Chantall Cordice

Chantall Cordice || Chany || 15 || Lucy Hale

Teljes név: Chantall Cordice
Születési idő: 1981. szeptember 17.
Születési hely: Anglia, Stratford-upon-Avon
Élőhely: Anglia, Stratford-upon-Avon
Pálca: 11 hüvelyk, rózsafa, egyszarvú szőr
Foglalkozás: tanuló

Ilyen vagyok....

Külső:

Csendben mérem végig magam, ahogy a tükör előtt állok. Barna hajam, mint általában göndör fürtökben keretezik kislányos arcomat, amit anyámtól örököltem. Hiába vagyok már tizenöt – tudom, nem nagy szám, mégis számomra többet jelent, mint ha csak tizenegy lennél – arcom mégis olyan, mint egy első évesé. Ajkaim, melyet apámtól örököltem vékonyak, és már-már olyan rózsaszínek, mintha rúzs lenne rajta – pedig nem. Orrom, melyet eddig mélységesen utáltam, piszén foglalnak helyet az arcom közepén. Szemem most is pajkos vidámságot sugároz a maga mély barna árnyalatával, ahogy végigfuttatom vékony testemen a tekintetem. Hiába eszem rendesen a súlyomon semmi nem látszik ebből – bár ezt annyira nem bánom. A ruha, amit viselek most is hibátlanul áll rajtam, ahogy az apró Eiffel-tornyot ábrázoló medálom is a helyén van, amit még apukámtól kaptam kislány koromban.

Ez vagyok én. Chantall Cordice. Hibátlan megjelenés, szemtelen tekintettel.

Belső:

Belsőleg, csak úgy mint a külsőmben is sokban hasonlítok szüleimre. Akárcsak az apukám én is akaratos vagyok, és hajlamos vagyok túl reagálni dolgokat, ha nem úgy alakulnak, ahogy azt én elterveztem. Emellett örököltem anyám kedvességét, és szerénységét. Szeretek segíteni az embereken, ezért is választottam számomra a gyógyítói pályát. Gyakran tervezgetek huncutságokat, amik rendszeresen a szemeimen is észrevehetőek - pechemre. Annak ellenére, hogy segíteni szeretnék az embereket, szeretem bosszantani is őket apró csínytevésekkel, csipkelődésekkel. Nem szeretem, ha valaki ok nélkül bánt engem, a barátaim, vagy bárki mást. Ilyenkor mindig előjön a rosszabbik énem, és hiába vagyok szinte már félénknek mondható lány, odaszólok az illetőnek, hogy hagyja abba. Mikor még kicsi voltam gyakran hisztiztem minden apró dologért, mára viszont már csak akkor jön elő, ha valaki igazán közel kerül hozzám, és megismert, hiszen azokkal akik fontosak számomra, mindig nyíltabban beszélek, és tudom, hogy rájuk számíthatok még mikor rám jön az öt perc is.

Az én történetem....

Pillanatokig csak állok, és a levelet nézem a kezemben. Tudtam, hogy egy nap eljön ez, ám reméltem, hogy ez minél később fog megtörténni. Most, hogy megszületett a rendelet a kukába dobhatom a terveimet, amit kislány korom óta szövögetek. Nem talál rám a szerelem, nem ismerkedhetek fiúkkal, hogy dönthessek róla, hogy ki mellett szeretném leélni az életem. Megtették ezt helyettem az én beleegyezésem nélkül. Gyűlölöm ezt a rendeletet, és mégis.. ahogy a bontatlan borítékot figyelem. Testemet átjárja egy furcsa bizsergés, amit nem tudok mihez kötni. Egy halk sóhajjal döntöm hátra a fejem, és pillantok a mennyezetre. „Nem vagyok normális” – gondolom magamban, majd elszántan nézek le ismét a borítékra, majd egy mozdulattal tépem fel azt, és veszem ki belőle a hivatalos levelet.

Gyorsan átfutom, hiszen a hivatalos maszlag része engem teljesen hidegen hagy. Egyedül a név érdekel. Kíváncsi vagyok rá, hogy kit kaptam, és mikor a lap közepére érek már meg is pillantom jövendőbelimet.

„Christian Bloodworth.”

Próbálok visszaemlékezni, hogy ki lehet ez a fiú, de semmi használható nem jut eszembe, így a korábban kihagyott sorokat kezdem szemügyre venni. „Szóval griffendéles” – sóhajtok fel halkan, miközben igyekszem felidézni magamban a Roxfort Nagytermét, az asztalokkal és a diákokkal, ám hiába. Akárhogyan is erőlködöm, csak nem úszik be a képe Christiannak, de több időm nem is marad a gondolkodásra, hiszen már indulnom kell vissza a Roxfortba. Ott majd minden kiderül. Remélem.

Csendben, magam elé meredve ülök a barátnőimmel a kupéban, s csak a vonat indulását jelző sípszóra eszmélet fel. Ahogy megindul a vasparipa az ablak felé fordulva integetek szüleimnek. Már ötödszörre teszem meg ezt az utat, így tudom már, mire számíthatok a pár óra alatt, amíg a kastélyba érünk. Az egykori kislány, aki voltam négy éve már rég felnőtt, és helyét az a személy vette át, aki most vagyok.

Az egykori kissé hisztis lányka, aki kiborult, ha nem kaphatta meg, amit akart mára már eltűnt, és a hisztizés helyett tesz érte, hogy megszerezhesse magának azt, amire vágyik. Rájöttem, hogy nem támaszkodhatok a szüleimre, hogy mindent alám tegyenek. Nem. Felnőttem, és most már tudom, hogy tennem is kell azért, hogy megkaphassam azt, amire vágyom.

A kislány, aki éjszakánként sírva ébredt, mikor az apja távol volt a munkája miatt, és aki az ajtót becsapva maga után zárkózott a szobájába, ha valami problémája volt, eltűnt. Helyét egy érett lány vette át, hogy az anyja nyomdokaiba léphessen, és kitanulhassa a gyógyítás minden rejtélyét, hogy családot alapíthasson, és boldog legyen az életben.

Persze most, hogy megszületett a rendelet az álmom egy része veszélybe került, hiszen hogyan is tudnék családot alapítani egy olyan fiúval, akihez nem köt a szeretet elszakíthatatlan fonala?

Miközben egyre közelebb érek a kastélyhoz akaratlanul is elgondolkodom, hogy mi lett volna, ha nem tiltakozom a költözés végett. Igaz, hogy most nem a Roxfortban tanulnék, hanem a Beauxbatonsba, de vajon ha Franciaországba kerülök, akkor rátalálhattam volna az igaz szerelemre? Hiszem a Minisztérium odáig nem hat ki. Talán, ha nem makacskodom annyira a maradásért, akkor most boldogan élhetnénk egy francia kisvárosban a szüleimmel. Velem lenne az apukám is, és nem csak néha látogatna haza.

Ilyen fajta gondolatok keringenek bennem, mikor a vonat zakatoló hangjára elnyom az álom.

Álmomban még az a tizenegy éves lány vagyok, aki reményekkel, álmokkal és vágyakkal lép be a Roxfort kapuján. Csillogó szemekkel hallgatja a Teszlek Süveget, ahogy morfondírozik melyik házba is tegye, majd vidáman rikkantja el magát, hogy „Hugrabug!”. Sugárzó boldogsággal az arcomon szaladok társaim asztalához, és ülök le közéjük, ahol rögtön barátkozni kezdek remélve, hogy egy napon megtalálom az Igaz Szerelmet.