Chantall & Christian

Kicsit eltűnődve nézem a tenyerem, amit a lány cirógatni kezdett, de aztán már fel sem tűnik az érintése, csak a szemébe nézek és elmerülök a tekintetében. Mosolyogva mesélem a békaevésemet, amit még kisebb koromban követtem el, de mentségemre szóljon még nagyon kicsi voltam és ugye testvérekkel az oldalamon néha megtréfáltak engem. Csak mondom és mondom a történetem, miközben arra leszek figyelmes, hogy viszonozom a lány simogatását és úgy tűnik ő felettébb örül ennek. Ahogy elsétál mellettünk pár diák nagyot néznek, hogy mi ketten itt mit csinálunk, de nem érdekeltek nem tudom elráncigálni a tekintetem a lányról, mással most nem is tudok foglalkozni csak vele. Aztán eszembe jutott valami, amit szerintem el kell mondanom neki.
- Figyelj, gondolom tudod, hogy én is kaptam egy olyan levelet, ami most nálad is van. Én azt a levelet összetéptem és kidobtam. - sóhajtottam és próbáltam ártatlanul nézni a szemébe.

- Béka? Miért ennél te békát? - nevetek fel, és ahogy kiérünk az udvarra odahúzom egy szabad padhoz, majd leülök vele rá. - Én majdnem mindent megeszem, amit elém raknak, de van egy-két étel, aminek már a látványától is szívesen elmenekülnék jó messzire.. Ilyen például a rakott krumpli. - mosolyog rá, és magam sem értem miért, de lágyan megfogom a kezét, és cirógatni kezdem a tenyerét, miközben végig a szemébe nézek. - Csoki az minden mennyiségben jöhet, mert azt imádom.. És az epret is. Ezzel a kettővel hamar le lehet kenyerezni - nevetek fel. - Gondolom nem meglepő, de a kedvenc színem a sárga, na és a rózsaszín - vigyorodom el egy pillanatra. - De szeretem az összes többi színt is, mert mindegyik olyan szép.. Amit szeretek italt az pedig a narancslé...

- Köszönöm. - mosolygok reagálva a lány dicséretére.
Aztán kicsit furcsán pillantok rá, nem tudom miért kérdezi ezt tőlem, ha előbb arra volt kíváncsi mit szeretek inkább. Kicsit eltanakodok a válaszon, hisz még magam sem tudom milyen ételeket utálok mindent megkóstolok tényleg nem szoktam válogatni az ételek terén, de tudtam, hogy nem kereshetek kibúvót válaszolnom kell a kérdésére.
- Talán a béka. - vigyorgok zavaromban.
Tényleg nem szeretem a békát, még a csokibékát sem kedvelem annyira, mint a többiek. Kíváncsian nézem a lányt, talán ő is elárulja, hogy miket szeret és miket nem.

- Igen, a kviddicset azt tudtam. Nem szoktam kijárni a a meccsekre, de.. az előzőn ott voltam, hogy meglesselek milyen vagy.. Egész ügyes voltál - mosolygok rá kedvesen. - Én nem igazán szeretem ezt a sportot.. Túl durvának találom, ahogy játszanak egyes emberek, az erőszak pedig nagyon nem tetszik, ezért inkább, ha lehet nem is vagyok jelen ezeken a rendezvényeken. Olyan étel nincs is, amit kifejezetten utálsz?

Néha felhúzom a szemöldököm a lány története hallatán, kissé más mesét mondott el, mint amit vártam volna egy hugrabugos lánytól. Nagy örömmel tölt el viszont az, hogy őszinte velem és olyan dolgokat oszt meg amit mással nem szívesen. Az elejétől fogva kedves lánynak tartottam, de most a története hallatán, de most mondhatni nagyot nőtt a szememben. Elmosolyodom, mikor megkérdezi miket szeretek.
- Nincsenek olyanok, hogy kedvenc ital, szín. Kedvemtől függ, mikor melyik színhez van hangulatom, az ételek terén meg nem vagyok annyira válogatós, szinte minden ehetőt megeszek. Kviddics az, amit még fáradtan is csinálnék, azt valahogy sosem tudom megunni. - mosolygok a lányra.

Érdeklődve hallgatom végig a fiút, és szinte már csodálattal nézek fel rá, ahogy meséli a történetét. El-elmosolyodom a részleteken, miközben figyelmesen hallgatom, amit és ahogyan mond. Nem szoktam az emberek hangjára figyelni, de Christian hangja oly annyira elbűvöl, hogy képtelen vagyok nem figyelni minden egyes szavára, majd mikor befejezi mondandóját kissé csalódottan, hogy nem hallgathatom őt kezdek bele, hogy elmeséljem neki milyen is az otthoni környezetem, még azt sem hagyom ki belőle milyen hisztis kislány voltam, pedig ezt nem igazán szeretem reklámozni. Ennek ellenére neki mégis őszintén, és minden lényegeset elmondok.
- Mesélnél a kedvenc dolgaidról? - nézek fel a szemébe kíváncsian. - Kedvenc étel, ital, szín, meg ilyen alap dolgok, amiket jó, ha tudok..

