Különcök - Znakharka & Jade

Kérdésemre nem kaptam választ, és kedvem lett volna még tovább akadékoskodni, de egyszerűen faképnél hagyott, időt sem hagyva, hogy kérdezzek vagy válaszoljak. Egy halvány mosollyal néztem a fiú mögött bezáródó ajtót, majd egy fáradt sóhajjal visszahuppantam az ülésbe. Nem kellett attól tartanom, hogy továbbindul a vonat, mielőtt leszállok, hiszen még csak most állt meg és beletelik egy jó időbe, mire a diákoknak sikerül összepakolniuk, talárt venniük, és csak ezután kászálódnak le a szerelvényről. Szükségem volt egy kis időre, hogy összeszedjem gondolataimat, melyek a zűrzavaros utazás után össze-vissza csapongtak, és még annyira sem voltam képes tisztán látni a dolgokat, mint induláskor. Ennél a pontnál eszembe villant az apám arca, ahogy hátat fordított, mielőtt a vonat elindult, a nyár eseményei, amiket a Roxfortba lépve magam mögött akarok hagyni, és Znakharka. Egyrészt legszívesebben a falba vertem volna a fejem, amiért olyan idiótán viselkedtem, és nem átkoztam szét rögtön, miután bepillantást nyert emlékeimbe, másrészt ott volt a halvány remény, amit a fiú kínált, és amit nem akartam veszni hagyni.  Nem tudtam teljes mértékben hinni neki, minden annyira zavaros volt és érthetetlen. Megszorítottam a medált, amit adott, ez a mozdulat pedig felhívta figyelmemet a tárgyra. Tenyeremben forgatva alaposabban is szemügyre vettem, majd a zsebembe süllyesztettem. Sosem hittem a kabalákban, és ennek köszönhetően a medált is fenntartással  szemléltem.
A folyosón halkult a zsivaj, ritkábban és halkabban hallatszott léptek zaja, ami észhez térített. Bőröndömet magam előtt lebegtettem, hogy ha szükséges, azzal törhessek utat magamnak, a kalitkát pedig a kezembe fogtam. Warrior – a baglyom – még most sem hagyott fel a dühös huhogással, és a kalitka rácsának b*szogatásával, ami már kezdett az idegeimre menni. A fiákerekhez érve megsimogattam a kocsi előtt álló sovány, csontvázszerű thesztrálokat, majd egyedül elindultam a Roxfortba.

Válaszára nem tudtam elfojtani egy apró mosolyt, amit viszont le is töröltem arcomról, mielőtt elbízta volna magát. Semmi kedvem nem volt akárcsak leheletnyi kedvességet mutatni, hiszen ezt a lehetőséget már rég eljátszotta, és ha most nem tartok ki az igazam mellett, akkor nem is várhatom, hogy felfogja a súlyát tettének. De mégis, már nem éreztem azt a vad haragot, ami még az imént tombolt bennem, sőt már-már egyfajta belenyugvás vett erőt rajtam. Ha úgy nézzük, Znakharkánál biztonságban van a titkom, legalábbis rövid ismeretségünk alatt ezt sikerült leszűrnöm. Végül is már úgyis teljesen mindegy, tudja és kész, nem tudok vele mit kezdeni. Legfeljebb egy exmemoriammal törölhetném az emlékeit, de mi értelme volna?
„Quis enim es tu?” Tudtam, hogy nem hozzám beszél, és valahol tudat alatt azt is sejtettem, hogy ki az a titokzatos személy, akihez szavait intézte. A megszólított is hallotta a kérdést, de éreztem, hogy nem akar rá megfelelni, sőt inkább visszavonulót fújna. Tudtam, hogy magával akar vinni engem is, egyik felem pedig örömmel követné bárhova, a másik viszont makacsul ragaszkodik a maradáshoz. Az ismeretlen erő és saját akaratom ellentétes irányba húzott, tulajdonképpen olyan volt, mintha tudatom, lelkem két részre akarna szakadni. Végül, legalábbis jelen pillanatban az győzött, aki maradni akart.
- Így is, úgyis fáj – mosolyodtam el keserűen. – Mondd el, hogy mit akarsz csinálni. – Anélkül semmibe sem megyek bele. Hiába akarok szabadulni, gyakorlatiasságom még mindig visszatart a meggondolatlan hülyeségektől.

