Levin & Kalestina - Farkas kaland

Mindig is jobban szerettem éjszaka dolgozni. Olyankor minden csendes, a sok lusta, tétlen ember otthon ül és alszik, senki sem zavar. Nem szerettem az embereket, a nagy társaságot, gyerekkorom óta taszított. Jobban szerettem egyedül lenni és csendben végezni a dolgom, minthogy másra pazaroljam a drága időmet. Mert az idő pénz, én pedig nem szeretem szórni a pénzemet. Sem képletesen, sem pedig konkrét jelentésében.
Régóta nem mentem el kikapcsolódni, mostanság viszont egyre ingerültebbé váltam, mintha csak egyfajta elvonási tünetek jelentkeztek volna nálam. A feleségemnek csupán annyit mondtam reggel, hogy későn jövök, ne várjon. Bementem a Minisztériumba, elvégeztem a dolgom, még kicsit tovább is maradtam a kötelezőnél, majd felvettem a zakómat és távoztam. Olyan helyet kerestem, ahol senki sem szakíthat félbe és nem kell apró kellemetlenségekkel törődnöm.
Muglikat választottam, mert őket csak a saját rendőreik keresik majd, az aurorok nem. Két fiatalt választottam, egy férfi és egy lány, talán egy pár lehettek, nem különösebben érdekelt. Kegyetlenül, szemrebbenés nélkül végeztem velük, szokás szerint a kedvenc, saját kaszabolóátkommal. Ez amolyan berögzült rituálé volt számomra, mást nem is igen használtam. Az elmúlt napokban érzett feszültség és agresszivitás mintha csak elpárolgott volna belőlem, úgy éreztem magam, mint a függő, aki megkapja hosszú várakozás után függősége tárgyát. Vagy talán nem is kell ide az a "mint"...
Amióta a Sötét Nagyúr elbukott, óvatosabbnak kellett lennem, nem hagyhattam magam után mocskot. Mert nem akartam visszakerülni az Azkabanba. Inkább a halál, mint az a vesztőhely. Egyszóval sokkal jobba kellett figyelnem, hogy mit hagyok hátra magam után. Így kötöttem ki az erdőben, nyakig véresen, hogy eltüntessem magam után mai munkám gyümölcsét.
Visszafelé tartottam az úton, amelyen idejöttem, mellettem egy kis fénygömb lebegett, megvilágítva az utat. A számból egy szál égő cigaretta lógott ki, összesen ez világított még a sűrű fék között.
Kiértem a legsötétebb, legfásabb részről, egy tisztásszerűségre. A széle felé egy lapos, a földből kimagasodó szikla állt, rajta valami kutyaféle sziluettje.
Lassan kifújtam a füstöt. A farkasok falkában élnek, a magányos állatok elpusztulnak. Mi a konklúzió? Ez vagy egy nagyon szerencsés állat vagy pedig nem is egy igazi farkas. Márpedig én nem hiszek a véletlenekben és optimista sem vagyok. Tehát ez nem egy farkas. Pontosabban nem igazi.
Határozott, hosszú léptekkel megindultam a szikla felé. Sejtettem, hogy ki az. Dolgoztunk már együtt egy párszor és annyi idő alatt leszűrtem róla, hogy ha valaki képes egy sziklán üldögélni az éjszaka közepén, az ő. Megtudtam érteni. Én is szeretek egyedül lenni.

- De, felemelő. Különösen, ha az ember hódolhat a kedvenc időtöltésének. Természetesen az erdei sétára gondoltam - ironizáltam.
Zavart, hogy a szikla miatt magasabban van nálam, megszoktam, hogy az emberek többsége a vállamig alig ér fel. A probléma orvoslásaként felhúzódzkodtam mellé a szikla másik oldalára.
A felhők elúsztak a hold elől, így halvány fény borította be a tisztást. A nálam szentimentálisabb emberek bizonyára gyönyörűnek találták volna, de én semmi különöset nem láttam benne. A racionális dolgok híve voltam, amiket definíciókkal meg lehetett határozni vagy egy képlettel megoldani. És az ilyen költői vagy festői dolgok valljuk be, nem ezek közé tartoztak.
Az elszívott cigarettacsikket nemes egyszerűséggel elhajítottam, tekintve, hogy nem volt a közelben semmi, ahova kidobhattam volna. Nyilván egy percig sem éreztem miatta lelkiismeretfurdalást. Előhúztam a zsebemből a már félig kiürült dobozt, majd egy új szálat vettem elő.
- Kérsz? - Hogy én mennyire nagylelkű is tudok lenni. Bizonyára a jól sikerült estém következményeként.
A számba vettem a cigarettát és a varázspálcám hegyével, gyakorlott mozdulattal meggyújtottam. Élvezettel letüdőztem a füstöt, majd nagyon lassan kifújtam. Rossz szokás, de mindig megnyugtat. És rutint ad. Szeretem az állandó dolgokat, amik sosem változnak. Persze nincs sok ilyen.
A legtöbb ember furcsának találta a mániáimat. Pedig én semmi bizarrt nem találtam abban, hogy idegesítettek az aszimmetrikus dolgok, hogy utáltam eltérni a napirendemtől vagy hogy undorodtam minden nemű kosztól. Természetesen ők gondolják rosszul, ez nem kérdéses. A szimmetria, az időbeosztás és a tisztaság fontos tényezők, csak vannak, akik ezt nem értik meg. Persze a legtöbb körülöttem történő dolgot az átlagemberek nem értették meg. Már megszoktam.