- Ha ragaszkodsz hozzá. - nézek a szemébe.
Hosszan mesélem neki a dolgokat az eddigi életemről, a kalandokról amiket átéltem. Meglepődve látom rajta, hogy tényleg érdekli amit mondok és nem csak úgy illemből hallgat végig. Még egy ideig mesélek neki, miközben észre veszem, hogy mintha megbabonázták volna úgy néz a szemembe. Talán ennyire unalmas volt, amit eddig mondtam neki? Érzem, ahogy simogatja a karom és közelebb húzódik hozzám. Reméltem, hogy ez még mindig az érdeklődés jele, de kifogytam a történeteimből semmi különöset nem tudok már mondani a lánynak. Miután meghallgatott, úgy gondolom nekem is illene meghallgatnom őt, talán valami izgalmasabb történt eddig vele, mint velem.
- Most te jössz. - mosolygok rá.

- Miért lenne olyan nagy gond, ha megtudnám? Hidd el, nem fogok semmi.. huncutságot művelni nálatok - mosolygok a fiúra, majd meg sem várva a választ karolok belé, és indulok meg vele a kastélyudvarra. - Mesélsz nekem magadról? - nézek rá kíváncsian, és teljesen belemerülve a fiú látványába észre sem veszem, hogy mikor kezdem el lágy mozdulatokkal cirógatni a karját.

Látom, hogy nagyon zavarban lehet a lány, de próbálok vele kedves lenni meg ilyenek.
- Még szép, hogy ráérek, hova szeretnél menni? - kérdezem tőle mosolyogva, miközben a szemébe nézek.
Remélem, most nem egy szótlan lányt fogtam ki, aki mindenre csak bólogat és semmi hozzáfűzni valója nincs semmihez. Szeretek az emberekkel beszélni, így elvárom, hogy ne egy csendes egymás mellett sétálgatás legyen az egész dologból, hanem több, hisz igazán csak úgy tudjuk megismerni egymást.
- Szerintem menjünk más helyre, nem lenne jó, ha egy hugrabugos is tudná a jelszavunkat.

Felbátorodva a fiú mosolyától lépek közelebb hozzá, és mélyen a szemébe nézek.
- Mit szólnál hozzá, ha elmennék valahova beszélgetni? Már ha ráérsz.. - teszem hozzá gyorsan, és fel sem tűnik, ahogy enyhe pír jelenik meg az arcomon. Pironkodva kezdem el harapdálni az ajkamat, ahogy azt szoktam, és igyekszem nem félrenézni zavaromban.

Meglepődtem a lány szavain, de nekem is eszembe jutott valami erről a dologról. Én is kaptam pár nappal ezelőtt egy levelet, ilyen párkapcsolati témáról, de őszintén megvallva hidegen hagyott engem a levél és annak tartalma is. Látom, ahogy a lányból minden félelem elszállt és már bátran mer velem kommunikálni. Nem tudom egyáltalán mi lehetett a félelme oka, talán az, hogy nekem nem fog tetszeni az ötlet, de ez megtörténhetett volna akár fordítva is. Próbálok kedves és aranyos mosolyt villantani a lány felé, aki szemmel láthatóan nagyon örül ennek a gesztusnak és szintén mosolyog rám. A szavak embere vagyok, de most nem tudok mit mondani igazából nem is tudom ilyenkor ebben a pillanatban mit mondhatna egy ember. Újra végignézek rajta, alaposan szemügyre veszem őt és egy mosoly jön ki újra az arcomon.
- Én is nagyon örülök, Chantall!

- Chantall vagyok, téged rendeltek el nekem párnak, gondoltam nem artana megismerkednünk - figyelem a szemeit, és hiába az eddigi félelmem, most mégis nyugodtnak érzem magam. Felbatorodva nézek a fiú szemeibe. - Nagyon örülök, hogy megismerhettelek, Christian