Fáradt voltam és összezavarodott. Egy nyugodt útra vágytam, egyedül nyomasztó gondolataim társaságában, remélve, hogy az önostorozás eredményre vezethet, vagy ha mást nem is érek el vele, legalább nem érzem magam olyan nyomorultul, mint mostanában szinte mindig mióta az ominózus eset történt. De Znakharka gondoskodott róla, hogy ne így legyen. Pedig egyikünk sem akart találkozni a másikkal, tudom, hogy Znakharkának is legalább annyira terhére vagyok, mint ő nekem. Ha egyszerűen kijelentette volna, hogy menjek el, hogy társaságom nem kívánatos számára, már nem lennék itt, akkor elkerülhettük volna mindezt. Mindketten elfelejthettük volna, hogy egyáltalán valaha is találkoztunk, és ha valamikor a Roxfort folyosóin egymásba botlanánk, a másik arca csak egy lenne a sok közül, legfeljebb, ha biccentenénk egymásnak. De így? Neki talán továbbra is csak egy jelentéktelen idegen leszek, az ő életében talán hétköznapi mások emlékeinek felbolygatása, de nekem nem. Amilyen könnyedén kiismert, annyira nem képes átérezni, hogy mit jelent, amit tett. Ez nem olyan dolog, ami után csak megvonom a vállam, és mintha mi sem történt volna, továbbállok. Kivételesen nem bánnám, ha valóban olyan érzéketlen lennék, mint amilyennek mások mondanak, de nehéz ezt a látszatot kelteni, sőt nevetséges is, hiszen Znakharka eleget látott az emlékeimből ahhoz, hogy ne legyek képes meggyőzni őt szenvtelenségemről.
A forrongó düh lassan összegyűlt bennem, hogy aztán tettlegességgel robbanjon ki mindaz a feszültség, amit inkább magamba fojtottam volna. Megérzéseim pedig nem csaltak, következetlenségem, amiért engedtem, hogy a vak harag elragadjon nem várt eredménnyel járt. Szentül hittem, hogy feldühítettem Znakharkát, és már az első apró jelből, amikor összeérintett tenyerei közt szikrák pattogtak, sejtettem a továbbiakat. Amint pálcája felemelkedett a földről, átkoztam magam, amiért őrizetlenül hagytam azt, de csak egy megkezdett, de be nem fejezett mozdulatra maradt időm, amivel már nem sikerült megkaparintanom a pálcát. Agyamon ugyan átfutott a gondolat, hogy bármi történik is, átváltozhat bármilyen szörnyé, amin mellesleg egyáltalán nem csodálkoznék, de meg nem támadhat. Ha pedig mégis ilyen esztelen lenne, vagy esetleg elvesztené emberi tudatát, hiszen semmilyen biztosíték nincs rá, hogy ez nem következhet be, ha minden kötél szakad, tudok és fogok védekezni. Ez a tudat némiképp oldotta a feszültséget, és mintha elmém is kitisztult volna, miközben homályosan a háttérből érthetetlen suttogást hallottam, de ez nem érdekelt túlságosan. Znakharka magában beszél, ez átlagos furcsaság egy átlagembertől, de a fiútól ennél cifrább dolgokat is láthattam és azt hiszem, még lehet szerencsém újabbakkal is találkozni, így pedig a meglepetés ereje végleg kiszállt a játékból.  
Annyira abszurd volt a helyzet, elképzelhetetlen, hogy velem ilyesmi történjék, hogy egyszerűen mozdulni sem bírtam. Honnan is tudhattam volna, hogy mit lépjek? Csupán abban voltam biztos, hogy nem hátrálok meg, és valami halvány kíváncsiság is maradt bennem. Talán ez tartott ott, talán ezért voltam képtelen hátat fordítani.
- Minden csak nézőpont kérdése. Én sem vagyok normális, ha az lennék, akkor most csendben üldögélnénk egymással szemben, vagy maradtunk volna az általam felvetett hobbi témánál. – Hangom semmivel sem volt biztatóbb, mint amikor szemére hánytam tettét.
Utolsó kérdésére összeráncoltam szemöldököm, és akaratlanul is vállam fölött pislogva kerestem a megszólított személyt, mert most is tisztán éreztem, hogy a kérdés nem nekem szólt. De felesleges volt körbenéznem, ezt már azelőtt is tudtam, mielőtt megtettem azt, mégis reménykedtem, hogy időközben valaki valamilyen csoda folytán itt termett, mert ez bizonyítaná, hogy gyanúm, rossz előérzetem alaptalannak bizonyul.
- Kihez beszélsz? – Hangom lehalkult, tekintetemben a bizonytalanság árnyéka jelent meg. – Én vagyok, vagy csak hozzám tartozik az, akihez szóltál? – Rettegtem, hogy szavai megpecsételik sejtésemet, hogy az emlékben látott kísérteties, sötét alak én vagyok. Ha nem is mindig én voltam ő, de mára már a részemmé vált, belém ivódott. Ez a gondolat megrémisztett, én sosem akartam olyanná válni, mint amilyennek azt az alakot láttam az emlékemben.

