sokkalta megfelelőbb lesz. Végül megtaláltam a megfelelőt, és baglyot küldtem hozzá; „Waldorf kisasszony, a büntetése letöltésének ügyében ma, fél ötkor legyen a tantermemben.”
 Felülök a székből, és köröket kezdek el leírni a tanteremben, majd megállok az ablak előtt… a pincében nem volt igazán mit nézni a falon, de ez így is volt rendben, hiszen nem is szándékoztam órákat nézegetni a tájat, azonban most kitűnő tevékenységnek ígérkezik, míg várom a lány érkezését jelentő kopogást.

Kopp, kopp, kopp - csattogott a cipőm az üres folyosón. A kőfalak ezerszeres hangerővel verték vissza az érkezésemet jelző hangzavart. A fáklyák fénye csak az én árnyékomat világította meg, így szívem kalapálása kissé lelassult.
Amikor a lány mosdó elé értem azon gondolkodtam, hogy betérjek - e a hajam miatt, de most az egyszer nem engedtem a csábításnak.
Időre kell odaérned Waldorf, mert Piton nem tűri a további kihágásokat! Már így is eléggé rád járt a rúd mostanában.
Elmosolyodtam, majd megálltam és végignéztem magamon
Tökéletesen sima, zöld ruha volt rajtam - a Professzor úr miatt - mely a combom fölé ért. Nyakamba gyöngysort akasztottam csak azért, hogy kellően régimódinak és felnőttesnek tűnjek. A hajamat pedig leeresztve hagytam, hogy felerősödjenek a férfiak érzékei. Lágy hullámokban omlott a hátamra és csak arra várt, hogy valaki beletúrjon.
A klubhelyiségben gondolkodtam rajt, hogy jó kislányhoz méltóan feltűzöm, de nem volt hozzá hangulatom. Így talán ki tudok Tőle csikarni egy véletlen érintést.
Alig vártam, hogy a bőrömön érezzem a pince jeges fuvallatát és a fekete, szúrós tekintetet. A büntetés már nem érdekelt. Egyáltalán nem úgy éreztem, hogy ledolgozandó munkára sietek. Olyan érzésem volt, mintha a mennyország felé vezető kis lépcsőkön haladnék felfelé, ahol az érzékek nincsenek eltompítva.
Végül amikor a tanterem elé értem megnyaltam a szám, mosolyogni kezdtem, majd bekopogtam és lenyomtam a kilincset.
- Jó estét, Piton professzor!
A fekete taláros alak félhomályba burkolózva állt az ablak előtt és az elé táruló tájat kémlelte.
A roxforti táj valóban lebilincselő, nem tagadom. Ahányszor kinézek a fenti termek ablakából, mindig megcsodálom. De télen a legimpozánsabb.
Amint beléptem a terembe, a varázsló megfordult és dühös tekintettel, hátratett kézzel elindult felém. Nem tudtam mire számítsak, de Piton sosincs jó hangulatban.
Hátha mégsem lesz kellemes dolog ez a büntetőmunka...