- Az igazat megvallva én nem szeretem visszasírni a régi időket. Jobb nem lesz tőle. - Felé fordítottam a fejem, eddig a szemközti fákat figyeltem, már amennyi látszott belőlük a sötétben. - A kérdésedre válaszolva a feleségem természetesen otthon van a gyerekkel. Mármint a legkisebbel. És ne szólíts Levinnek, tudod, hogy nem szeretem.
A Dolohovot preferáltam, egyedül a feleségem szólított a keresztnevemen. Túl személyesnek éreztem volna, ha mindenki bátran Levinnek hív. Amúgy is zavart, ahogy a legtöbb ember kiejtette a nevemet. Bár ez nyilván csak az én orosz fülemet bántotta. Az pedig nyilván a legkevésbé sem zavart, hogy másoknak pedig esetleg az én esetenkénti enyhe, orosz akcentusom okoz problémát. Nem az én bajom.
Kár volt adnom neki, még normálisan elszívni sem tudja. Tipikus nő... Nem mintha hímsoviniszta lennék, félreértés ne essék. De hát a nők...
Naomival ilyen téren szerencsésen jártam, a kezdetektől fogva igazodott hozzám és nem kellett elviselnem semmilyen irritáló hóbortját vagy hisztijét, jól megvoltunk egymás mellett. A kezdetekkor teljesen felszínes, ámde heves kapcsolatban éltünk, ez azonban mostanra lecsitult és inkább az érzelmi oldala került előtérbe. Már amennyire én képes voltam bármit is érezni. Fontos volt nekem. Hogy szerettem-e? A magam módján igen. De tőlem csak ennyire futotta. Az én érzéseim nem úgy működnek, mint másokéi.
Eltűnődve néztem az ingemre tapadt vért, amelyek az éjszakában csupán sötét foltoknak látszottak.
- Eltaláltad. Bájos kis pár voltak. Ha ha, hát hogyne. Szánalmas egy teremtések voltak, de talán a fiatal koruk számlájára kéne írnom. Igazából most már úgysem számít.
Engem kegyetlennek tituláltak, pedig én nem annak neveztem volna magam. Én nem kegyetlenségből öltem, bár az igaz, hogy szórakozást nyújtott nekem. Én azért gyilkoltam, mert gyilkolnom kellett, egy belső késztetés miatt. Ennek nyilván megvoltak a pszichológiai okai, de nem szerettem ezen töprengeni. Mindegy, mi váltotta ki, ha egyszer nem tehetek ellene. És ha jobban belegondolok, nem is akarok tenni. Nekem jó így.

Én vele ellentétben megjártam az Azkabant is, ugyanis eszem ágában sem volt letagadni a tetteimet. Nem, mert büszke voltam arra, amit tettem. De elsősorban a belső tartás vezérelt, hogy nem hazudhatok ilyen gerinctelen módon. Az emberek többsége nem volt rólam jó véleménnyel, de azt senki sem mondhatta, hogy ne lennék egyenes ember.
- És te mivel ütöd el mostanában azt a rengeteg idődet?
Ugyan hiába szabadultam meg a halálfalóléttel járó kötelességektől, attól még a minisztériumi munkám ugyanúgy lefoglalt egész nap. Fontos pozíciót töltöttem és a politikában is kivettem a részem. Igazából az örökségem mellett a legkevésbé sem lett volna szükségem polgári állásra, de szerettem a munkámat és maradéktalanul el is végeztem. A Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztálya virágzott az irányításom alatt, mindig is jó érzékem volt a diplomáciához és a külügyekhez, arról nem is beszélve, hogy ebben a beosztásban tudtam kamatoztatni a nyelvtudásomat.
Persze így a napjaim nagy részét a Minisztériumban töltöttem és csak esténként jártam haza. Naomi így egész nap egyedül volt a gyerekkel vagy ritkább esetben a gyerekekkel. Mert Adrian és Thetis csak szünetekben jöttek haza, igaz, már akkor sem igényeltek annyi törődést, mint a legkisebb lányom, aki nemrég született. A két nagyobbal nem neveztem volna túl szorosnak a kapcsolatomat, hiszen az életük nagy része alatt börtönben ültem, mint kegyetlen sorozatgyilkos. Ezek után nem tudhattam pontosan milyen véleménnyel vannak rólam. Natalie még csecsemő volt, vele még annyit sem tudtam kezdeni, mint a nagyobbakkal. Igazából semmi bajom nem volt a gyerekekkel, de nem tudtam, hogyan kell viszonyulni hozzájuk és nem voltam egy apaideál. Egyszerűen képtelen voltam arra, hogy betöltsem ezt a szerepet. Talán ehhez hozzájárult az is, hogy az én életemből is hiányzott a normális apamodell. De nem kerestem az okokat, mindent el lehet fedni valami mondvacsinált gyerekkori traumával.
Naomi egész jól tolerálta, hogy így kivontam magam a gyereknevelésből. Nem igen beszéltünk erről, így nem tudtam, pontosan mi a véleménye, de ameddig nem teszi szóvá, addig nem lehet komoly probléma belőle. Nem mintha ő bármi miatt balhézna, jól tűri minden hóbortomat és furcsaságomat. Igen, még azt is, ami miatt ma itt vagyok. Nem vittem haza a munkámat túl gyakran és olyankor sem mutatkoztam előtte. Egyszer-kétszer már előfordult, hogy nyakig véresen állítottam haza és meglátott, de nem borult ki. Legalábbis nem mutatta ki. Persze a normális embereket ez megviseli, de ő el tudta fogadni. Hatalmas szerencsém van vele.