Mi tagadás, tettével egyenesen a lelkembe gázolt. Elcsépelten hangzik, de igaz. Akaratomon kívül teregettem ki neki féltve őrzött titkaimat, azt a fordulópontot, amit az elrablással, a mocskos pincébe zárva éltem át, ő láthatta először tisztán, úgy, ahogy történt. És ez bántott, fájt, hogy egy ismeretlen tudta meg, hogy egy idegen ezek után jobban ismer bárkinél, és még lehetőséget sem hagyott a választásra. Nem mintha lett volna bárkim is, akivel megoszthattam volna a dolgot, vagy akinek hajlandó lettem volna beszélni róla. Senkim sincs, akivel bizalmas kapcsolatot ápolok, legfeljebb a bőrönd melletti kalitkában gubbasztó hóbaglyom, aki megérezve az események rendkívüliségét, hangos huhogásban tört ki és csőrével erélyesen, szaporán a rácsot kopogtatta. Ez régi szokása, ha begurul, mindig ezt csinálja valószínűleg a szabadság reményében, de eddig minden próbálkozása csúfos kudarcba fúlt. Most biztos utálhat, ugyanis ilyenkor mindig dobok be neki bagolynasit, ezzel lenyugtatva háborgó kedélyét, de most ügyet sem vetettem rá. Képtelen voltam józanul gondolkozni, szikrázó tekintetem pedig egy pillanatra sem hagyta el Znakharkát, aki éppen akkor repült át a kupén, és kötött ki végül a földön lefegyverző átkom hatására. Annyit terveztem csupán, hogy pálcája kirepül a kezéből, de úgy fest a dolog, hogy dühöm hatására elragadtattam magam, és a véremben pezsgő mágia az átokkal tört felszínre. Ha belegondolok, hogy egy hasonló esetben kislánykoromban, amikor kétségbeesésemben, félelmemben, vad haragomban mit tettem, persze akaratlanul, Znakharka hálát adhat Merlinnek, mert rendkívül olcsón megúszta. Pálcája, vagy inkább botja szemmagasságban, egy lépésre tőlem koppant a kupé falán, majd egy újabb tompa hang jelezte, hogy földet ért. Jobbomban továbbra is pálcámat szorongattam, eszem ágában sem volt leengedni, sőt ujjbegyeimen bizsergés futott végig, arra késztetve, hogy ne álljak le, bosszuljam meg a sértést. Ha nem volnék ilyen áldott jó lélek – khm – szíves örömest engednék a késztetésnek, de így csak álltam, rá se hederítve előrenyújtott jobbom szűnni nem akaró remegésére.
A hirtelen hangnemváltás úgy ért, mint derült égből a villámcsapás. Egy pillanatig csak tátogni tudtam, hang nem jött ki torkomon, majd a másodperc törtrésze alatt résnyire szűkültek szemeim, szemöldököm összefutott izzó smaragdjaim felett, pálcát tartó kezem pedig ösztönösen lendült előre, egy átokkal a szemközti falhoz csapva a fiút. Amint ajkaimat elhagyta az átok, mintegy varázsütésre tért vissza józanságom, mintha az elmúlt másodpercekben valamiféle áramkimaradás szabadságoltatta volna azt. De most egyszerre szakadt rám a felismerés, hogy mit tettem. Merlinre! Ez nem lehet igaz! Félve vetettem egy oldalpillantást Znakharkára, de egy tapodtat sem mozdultam, büszkeségem nem engedte. Amúgy is magának köszönheti, csak azt kapta, amit megérdemelt. Az emlékeimben kutakodott és még volt pofája gúnyolódni, mintha még neki állna feljebb, hogy meg merészeltem szólalni!
- Oh, nem is tudtam, hogy a természeti népeknél is vannak élettelen agyturkászok, akik úgy érzik, kötelességük belepofázni mások életébe, csak éppen sámán név alatt futnak. De aztán mindig kiderül, hogy valójában az ilyen nagyokosok élete a legelcseszettebb. Hát nem ironikus? – kacagtam fel jegesen. Az ilyesmi nem szorul magyarázatra, általános igazság, hogy nekik is bőven lenne mit söpörni a maguk háza táján, csak éppen szemellenzőjüktől azt sem veszik észre, ami az orruk előtt van, és ezért a másik felett törnek pálcát. Egy lemondó fejcsóválással visszacsúsztattam pálcámat övembe, és visszaültem helyemre. Nem volt több hozzáfűznivalóm, utolsó megjegyzésére pedig tüntetően, némaságba burkolózva elfordítottam fejem. A mellettünk elsuhanó tájra már szürke lepel borult és az égen csillagok halvány fénye pislogott, vagyis már nem vagyunk messze. Gyomrom ökölnyire zsugorodott, aggasztó gondolataim újult erővel rohamoztak meg, nagylelkűen bepótolva a rövidke kényszerszünetet, amikor nélkülöznöm kellett őket.