Az ablakok előtt állva, hátratett kezekkel tekintek le az alant teret foglaló kastélyudvarra. Ugyanígy álltam és néztem ma délelőtt is, mikor észrevettem, hogy néhány elsősnek éppen abban az időben van repüléstan órája… biztos reménykednek benne, hogy ha egyszer leesnek és megzúzzák a csuklójukat, én majd ennek megfelelően tekintettel leszek a sérülésre és felmentem őket az órai munka alól, mondván: a pálca mozdulatokhoz rettentően fontos a ruganyos csukló... de a helyükben nem nagyon bizakodnék.
 Persze, ha egy mardekáros tanuló kéri tőlem az efféle figyelmet, meggondolom a dolgot, hiszen azon tanulók, akik a kígyó jelét viselik a talárjukon, nem süllyednének le olyan szintekre, hogy így lógjanak az órámról… legalábbis a diákok nagy része azt hiszi, hogy én ebben a hiszembe élek.
 Tisztában vagyok vele, hogy a Mardekár pallérozott elméi gyakran rosszindulatúak és kegyetlenek a társaikkal, de úgy gondolom, hogy ez jár nekik. Ők csupán előrevédekeznek a James Potter-fajta lusta, mocskos disznók ellen… Ha nem tennék, akkor a griffendéles tenné ugyanezt velük. És egy mardekárost senki… senki sem alázhat meg nyíltan. Amúgy is fel kell készülniük a jövőre, ami korántsem csupa szeretet meg barátság és efféle bárányfelhős képzelgések. Minek ringassák magukba azt az érzést, hogy a későbbi korok is ilyen önfeledt üresfejűséggel fognak eljönni? A diákjaim csak felkészítik őket erre az életre, s ennek megfelelően megérdemlik, hogy kicsit elnéző legyek velük… ismerem a griffendéles becsületet… jól ismerem.
 Tekintetemet kicsit oldalvást fordítom, így a tanári asztal is belekerül a látóteremben… annak ellenére, hogy ennyi ablak van ebben a teremben, meglehetősen sötét a világítást illetően… emlékeztet engem az eddigi közegemre.
 A Sötét Varázslatok Kivédése tanterem sokban hasonlított a bájitaltanéhoz, példának okáért itt van a nyugtalanító homály, akár csak a pincében, ha nem is olyan mértékben sötéten és ijesztően… inkább csak afféle nyomasztó és folyamatos felkészültségre figyelmeztető jelleggel, mondván: „Ha nem figyelsz, könnyen a hátadba kaphatsz valami, az egészségi állapotodnak nem éppen jótékony hatású átkot.” Persze semmi ilyesmiről nincsen szó ebben a helyiségben, az Odakint terpeszkedő világgal ellentétben. Ennek a tantárgynak pedig az a lényege és rendeltetése is, hogy felkészítse a koszos, neveletlen, minden idomítás nélküli „varázsló tanoncokat” az életnek nem csak tejfel oldalára is… ehhez pedig szükségeltetik először beléjük nevelni az éberség folyamatos leckéjét. Ezt hivatott segíteni a tanterem maga is… „Mindig és mindenhonnan ellenség leskelődik utánad, és csak keresgéli a pillanatot, hogy mikor támadjon rád…” S hogy ezt az alapítók készakarva ölték bele a helybe, vagy a több évszázada itt végbe menő oktatás tette csak ezt – az örök rejtély marad.
 Fejemet újra visszafordítom az ablak felé, ahol beszűrődik egy kevéske a külső világból is. Eztán már nem sokáig csodálhatom a tájat, mivel meghallom a folyóson a cipőkopogás hangját, ami egyértelmű jele, hogy közeledik valaki. Abból pedig, hogy a tanterem előtt visszafogja lépteit, teljesen biztossá teszi a feltételezést, miszerint a mi kis szabályszegőnk lesz az. A kopogás után benyit, majd köszönt engem… „Milyen kis bájos…” – mondom magamban gúnyosan a köszönést illetően. Nincsen benne semmi különös, de valamiért akkor sem tetszik… lehetséges, hogy a lány által véghezvitt szabálysértés miatt vagyok ilyen kemény vele, de ez most semmiképpen nem probléma.
 Hirtelen mozdulattal fordítok hátat az ablaknak, majd ugyanúgy hátratartott kezekkel lépek kimért, lassú léptekkel a lány felé, és megállok előtte úgy kétméternyi távolságban. Észreveszem, hogy elég kihívóan öltözött fel… vajon mily okból? Erősen kétlem, hogy az irányomból való kedvesebb viselkedést remélve választotta ezt a ruhát. Nem, de ez is egy jó ok lesz a büntetés megkezdésének.
 - Önnek is szép estét. – mondom hűvösen és egy kis gúnnyal a hangomban, bárha meggondolom, mindig így beszélek. – Talán kinőtte a talárját, és nem tud újat venni, Waldorf kisasszony? Az édesanyja munkáját tekintve ez eddig elképzelhetetlennek tűnt számomra, de amint látom, korántsem lehetetlen. Esetleg szeretné, ha körbenéznék néhány másik lánynál, hátha van egy talárjuk az ön méretében, hogy ne kelljen ilyen ruhákban büntetőmunkára járnia?
 Hangomból valószínűleg leszűrheti, hogy jobban teszi, ha nem szól vissza a megjegyzésre, mert dupla annyi munkát kap tőlem, mint terveztem volna elsőre.
 - Mindenesetre úgy hiszem, hogy a büntetéséhez nem kell semmiféle különösebb felszerelés egy pennát és némi tintát leszámítva, ami szerencséjére van jómagamnak is. – folytatom a lánynak hátat fordítva ugyanazon hangnemben. – Üljön le az első padba.
 Nem fordulok hátra, hogy megnézzem, mennyire követi az utasításaimat, csupán tovább haladok a teremvégéből nyíló kisebb terembe, ahol elkezdek keresgélni pár dolgot.

Amikor megszólalt, csak úgy zengett a terem a bársonyos hangtól és én magam is kissé megreszkettem. Kirázott a hideg, de valószínűleg a professzor úr nem érzékelte a dolgot.
Ezután gúnyos megjegyzések áradata következett. Hát persze, hogy a ruhámat becsmérelte! Azonban én elengedtem a fülem mellett, csupán az dühített fel, amikor az anyám szabta selymeket kritizálta. Lenyeltem és türtőztettem magam. Végig így motyogtam : - Csupán nem ért a divathoz. Csupán nem ért a divathoz.
De nem kerülte el a figyelmem, hogy mennyire goromba. Még a megszokottnál is gorombább. Általában csak a griffendélesekkel viselkedik így.
Reméltem, hogy nem én vagyok az oka és tovább mosolyogtam zavartalanul, de nem tudtam nem elképzelni, amint később megenyhülve érinti a bőröm és...
Felsóhajtottam, majd az utasítás szerint helyet foglaltam az első padban. Lazán keresztbe vetettem a lábam és amíg elsuhogott mellettem a fekete talárjában, addig mélyen gondolkozóba estem.
Hogy lehet, hogy egy női comb látványa teljesen hidegen hagyja, hm? Nem hiszem, hogy egy rossz tapasztalat vagy élmény miatt örökre megundorodott a gyengébbik nemtől. Ez lehetetlen! És, ha ennyire nem tetszem neki ÉN, akkor más hogy tetszhet neki? Megkaphatna... de.... Te jó Merlin! Lehet, hogy meleg! És szűz! Uramisten...
Efféle gondolatok futották át az agyamon, amikor végre visszatért. Bevágta maga mögött az ajtót és gonosz mosolyával dobogtatta meg újra a szívem.
- Kíváncsi vagyok mit tartogat nekem, professzor úr. - mondtam, majd kezem összefontam a combomon és dicsőségesen hátradőltem.