- Igen, én vagyok az. - bólintottam a lány kérdésére válaszolva.
Miközben végignézek a lányon, átfut az agyamon egy-két gondolat. Tipikus hugrabugos lány kinézete van, ám mégis kicsit más, mint a többi. Kissé elcsodálkozva nézek a lány szemébe, miért jött pont ide és a legfőbb kérdés: Mit akar tőlem? Kicsit hezitálok, hogy mit mondhatnék most neki talán az egyik kisfiú nővére, akit a napokban vicceltünk meg pár tűzijátékkal. Mélyen próbálok a szemébe nézni és úgy kicsikarni pár aprócska választ belőle, szemén még mindig látom a félelmet, szóval tuti nem egy sértődött diák szóvivője. Úgy látom, mondani akar nekem valamit, de fogalma sincs hogyan kezdjen bele a mondandójába. Kissé mérgelődök, utálom az elvarratlan szálakat az életemben, csak remélem, hogy ez most nem egy újabb szál feléledése lesz. Nagyon untam a néma pillanatokat, így ha ő nem szólal meg, megteszem én.
- Miután így ráhibáztál a nevemre, mondd el, mit szeretnél tőlem? - mélyen a szemébe nézek és őszinte választ várok tőle.

Pár pillanatig szótlanul, teljesen leblokkolva állok a fiú előtt. Még csak végig sem kell néznem rajta, hiszen már a hangja is teljesen magával ragad, annyira kellemes hangszíne van. Lehunyom a szemem, és veszek egy mély levegőt, majd elszántan nézek fel a szemébe.
- Te vagy Christian Bloodworth? - szegezem neki a kérdést, és zsebre dugom a levelet, mielőtt még inkább összegyűrném az idegességtől. Igyekszem, hogy hangomon ne érződjön mennyire is izgulok a választól. Tekintetemet végigjártatom a fiú vékony, mégis izmos testén, és akaratlanul is megnyalom az ajkamat. Megrázom a fejem, majd ismét a fiú szemeibe nézek, és kedvesen rámosolygom.

- Azt hittem sosem fog véget érni ez a nap. - nyújtózkodok, mikor az utolsó óra is véget ér.
Nem hittem volna, hogy ilyen küzdelmekkel és izgalmakkal teli lesz ez a hétfő, de talán jobb is, hogy mindent elrendeztem ilyen rövid idő alatt. Az a sok pergamen amire a dolgozatokat kellett írnom és egyéb jegyzetek amiket mindig vinnem kellett az órákra... azt hittem itt fogok megőrülni a papiruszok között. Nagy kedvvel állok fel a székből, hisz megbeszéltük páran, hogy az órák végén a Nagyterembe igyekszünk és a dolgozataink kivégzésének tiszteletére eszünk-iszunk egy hatalmasat. A többiek rögtön oda igyekeznek, még a könyveiket is eldobják. Én nem vagyok ennyire bátor, hogy a könyveket csak úgy elhajigáljam, így inkább felviszem a cuccaimat a szobámba, maximum kések egy öt percet, de kibírják a többiek nélkülem is. Elindulok a lépcsőn, és mosolyogva pillantok minden megkönnyebbült diákra, akik szintén izgulhattak a mai dolgozatok miatt, valaki diadalittasan terül el a padlón, valaki a könnyeivel küszködik, valaki pedig a végrendeletét kezdi el írni. Mikor éppen a közvetlen bejárat elé lépnék egy lányt vélek felfedezni a klubhelyiségem bejárata előtt. Kezében egy levél és úgy tűnt valami nagyon nyomasztja őt, testmozgásából abszolút kivehető a félelem és az izgalom. Nem tudom mire vélni ezt a viselkedést, gondolom elfelejtette a jelszót, az ilyesmi gyakran előfordul a kisebbek körében. Újra végignézek a lányon, viszont ő nem tűnt elsősnek és a talárján végignézve rájövök, hogy nem is griffendéles, hanem hugrabugos diák.
- Szia, kedves hugrabugos idegen! Vársz valakit, hogy ilyen idegesen állsz a festmény előtt? - próbálom szavaimmal érzékeltetni, hogy ő neki most semmi keresnivalója itt.

Halk léptekkel közeledem a griffendélesek klubhelyisége felé, kezemben ott van a levél, melyet kaptam a Minisztériumtól. Miután sikeresen kiderítettem pár csekély információt a kirendelt páromról izgatottan kezdtem el keresni a megfelelő alkalmat, hogyan is ismerkedhetnénk meg, ám akárhányszor erre vetemedtem volna, valami, vagy valaki mindig közbe tett. Most nem fogom hagyni, hogy ez történjen!
Ahogy egyre közelebb érek a klubhelyiséghez lassítok lépteimen, és a levelet kezdem szorongatni idegességemben.
- Azt hiszem, mégsem volt ez jó ötlet - motyogom az orrom alatt, és pár lépésre állok meg a bejáratot jelző festménytől.
Már épp fordulnék meg, hogy ismét feladjam megismerkedésünket, amikor megpillantom őt. Torkomban egy apró gombóc jelenik meg, és hiába nyelek többször is, csak nem akar eltűnni onnan. Izgatottan és kissé tartva a találkozástól csak figyelem Christiant.